MoonShot

Kennedy tanácsadója lemondott volna a világűrről az oroszok javára. JFK azonban nem. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Kennedy ennél jobban ismerte az amerikaiakat, épp ezért a meghátrálást elutasította. Behívta alelnökét az irodájába, és azt mondta Lyndon B. Johnsonnak, hogy ettől a pillanattól kezdve Johnson – aki az űrprogram elkötelezett támogatója volt - vezesse a Nemzeti Űrhivatalt, és hozza mozgásba a dolgokat.
Ezután James E. Webbet hívta be, aki egy keménykötésű észak-karolinai ügyvéd volt, és ismerősen mozgott a kormány, az ipar, a vállalatok és a politika berkeiben. Kennedy rögtön a lényegre tért: „Jim, azt akarom, hogy te vezesd a NASA-t”.

Ezek figyelemreméltó lépések voltak, és a nemzeti űrprogram támogatása mellett csak Jurij Gagarin földkörüli száguldása után tökélte el magát Kennedy. Egészen addig a hervatag gazdaság, a kommunizmus térhódítása foglalta le, illetve az, hogy Kuba Fidel Castro kezére került.
Gagarin repülésével mindez megváltozott. Két nappal a kozmonauta repülése után, Kennedy irodájában már ott ült Johnson, Webb és Wiesner. Az elnök válaszokat akart: hogyan érheti utol az USA az oroszokat. Johnson és Webb azonos véleményen voltak: „A francba, nem utolérni kell őket, hanem le is hagyni.”

A Mercury program beköszöntével tudósok, felfedezők között, valamint a sajtóban találgatások kezdődtek arról, hogy egy nap az embert a rakéták a Holdig repíthetik. „Mi a helyzet a holddal?” – kérdezte Kennedy. „Meg tudjuk csinálni? Megverhetjük ezzel az oroszokat? Találják ki, és aztán számoljanak be nekem.”
Johnson és Webb élt-halt ezért az ötletért. Wiesner morgott és zsörtölődött, hogy minden elveszett, az űr különben is az oroszoké, és az USA jobban tenné, ha hozzászoktatná magát ehhez a gondolathoz.

Gagarin egykörös repülése az új kormányt megrázó események egész sorát koronázta meg. Az oroszok ezúttal már a sikeres emberes földkörüli űrrepülés úttörői voltak, és Amerikát olyan helyzetbe kényszerítették, hogy utol kelljen érnie őket. Ez a verseny olyan lesz, mint a teknős és a nyúl viadala. Ha bármelyik ország hibázik, vagy hibást döntést hoz, ellenfele abban a pillanatban beéri, és lehagyja. Kétség nem fért hozzá, hogy ez az új űrverseny nagy érdeklődésre tart majd számot, és az egész világ figyelemmel kíséri majd.

Az oroszok űrben elért sikereinél aggasztóbb volt a kommunizmus lassú tűzön égő üstje a szomszédos Kubában, ahol Fidel Castro zsarnoksága egyre jobban feldühítette az Egyesült Államokban és Kuba környező országaiban élő kubai menekülteket – olyanokat, akik eltökéltek voltak, hogy katonai erővel eltávolítsák Castrot a hatalomból. Kennedy egy bonyolult politikai helyzet sűrűjében találta magát, amit az Eisenhower-kormánytól örökölt. Eisenhower elnök beleegyezésével ugyanis egy CIA által támogatott rejtett kubai akcióra került sor, aminek a lényege a kubai inváziós erők kiképzése, pénzelése és munícióval való ellátása volt. A művelet teljesen titokban zajlott, mivel Kennedy és elődei is kerülték annak még a látszatát is, hogy nyíltan beavatkoznának a latin országok politikájába.

Igazából Kennedy nem akarta a nevét adni egy ilyen politikailag veszélyes, és erkölcsileg megkérdőjelezhető akcióhoz. Tanácsadói és a menekültek vezetői megesküdtek neki, hogy az invázió hatására a kubaiak majd fellázadnak Castro ellen. A kubai menekültek seregei készen álltak. Biztosították róla, hogy az invázió sikere érdekében mindössze az amerikai légierő támogatására lenne szükség, ami elpusztítaná a kommunista sugárhajtású gépeket, és más vadászrepülőket, amiket a támadó bombázók elfogására küldenének.

A guatemalai repülőterek visszhangoztak a kétmotoros B-26 Invader bombázók mennydörgésétől, amik legénység már hónapok óta gyakorolt az akcióra. Kuba stratégiai célpontjaira mérnének csapást. Mintegy ezerötszáz kilométerrel arrébb, Florida déli részének mocsaras vidékén invázióra készülő eltökélt kubaiak gyakorolták a partraszállást és szülőföldjük dombvidékén folytatott háborúra készültek. Készen álltak.
Ha az invázióra nem a tervezett időpontban kerül sor, Fidel Castro eltávolításának esélye örökre elúszhat."

Az asztronauták becsípett PR-esét egy riporter telefonja ébresztette, aki kérdezgetni kezdte a Gagarin űrrepülésével kapcsolatban, mire Shorty teljesen összezavarodva és feldühödve ezt sziszegte a telefonba: „Ha akarsz tőlünk valamit, te fasz, az a válaszom, hogy itt még mindenki alszik.” Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Al Shepard az ágya melletti rádióhoz fordult. Izgatottan beszéltek a Vosztokról, annak pályájáról és Jurij Gagarinról. Alan végighívta a többi Mercury űrhajóst. Ők már tudták a hírt, és ennek megfelelően valamennyien búskomorak is voltak. Véget ért a verseny.
Épp elég rossz volt az asztronautáknak, hogy az éjszaka kellős közepén kellett minderről telefonon értesülniük. Ennél is rosszabb volt, hogy az Egyesült Államok szemlátomást lemaradt a Szovjetunió mögött. És az sem sokat használt, hogy a Mercury Hetek hangja, John „Shorty” Powers ezredes ebben a feszült helyzetben képtelen volt befogni a száját.
A becsípett Powerst egy riporter telefonja ébresztette, aki kérdezgetni kezdte a történtekkel kapcsolatban, mire Shorty teljesen összezavarodva és feldühödve ezt sziszegte a telefonba: „Ha akarsz tőlünk valamit, te fasz, az a válaszom, hogy itt még mindenki alszik.” Ezzel lecsapta a telefont. Ez a pillanat igazi ajándék volt egy újságíró számára, és reggelre a riporter újságja címlapon kürtölte világgá:

