Alan Shepard, az első amerikai asztronauta feleségét, Louise-t valóságos invázió fogadta, amikor hazaért, még a lakcímük is megjelent az újságokban. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"Hazafelé menet Louise valahogy úgy érezte magát, mint aki megmenekült. Majd, miután bekanyarodott a sarkon, ahonnan már jól látta saját kocsibeállóját, rádöbbent, hogy a fotósok a tengerparton mindössze csak az invázió előhírnökei voltak. Nem hitt a szemének.
Autókkal és furgonokkal volt tele az utca, sokan a pázsitra és a járdákra is felálltak. Olyan volt, mint egy hatalmas marhavásár, és a sokadalom közepén ott volt az otthona. Emberek kavarogtak a kocsik között, a beállóján, és a ház frontja előtti gyepen. Pár szomszédot is észrevett a tömegben, a többiek azonban ismeretlenek voltak.
Férfiak és nők jegyzetfüzetekkel, írótáblákkal, magnókkal, fényképezőgépekkel, kamerákkal, rúdra szerelt mikrofonokkal, vakító fényekkel voltak felfegyverkezve. Minden szem felé irányult, a tömeg készen állt arra, hogy rávesse magát. „Ez nem lehet igaz” – mondta csöndesen. A lányok csodálkozva néztek körül. „Anya! Mi történt?”
Louise pontosan tudta. Ez elől menekült a tengerpartra. Egyszerűen félelmetes volt! Érezte, hogy kezd pánikba esni. „Maradjatok mellettem, lányok” – mondta nekik, miközben becentizte autóját a beállóján maradt egyetlen szabadon hagyott talpalatnyi helyre. Még le sem parkolt, de a mikrofonok, kamerák és lencsék már ellepték az autót.
Leállította a motort, és vett egy mély levegőt. Ezt nem lehetett megúszni. Még kocsikázhatott volna egy ideig, de ez volt az otthona. Kilépett az autóból, és fülsüketítő kérdések záporoztak felé minden irányból.
„Milyen érzés asztronauta-feleségnek lenni?” „Nem aggódik, hogy a férje meg fog halni?” „Mióta házasok?” „Mit gondolnak a gyerekei?” „Valóban azt akarja, hogy a világűrbe menjen?” „Nem aggódik, hogy a férje meg fog halni?” A kérdések újra és újra ismétlődtek, olyan idegesítőek voltak, mint egy agresszív bogár, amit legszívesebben eltaposott volna.
Világéletében barátságosnak és megértőnek nevelték, de most össze kellett szednie magát. A lányokat az autóban hagyta, odaállt a riportergyűrű közepére, a ház elé, és amikor alkalom kínálkozott rá, udvariasan, mosolyogva válaszolt a kérdésekre. Őrület volt, ami itt zajlott, de ugyanakkor tisztában volt azzal, hogy Alan-nek is hasonlóban van része, és férje iránt érzett óriási büszkeség megnyugtatta. Minden egyes szót külön mérlegelt, nehogy olyat találjon mondani, ami rossz fényt vethet Alanre.
Egy szokatlanul merész fotós megkérte, hogy álljon a postaláda mellé. Ártatlannak kérésnek tűnt, de hatalmas hiba volt. Lakcímük, az 580 Brandon Road újságok százaiban jelent meg, majd egy levéllavina zúdult rájuk.
Képtelenség volt, hogy a Shepardék utcafrontján zajló felfordulásból semmit ne vegyen észre a szomszédság. Mrs. Clark azok közé tartozott, akit Louise ismert: a szomszédban, biztonságos otthonába zárkózott, de átküldte fiát, Sumnert, hogy nézze meg, mi van odakint, és számoljon be a történtekről.
Sumner átsétált Shepardék házához, átfurakodott a riporterek és fotósok tömegén. Elkerekedett a szeme azon, amit hallott. Ez lehetetlen! Pedig nem az volt, és amint biztos volt a hírben, meg sem állt hazáig.
Berontott a bejárati ajtón. „Anya, anya! Ezt hallanod kell! Mr. Shepard a Holdra fog menni!” Mrs. Clark szája tátva maradt, de csak egy pillanatra, majd ujjával megfenyegette a fiát. „Sumner, egy csöppet sem vagy vicces.”"
