MoonShot

Durván szivatták egymást az amerikai asztronauták, de a Cape Canaveralra látogató turisták sem érezhették magukat biztonságban. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"1961 elején a Cape – ahogy nemes egyszerűséggel hívták – egy jövőbe nyíló, szélesre tárt kapu volt. Ez a tizenötezer hektáros homokpad volt a legfontosabb és legizgalmasabb hely az egész országban, amit vakító reflektorok által körülvett aktív indítóállások formáltak át. Ez a hely volt, ahol rakéta állványzatok, blokkházak, hangárok és irodaépületek sorakoztak rendezett sorokban az évszázados világítótorony mögött, ami úgy állt Cape kiugró végén, mintha csak egy védelmező óriás lenne.

Ez a világítótorony aztán számtalan vicc forrása lett, és rendre a beavatatlanok váltak a heccelődés céltáblájává. Sokszor megesett, hogy az újoncok és a látogatók a világítótornyot bámulták hosszan egy-egy start előtt, és módfelett csodálkoztak azon, miért nem emelkedik a magasba. Az, hogy a helyiek a fehérre és feketére festett tornyot indításra váró rakétának hazudták, csak még viccesebbé tette a dolgot. Ezt annyiszor eljátszották, hogy a Légierő még egy filmet is készített, amin egy világűrbe száguldozó Atlas tetejére ezt a világítótornyot festették.
A Cape-en a hosszú munkanapokat humorral tűzdelték meg, hogy a legújabb, legkorszerűbb találmányok összeszerelése jól haladjon: az asztronauták pedig az űrkorszak mókamesterei voltak.

A Mercury Hetek összebarátkoztak Jim Rathmann-nel, aki egy helyi General Motors kereskedést vezetett, emellett pedig autóversenyző volt, és egy évvel korábban ő nyerte meg az Indianapolis 500-at. Jim a kedvükre való sportkocsikat nagyon jutányos áron adta, aztán már kezdődhetett is a móka. Az asztronauták megszállottan versenyeztek egymással, hogy melyikük tudja kisajtolni a legnagyobb teljesítményt és sebességet az autójából. Egy-egy tréninggel töltött hosszú nap végén, gyorsulási futamokat rendeztek azon a hosszú, egyenes úton, ami egy sor rakéta és indítóállványzat mellett futott.

Alan, Gus és Gordo is Corvette-t vett, és eleinte Alan igencsak jól teljesített a versenyeken. Felsorakoztak egymás mellé, majd végigszáguldottak a nyílegyenes Cape-i úton, amitől a nyulak, őzek és vaddisznók ijedten menekültek a pálmafák közé, bele a bozótosba. Ez nagyszerű módja volt annak, hogy levezessék a munka során felgyülemlett feszültséget.
Egy nap aztán Gordo Cooper lehagyta Alan Shepardot a nyitókörben. Befogta Alan farát, és ettől kezdve Shepard végig vesztésre állt, mintha csak nem is egy versenyen lettek volna. Alan Gushoz fordult. „Mi a fene folyik itt?” – kérdezte.
„Vesztettél, Alan” – felelte Gus vigyorogva.
 „Tudom, hogy vesztettem, a fenébe is, de miért?”
„Gondolom, megkopott a tudásod.”
„Kopott a lószart” – mondta Alan. „Valami nem stimmel ezzel az autóval.”
„Hát, persze” – nevetett Gordo – „biztos kimaradt a mai tejbepapid”.
„Tejbepapi, mi? Beviszem a kocsit a szervízbe” – mondta füstölögve, és ezzel visszavitte Rathmannhez a Corvettejét.
 
Jim még mindig benn volt az irodájában, Shepard pedig tudni akarta, mi a baj a kocsival. „Hagyd itt, Alan” – mondta. „Meglátom, mit tehetek.”
Jim Rathmann is be volt avatva Gordo heccébe, és amikor Shepard pár nap múlva elvitte Corvettejét, majd újra kihívta a fiúkat egy versenyre, ismét vesztett. Az autó egy hajszállal sem ment jobban. Sőt, még rosszabb is lett, így Alan kisvártatva megint megjelent a szervízben. Ezúttal Gus és Gordo Jimmel karöltve egy spéci festésről is gondoskodott.  
A II. világháborúban a vadászpilóták svasztikákat vagy japán zászlókat festettek a fülkéjük oldalára, aszerint, hogy hány ellenséges gépet lőttek le. Shepard Corvettejét négy Volkswagennel, pár mezei autóval, és négy biciklivel az oldalán kapta vissza.

Hirtelen Shepard azt érezte, hogy már nem bírja tovább, és elordította magát: „OK, ki vele, beszéljük meg”. Amikor Jim, Gordo és Gus társaságában bementek az irodába, azok hárman úgy nevettek, mint három jóllakott hiéna, miközben bevallották, mi is történt.
„Alan” – kezdte Rathmann. „megváltoztattuk az autód hátsó fertályát.”
„Hogy mit csináltatok?”
„Megváltoztattuk a végsebesség-arányt” – mondta nevetve. „A kocsid most már nagyobb sebességre képes.”
Nagyobb sebességre? Shepardnak azonnal leesett, hányadán állnak. Ezek a nevető hiénák úgy állították be Corvettejét, hogy óránként kétszáz kilométert tudjon, de cserébe a kocsi olyan lassan gyorsult, hogy húsz perc alatt érte el a végsebességét.
„Ezt beszívtad!” – mondta Gus nevetve, miközben hátba vágta Shepardot, aki a fejét csóválta. Ezt benézte, de el kellett ismernie, hogy ez egy klasszikus szívatás volt. A következő pillanatban már Shepard is dőlt a nevetéstől, legalább annyira mint a másik három. Később a Redstone indítóállásnál folytatott tréningeken is bevett gyakorlattá vált, hogy valamelyiküket mindig felültették."

Juttasd el neved a Holdra, és csatlakozz Te is a Puli Space facebook-oldalához!