A SZOVJETEK EMBERT KÜLDENEK AZ ŰRBE;
A SZÓVÍVŐ SZERINT AZ USA MÉG ALSZIK

A NASA hivatalnokai még hajnal előtt ellepték a hét asztronautát. „Egyértelmű sajtóközleményre van szükség.” Bár az asztronauták érthető módon csalódottak voltak, mégis gratuláltak a szovjetek lenyűgöző mérnöki teljesítményéhez. Újra John Glenn sietett a megmentésükre. Titka ennyi volt: fogalmazz egyenesen, és csak az igazat mondd.
„Mindössze annyi történt, hogy egy kicsit fenéken billentettek minket” – mondta a sajtónak. „Fölösleges ezt elbagatellizálni, de most, hogy az űrkorszak elkezdődött, rengeteg munka vár mindenkire.” John mondandója úgy ment át a sajtón, mint kés a vajban: mindenhol őt idézték. Őszintesége meggyőzte a bizonytalankodókat arról, hogy valóban John Glenn repül majd első amerikaiként a világűrbe. A bújócska pedig folytatódott.

Hosszútávon nem számított sokat, hogy ki lesz az első asztronauta, aki a világűrbe repül. Repülése után a találgatás abbamaradt, és ezzel az egész ügy végére pont kerül. De vajon Amerika eljut-e egyáltalán a repülésig? Gagarin küldetése és a szovjet gyorsítórakéták elsöprő ereje láttán Washingtonban olyan hangokat is hallani lehetett, hogy le kellene állítani az Egyesült Államok emberes űrprogramját. A depressziós hangulat hátterében az állt, hogy sokan úgy érezték: az USA most már sosem lesz képes utolérni a szovjeteket, így aztán minek fecsérelni az időt és az energiát arra, hogy másodikak legyenek az űrben?

A Fehér Házban az ország fiatal, újdonsült elnökét kegyetlenül bántotta a szovjet rakéták elsőbbsége. Eleinte úgy tűnt, ő is kész tényként kezelte, hogy a világűr az oroszoké. Való igaz, John F. Kennedy egy Gagarin repülését követő sajtótájékoztatón nyomatékosan kijelentette, hogy az ország nem próbál versenyezni az oroszok világűrben nyújtott teljesítményével, ehelyett  inkább olyan területeket keres magának, ahol „mi lehetünk az elsők, és ami hosszú távon az emberiség javára válik”.

Kennedy azonban ettől a gondolattól nem érezte jól magát. Mindössze pár rövid hónappal korábban, kötelezte el magát amellett, hogy „ismét mozgásba lendíti ezt az országot”. Richard Nixon elleni választási kampányában az USA és a Szovjetunió rakéta- és űrprogramja közti szakadék betemetéséről beszélt. Ékesszólóan azzal kampányolt, hogy Amerika helye az űrben van, ami „az új határ.” Hogyan engedhette meg, hogy az Egyesült Államok fülét-farkát behúzva, csöndben kiszálljon a versenyből? Nem számít, hogy minden jel szerint az oroszoknak a világűr tényleg az új határt jelenti. De Amerika már korábban is behozta lemaradását, és most is ezt kell tennie.

Ebben Kennedy nem sok segítségre számíthatott a Massachusetts Institute of Technology-tól érkezett Jerome B. Wiesner részéről, aki a tudományos tanácsadó-testület vezetőjeként ki akarta zsigerelni az egész nemzeti űrprogramot. Filézzük ki a NASA-t, szedjük szét teljesen, majd az alapoktól kezdve építsük fel újra. Koncentráljunk a repülőtudományra, és hagyjuk csak meg az űrversenyt az oroszoknak. Kennedy pedig minél előbb írja alá a Mercury-program halálos ítéletét, mivel, ha az balul ütne ki, és emiatt emberek halnak meg, az egész ország Kennedy-t vádolná a hibáért. Wiesner az javasolta, hogy az Egyesült Államoknak a tudomány, a kommunikációs és katonai műholdak terén kellene elsőségre törekednie. „Tarts a győztesekkel”, ez volt a szavajárása."

„Tán az űrből érkezett?” - kérdezte a meglepett nő.
„Igen, igen, gondolta volna?” - válaszolta Gagarin széles vigyorral az arcán. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"A fékezőrakéták begyújtottak. A hirtelen lassulás nagy erővel passzírozta az ülésébe. Mosolygott az egész testét érő lökést tapasztalva: minden tökéletesen működött. Tekintetét nem vette le a stopperről. Most! Gyors robbanások sorozata adta tudtára, hogy a Fecske és elektronikai csomagja levált a műszeres egységről. Nyolcvankilenc perc alatt kerülte meg a bolygót. Kelet-Afrika felett, menetiránynak háttal csapódott be a légkörbe. Egy ideig ismét súlytalanságot érzett, de ezúttal nem tartott sokáig, ahogy a Fecske az egyre vastagodó légkörbe ívelt lefelé. A lassulás első jeleit érezte. Immár egy égő gömbben utazott. Gagarin az űrhajó ablakain át látta a lángokat, eleinte hajszálvékonyakat, amik egyre vastagabb lettek, majd minden tűzbe borult körülötte, miközben a Fecske ablatív borítása a légellenállásban több ezer fokosra hevült. A védőburkolat egyre nagyobb ütemben égett el. Egy mesterséges, ember alkotta üstökös közepén ült, ami az egyre laposabb horizont felé száguldott. Bár egy tűzlabda belsejében volt, nem érezte a hőt.

