Durván szivatták egymást az amerikai asztronauták, de a Cape Canaveralra látogató turisták sem érezhették magukat biztonságban. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"1961 elején a Cape – ahogy nemes egyszerűséggel hívták – egy jövőbe nyíló, szélesre tárt kapu volt. Ez a tizenötezer hektáros homokpad volt a legfontosabb és legizgalmasabb hely az egész országban, amit vakító reflektorok által körülvett aktív indítóállások formáltak át. Ez a hely volt, ahol rakéta állványzatok, blokkházak, hangárok és irodaépületek sorakoztak rendezett sorokban az évszázados világítótorony mögött, ami úgy állt Cape kiugró végén, mintha csak egy védelmező óriás lenne.

Ez a világítótorony aztán számtalan vicc forrása lett, és rendre a beavatatlanok váltak a heccelődés céltáblájává. Sokszor megesett, hogy az újoncok és a látogatók a világítótornyot bámulták hosszan egy-egy start előtt, és módfelett csodálkoztak azon, miért nem emelkedik a magasba. Az, hogy a helyiek a fehérre és feketére festett tornyot indításra váró rakétának hazudták, csak még viccesebbé tette a dolgot. Ezt annyiszor eljátszották, hogy a Légierő még egy filmet is készített, amin egy világűrbe száguldozó Atlas tetejére ezt a világítótornyot festették.
A Cape-en a hosszú munkanapokat humorral tűzdelték meg, hogy a legújabb, legkorszerűbb találmányok összeszerelése jól haladjon: az asztronauták pedig az űrkorszak mókamesterei voltak.

A Mercury Hetek összebarátkoztak Jim Rathmann-nel, aki egy helyi General Motors kereskedést vezetett, emellett pedig autóversenyző volt, és egy évvel korábban ő nyerte meg az Indianapolis 500-at. Jim a kedvükre való sportkocsikat nagyon jutányos áron adta, aztán már kezdődhetett is a móka. Az asztronauták megszállottan versenyeztek egymással, hogy melyikük tudja kisajtolni a legnagyobb teljesítményt és sebességet az autójából. Egy-egy tréninggel töltött hosszú nap végén, gyorsulási futamokat rendeztek azon a hosszú, egyenes úton, ami egy sor rakéta és indítóállványzat mellett futott.

Alan, Gus és Gordo is Corvette-t vett, és eleinte Alan igencsak jól teljesített a versenyeken. Felsorakoztak egymás mellé, majd végigszáguldottak a nyílegyenes Cape-i úton, amitől a nyulak, őzek és vaddisznók ijedten menekültek a pálmafák közé, bele a bozótosba. Ez nagyszerű módja volt annak, hogy levezessék a munka során felgyülemlett feszültséget.
Egy nap aztán Gordo Cooper lehagyta Alan Shepardot a nyitókörben. Befogta Alan farát, és ettől kezdve Shepard végig vesztésre állt, mintha csak nem is egy versenyen lettek volna. Alan Gushoz fordult. „Mi a fene folyik itt?” – kérdezte.
„Vesztettél, Alan” – felelte Gus vigyorogva.
 „Tudom, hogy vesztettem, a fenébe is, de miért?”
„Gondolom, megkopott a tudásod.”
„Kopott a lószart” – mondta Alan. „Valami nem stimmel ezzel az autóval.”
„Hát, persze” – nevetett Gordo – „biztos kimaradt a mai tejbepapid”.
„Tejbepapi, mi? Beviszem a kocsit a szervízbe” – mondta füstölögve, és ezzel visszavitte Rathmannhez a Corvettejét.
 
Jim még mindig benn volt az irodájában, Shepard pedig tudni akarta, mi a baj a kocsival. „Hagyd itt, Alan” – mondta. „Meglátom, mit tehetek.”
Jim Rathmann is be volt avatva Gordo heccébe, és amikor Shepard pár nap múlva elvitte Corvettejét, majd újra kihívta a fiúkat egy versenyre, ismét vesztett. Az autó egy hajszállal sem ment jobban. Sőt, még rosszabb is lett, így Alan kisvártatva megint megjelent a szervízben. Ezúttal Gus és Gordo Jimmel karöltve egy spéci festésről is gondoskodott.  
A II. világháborúban a vadászpilóták svasztikákat vagy japán zászlókat festettek a fülkéjük oldalára, aszerint, hogy hány ellenséges gépet lőttek le. Shepard Corvettejét négy Volkswagennel, pár mezei autóval, és négy biciklivel az oldalán kapta vissza.

Hirtelen Shepard azt érezte, hogy már nem bírja tovább, és elordította magát: „OK, ki vele, beszéljük meg”. Amikor Jim, Gordo és Gus társaságában bementek az irodába, azok hárman úgy nevettek, mint három jóllakott hiéna, miközben bevallották, mi is történt.
„Alan” – kezdte Rathmann. „megváltoztattuk az autód hátsó fertályát.”
„Hogy mit csináltatok?”
„Megváltoztattuk a végsebesség-arányt” – mondta nevetve. „A kocsid most már nagyobb sebességre képes.”
Nagyobb sebességre? Shepardnak azonnal leesett, hányadán állnak. Ezek a nevető hiénák úgy állították be Corvettejét, hogy óránként kétszáz kilométert tudjon, de cserébe a kocsi olyan lassan gyorsult, hogy húsz perc alatt érte el a végsebességét.
„Ezt beszívtad!” – mondta Gus nevetve, miközben hátba vágta Shepardot, aki a fejét csóválta. Ezt benézte, de el kellett ismernie, hogy ez egy klasszikus szívatás volt. A következő pillanatban már Shepard is dőlt a nevetéstől, legalább annyira mint a másik három. Később a Redstone indítóállásnál folytatott tréningeken is bevett gyakorlattá vált, hogy valamelyiküket mindig felültették."

Juttasd el neved a Holdra, és csatlakozz Te is a Puli Space facebook-oldalához!