Miután az első hét asztronauta megtudta, hogy Alan Shepard megy majd elsőként a világűrbe, egyesek elkezdték fúrni. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"John Glenn lépett oda elsőként Shepardhoz, hogy gratuláljon neki. Aztán a többiek is körülvették, követték példáját, majd szép csöndben eloldalogtak a szobából. Később megdöbbenve tudatosult bennük, hogy egyiküknek sem jutott az eszébe, hogy igyanak Alan sikerére.

Shepard megértette a szobából elkullogó társai csalódottságát és frusztrációját. Sajnálta őket, de lelke mélyén hazáig örömében táncolt. Átérezte a többi srác fájdalmát, ugyanakkor a kezdettől fogva valamennyien tudták, hogy egyikük megy, a többi hat meg nézi.
Úgy robbant be otthon a bejárati ajtón, mintha legalábbis épp véget ért volna a visszaszámlálás, és Tom Sawyer-i vigyorával az arcán elkiáltotta magát: „Louise! Louise, itthon vagy?”

Felesége bejött a nappaliba, és egyetlen szóval mindent elmondott. „Megkaptad!” Átölelte Alant, ő pedig úgy magához szorította, hogy Louise szinte feljajdult fájdalmában. „Tied az első út!”
Alan rákiáltott: „Hölgyem, erről nem beszélhet senkinek, de épp azt a férfit tartja a karjai közt, aki elsőként megy a világűrbe!”
„Ki engedett be ide egy orosz pasit?” – ugratta Alant.
„Na. Azokat úgyis lenyomjuk.”
„Gondolj mindig erre” – felelte Louise, és még szorosabban ölelte férjét.
„Gondolni, a pokolba is. Azon leszek, hogy mielőbb mehessek. A múlt hónapban csodásan repült a Redstone és a kapszula. Szükségtelen azt az átkozott csimpánzt reptetni. Ha ezt az utat kiejtjük, teljes gőzzel berúgjuk a programot, és pár hónap múlva már az űrben lehetek.”

A következő hetekben nagy hallgatás övezte a döntést, ami Shepard szempontjából legkevésbé sem volt jó dolog. Pár asztronauta ugyanis megpróbálta felülíratni Gilruth döntését. Azt akarták elérni, hogy Glenn repüljön elsőnek, és rámutattak Shepard vad múltjára, ami szerintük népszerűtlen momentumokkal volt tele. Versenytársai szerint Shepard túlságosan könnyelmű erre a feladatra. És ne feledkezzünk meg a Life magazinról, hangsúlyozták. Alan nem illeszkedett abba a „tökéletes képbe”, amit a magazin alakított ki az asztronautákról.

Nem lehet ezt az áskálódással teli hallgatást túl sokáig eltűrni,és végül Gilruth közbeavatkozott. „Azt akarom, hogy ennek a furkálásnak most azonnal vessenek véget” – figyelmeztette az asztronautát. „Alan Shepardot választottam, és ez a végső szavam.”
Semmi nem fogható ahhoz, ha nyíltan felszólítanak valakit a furkálás abbahagyására. Most, hogy ez kőbe vésett szabály lett a NASA-nál, az asztronauták teljes mértékben támogatták Shepardot. Elég hosszú ideig az ismét egy ütemre meneteltek.

A helyzet egyszerű volt. Ha az első repülés a terv szerint alakul, mindannyiuknak lehetőségük lesz arra, hogy a messzi magasból pillantást vessenek a Földre. Nem küzdöttek egymással, ehelyett inkább az űrhajó fejlesztésére fordították energiájukat, hogy biztonságos és megbízható küldetéseket lehessen vele végrehajtani: felszállni az indítóállásról, majd élve, egészségesen hazatérni az űrből.
Gyakran emlékeztették őket arra, hogy megtörténhet: egyik reggel arra ébrednek, hogy az orosz beszédet hallanak a világűrből. A következő állomás Cape Canaveral volt. Shepard megkezdte saját kampányát, hogy a csimpánz helyett egy amerikai repülhessen a világűrbe."

Két táborra szakadt az Eredeti Hetek csoportja: voltak az igaziak, és a "futottak még"-kategóriába tartozók. Legalábbis, a mellőzöttek így gondolhattak saját szerepükre. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Szándékosan vagy sem, de Gilruth megosztotta asztronautáit. Alan Shepard, Gus Grissom és John Glenn lett az igazi asztronauta, legalábbis a média tolmácsolásában. A csoport többi tagja pedig kezdett szép csöndben a háttérbe szorulni.
Wally Schirra, Gordon Cooper, Scott Carpenter és Deke Slayton. Férfias hivatások. Így vélekedtek magukról. Röviddel később a NASA egyértelművé tette, hogy az asztronautáknak együttesen kell a PR stratégia mentén haladniuk, amit akkor döntöttek el, amikor bejelentették hármójuk nevét.

Pusztán arról volt szó, hogy Shepard, Grissom és Glenn volt az első Redstone-repülés várományosa. Ők hárman folytatták a kiképzést, és – ahogy a start dátuma közeledett, egyikük történelmet ír. Említés sem esett arról, hogy annak a személye már eldöntött tény. Kitalálósdit játszott a NASA.
Gilruth érvelése elég ügyefogyott volt: azzal, hogy eltitkolják, hogy Alan Shepard megy elsőként a világűrbe, magánéletét volt hivatott megvédeni. A sajtó és a közvélemény nem egy emberre összpontosít, amivel talán egyedül nem lenne képes megbirkózni. Figyelembe véve azonban, hogy az asztronautáknak személyes történeteik közlésére exkluzív szerződésük volt a Life magazinnal, és a Life riporterei és fotósai mindenütt a nyomukban voltak, ez nem volt kielégítő kifogás a kitalálósdira. De Gilruth és felettesei így mutatták meg, hogy ők a főnökök.

Ez nem egyik pillanatról a másikra történt, de Deke Slayton végül rájött a játszma mibenlétére. Az összes pilóta arra számított, hogy az első srác, aki majd kiszáguld az atmoszférából, tapasztalatai alapján választják ki, ő lesz a legjobb veterán légizsoké. Ebből a megközelítésből Deke-nek volt a legtöbb esélye.