Aztán véget ért a légkörbelépést kísérő hőhatás: a Fecske hangsebesség alá lassult. Hétezer méterrel a Föld fölött a vészkijárat lerobbant a Vosztokról. Gagarin kék eget és egy villanásnyi ideig fehér felhőket látott. Az űrhajó belsejében kis rakéták léptek működésbe, kirepítve a kozmonautát kagylóülésével együtt, messze a Vosztoktól.

Gagarin székében ülve nézte, ahogy egy stabilizáló ernyő kinyílt fölötte. Minden tökéletesen működött. Három ezer méteren levált a katapultüléstől, és kiengedte saját ejtőernyőjét. Mélyen letüdőzte a friss tavaszi levegőt. Milyen csodálatos ez a zuhanás!

A földön két, mezőn dolgozó meglepődött paraszt és tehenük fogadta, akik végignézték, ahogy egy fényes narancssárga ruhába öltözött ember fehér sisakban a fején alászáll az egekből. Ez az ember pedig futva ért földre, majd átbukfencezett, de azonnal talpra állt, és nekilátott összeszedni ejtőernyőjét. Gagarin lecsatolta az ejtőernyő hevederjét, majd felnézve egy nőt és egy lányt pillantott meg maga előtt, akik őt bámulták.
„Tán az űrből érkezett?” - kérdezte a meglepett nő.
„Igen, igen, gondolta volna?” - válaszolta Gagarin széles vigyorral az arcán. „Úgy valahogy.”

A telefon idegesítő és kitartó csörgése egyre mélyebben tolakodott Alan Shepard álmába. Kótyagos volt, hiszen épp csak felriadt mély álmából. De ez csak egy pillanatig tartott. Majd a motelszobája zajos telefonja után nyúlt.
„Mi van?” - vakkantotta a kagylóba. A vonal túlsó végén a hang lágyan és udvariasan beszélt. Visszafogottan. „Shepard parancsnok?”
„Aha. Igen, itt Shepard.”
„Hallotta a hírt?” Hirtelen csupa fül lett. Nem szerette ezeket a szavakat. „Hogy mit hallottam?” – kérdezte óvatosan.
„Az oroszok embert juttattak földkörüli pályára.”
Shepard hunyorogva ült fel az ágyán, szemeit dörzsölgetve. „Hogy mit csináltak?”
„Egy embert juttattak pályára.”
A telefon kis híján kiesett Shepard kezéből. Pár pillanatig csöndben ült, amíg teljesen kitisztult a tudata. Majd hitetlenkedni kezdett. „Maga most bizonyára viccel.”

A telefonáló egy NASA-nál dolgozó mérnök volt, aki ismerte Shepardot. „Nem tennék ilyet, Shepard parancsnok.” Majd szinte bűnbánóan folytatta, amiért ő volt a rossz hírnöke. „Megcsinálták. Tényleg felküldtek egy embert földkörüli pályára.”
Shepardnak még sikerült magából kipréselnie magából egy udvarias választ, megköszönte az értesítést, majd visszatette a kagylót a helyére. Csak egy valamire tudott gondolni:
Három héttel ezelőtt már megcsinálhattam volna…"

"Gagarin hirtelen hangos robajt hallott egy sor lökés kíséretében: a Vosztokot kívülről védő burkolat kis rakéták segítségével levált. Most már tisztán látta köralakú ablakain át a Föld horizontját, és feje fölött pedig az univerzum sötétjét." Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Moszkvai idő szerint délelőtt 9:07. Amerika aludt, mit sem sejtve Gagarin győzelmi kiáltásáról, amit a felszálló, lángoló gépezetről hallatott. „Úton vagyunk!” – kiabálta hangosan, amivel mosolyt csalt az indítást felügyelő irányítóközpontban dolgozó személyzet tagjai közül párak arcára. Amikor az SS-6 már jóval maga mögött hagyta az indítóállást, azok, akiknek már nem volt dolguk, kirohantak megnézni, ahogy a rakéta egyre gyorsabban halad felfelé. Távcsöveken át látták, ahogy a folyékony üzemanyagú, kívülről rácsatolt gyorsítórakéták lerobbannak a rakéta testéről, és a továbbiakban egyetlen zavaros lánglabda emelkedik felfelé egyre nagyobb sebességgel. Az emelkedés első pár percében Jurij Gagarin volt a történelem leggyorsabb embere. Majd a gyorsítórakéták hátán az űrhajó elkanyarodott a távoli horizont irányába, mindössze egy örvénylő füstcsíkot hagyott hátra maga után.

Az egyre nagyobb G-terhelés ellenére Gagarin határozott hangú jelentéseket adott. Fiatal volt és izmos, teste könnyedén elnyelte az őt érő egyre nagyobb mértékű, büntető G-erőket. Amikor a rakétára rögzített gyorsítórakéták leváltak, és már csak a központi főhajtóművek üzemeltek, a gyorsulás miatt a földfelszínen megszokott gravitáció hatszorosa nehezedett rá.

Gagarin hirtelen hangos robajt hallott egy sor lökés kíséretében: a Vosztokot kívülről védő burkolat kis rakéták segítségével levált. Most már tisztán látta köralakú ablakain át a Föld horizontját, és feje fölött pedig az univerzum sötétjét. Végül a központi hajtómű üzemanyaga kifogyott: robbantótöltetek léptek működésbe, ezzel kiszabadítva azt az utolsó „fél rakétafokozatot”, amivel az űrhajó a pályára álláshoz szükséges magasságot és sebességet elérte. Végül az utolsó rakétafokozat is elnémult, majd újabb bummok és lökések kíséretében levált az elhasznált rakétafokozat.

Ami ezután következett, az maga volt a csoda. Egy emberi teremtmény 28 000 kilométeres óránkénti sebességgel száguldott a Föld körül. A Fecske fedélzetén Gagarin pályájának legalacsonyabb pontja 181 kilométeren volt, földtávol-pontja pedig 326 kilométer magasan.
Odalenn, a földön maradtak álmélkodva figyelték, ahogy Gagarin a helyzet ura tudott maradni, miközben folyamatosan közvetítette, mit érez, és műszerei hogyan működnek. Majd egy időre elnémult, hogy átadja magát az ember által soha korábban nem tapasztalt érzésnek.

