Csuda dolgok történtek Cape Canaveralon a hatvanas évek elején, ahol rakéták robbantak fel, és bolondultak meg sokszor a meghívott magasrangú vendégek szeme láttára. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"Nem csak az Atlas volt, ami nem az elvárásnak megfelelően viselkedett. Maga Charlie Chaplin sem írhatott volna jobb forgatókönyvet a Mercury-Redstone egyik startjánál, amikor asztronauták és kongresszusi küldöttségek nézték végig, ahogy a rakéta felküzdi magát az indítóállásról a gyújtás pillanatában, majd gyorsan visszazökkent a földre, miután egy elektromos probléma folytán leállt a hajtómű.
A látogatók ezután azt is látták, ahogy a Mercury kapszula tetején lévő menekülőrakéta begyújt, és elszáguld a Cape fölött, a Mercury-t és a Redstone-t hátrahagyva az indítóálláson. Az elszabadult, tüzet okádó menekülőrakéta láttán figyelmeztetéseket harsogott a hangosbeszélő: mindenki keressen azonnal fedezéket. Ez páratlan látványosságnak számított Canaveralon az űrkorszak hajnalán, miközben asztronauták, kongresszusi képviselők, tábornokok, mérnökök és riporterek bújtak lelátók mögé - vagy ahova tudtak - hogy az indítóállás fölött kicsapódó lángok elől biztonságban legyenek. Aztán, az összezavarodott és meglepett tömeg szeme láttára kipattant a kapszula teteje, és előbb a fékezőernyő, majd a főernyő, végül a tartalék ernyő is kilőtt, mindhárom kinyílt, majd a gyorsítórakéta oldaláról lógtak ernyedten lefelé. A menekülőrakéta aztán az indítóállástól közel négyszáz méterre becsapódott, miután mintegy ezerkétszáz méter magasra felcikázott.
„Pokoli volt a zűrzavar” – emlékezett vissza Chris Kraft repülési igazgató.
Ez a fejlesztés ára. Ez mindig így volt a gyerekcipőben járó veszélyes gépezetek esetében, amit az asztronautáknak is hozzá kellett edződniük.
A tesztek és a kiképzések hónapjai teltek-múltak, és egy feltehetően baljós orvosi probléma jelentkezett Deke Slaytonnál. Deke és a többi asztronauta mindennapjaihoz hozzátartozott a NASA centrifugájának használata: ez egy hatalmas fémkar végére rögzített zárt fülke volt, ami épp elég gyorsan forgott ahhoz, hogy az ember agyát a gyomrába préselje. A centrifuga olyan erőket hoz létre, amit nagy g-terheléssel járó manőverek közben érez a pilóta, nagyon éles fordulók esetén, vagy amikor például kiveszi a gépet egy zuhanórepülésből. Ekkor a centrifugán ülő emberre ható gravitációs erők – vagy G-erők – megnőnek. Ha terhelés 5 G, akkor hirtelen normális testtömegének ötszörösét nyomja az ember.
Az alapötlet az volt, hogy megtudják: meddig bírja egy pilóta, mielőtt túl sok vér kimenne az agyából, és elájulna. Deke süvítve repült körbe-körbe. A műszakiak a centrifugát a „Megye Könyörületes Gyilkosának” hívták, és őket is meglepte, milyen jól bírta Deke a G-terhelést.
De egyszer, egy ilyen teszt alkalmával, amit Deke sosem felejt el, a repülőorvos – William Douglas, a Légierő alezredese – szenzorokat erősített Deke bőrére. Hirtelen Douglas elhallgatott. „Mi történt, Bill?” – kérdezte Deke abban a pillanatban.
„Nem vagyok biztos benne. Mintha lenne itt egy szabálytalan szívverésünk.”
„Ne hülyéskedj már.”
„Eszemben sincs, de ne aggódj” – nyugtatta Douglas. „Lehet, hogy csak a berendezéssel van a gond.”
Douglas újból leellenőrizte a szenzorokat, állított valamit a műszeren, és egy 3 G-terheléssel járó körre utasította a centrifugát. Lassan a repülőorvos a saját gyomrát érezte összemenni. Deke szabálytalan szívverésére a magyarázat nem a berendezésben rejlett. Hanem Deke mellkasában.
Douglas megállíttatta a centrifugát. Egyetlen, orvos arcára vetett pillantás is elég volt Deke-nek, hogy kitalálja a rossz hírt. Valami nem stimmelt. És Deke tudta a dörgést. Ha az orvosi vizsgálat bármilyen keringési szabálytalanságot felfedez, a repülős karriernek ott a vége.
„Erre még visszatérünk, Deke” – mondta Douglas. Deke biccentett."