A NASA vezetői azonban másképp gondolkodtak. Szerintük Shepard volt a csapatból a legokosabb és a legválasztékosabb stílusú, a legtehetségesebb, aki nehéz helyzetekben is képes az azonnali döntésre. Őt látták volna szívesen az első szuborbitális küldetésen, így elmondhatta a tudósoknak, amit egy vigyorgó csimpánz – akit eredetileg fel akartak küldeni – képtelen lenne elmondani.
Gus Grissomot villámgyors mérnöki probléma-megoldásáért tisztelték. Tökéletes választás volt arra, hogy Shepardot kövesse, viszont a kezdettől fogva nem sok NASA főnök vélekedett úgy, hogy kettőnél-négynél több Redstone szuborbitális repülésre szükség lenne.

Glenn kartonja is magáért beszélt. Bevetés közben három MIG-et szedett le, de ami még ennél is fontosabb, hogy a gépét olyan rossz állapotban is képes volt visszahozni, amit már más pilóták repülésre alkalmatlannak nyilvánítottak volna. És nem csak, hogy visszahozta őket, hanem biztonságosan le is szállt velük, dacára annak, hogy amint kimászott a fülkéből, a karbantartási tisztek azonnal roncsnak nyilvánították a gépeket, amik épen maradt részeit más gépekbe építettek be.

Amikor a NASA eldöntötte, hogy két szuborbitális küldetés untig elegendő, a karizmatikus Glenn kapta meg a Mercury első földkörüli küldetését. Más pilótákhoz hasonlóan Deke a sötétben tapogatózott saját szerepét illetően. Nem tudta, hogy a repülési tapasztalata alapján a második amerikai lett volna, aki földkörüli pályára állhat. Pontosabban, Deke-re a földkörüli pályán használatos repülési technikák kifejlesztése és egy igazi pilótaszerep várt, akárcsak Wally Schirrára, aki hozzá hasonlóan szintén a botkormány ördöge volt.

A kiválasztási folyamat alapja az volt, hogy a mind a heten már egyértelműen bizonyítottak. Az ország legújabb és leggyorsabb sugárhajtású gépeinek tesztelése során valamennyien a határaikat feszegették, és túlélték kockázatos foglalkozásuk veszélyeit. Ők mindannyian hozzájárulnak Amerika űr meghódítása érdekében tett erőfeszítéseihez.

Kennedy elnök a Haditengerészetnél szolgált, ahogy Alan Shepard is. Nem véletlen, hogy Alan mehetett első amerikaiként a világűrbe. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Deke Slayton közvetlen közelről figyelemmel kísérte a verseny alakulását. Úgy vélte, hogy John Glenn akkor húzná a legrövidebbet, ha csoportszavazás döntene arról, melyikük megy elsőként a világűrbe. Már az első közös sajtótájékoztatójuk óta - amikor igazi hazafiként adta elő magát -, Glenn lett a NASA jólfésült fiúcskája, aki soha, senkit egy pillanatig sem hagyott kétségben affelől, hogy ő a nyerő választás. És még a másik hat pilóta, a legkeményebb versenytársai is elismerték, hogy ugyanolyan keményen dolgozott, mint bármelyikük, ugyanúgy odatette magát, és, hogy megfelelő ember lenne arra, hogy első amerikaiként meghódítsa a világűrt.

Sok vasat tartott egyszerre a tűzben. Néha visszafelé sültek el a dolgok, különösen akkor, amikor a média szűnni nem akaróan arról áradozott, hogy Glenn valamiféle „apafigura” szerepet tölt be a Mercury Hetek között. Erre aztán gyakran rá is játszott Glenn, amikor a kifogástalan imidzs fontosságáról prédikált a többieknek. Számára mindenek fölött a szent imidzs lebegett. A fiúknak fel kellene hagyniuk a bulizással, a sztrádákon való autóversenyzéssel, és a flörtöléssel, amit John szóhasználatában szoknyavadászatnak titulált. Szerinte ezek mindegyike negatív sajtóhoz vezet, ami befeketítheti a Mercury Hetek programját. A moralizálása aztán színes és túlfűtött szóváltásokhoz vezetett a pilóták körében, ami nem éppen kedélyes csipkelődésben nyilvánult meg.

Gilruth a megfelelő várakozóhelyet jelölte ki a sztárolt asztronauták számára. Semmi díszítés nem volt az irodájukban. Csupasz fémkeretes asztalok, egyszerű székek. A falakat repülési tervek, különböző ábrák és az űrhajóról készült kép borította.
Az asztronauták itt gyakran összegyűltek a mérnökök körében pilótaszeánsz néven emlegetett találkozókra, ezek során pedig olyan újításokkal és változtatásokkal álltak elő, amitől a mérnökök a falra másztak. Mint például olyan, hogy kerüljön ablak a Mercury kapszulára, meg, hogy –
Ekkor Gilruth belépett az irodába. Rögtön a lényegre tért. „A mondandóm bizalmas, kérem, ehhez tartsák magukat. Mindegyikük kiváló munkát végzett. Hálásak vagyunk közreműködésükért, de mint azt mindannyian tudják, csak egyvalaki mehet elsőnek az űrbe.”
Deke szíve ezt a pillanatot választotta, hogy nagyot dobbanjon odabenn a mellkasában. Úgy látta, hogy a többieknek is hasonló keringési problémákkal küzdenek. Nem törődött vele. „Életem legnehezebb döntése volt az, amit épp készülök bejelenteni” – folytatta Gilruth – „Fontos, hogy a döntés szűk körben maradjon. A megfelelő időben hozzuk majd nyilvánosságra.”

Hosszú szünetet tartott, ami már-már azzal fenyegetett, hogy hallgatósága felrobban az izgalomtól. Gilruth az időzítés mestere volt. Majd mindenféle felvezetés nélkül bejelentette:
„Alan Shepardé lesz az első szuborbitális Redstone-repülés” – mondta, hangjában annyi érzelemmel, mintha csak egy benzinkúthoz parkolt volna le. Shepardon kívül mindenki mást mélyen sokkolt a hír. Egy a héthez volt az esélye, de akkor is! Deke Slayton lehetett hat társa közül az egyetlen, aki örült, hogy Shepardra esett a választás.