Idegennek érezte magát a saját testében. Nem ült, vagy feküdt. A fent és a lent többé nem létező fogalom volt. A kagylóülésébe rögzítő hevedereken függeszkedett, ezek akadályozták csak meg, hogy szabadon lebegjen az űrhajóban. A súlytalanság csodája lebegő papírok, egy ceruza, a notesze, és más tárgyak formájában nyilvánult meg; ezeket csak az életfenntartó rendszer ventilátorainak fuvallata lökte időnként arrébb.

Visszakényszerítette magát a feladataihoz, a műszerein látható értékeket olvasta be. A kritikusnak számító adatoknál azonban jóval érdekesebb volt, hogy Gagarin mit tapasztalt. A földi irányításnak a súlytalanság „megnyugtató” voltáról számolt be. Értékes pillanatokban volt része, miközben a Föld körül keringett másodpercenként 8 kilométeres sebességgel: „Az ég nagyon, nagyon sötét, a Föld pedig kékesszínű.” Szinte eksztázisba került a Föld napsütötte oldalának megdöbbentő fényességét látva.

Egy naplementében és egy napkeltében is része volt, és fel sem tűnt neki, mennyire elszaladt az idő: máris végéhez közeledett az emberiség első földkörüli repülése. Csakis vészhelyzet esetén kapcsolt volna át kézi vezérlésre. Teste nyugodt volt, de lelkében ujjongott, miközben a Fecske fékezőrakétáinak begyújtása előtt még ellenőrizte az automatika rendszert."

"A húsz égéstér és a tucatnyi helyzetszabályzó segédhajtómű egyetlen dühös robbanással gyulladt be több mint négymillió Newton tolóerőt fejtve ki." Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Amint végetért a háború, a fiatal Jurij. A. Gagarin éjt-nappallá téve azon dolgozott, hogy egy napon a Vörös Hadsereg pilótája lehessen. A nagyobbacska Gzsatszk városába költöztek, ahol Jurij elvégezte az iskolát, képesítést szerzett, és 1955-ben belépett a Légierőhöz. Két év múlva megszerezte vadászpilóta-jelvényét, emellett pedig profi ejtőernyős is lett. Két évet műveleti egységeknél szolgált, majd 1959-ben jelentkezett egy izgalmas új programba.
Kozmonautának lenni! Gyorsan elvégezte a kemény tréninget, és mindenben kimagasló eredményeket ért el. 1961. április 8-án, mindössze négy nappal álmai repülése előtt parancsnoka értesítette a jó hírről: „Te leszel az első, aki a világűrbe megy.”
 
Hihetetlen. Annyira hihetetlennek tűnt az egész. Közeli barátja, German Stefanovics Tyitov lesz a tartaléka. Aztán eljött a nagy nap. Előtte állt a lehetőség.
Az álom azonnal kiment a szeméből. Találkozott Tyitovval, a műszakiakkal, orvosokkal mérnökökkel és a politikai komisszárral. Minden rendben ment a reggeli és az utolsó orvosi ellenőrzés során. Szenzorokat helyeztek a testére mielőtt magára vette volna szkafanderét és nehéz sisakját, ami teljesen megvédi az világűrtől. Csapattársai segítségével belemászott narancsszín ruhájába: így könnyebben észreveszi őt a mentőcsapat a landolás után. Még sötét volt, amikor megérkezett az indítóálláshoz.

Pár percig némán állt, végigmérte a hatalmas SS-6 interkontinentális ballisztikus rakétát, ami földkörüli pályára küldi őt. Ezúttal nem robbanófej volt a monstrum tetején, hanem a Fecske, a több mint öt tonnás Vosztok űrhajó. Gagarin egy rámpán állt a felvonóhoz vezető lépcsők aljában. Odafordult a kis csoporthoz, akik majd tanúi lesznek annak a pillanatnak, amikor a múlt elválik a jövőtől.

Őszinte szavakkal beszélt hozzájuk: „Úgy tűnik, hogy egész eddigi életem erről az egyetlen csodálatos pillanatról szólt” – kezdte. Közönsége meghatódva, némán hallgatta. „Minden, ami eddig voltam, és mindaz, amit eddig tettem, ezért az egy pillanatért volt” – tette hozzá Gagarin. Átadta magát a pillanat varázsának, lehajtotta fejét, majd összeszedte magát. Ismét felnézett, ezúttal mosolyogva. „Természetesen, boldog vagyok.” – mondta, határozottabb hangon. „Ki ne lenne az? Új felfedezések részesévé válni, elsőként kozmoszba menni, ahol egyedül kell megvívni a természet erőivel… ” Széles mosollyal folytatta. „Ki álmodhatna ennél többről?”
Beszéde végén búcsút intett, és belépett a felvonóba, ami felvitte a torony tetejére. Ott egy rövid létrán a Vosztok űrhajó szintjére mászott. A műszakiak és egy szűk csoport besegítették az ajtón. Rögzítették hevedereit a speciálisan megtervezett üléshez. Gagarin biccentett, jelezve, hogy készen áll. Az ajtót becsukták, majd hermetikusan lezárták.

A visszaszámlálás megszakítása legalább olyan gyakori jelenségnek számított Oroszországban, mint a Cape-en. Gagarint tájékoztatták, hogy egy hibás szelepet észleltek. „De rövidesen megjavítják. Legyen türelemmel, Gagarin elvtárs.”
Rövidesen a visszaszámlálás abba a fázisába ért, amire egészen idáig várt. „Gotovnosti djeszját minut.” Még két perc …
Érezte a motorok sivítását. Kiváló. Tudta, mit jelentenek ezek a hangok. Másodpercekkel később nyugalmat erőltetett magára, ahogy kagylóülésében ült. Az állványzat és vele együtt a szervizszint eltávolodott tőle. Magas tornyok hajlottak hátra, így az indítóállás úgy nézett ki, mint egy hatalmas acél sodronyokból álló virágszirom. Érezte a rázkódást, amikor a tápkábelek kilöveltek a rakétából, eddigi helyükről. Az erős SS-6 már csak belső rendszereire támaszkodott.

