MoonShot

Férjükhöz hasonlóan az asztronauta-feleségeket sem kímélte a sajtó, valóságos hajtóvadászat indult ellenük. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Az igazgató rövid köszöntőt mondott, majd felsorolta a Mercury Hetek neveit az egybegyűlteknek. Malcolm Scott Carpenter, haditengerész százados, a koreai háború veteránja, berepülő pilóta. Leroy Gordon Cooper Jr., a Légierő századosa, berepülő pilóta, vadászgép-pilóta. John Herschell Glenn Jr.: a Tengerészgyalogság alezredese, aki két háborúban és közel 150 bevetésben vett részt, három MIG-et lőtt le. Virgil „Gus” Grissom, a Légierő századosa, aki Koreában száz bevetésen vett részt a MIG-ekkel szemben. Walter M. Schirra Jr.: haditengerész őrnagy, aki úgyszintén egy Koreát megjárt veterán. Glennan Alan Shepard és Deke Slayton bemutatásával zárta a sort.

Ehhez képest az eddig zsivaj tompa morajlás volt. A hallgatóság most őszintén felujjongott. És komolyan gondolták! A sajtó mániákusai – legalábbis azok voltak pár pillanattal korábban – felálltak és tapsoltak, füttykoncertbe kezdtek, ujjongtak; de a visszafogottabbaknak is mosoly ült ki az arcára, és csillogtak a szemei. Az újságírói etika szerint a média nem foglalhat állást, nem támogathat, és nem ellenezhet semmit. Az ő dolguk mindössze az, hogy minél egyszerűbben és objektívebben tudósítsanak a tényekről. Ezen a napon azonban mégis elhalmozták jókívánságaikkal az asztronautákat.

Deke Slayton tudta, hogy soha életében nem felejti el ezt a pillanatot. Nézte maga előtt a tömeget. Szinte összetörték magukat, hogy kifejezzék tiszteletüket. „Istenem” – gondolta. „Úgy ünnepelnek minket, mintha bizony már letettünk volna valamit az asztalra, vagy valamilyen hősök lennénk.” Deke meglökte Shepardot. Mindketten tudták, hogy életükben ezen a napon valami egészen rendkívüli dolog kezdődik.
Azt viszont még csak nem is sejtették, hogy az elkövetkező órákban és években, családjuk hasonló össztűzbe kerül. És egyikük családja sem állt készen ilyen hajtóvadászatra.

Az Edwards Légibázis pont annyira volt távol, a világtól félreeső helyen, hogy egyetlen pilótafeleség se akarjon ideköltözni a családjával. Száraz sivatag, csontszáraz ősi tómeder, száraz hegyek, kiszáradt növények, a szél port fújt az utakra és az otthonokba. Ez volt az Edwards. Kietlen vidék. De egy idő múltán, főképp közeli barátok társaságában, az Edwards igazi otthonná vált, az elszigeteltség pedig elviselhetővé.

Miután a NASA bemutatta a Mercury Heteket, riporterek, fotósok, tévéstábok és PR-esek özönlöttek az Edwardsra. Marge Slayton hitetlenkedett az invázió első jele láttán. Arra gondolt, vajon családi élete visszatér-e valaha a normális kerékvágásba, miközben totyogó fiát Kentet nézte, amint épp rátámadt a kamerákra, és próbálta a tőle karnyújtásnyira lévő mikrofonokat szétszerelni.

Marge mindent megtett azért, hogy helyt álljon a szűnni nem akaró kérdés-zuhatagban. Gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy ezek a sajtósok legkevésbé sem tisztelik az Edwardson élő családok magánéletét. Marge tudta, hogy az ő vállára is ugyanolyan teher nehezedik, mint Deke-re a sajtótájékoztatón. Így mindent megtett azért, hogy egyenes, őszinte válaszokat adjon a kérdésáradatra. Elmondta, hogy Deke-kel 1954-ben házasodtak össze. Igen, Németországban. Igen, Deke vadászpilótaként szolgált. Nem, Marge nem volt német: civil volt, aki a Légierőnél titkárnőként dolgozott.