Deke elbizonytalanodott magában. A szavazólapra saját nevét írta elsőnek, Shepardét másodiknak. Ennek ellenére Alan kiválasztása eléggé megtépázta önértékelését. De Gilruth folytatta. „Alant Gus Grissom követi a második szuborbitális repüléssel. John Glenn lesz mindkét küldetés tartaléka.”
Bumm! Deke képtelen volt elhinni, hogy még csak az első háromba sem került. Az most nem számított, hogy rajta kívül még másik hárman hasonló sokkot kaptak. Deke azon a ponton volt, hogy felvetődött benne: repülhet-e egyáltalán a jövőbeli küldetések valamelyikével? Vajon mindez az ő szívzörejével függ össze?

Nem rejtette véka alá az érzéseit. „Sokkolva, sértve, és teljesen megalázva éreztem magam” – mondta később. „Alanre néztem. Kifejezéstelen arccal nézte a földet, majd egy halvány mosolyt kipréselt magából. Kavargó érzéseim ellenére emlékeztettem magamat arra, hogy Shepard, leszámítva, hogy a Haditengerészettől érkezett, egy pokolian jó berepülő pilóta.
Ezután vágott mellbe a valóság. Hát persze! A politika! Gilruth, aki a NASA nehéz költségvetési helyzete miatt kénytelen volt óvatosan lavírozni a kongresszusi vizeken, most előrukkolt egy haditengerész gyerekkel, ő volt Shepard. Grissom a Légierőnél szolgált. A hab a tortán Glenn volt, a Tengerészgyalogságtól. A Szárazföldi Erőknek nem voltak berepülő pilótái, így az egyes szolgálatok egyike sem vádolhatta Gilruthot részrehajlással, ahogy az épp hatalomra lépő elnök sem. Semmiképp sem lehetett a véletlen műe, hogy Shepard és John Kennedy is a Haditengerészetnél szolgált. Kennedy, a hírhedt torpedóvető PT-hajós kapitány. Kennedy a haditengerész háborús hős. Minden egybevág.”"

Robert Gilruth döntött arról, hogy ki mehet elsőként a világűrbe. Ennek ellenére az asztronautáknak egyesével kellett szavazni arról, hogy melyik társuk legyen az. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Deke Slayton ránézett az előtte heverő összefirkált papírokra, és hirtelen dühös lett, amiért várnia kell. Összegyűrte a lapokat, és mérgesen a szemétkosárba hajította. Nem az volt a baj, hogy várakozni kell. Jóisten, egy hadseregnél eltöltött élet elsődlegesen a várakozásról szól.
A stressz volt a nagyobb baj. Olyan átkozottul kibírhatatlan volt, hogy szinte fájt. A hét Mercury asztronauta mindegyike a saját asztalánál szöszmötölt Langley-i irodájukban, szórakozottan firkálgattak, kényszeredetten beszéltek egymáshoz. A szemek újra és újra a faliórára kalandoztak: 5:15. Rohadt egy nap ez a 1961. január 19-e. Másnap iktatják be Jack Kennedyt az Egyesült Államok elnöki pozíciójába. De pillanatnyilag Robert Gilruth személye sokkal fontosabb volt számukra akár tucatnyi Kennedynél is.

A Space Task Group vezetőjeként Gilruth felügyelte a Mercury Projektet. Briliáns mérnök és szervező volt, aki korábban a Langley Pilóta Nélküli Repülőgép Programját is irányította: ő volt legnagyobb név az emberes űrrepülésben, ő volt az a főpap, aki kimondja a végső szót:  melyikük repülhet a világűrbe? Gilruth akár Artúr Királynak is elmehetett volna: valakit kiválaszt, majd lovaggá üti, és neki adja a legértékesebb megbízatást: elsőként menni az űrbe. Aznap délután magához hívatta az asztronautákat. „Mi lenne fiúk, ha beugornának hozzám munka után?” Ez inkább volt kijelentés, mint kérdés. „Van valami fontos mondandóm számukra.”

A király ezután nyilván rámutat valakire, akinek nevét megjegyzi majd a történelem, és beleég mint a bélyegzővas a friss bőrbe: az első ember neve, aki a világűrben járt.
Alan Shepard hirtelen Slaytonhoz fordult. „Deke, mit gondolsz?” „Jobban tenné, ha csipkedné magát” – morogta vissza Deke félhangosan. Gus Grissom eddig hallgatott, és most ő is bekapcsolódott a beszélgetésbe. „Ha még sokáig kell várnunk, elkerülhetetlen, hogy beszédet mondjak.”

Ez némiképp enyhítette a feszültséget. Még hogy Gus Grissom beszédet mond?! Ez a hallgatag ember, aki olyan fukar bánik a szavakkal? És mindezt hangosan? Kollégái elvigyorodtak.
Csönd ereszkedett a beszélgetőkre, a feszültséget ismét szinte tapintani lehetett. A pilóták latolgatták, hányadán állnak a programmal. December közepén volt egy nagy törés, amikor a Redstone egy ember nélküli Mercury kapszulát kapásból hibátlanul pályára állította. Gilruth ekkor lépett először. „Jobban tennék, ha elkezdenének gondolkodni azon, hogy ki kerüljön elsőnek a Redstone tetejére.”

Oké. Gondolkodtak. Majd ekkor érte őket Gilruth második húzása. „Azt akarom, hogy szavazzanak. Ha mondjuk, az első repülés valamiért nem jönne össze önöknek, jelöljétek meg azt, aki Önök szerint leginkább megfelelő ember lenne.” Kellemetlen helyzetüket látva elmosolyodott. „Írják le egy papírra, kire esett a választásuk, és dobják be az irodámba.”