Az utolsó másodpercek gyorsan elteltek, majd egy hang azt kiáltotta: „Zasiganije!”
Gagarin szavak nélkül is tudta, hogy megtörtént a gyújtás, mivel a húsz égéstér és a tucatnyi helyzetszabályzó segédhajtómű egyetlen dühös robbanással gyulladt be több mint négymillió Newton tolóerőt fejtve ki. Harminckét hajtómű nekiveselkedett, az űrhajót a földre szorító satuk lerobbantak, és az első ember úton volt a világűrbe."

Az asztronauták mérhetetetlenül frusztráltak lettek, amikor Wernher von Braun bejelentette, hogy Ham, a csimpánz repülése után újabb tesztrepülésre van szükség. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Ham repülése azonban szánalmasra sikeredett, és az alabamai Huntsvilleben Wernher von Braun a konzervatív módon döntött, mivel felelősséget érzett az emberélet iránt. Von Braun teljesen lelombozta Shepardot és a többi Mercury-pilótát, amikor mindössze ennyit mondott: „Még egy ember nélküli Mercury-Redstone repülésre van szükség”.

Mivel Shepard együtt dolgozott a mérnökökkel, pontosan tudta, hogy Ham Redstonejában a gondot egy huszadrangú elektromos relé hibája okozta. Ezt könnyen és gyorsan ki lehetett javítani, és a Redstone rövidesen ismét tökéletes állapotban volt. „Az Isten szerelmére, repüljünk. Most!” Alan rimánkodott a NASA hivatalnokainak. „Még von Braun is elégedett lehet azzal, amit találtunk.”
Tévedett. Dr. van Braun megingathatatlan volt. „Újabb tesztrepülésre van szükség.” Shepard becserkészte irodájában Chris Kraft repülési igazgatót, és neki dohogott: „Nézd, Chris, mi pilóták vagyunk” – kezdett bele mondandójába. „Ha valami meghibásodik, megjavítjuk, a fenébe is.” „Tudom, Alan” – felelte. „Pontosan tudom, honnan jöttetek.”
„És, akkor erre mit lépsz?” – kérdezte Shepard. „Napnál világosabb, hogy a problémát a relé okozta, amit már kijavítottunk.”
„Így van.”
„Akkor miért nem haladunk? Miért nem repülhet ember már a következővel?”
„Minek pocsékoljuk el az időt, nem igaz?” – mosolygott Kraft.
„Így van.”
„Azért, mert a rakéták esetében” – ingatta a fejét a repülési igazgató – „Wernher a király.”
„A király?”
„A király.”
„Felejtsd el az egészet, OK?”
„Rendben.”
Shepard eltűnődve távozott az irodából. A március 24-i Redstone repülése csodálatosan alakult, és Shepard kis híján belebetegedett a dologba. Tudta, hogy neki kellett volna rajta lennie. Ő lehetett volna az első ember a világűrben. Ott lebeghetett volna a súlytalanságban, a horizont éles görbületét bámulva maga alatt, miközben az oroszok még mindig böszme nagy gyorsítórakétájukkal viaskodnak. „Beértük őket” – emlékezett vissza később. „Hajszál híján beértük őket, aztán tálcán nyújtottuk át az elsőbbségünket.”

* * *

Hosszú ideig hánykolódott az elalvás határán. Ez így ment egész éjszaka. Emlékek között lebegett, miközben hangok szűrődtek be szobája falán. Furcsamód képtelen volt eldönteni, hogy a hangok a múltból vagy a jelenből származnak-e, de azokkal foglalkozott, amik édesapját juttatták eszébe. Egy ácsot, egy tapasztalt mesterembert, aki keményen dolgozott azért, hogy ilyen különlegessé varázsolja faházukat a Szovjetunió nyugati részén, a Szmolenszk közelében lévő Klusino faluban.
Aztán erőteljesebb emlékek törtek rá. Puskaropogás, felrobbanó repeszek. A német tankok földrengésszerű morajlása, ahogy keresztülvágtak szülővárosán. Nagyon kíváncsi fiú volt akkoriban, nézte, ahogy a szülei által felépített kis világ darabjaira hullott, ahogy az ellenséges megszállás alá kerültek.
Engedelmeskedtek a náciknak, akik – valahányszor csak lehetőségük adódott rá –, kifosztották a betakarított gabonát, feldúlták azt, ami a falujukból még megmaradt. Majd egyre inkább más hangokat is lehetett hallani, és álmában tisztán fel tudta ezeket idézni. Repülőgép-motorokat. Eleinte csak németeket. Aztán más gépek is érkeztek vörös csillaggal a szárnyaikon, és hatalmas harcokat követően orosz tankok nyomultak be Klusinoba.""

A mai állatvédők bizonyára sikítófrászt kapnának attól, amit a NASA a világűrbe küldött csimpánzzal művelt. Túlélte. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"A történtektől rossz szájíze lett az asztronautáknak, de mindez semmi volt ahhoz képest, hogy az első embert megelőzve egy csimpánz repül majd a világűrbe. A csimpánz dolga az volt, hogy kapcsolókat ütögessen, és gombokat nyomogasson a kapszulában, és valahányszor áramütést kap, ha nem megfelelően végezte el feladatát. Az asztronauták hiába tiltakoztak a nevetséges terv ellen, az orvosok és a pszichológusok kötötték az ebet a karóhoz: szerintük annyi ismeretlen tényező van az űrrepülésben, különösen a súlytalanság és a hirtelen megugró, nagy G-terhelés miatt, hogy számukra egyenesen emberáldozatnak tűnt, ha az ember előtt nem küldenének fel az űrbe egy másik, lélegző teremtményt.