„Természetesen, örülök, hogy a férjem asztronauta lett. Nagy megtiszteltetés.” „Hogy félek-e az űrrepülés ismeretlen oldalától? Ismer olyat, aki nem aggódna, mielőtt kilőnék ebből a világból?”
„Igen, tudatában vagyok a veszélyeknek. Igen, évek óta velük kelek és fekszem, amióta Deke vadászpilótaként és berepülő pilótaként szolgál.” „Igen, kitartok mellette. Igen, Deke-et mindenben támogatom. Nem, nincsenek fenntartásaim a választott hivatásával kapcsolatban.” „Igen, én -”

Ekkor megcsörrent a telefon. Amikor már nem kapkodott a levegő után, felvette a szerkezetet. „Szia, édes.” Szeretett volna átnyúlni Deke-hez, és megölelni őt: férje hívta Washingtonból, hogy elmesélje a sajtótájékoztatón történteket. Mielőtt letették volna a kagylót, már mindketten tudták, hogy a sajtóérdeklődés csak egyre nagyobb lesz.
Másnap reggel aztán teljesen elborította őket. A címlapokon egész Amerikában Marge fotóját lehetett látni, amint épp férjével beszél, oldalán a pelenkás kis Kenttel."

Hatalmas sajtótájékoztató előtt az egyik asztronauta csúnyán megszivatta társát, amikor elhitette vele: hogy foltos a nyakkendője. Az első amerikai asztronauták életében ez mindennapos dolognak számított. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Erős reflektorok világítottak az arcukba, elvakította őket a ragyogás, pislogtak a velük farkasszemet néző arcok, lencsék és vakuk tengere láttán. Riporterek álltak, ültek, egyensúlyoztak, guggoltak mindenfelé, sőt, egyesek létrákon csimpaszkodtak. A NASA kifutófiúi sajtóközleményeket osztogattak szét a teremben. Lassan elült az alapzaj. Egy NASA-hivatalnok a mikrofonhoz lépett.

„Uraim, íme, az asztronauta-önkéntesek. Most készíthetnek képeket.” Erre elszabadult a pokol! Olyan volt, mint egy mozgó csorda. Könyökök, karok, térdek, lábak és integető kezek kusza tömege indult meg feléjük. Egyesek a helyükön maradtak. Mások a földön csúsztak-másztak, csakhogy jobb szögből fotózhassák le őket.

Egylábon ugráló emberek manővereztek a testek falán áthatolhatatlan falába ütközve. Férfiak és nők morogtak, acsarkodtak és átkozódtak, könyökkel furakodva előre, sőt, még a rugdosástól sem riadtak vissza, csakhogy kameráikat az új asztronauták arcába tolják. Olyan volt, mintha a kamerákat fel akarnák tolni az orrukon át egészen le a torkokba. Shepard megbökte Deke Slaytont és Wally Schirra-t a másik oldalán. „Ezek komplett őrültek.”

Shepard elkapta Deke pillantását, aki veszettül aggódott nyakkendője és az állítólagos plecsni miatt, amit nem látott. Ironikus volt, hogy ez a vadászgépeken edződött berepülő pilóta, aki a földgömb mindkét féltekéjén részt vett bevetéseken, és aki szembenézett a halállal, miközben Edwards fölött zuhant a föld felé az ország leggyorsabb sugárhajtású repülőiben, zavartan és kényelmetlenül érezte magát, mintha anyaszült meztelenül egy fához kötötték volna, és épp egy nagyon éhes oroszlán ebédje készült volna lenni.  

Deke mást gondolt Alan Shepardról. Csodálattal nézte, hogy Alan milyen lazán bánt a sajtóval. Kuncogott és nevetett a média kígyómozgású emberei láttán. Mint amilyen az a seggfej is volt, aki épp a hasára mászott. Tyűű! Majdnem betörte a fényképezőgéppel az orrát. „Hé, Slayton! Megtennéd, hogy idenézel? Igen, erre! Mosolyogj!”