A Mercury vezetője tudta, miként lehet elérni, hogy odafigyeljenek rá. Az asztronauták nem jutottak dűlőre, hogy Gilruth vajon valóban az ő kezükbe helyezte a döntést arról, hogy ki menjen elsőként az űrbe, vagy ez az egész a játszma része volt. Bármelyik esettel is álltak szemben, a csapat tisztában volt azzal, hogy Gilruth megteheti, hogy egyszerűen kiválasztja azt, akit ő és főnökei jónak látnak a feladatra, az asztronauták pedig nem tehetnek ellene semmit.
Okos húzás, az biztos. De a pilóták elbizonytalanodtak, mivel valamennyien elsők akartak lenni, és most valaki mást kell jelölni önmaguk helyett."

A NASA nagylelkűen kis adag vízzel, túlélő-felszereléssel látta el asztronautáit, ezen kívül pedig csak a kurázsijukra számíthattak. Humorérzékre és erős gyomorra volt szükség az ellenséges környezetben összegyűjtött gyíkok, kígyók, bogarak és egyéb állatfajok elfogyasztásához. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Eltelt egy nap. Aztán még egy. Még mindig semmi válasz. Marge Slayton látta, ahogy Deke arcizmai megfeszültek, mivel egyre nehezebben tudott türelmet erőltetni magára. Rögvest abbahagyta a dohányzást. Leállt a kávéval. Mint egy megszállott, úgy futott. Minden nap rótta köreit a járdán, az erdei ösvényeken, miközben a fákat kerülgette. Edzette a szívét.
Mindhiába. A szabálytalan szívverés két, néha három napig is kitartott, majd egyszer csak eltűnt. De arra már senki nem számított, hogy örökre. Az egészségügyiseknek pedig rengeteg idejük volt. Biztosra lehetett venni, hogy átlag tíz nappal az eltűnése után ismét jelentkezett.

Ez hogyan lehetséges? Deke jó kondiban volt. Teste annyira karban volt tartva, amennyire ez egy emberi test esetében csak lehetséges. Tudta, és gyűlölt erre gondolni is, hogy a szíve olyan, mint egy pontatlanul kalibrált motor. Néha gyors, néha lassú. A szíve nem hátrál meg, de ő sem: egyszer-egyszer érezte is, mintha valami egyre nagyobb, sötét árnyék nőne odabenn a mellkasában. Egy aljas, ocsmány, gyűlöletes árnyék.

Rejtély volt, hogy pontosan mi is történik Deke testében. Dr. Douglas nem fukarkodott az energiával, hogy kiderítse. Az ország elismert kardiológusai közül jó párat elhívott, hogy ők is megvizsgálják Deke-t. Az eset láttán zavarba jöttek. Deke pedig tűkön ült.

A vezető specialisták nem adtak konkrét válaszokat, de jelentéseikben nem hagytak kétséget affelől, hogy szerintük a NASA-nak mit kell lépnie. „A szabálytalanság ellenére az a véleményünk, hogy Slayton asztronauta állapota nincs hatással teljesítményére. Úgy véljük, hogy űrrepülésre alkalmas.” Bill Douglas átnyújtotta Deke-nek a jó hírt, aki örömujjongásban tört ki.

A NASA elfogadta az orvosok jelentését, ahogy azt is, hogy Deke egészségesnek tekintendő, majd nap-nap után egyre fárasztóbb és fokozottabb igénybevételt jelentő teszteknek vetették alá. Mély medencébe dobták egy lezárt űrhajóban, így a hevederek kicsatolásában, az ajtó kinyitásában profizmusra tett szert. Ezek a tesztek a kétéves kiképzés rutinfeladatai közé tartoztak. Ugyanakkor az asztronauták centrifugás tréningjei, valamint a speciálisan felszerelt, súlytalanságot előidéző repülőgépen – a „róka expresszen” – kapott kiképzései is elhalványultak a legbüntetőbb tréning mellett, amit Deke „egy istenverte, megbocsáthatatlan gyakorlatnak” minősített.

Vagyis: túlélőgyakorlat a vadonban – a NASA legalábbis így nevezte. A férfiakat, akik arra készülnek, hogy huszonkilenc ezer kilométeres óránkénti sebességgel repüljenek több mint százhatvan kilométeres magasan a Föld fölött, sivatagokba „dobták ki”, hegyek közé, panamai dzsungelekbe, és más távoli vidékekre, ahol magukra hagyták őket. A NASA nagylelkűen kis adag vízzel, túlélő-felszereléssel látta el mindegyiküket, ezen kívül pedig csak a kurázsijukra számíthattak. Humorérzékre és erős gyomorra volt szükség az ellenséges környezetben összegyűjtött gyíkok, kígyók, bogarak és egyéb állatfajok elfogyasztásához.

Az asztronautáknak ugyanakkor inkább a vadont választották volna a riporterek hisztériája helyett, akik mindenekelőtt egy dolgot hajszoltak: a bennfentes forrást. Egy füles kellett. Az újságok és televíziók szerkesztői és igazgatóit semmi más nem érdekelte csak egyetlen sztori, amit viszont valamennyien le akartak hozni. Ki lesz az első amerikai a világűrben? Ennek az embernek a nevét keresték.

Abban viszont nem voltak biztosak, melyik szálon induljanak el. Így aztán mindenkit megkerestek a NASA-nál, akiről úgy gondolták, hogy tudhatja a választ, és akit meggyőzhetnek arról, hogy pályafutásuk sztoriját megossza velük.
De minden erőfeszítésük kudarcot vallott. Azt ugyanis még a sajtó sem tudhatta, hogy a világűrbe elsőként utazó amerikai személye úgy dől el, amire maguk az asztronauták sem számítottak.
Ahogy az már lenni szokott a színházban is: a komplikációk minden előjel nélkül, egyszer csak betoppannak."