Így aztán a csimpánzokat kiképzésnek vetették alá. Ez az egész egy cirkuszba illő szám volt. Tudományos szempontból pusztán pénz-, idő- és erőforrás-pazarlás. Akár Rube Goldberg is tervezhette volna azt a szerkezetet, ami a majom készségeinek tesztelését volt hivatott ellenőrizni. Az állatot betanították arra, hogy a jobb vagy a bal mancsa felől eső kart nyomja meg, ha egy dobozalakú kütyüben adott fény vagy fénysor villan fel. Ha helyesen döntött, banángalacsint kapott a szájába egy gyógyszeradagolón keresztül. Ha tévedett, és nem a megfelelő kart kezelte, enyhe áramütés érte a lábán.

Ez sokévnyi kutatómunka kicsúcsosodása volt, és mérnökök százainak erőfeszítéseként, sok millió dollár elköltésével járt. Banángalacsinok és elektrosokk, amit egy hibbant, űrben száguldozó automata felügyelt. Ez volt a legnagyobb őrültség, amire az asztronauták csak gondolni tudtak.
Ennek ellenére a kísérlet folytatódott, és a NASA kiválasztott egy emberszabásút, amit Ham néven koronázott királlyá, majd 1961. január 31-én a Mercury Hetek összegyűltek, hogy megtekintsék az őket beelőző csimpánz diadalmenetét. A küldetés végül jóval érdekesebbre sikeredett a tervekhez képest. A Redstone mohó hajtóműve a kelleténél öt másodperccel korábban felemésztette az összes üzemanyagot. Az automatikus irányítórendszer érzékelte, hogy valami nincs rendben, így azonnal begyújtotta a Mercury-űrhajó tetején található mentőrakétát, ami azt a rakétától egy tűzijáték kíséretében messzire repítette, így az űrhajó végül magasabbra és gyorsabban repült a tervezettnél.

Az orvosok úgy számolták, hogy a majmot eredetileg a gravitáció nyolcszorosának megfelelő terhelés éri majd, de Ham végül ennek dupláját tapasztalhatta meg. Mindentől eltekintve pedig egy módfelett boldogtalan csimpánz volt, hiszen még a megérdemelt jutalmát sem kapta meg. A fedélzeti berendezés ugyanis bedöglött, az elektromos rendszer és a fények csütörtököt mondtak, és a súlytalanságban lebegve, Ham az összes kart püfölte, ahol csak érte. Ráadásul mindent jól csinált, de erőfeszítései jutalma a banángalacsinok helyett minden alkalommal egy gonosz elektrosokk volt.

A terv szerint az indítóállástól 483 kilométerrel arrébb kellett volna leszállnia, ehhez képest még 196 kilométerrel messzebbre került. Óriási G-terheléssel lassított az űrhajó, majd az ejtőernyő nyitásakor össze-vissza dobálta a majmot a kapszulában, hogy aztán a végén egy újabb dobhártya-szaggató robajjal érkezzen meg az óceán felszínére. Ahol a gyomorforgató hullámzás fogadta.
Amikor a mentőhelikopterek megérkeztek, hogy kiemeljék az űrhajót a vízből, a járművet az oldalára dőlve találták, és ekkorra már annyira megtelt vízzel, hogy odabenn egy köpködő, fuldokló csimpánz fogadta őket.  Hamet visszaszállították Cape-re. A NASA valami idióta hivatalos köszöntőt eszközölt, de amikor a csimpánz végre előkerült a kapszulából, mindenbe beleharapott, amit csak ért – lehetett az ember, vagy bármi más.

Alan Shepard ellenőrizte a Nagy Csimpánz Kalandként hírhedtté váló repülés során rögzített telemetria adatokat. Tudta, hogy túlélte volna az utazást, de azt is látta, hogy saját, tervezett repülése ezzel komoly veszélybe került. Ha ezzel az átkozott csimpánzos repüléssel minden rendben lett volna, akkor Alan márciusban már indulhatott volna a világűrbe."

Gépesített mongúzokkal hozta a frászt az egyik asztronauta a társaira. Meg az újságírókra. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Súlyos hiba volt összeereszteni Landwirth-et Wally Schirrával. Wally reménytelen eset volt, ha gyakorlatias viccekre került a sor. Kipuhatolta Henri mélyen eltitkolt vágyát:  igazság szerint ő is kapható lenne pár csínytevésre. Egy nap aztán ők ketten Wally motelszobájából jöttek elő: Landwirth támogatta a súlyosan megsebesült asztronautát, akinek egy véres törülköző volt a karjára kötve. A NASA hivatalnokai és az állandóan körülöttük legyeskedő riporterek odarohantak hozzájuk, hogy megnézzék, mi történt.

Wally a moteltől északra egy nagy pálmaligetre mutatott. „Valami mozgott arrafelé, mi pedig meg akartuk nézni, mi az. Fogalmam sincs, milyen állat ez” – miközben fájdalmasan nyögött egyet. „Annyi szent, hogy végighasította a karom.” Mindenki a vastag, átvérzett törülközőre nézett, majd az egész csoport bezsúfolódott Wally szobájába, hogy megnézzék, mit fogott. Az a valami pedig az ágya melletti nagy dobozban volt, egy lepedővel letakarva. Wally a dobozra mutatott. „Óvatosan, basszus. Veszélyes, szerintem ez egy mongúz.”
„Egy nagy mongúz” - nyomatékosította Henri. [Az alábbi képen Wally Schirra és a "mongúz:"]
Doug Dederer a New York Times újságírója megrázta a fejét. „Floridában nem élnek mongúzok.” „Talán egy állatkertből szökhetett meg” – mondta Wally lesajnálóan. „Kit érdekel, honnan került ide? A fenébe is, Doug, nézd meg a saját szemeddel.”
Dederer egy 188 centi magas, százkilós connecticuti jenki volt. A doboz felé indult. „Vigyázz!” – figyelmeztette Wally. „Csak pár centire emeld fel a lepedőt.”
A nagy ember lehajolt, és lassan felhajtotta a lepedő egy részét. Bumm! Abban a pillanatban egy hatalmas, nagyfogú szőrös izé ugrott ki a lepel alól. A hat felnőtt férfi kiviharzott a motelszoba ajtaján, Dederer futott közülük a leggyorsabban a medence széléhez, miközben Wally a padlón fetrengve fuldoklott a röhögéstől, átölelve a meglepetés-szörnyet, amit olyan odaadó szeretettel és műgonddal készített tulajdon két kezével, borított be szőrrel és látott el fogakkal.
A „mongúz” az elkövetkező hónapokban az ország legjobb vadászpilótái közül jó párra hozta a frászt, voltak, akik az ágyon átvetődve ugrottak ki az ablakon, amikor a szörny hirtelen kirobbant a lepedő alól.