„Mosolygok” - mormogta alig hallhatóan maga elé. „Shepard mosolyog. Schirra is mosolyog. Isten minden gyermeke mosolyog. Úgyhogy mosolyogj, és kész. – mondta magában.
„Mondtál valamit, Slayton?” – érdeklődött Shepard. Slayton teliszájjal ránevetett. „Istenem, az a nyakkendő” – mondta Shepard. „Oké, hölgyek és urak” – vakkantott a NASA egyik PR-ese a sajtóra. A veterán Walt Bonney-ra ismertek rá benne. „Kérem, menjenek vissza a helyükre” – mondta nyomatékosan Bonney. „Foglaljanak helyet. Foglaljanak helyet! Köszönöm.”  

Az izgő-mozgó fotósok és operatőrök utat törtek maguknak hátrafelé, belebotlottak egymásba, átestek egymáson, fenyegetéseket és káromkodásokat mondva, miközben a lehető  legjobb helyet akarták kiharcolni maguknak, ahonnan még több képet és filmet készíthetnének. „Ennyi sajtkukacot” – morogta Slayton Shepardnek.

Most, hogy kicsit enyhült a sajtó ostroma, az asztronauták levegővételnyi szünethez jutottak. Shepard azon kapta magát, hogy vigyorog. Slayton megbökte: „Mi olyan rohadt vicces?”
„Csak arra gondolok, hogy most tutira megbuknék, ha a NASA stresszmérő-szenzorai még mindig rajtam lennének, úgy, mint a teszteken.”

Deke nem válaszolt. Gondolatai visszakanyarodtak nyakkendőjéhez és a rajta lévő tojásfolthoz, vagy bármi is legyen az: ezzel együtt örökítették most meg az utókor számára. Alan finoman meglökte a könyökével. „Semmi baja a nyakkendődnek, Slayton.” – mondta halkan.
Deke döbbenten nézett rá. „Mi van?”
Alan visszavigyorgott rá. „Ezt beszívtad!”
„Beszívtam?  Mit? Mi a fenéről hablatyolsz itt nekem össze-vissza? Mit szívtam be?” Kezdte kapizsgálni. „Shepard, te egy –”
Bonney hangja szakította félbe, aki a NASA igazgatóját, T. Keith Glennan mutatta be éppen."

Az első amerikai asztronauták a Mercury Hetek voltak: előszeretettel ugratták egymást, a mai posztban az egyik első ilyen esetről olvashattok. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

„A számításba jövő berepülő pilótáknak meg kell felelniük bizonyos alapkövetelményeknek” – így szólt a NASA közleménye arról, hogy kiből lehet asztronauta. „Az ideális jelölt legalább ezerötszáz repült órával és minimum főiskolai végzettséggel rendelkezik. Kiképezték sugárhajtású gépek vezetésére, kellő tapasztalat és teljes körű képesítés birtokában van, ugyanakkor megfelel a nemzetbiztonsági kritériumoknak is. A jelentkező legfeljebb száznyolcvan centiméter magas lehet, testtömege nem haladhatja meg a 81,5 kg-t, és negyven évesnél fiatalabb.”

És, természetesen, köszönjük, nőkből nem kérünk. Ez alaptétel volt, egyik haderőnemnél sem dolgoztak női berepülő pilóták. Az országban szolgáló 508 férfi berepülő pilóta közül 110 felelt meg az űrügynökség elvárásainak. 1959. április 9-én a NASA bemutatta Amerikának a kiválasztott asztronautákat egy ünnepélyes sajtótájékoztató keretében, amit a történelmi Dolly Madison House-ban tartottak, a NASA Lafayette téren található ideiglenes főhadiszállásán.

A bálterem zsúfolásig tömve volt, de még mindig sűrű egymásutánban érkeztek a sajtó képviselői, miközben a színfalak mögött a NASA vezetése épp a hét berepülő pilótát készítette fel a velük való találkozásra. A riporterek ordítottak, kiabáltak, káromkodtak egymásra, miközben a legjobb helyekért vívtak elkeseredett harcot, ahol majd kameráikat és hosszú száron ülő mikrofonjaikat felállíthatják. Igazi őrültek háza volt, izgalom és várakozás elegye volt a levegőben. A hét bátor önkéntes vezetésével Amerika most majd meghódítja a világűrt, és maga mögött hagyja az oroszokat. Ezek a férfiak fel mernek ülni egy rakétára, amik olyan gyakran robbannak fel Cape Canaveral fölött, és enyésznek el égő tűzgolyókként.