Csuda dolgok történtek Cape Canaveralon a hatvanas évek elején, ahol rakéták robbantak fel, és bolondultak meg sokszor a meghívott magasrangú vendégek szeme láttára. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Nem csak az Atlas volt, ami nem az elvárásnak megfelelően viselkedett. Maga Charlie Chaplin sem írhatott volna jobb forgatókönyvet a Mercury-Redstone egyik startjánál, amikor asztronauták és kongresszusi küldöttségek nézték végig, ahogy a rakéta felküzdi magát az indítóállásról a gyújtás pillanatában, majd gyorsan visszazökkent a földre, miután egy elektromos probléma folytán leállt a hajtómű.

A látogatók ezután azt is látták, ahogy a Mercury kapszula tetején lévő menekülőrakéta begyújt, és elszáguld a Cape fölött, a Mercury-t és a Redstone-t hátrahagyva az indítóálláson. Az elszabadult, tüzet okádó menekülőrakéta láttán figyelmeztetéseket harsogott a hangosbeszélő: mindenki keressen azonnal fedezéket. Ez páratlan látványosságnak számított Canaveralon az űrkorszak hajnalán, miközben asztronauták, kongresszusi képviselők, tábornokok, mérnökök és riporterek bújtak lelátók mögé - vagy ahova tudtak - hogy az indítóállás fölött kicsapódó lángok elől biztonságban legyenek. Aztán, az összezavarodott és meglepett tömeg szeme láttára kipattant a kapszula teteje, és előbb a fékezőernyő, majd a főernyő, végül a tartalék ernyő is kilőtt, mindhárom kinyílt, majd a gyorsítórakéta oldaláról lógtak ernyedten lefelé. A menekülőrakéta aztán az indítóállástól közel négyszáz méterre becsapódott, miután mintegy ezerkétszáz méter magasra felcikázott.

„Pokoli volt a zűrzavar” – emlékezett vissza Chris Kraft repülési igazgató.
Ez a fejlesztés ára. Ez mindig így volt a gyerekcipőben járó veszélyes gépezetek esetében, amit az asztronautáknak is hozzá kellett edződniük.

A tesztek és a kiképzések hónapjai teltek-múltak, és egy feltehetően baljós orvosi probléma jelentkezett Deke Slaytonnál. Deke és a többi asztronauta mindennapjaihoz hozzátartozott a NASA centrifugájának használata: ez egy hatalmas fémkar végére rögzített zárt fülke volt, ami épp elég gyorsan forgott ahhoz, hogy az ember agyát a gyomrába préselje. A centrifuga olyan erőket hoz létre, amit nagy g-terheléssel járó manőverek közben érez a pilóta, nagyon éles fordulók esetén, vagy amikor például kiveszi a gépet egy zuhanórepülésből. Ekkor a centrifugán ülő emberre ható gravitációs erők – vagy G-erők – megnőnek. Ha terhelés 5 G, akkor hirtelen normális testtömegének ötszörösét nyomja az ember.

Az alapötlet az volt, hogy megtudják: meddig bírja egy pilóta, mielőtt túl sok vér kimenne az agyából, és elájulna. Deke süvítve repült körbe-körbe. A műszakiak a centrifugát a „Megye Könyörületes Gyilkosának” hívták, és őket is meglepte, milyen jól bírta Deke a G-terhelést.
De egyszer, egy ilyen teszt alkalmával, amit Deke sosem felejt el, a repülőorvos – William Douglas, a Légierő alezredese – szenzorokat erősített Deke bőrére. Hirtelen Douglas elhallgatott. „Mi történt, Bill?” – kérdezte Deke abban a pillanatban.
„Nem vagyok biztos benne. Mintha lenne itt egy szabálytalan szívverésünk.”
„Ne hülyéskedj már.”
„Eszemben sincs, de ne aggódj” – nyugtatta Douglas. „Lehet, hogy csak a berendezéssel van a gond.”
Douglas újból leellenőrizte a szenzorokat, állított valamit a műszeren, és egy 3 G-terheléssel járó körre utasította a centrifugát. Lassan a repülőorvos a saját gyomrát érezte összemenni. Deke szabálytalan szívverésére a magyarázat nem a berendezésben rejlett. Hanem Deke mellkasában.
Douglas megállíttatta a centrifugát. Egyetlen, orvos arcára vetett pillantás is elég volt Deke-nek, hogy kitalálja a rossz hírt. Valami nem stimmelt. És Deke tudta a dörgést. Ha az orvosi vizsgálat bármilyen keringési szabálytalanságot felfedez, a repülős karriernek ott a vége.
„Erre még visszatérünk, Deke” – mondta Douglas. Deke biccentett."

A hatvanas évek elején az Atlas interkontinentális ballisztikus rakétát alakították át az asztronauták számára: a szokásos hidrogénbomba robbanófej helyére a harangalakú, csonkakúp-formájú Mercury-űrhajó került. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Méghogy hősök lennének?! Deke Slayton hitetlenkedve rázta a fejét. Hogy a pokolba lett hét srácból egy csapásra hős? Igen, valóban tesztelhették az ország legdögösebb  és legújabb repülőjét, de hogy hősök lennének?  „Úgy lettünk azzá, hogy semmit nem tettünk érte” – mondta nevetve. „Mi, heten mindössze megjelentünk egy sajtótájékoztatón, és most mi lettünk az ország legbátrabb emberei. Kész őrület!”

De eközben a vakító reflektorok és a kitüntető figyelem ellenére azért akadt bőven tennivalójuk, és a sajtótájékoztató után rövidesen az asztronautákat családjukkal együtt a virginiai Langley Légibázisra költöztették. A NASA újonnan létrehozott csoportja, a Space Task Group is itt rendezte be főhadiszállását. A következő két évben itt képezték ki magukat asztronautává, miközben a mérnökök a Mercury űrhajó fejlesztésén és tökéletesítésén dolgoztak, ami majd kirepíti őket a világból. „Majd biztonságosan vissza is hozza őket” – emlékeztették minden alkalommal a sajtót.

Deke nagyon óvatosan fogalmazott. „Semelyikünk sem tudja, milyen asztronautának lenni” – mondta. „Az űrrepülés science-fiction volt. Még nem állt össze egésszé, így természetes volt, hogy annyira barátságosak és segítőkészek vagyunk egymással, amennyire ez csak lehetséges. Együtt tapostunk ki egy új ösvényt. Egy irányban repültünk.”