Ha elég hosszú ideig nem engedünk egy pilótát repülni, bármit megtesz azért, hogy kitörjön a langyosvízből. A Mercury Hetek közeli barátságba kerültek Bill Danával, a hivatásos komikussal, aki egy komplett műsorszámot készített a Beszari Asztronauta címmel. Valahányszor lehetőségük kínálkozott rá, az asztronauták elzarándokoltak hozzá, bárhol is lépett fel, majd az előadás egy részében ők maguk is felmentek a színpadra, ahol vadul improvizálni kezdtek. Évek múlva, amikor már rég nem a NASA-nál dolgoztak, még mindig eljátszották az együgyű, őrült álmexikói szerepét, akit Jose Jimineznek hívtak.

1961. január végére kezdtek a dolgok összeállni. Ahogy közeledett a start ideje, úgy lett egyre kevesebb a szórakozás és poénkodás. Komolyság telepedett az indítóállás, a támogatócsapat, a földi irányítás és a mentőcsapatok személyzetére. A Redstone jól működött, és úgy tervezték, hogy Shepard repülésére hat héten belül sor is kerülhet.

De a sajtó és a közvélemény megtévesztése tovább folytatódott: ment a ködösítés, hogy melyikük repül elsőként. Az asztronauták gyűlölték a NASA-t azért a szerepért, amit Glennre és Grissomra kényszerített: kettejüknek úgy kellett tenniük, mintha még mindig az első repülésért folyna a verseny.
A médiában általánosan elfogadott vélemény szerint John Glenn repül elsőként a világűrbe. A titkolózás egészen a start napjáig tartott, amikor Bob Gilruth elhatározta, hogy Shepard nevét csak akkor hozzák nyilvánosságra, miután a Redstone már begyújtotta hajtóműveit, és felszállt. „Egészen elképesztő ötletelés ment arról,” – mondta Shepard – „hogy majd mindhármunkat repüléshez beöltözve kivisznek a start napján az indítóálláshoz, egy-egy csuklyával a fejünkön! Így még az indítóállás személyzete sem tudhatta, melyikünk a numero uno.”"

Az űrrepülésre váró majmok rikoltozását hallgatták az asztronauták a szállásukra menet. Elegük lett, inkább egy motelbe költöztek. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Az űrhajó szimulátor mintájára „az S Hangárban lévő legénységi lakrész leírhatatlan volt: spártai felszereltségű, barátságtalan és totál kényelmetlen volt” – idézte fel Shepard. „A hálórészleghez csak egy hosszú, rosszul megvilágított folyóson át lehetett eljutni, ami nagyon kellemetlen séta volt: útközben a nem messze elszállásolt kisebb majomkolónia huhogását, sikoltozását, kiabálását és üvöltését lehetett hallani.”

Az asztronauták megelégelték a dolgot: épp elég, hogy a vigyorgó majmok megelőzik őket az űrrepülésben, de arra senki nem kényszerítheti őket arra, hogy a visongó hordával még egy fedél alatt is éljenek. Így aztán fogták magukat, és az S Hangárból egy tengerparti motelbe költöztek, ahol emberhez méltóan élhettek.

Ez óriási pszichológiai változás volt. Alan, Deke és a többiek órákig futottak Cocoa Beach apró, keményszemcséjű homokján: itt szinte itták a friss tengeri levegőt, miközben pelikánrajok vitorláztak a fejük fölött. Főhadiszállásuk és állandó lakhelyük a Holiday Inn lett Cocoa Beach-en, amit Henri Landwirth vezetett, aki kisfiúként megjárta Hitler egyik koncentrációs táborát is.

A belgiumi születésű ifjú valahogy túlélte a tábor borzalmait, és sikerült eljutnia az Egyesült Államokba egy húszdolláros számla társaságában. Azonnal kérvényezte az amerikai állampolgárságot, majd letelepedett Floridában, ahol hoteltulajdonos lett. A Mercury Projekt előtt Henri Landwirth csekély hírnévre tett szert azzal, hogy nála szálltak meg a Cape Canaveralra látogató kongresszusi képviselők, katonatisztek, újságírók és külföldi vendégek.
Ha az asztronauták Henrinek, vagy a személyzetből bárkinek gondot okoztak volna, bármikor kihajította volna őket, dallamos flamand akcentusával emlékeztetve őket az alapigazságra: „Kuncsaftokat mindig találok! Jó segítséget nehezen!”

Henri karakteres ember volt, és minél hosszabb ideje ismerte az asztronautákat, annál jobban megszerette őket, és egyre engedékenyebb lett velük szemben, miközben magában azt dörmögte: „A srácok már csak ilyenek.” Barátsággal, étellel kínálta őket, és védett övezetet biztosított számukra, ahol pihenhettek és kiereszthették magukból a fáradt gőzt.

Mindezt Gordo Cooper egyszer azzal jutalmazta, hogy egy éjszaka hallal töltötte meg az úszómedencét, így Henri a medence széléről kedvére pecázhatott horgászbottal a kezében. A többi szállóvendég nem volt elragadtatva attól, hogy halak között kell úszkálnia, miközben Gordo sok horoggal ellátott felszerelését kerülgethették.