A Mercury Hetek az egész felhajtásból egy szót sem hittek el. A pokolba is, berepülő pilóták voltak, ennyi az egész. Mindössze magasabbra és gyorsabban akartak repülni, és ezen a téren bármit megtennének azért, hogy Amerika világvezető lehessen.
Viszont rettegtek még annak gondolatától is, hogy a hatalmas és neveletlen tömeg előtt kell beszélniük, főképp mivel a NASA a lelkükre kötötte, hogy semmi olyat nem mondhatnak, ami negatívan érintené az űrügynökséget.
A tisztviselők kezdték a színpad felé terelni a hét fiatalembert, ABC-sorrendben jelentve be őket a várakozó hatalmas tömegnek.

Alan Shepard a sor végére került, és megkönnyebbülten látta, hogy Deke Slayton közeledik felé. Túl voltak mindenen, és ez volt az első alkalom, hogy Shepard alaposan szemügyre vehette Deke-t. Megkönnyebbült, amikor látta, hogy Vasember Slayton legalább olyan ideges, mint egy macska a forró serpenyőn. Alan észrevette, hogy Deke csokornyakkendője fel-le utazik ádámcsutkáján, ahogy egyre-másra megköszörülte a torkát.

„Shepard” – Deke odahajolt hozzá. „Pokolian ideges vagyok. Volt már valaha ehhez foghatóban részed?”
Alan elvigyorodott. „Nam.” Felhúzta a szemöldökét. „Hát, nem igazán. De remélem, hogy gyorsan vége lesz.”
„Ühüm. Én is.” – vágta rá Deke.
Alan negédes mosollyal nézett rá. „Azok a csokornyakkendők…ööö… visszajöttek a divatba?” – kérdezte Deke-től. Ekkor már libasorban vonultak a hosszú, nemezborítású asztal felé, egyenesen fel a pódiumra.
„Mi baj az átkozott nyakkendőmmel?” – sziszegte vissza Deke.
„Ó. Hát, igazából semmi” – mondta Alan közömbösen. „Nem hinném, hogy a kamerák kiszúrják majd azt a tojás-, vagy ketchup-foltot, vagy bármi is az, ami rajta van.”
Deke még nem ismerte Alant, így fogalma sem lehetett arról, hogy éppen ugratja. Deke lenézett, és megpróbálta csokornyakkendőjét szeme elé húzni. Még akkor is ideges volt, amikor a NASA hivatalnokok leültették őket az asztalhoz, és egy Atlas-Mercury rakéta, valamint egy Mercury űrhajó makettjét helyeztek eléjük a földre."

Asztronauta nem akárkiből lehetett: Alan Shepard navigáció nélkül, zuhogó esőben, vaksötében küzdötte magát vadászgépével vissza a repülőgép-hordozó fedélzetére. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"A szélvédőn nem lehetett kilátni a szakadó esőtől: Alan Shepard eltévedt a sötét tenger felett. Navigáció híján semmi nem vezethette vissza az anyahajóhoz. A rádiók hol életre keltek, hol kikapcsoltak, jelezve, hogy bármelyik pillanatban örökre elnémulhatnak. Ez a helyzet legalább annyira kilátástalan volt, mintha csak egy kondér New Hampshire-i vendégmarasztaló juharszirupba pottyant volna bele. De nem akart kiugrani a gépből egy ejtőernyővel, egyenesen bele a viharos tengerbe. Akkor lett volna csak igazán kilátástalan a helyzet. Csodálatos. De vészhelyzetet jelenteni?
„Még hogy én?” – kérdezte hangosan. „Egy vadászpilóta? Egy haditengerész vadászpilóta vészhelyzetet jelentsen? Kizárt dolog!”