Langley volt a bázisuk, de rengeteget utaztak az országban mindenfelé. Tanulmányozták a Mercury-űrhajót ami akkor még csak a fejlesztési stádiumban volt a McDonnell Aircraft St. Louis-i gyárában. Itt aztán mindegyikük szembesült azzal a ténnyel, hogy – Deke szavaival élve – „ennek a valaminek nincsenek szárnyai”! Aztán a Convair következett a General Dynamics-nál, ahol a még ki sem próbált, talányos Atlas interkontinentális ballisztikus rakétát alakították át: szokásos hidrogénbomba robbanófej helyére a harangalakú, csonkakúp-formájú Mercury-űrhajó került.

Az asztronauták számára azonban a legfontosabb információ az volt, hogy az Atlast annyira bizonságosra és megbízhatóra építették, amennyire ez emberileg csak lehetséges: három vagy még több tartalékrendszert is készen állt ugyanarra a feladatra. Ha az egyik rendszer elromlott, a másik veszi át a feladatát, és védi meg az asztronautát. Végül pedig a Mercury Hetek Florida keleti partján lévő Cape Canaveral indítóállásaihoz repültek, ahol mindezen fejlesztések összeálltak egy egésszé.

A Cape Canaveral félsziget történetében mindvégig vonzotta a letelepülni vágyókat. Érintetlen területén alligátorok és szarvasok osztoztak, és indiánok temették halottaikat szent földjébe. Később mások is érkeztek, hogy farmokat hozzanak létre. De a Cape megszelidítése a vártnál keményebb feladat volt: a kígyók és elkeserítő mennyiségű moszkítók a legtöbb embert messzire elűzték. Most azonban ezen a cserjékkel benőtt földön az indítóállásokat, téglaházakat, hangárokat és irodákat láthatatlan elektromos artériák ezrei kötötték össze: földalatti kábelek szövevényes hálózata futott a föld alatt, energiaimpulzusokat, életbevágóan fontos üzeneteket, elektronikus parancsokat küldözgetve, amik révén begyújtják a rakétákat, és a Mercury Heteket is elindítják majd a világűrbe.

Az asztronautáknak sokféle szerep jutott. Ilyen volt például a Kongresszus tagjainak, kormányhivatalnokoknak és egész iparágak vezetőinek a fogadása, akik Cape Canaveralra érkeztek, és minimális fogalmuk volt a műszaki kihívásokról. Arra számítottak, hogy a befektetett dollárjaikból azonnal babér terem. Egy embert juttatni a Holdra azonban nem ilyen egyszerű, és időre van hozzá szükség. A Mercury-asztronauták akkor is elvegyültek a befolyásos vendégek közt, amikor az első Atlas egy ember nélküli Mercury-űrhajóval a tetején egy lángcsóva hátán az egekbe emelkedett.

Ahol aztán azonnal fel is robbant, és apró miszlikre szakadt. A sokk hatása alatt álló kongresszusi emberek kérdőn néztek az asztronautákra, miközben az Atlas égő darabjai földet értek. „Tényleg fel akartok ülni egy ilyennek a tetejére?”"

Alan Shepard, az első amerikai asztronauta feleségét, Louise-t valóságos invázió fogadta, amikor hazaért, még a lakcímük is megjelent az újságokban. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Hazafelé menet Louise valahogy úgy érezte magát, mint aki megmenekült. Majd, miután bekanyarodott a sarkon, ahonnan már jól látta saját kocsibeállóját, rádöbbent, hogy a fotósok a tengerparton mindössze csak az invázió előhírnökei voltak. Nem hitt a szemének.
Autókkal és furgonokkal volt tele az utca, sokan a pázsitra és a járdákra is felálltak. Olyan volt, mint egy hatalmas marhavásár, és a sokadalom közepén ott volt az otthona. Emberek kavarogtak a kocsik között, a beállóján, és a ház frontja előtti gyepen. Pár szomszédot is észrevett a tömegben, a többiek azonban ismeretlenek voltak.

Férfiak és nők jegyzetfüzetekkel, írótáblákkal, magnókkal, fényképezőgépekkel, kamerákkal, rúdra szerelt mikrofonokkal, vakító fényekkel voltak felfegyverkezve. Minden szem felé irányult, a tömeg készen állt arra, hogy rávesse magát. „Ez nem lehet igaz” – mondta csöndesen. A lányok csodálkozva néztek körül. „Anya! Mi történt?”

Louise pontosan tudta. Ez elől menekült a tengerpartra. Egyszerűen félelmetes volt! Érezte, hogy kezd pánikba esni. „Maradjatok mellettem, lányok” – mondta nekik, miközben becentizte autóját a beállóján maradt egyetlen szabadon hagyott talpalatnyi helyre. Még le sem parkolt, de a mikrofonok, kamerák és lencsék már ellepték az autót.
Leállította a motort, és vett egy mély levegőt. Ezt nem lehetett megúszni. Még kocsikázhatott volna egy ideig, de ez volt az otthona. Kilépett az autóból, és fülsüketítő kérdések záporoztak felé minden irányból.
„Milyen érzés asztronauta-feleségnek lenni?” „Nem aggódik, hogy a férje meg fog halni?” „Mióta házasok?” „Mit gondolnak a gyerekei?” „Valóban azt akarja, hogy a világűrbe menjen?” „Nem aggódik, hogy a férje meg fog halni?” A kérdések újra és újra ismétlődtek, olyan idegesítőek voltak, mint egy agresszív bogár, amit legszívesebben eltaposott volna.

Világéletében barátságosnak és megértőnek nevelték, de most össze kellett szednie magát. A lányokat az autóban hagyta, odaállt a riportergyűrű közepére, a ház elé, és amikor alkalom kínálkozott rá, udvariasan, mosolyogva válaszolt a kérdésekre. Őrület volt, ami itt zajlott, de ugyanakkor tisztában volt azzal, hogy Alan-nek is hasonlóban van része, és férje iránt érzett óriási büszkeség megnyugtatta. Minden egyes szót külön mérlegelt, nehogy olyat találjon mondani, ami rossz fényt vethet Alanre.
Egy szokatlanul merész fotós megkérte, hogy álljon a postaláda mellé. Ártatlannak kérésnek tűnt, de hatalmas hiba volt. Lakcímük, az 580 Brandon Road újságok százaiban jelent meg, majd egy levéllavina zúdult rájuk.