Ez a hal-a-medencében-mutatvány volt a legdurvább asztronauta csíny, és egészen addig ez is vitte a pálmát, míg egy este a Mercury-Atlas indítóállás személyzete és az asztronauták elhatározták, hogy bulijukat a közeli Banana River-en a csónakból Henri moteljébe helyezik át. A folyó barátságtalan lett, és a hajón sem volt valami kiváló az ellátás, így az indítóállás csapata és a jövő űrhajósai felkapták az egész átkozott kishajót, végigcipelték a forgalmas utcákon, majd Henri úszómedencéjébe kötött ki.
Ott álltak a medence közepén ringatózó csónakon, és ezt kiabálták. „Rumot a legénységnek, friss húst a tiszteknek”, Ez egészen addig így is ment, amíg egy-két feleség meg nem jelent a színen, és be nem borították őket a vízbe, Henri legnagyobb rémületére."

A leendő első amerikai asztronauta kölcsönadta saját Corvettejét, majd amikor az autó eltűnt a kanyarban, lopást jelentett a rendőrségen. Persze, csak heccből. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Walt Williams, a Mercury műveleti főnöke komoly ember volt. A Mercury Projektnél minden vadonatúj fejlesztés eredménye volt: a mérnöki tudományok legkorszerűbb elméleteit váltották valóra. Ez a csöndes ember eltökélt arckifejezéssel sétált a rakétaállványok, blokkházak, hangárok és irodaépületek között. A mosoly ritka vendég volt Williams arcán. Egy szép napon az asztronauták épp az Atlas indítóállásán dolgoztak. Williamst egyszer csak emlékeztették, hogy beszédet kell mondania a városi étkezdében.

„A fenébe” – mondta. „Nincs kocsim, és húsz perc múlva ott kell lennem.” „Vidd csak el a Corvette-emet, Walt” – ajánlotta fel Alan Shepard a sajátját nagyvonalúan. „Később majd Gus vagy John majd átdob hozzád.”
„Kösz, Alan” Waltnak végre sikerült kicsikarni magából egy halvány mosolyt, majd elviharzott az indítóállástól, és beugrott a dögös sportautóba, ahol a számára ismeretlen kezelőszervekkel vacakolt. Végül rájött, hogy kell beindítani az autót, sebességbe rakta, és elszáguldott.
Shepard elvigyorodott. Alig fordult ki Williams a főútra, már hívta is a zsarukat. „Itt Alan Shepard asztronauta” – kiabálta. „Valami gennyláda épp most lopta el a Corvettemet. A déli kapu felé tart.”
De Williams nevetett utoljára. Amikor Alan Corvettejével áthajtott a biztonsági kapun, az ügyeletes őr felismerte őt, és átengedte anélkül, hogy ellenőrizte volna a rendszámát.

A riportok ellenére, amik arról áradoztak, hogy milyen jól is alakulnak a dolgok az asztronauták és a Mercury műveleti csapatával, a valóságban a konfliktus nagyon is hozzátartozott a mindennapi élet része volt Cape Canaveralon.
A megfeszített munkatempó és a sok várakozás, amíg végre eljuthatnak világűrbe, feszültté tette az asztronautákat, így mindig azon járt az eszük, hogyan adhatnák ki magukból frusztrációjukat. Ilyen alkalmakkor az űrutazás csábítása némiképp vesztett erejéből, és a beszélgetés a csapaton belül visszakanyarodott azokhoz az izgalmas időkhöz, amikor még berepülő pilóták voltak.

Ironikus volt, hogy egy csimpánz másodhegedűsei legyenek, és ez az elképzelés különösen bosszantotta ezeket a nagyon okos és tapasztalt férfiakat. A NASA ugyanis eldöntötte, hogy óvintézkedés gyanánt Alan Shepard repülése előtt egy csimpánzot is felküld az űrbe. Shepard bármikor képes lett volna elevenen megnyúzni a szőrös betolakodót, de a NASA ragaszkodott ahhoz, hogy az emberszabású menjen elsőnek. Az ügynökség nem tágított. Shepard viszont csak arra tudott gondolni, hogy oroszok valószínűleg épp most gurítják a gyorsítórakétákat az indítóálláshoz az első emberes űrrepülés nyitányaként.

„Az egyetlen lehetőség, hogy mi menjünk az” – mondta Shepard – „ha maximálisan odatesszük magunkat, és ettől a kiképzés új lendületet kap. Gus, John és én megszálljuk a szimulátorokat, míg a többiek felkészülnek a start napján várható feladataikra.”

De bármennyit is dolgoztak, mindig akadtak nézeteltérések az asztronauták és a NASA hivatalnokai között. A legnagyobb problémát az jelentette, hogy utóbbiak nem repülősök voltak. Bárki, aki azt gondolja, hogy a pilóták könnyedén lemondanak az odafenn töltött idejükről, függetlenül attól, hogy milyen feladat vár rájuk idelenn, az egészen egyszerűen nem érti a pilóták természetét. A NASA nem ütemezett be az asztronauták részére sugárhajtású gépeken ún. szinten tartó repüléseket. Így az asztronauták az első adandó alkalommal (hogy ellenőrizzék az űrhajó vagy a gyorsítórakéták építését) azonnal hátat fordítottak Langleynek vagy a Cape-nek: így ugyanis legalább ilyenkor tip-top sugárhajtású gépekkel repülhettek.

Voltak egyéb súrlódások is. A Cape-en Alan ideje legnagyobb részét a „folyamat oktatóban” töltötte. Ez az igazi űrhajó másolata volt - azé, ami majd több mint 160 kilométer magasra röpíti őt a világűrbe. Ugyanúgy félig hanyatt fekve kellett benne ülni, akárcsak a valódiba: a pilóta behajlított lábakkal a hátán fekszik, majd beejtik a helyére, ahol olyan helyzetbe kerül, mint egy perec.

Egyikük sem csípte az oktatógépet: ez olyan volt, mintha egy hátára fektetett támlás székbe kellene „beleülni”. Itt tanulták meg minden műszer és kezelőszerv helyét, hogy a tervezett küldetés minden mozdulatát csukott szemmel is meg tudják csinálni, és egyszer se nyúljanak a megfelelő gomb vagy kar mellé."