Képtelenség volt, hogy a Shepardék utcafrontján zajló felfordulásból semmit ne vegyen észre a szomszédság. Mrs. Clark azok közé tartozott, akit Louise ismert: a szomszédban, biztonságos otthonába zárkózott, de átküldte fiát, Sumnert, hogy nézze meg, mi van odakint, és számoljon be a történtekről.
Sumner átsétált Shepardék házához, átfurakodott a riporterek és fotósok tömegén. Elkerekedett a szeme azon, amit hallott. Ez lehetetlen! Pedig nem az volt, és amint biztos volt a hírben, meg sem állt hazáig.
Berontott a bejárati ajtón. „Anya, anya! Ezt hallanod kell! Mr. Shepard a Holdra fog menni!” Mrs. Clark szája tátva maradt, de csak egy pillanatra, majd ujjával megfenyegette a fiát. „Sumner, egy csöppet sem vagy vicces.”"

Az elhagyatott tengerparton is rábukkant a sajtó az asztronauta-feleségekre, igazi hajtóvadászat indult ellenük. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"A többi asztronauta és családjuk rövidesen ízelítőt kapott abból, milyen, amikor a média üldözőbe veszi az ország legújabb hírességeit. Ohioban Gus Grissom felesége, Betty és két fia Scott és Mark élhették meg a sajtófigyelem örömeit az izgatott és agresszív NBC News stábja révén. Eközben Virginia Beach-en Alan Shepard felesége, Louise, épp összeterelte két lányukat, Laura-t és Julie-t, valamint unokahúgukat, Alice-t, hogy a sajtó elől még idejében elmeneküljenek otthonról.

Louise a lányokkal a közeli Virginia Beach-re vezette a kocsit. Hideg áprilisi nap volt, erős szél fújt, ami elriasztotta a meleg időre vágyó embereket. A hideg ellenére a lányok a szörfdeszka szélén bolondoztak, miközben Louise a fövenyen sétálgatott, és azon tűnődött, hogy Alan miként kezeli ezt a sajtótájékoztatónak hívott új élethelyzetet. Olyan izgatott volt, amikor Washingtonba ment. Nagyon szeretett volna vele lenni, hogy életének ezt a nagy pillanatát megoszthassák egymással.

Ez volt egyben házasságuk egyik titka: mindent megosztani. Megosztották egymással gondolataikat, terveiket, együtt álmodoztak, közösen képzelték el a jövőbeli lehetőségeket. Mindketten szerettek golfozni, ez is közös szenvedélyük volt. Azóta így volt ez mindennel, amióta először találkoztak, amikor Alan még a Haditengerészeti Akadémiára járt. Akkor még az élet és a környezetükben minden olyan makulátlan volt, mindenki fiatal volt, tele energiával és élettel.
 
Nekik sikerült megvalósítani, hogy egymást elfogadva szeretetben, boldogságban és reményben éljenek. Házasságuk egyben azt is jelentette, hogy Alan egész hátralevő pilótaéletére mondott igent. Nem lesz szépen gondozott pázsit, kilenctől-ötig tartó munkaidő, és előre eltervezett vakációk sem.
Egyszer azzal állított be Alan, amiről Louise pontosaan tudta, hogy előbb-utóbb úgyis bekövetkezik, és megzavarja a közös időtöltéseiket: szolgálat egy repülőgép-hordozón a világ távoli pontján – a Földközi tengerre vagy Koreába, vagy más, számára teljesen furcsa helyekre – hosszas egyedüllétet jelentettek, amik magányosan eltöltött hónapokká duzzadtak. Életének ezt a részét utálta, de elfogadta ilyennek, és egy zokszó sem hagyta el az ajkát. Egyszerű volt a képlet. Alan a repüléssel szolgálta az hazáját, ő pedig az otthon melegét biztosította a család számára.
„Mrs. Shephard?”
A riporter váratlan kérdése megijesztette. Épp, amikor azon tűnődött, hogy legyen valaki pilóta, asztronauta, vagy a kettő keveréke, az biztos, hogy minden esetben rettenetesen versengő. Ismerte ezeket a férfiakat. Lehettek bármilyen jó barátok, ahogy azok is voltak, de átgázoltak volna egymáson, csakhogy a csoportból elsőként repülhessenek. Odafordult a férfihez.
Illetve két férfihez. „A Life magazintól jöttünk, Mrs. Shepard” – mondta egyikük mosolyogva, nagyon udvariasan. „Szeretnénk pár fényképet készíteni.” Összenézett azzal, aki megszólította, és viszonozta a mosolyt. „Oké” – felelte - „de miért is?”
„A férje miatt” – mondta a fotós. „Nyilván tudja, hogy a férje is az új Mercury-asztronauták között van.”
„Igen, tudom” – válaszolta. „Ez minden, amit tudok. Sajnálom, de – ”
„Megértjük, asszonyom” – szakította gyorsan félbe a mosolygó férfi. „Mi nem riporterek vagyunk. Fényképeket készítünk” – magyarázta. „Mi nem faggatózunk.”
„Akkor rendben” – mondta. És egyhelyben maradt. Látta rajta, hogy azt várták, hogy valamilyen pózba vágja magát a fényképezéshez.
A fényképezőgépek kattogtak, a két férfi különböző szögekből fotózta Louise-t. Pár pillanatig türelmesen várt, majd a lányok felé fordult. „Laura, ideje indulnunk” – kiáltotta. A fotósok arca megdöbbenést sugárzott, látva, hogy otthagyja őket, amikor még csak nem is  végeztek a munkájukkal. Gyorsan összeterelte a három lányt, és beszálltak a kocsiba."