Ennek semmi köze nem volt a macsósághoz. Alan Shepard esetében távolról sem erről volt szó. Ahogy arról sem, hogy képtelen lett volna a kudarccal együtt élni. Mindennek semmi köze nem volt az egójához. Alan számára a vészhelyzet bejelentése azt jelentette, hogy önmaga számára beismeri: van olyan helyzet, amiből nem tud kimászni. Ez pedig megengedhetetlen. Azt jelentette volna, hogy abban a helyzetben, amibe belekerült, nem tudja használni a gépét. Egy ilyen tartalmú rádióüzenetből ordított, hogy segítségre van szüksége. Azt jelentené, hogy a helyzet kifogott rajta, többé már nincs birtokában annak a különleges valaminek, amivel a saját problémáit eddig kezelni tudta. Bízz magadban…

Rohadt igaz. Ideje felvértezni magát a tudattal, hogy magabiztossága még mindig a régi, képességeivel pedig a legvégsőkig tudja uralni a helyzetet, függetlenül attól, milyen meglepetést tartogat még számára a Banshee. Lehozza ezt a gépet a benne ülő emberrel együtt a fedélzetre, még ha minden ellene esküszik is.
Érezte, ahogy az ismerős nyugodtság érzete szétárad benne. Visszaemlékezett tanulmányaira, és átvette azokat a lépéseket, amiket a kiképzés és a repülés korábbi éveiben szívott magába. Visszament az alapokhoz. Itt semmi extra.
Odarepült, ahol érzése szerint a repülőhordozónak lennie kellett, és egyre nagyobb négyzeteket írt le gépével a tenger fölött. A „táguló doboz”: ez alap. Egy irányba repülünk valamennyit, majd csinálunk egy kilencven fokos fordulót, és ezt addig ismételjük, amíg a négyzet oldalai össze nem érnek. Akkor már egy nagyobb négyzetet rajzolunk az égen, aminek minden oldala a horizontig tart. Ha így, egyre nagyobb terület fölött folytatja a keresést, biztosan nem téveszt semmit sem szem elől odalenn.
 
Próbáljuk meg alacsonyabban – mondta magának. A gép orra lebukott, győzelem! Most kismagasságon repült, ahol ijesztő ütemben fogyott az üzemanyag, de legalább a felhők alatt volt. Folytatta a keresést. Egyik oldal, második, harmadik és negyedik. Hajó sehol.
Nagyobbra vette a négyzetet, és még alacsonyabbra ereszkedett. Nem maradt túl sok üzemanyaga, és az is úgy futott át a Banshee-n, mint a víz a nyomás alatt lévő tűzoltóvezetéken.

Ekkor egy halványpiros fényt vett észre maga előtt. Egy rombolónak kellett ott lennie, ami oldalról kísérte a repülőgép-hordozót! Elfordult a négyzetek közepe felé, majd gyönyörködött az esőfüggöny és a felhők mögül hirtelen előbukkanó látványban. Csodálatos, csodálatos! Az Oriskany gyorsan betöltötte egész látóterét. Figyelmeztette magát, hogy a bulinak ezzel nincs vége. Még vár rá egy éjszakai landolás – rossz időben, egy fel-le mozgó fedélzetre, és talán öt percre elegendő üzemanyaga maradt. Ha elrontja a landolást, gépe forró kődarab gyanánt hullik a tengerbe.

Az esőn át a repülőhordozó fényei homályosan látszódtak, mintha csak egy mozgó fátyolon át nézné. De most nem volt idő arra, hogy ezzel foglakozzon, a Banshee-val a végső megközelítéshez készülődött. Most aztán óvatosan. Egyenesbe hozta a gépet a landoláshoz. A sebesség is rendben. Oké, mehet a futómű. Három csodálatos zöld fény villant fel a vele szemközti műszerfalon, jelezve, hogy a futómű kinn van, rögzített helyzetben. Soha egyetlen karácsonyfa nem volt még ilyen szép. Egészen idáig nem tudhatta, hogy képes lesz-e kiengedni őket. Legalábbis, nem tudhatta egy elektromos hiba esetén. Hívhatjuk szerencsének, sorsnak, csodának. A lényeg, hogy a futómű kinn volt, akárcsak a horog, ami majd beleakad a fedélzeten keresztben kifeszített életmentő kábelbe.
Futó lenn, fékszárnyak kinn, sebesség rendben. Egyetlen lehetőséged van, Alan. Ott a hajód, az időjárás borzalmas, és a repülőgép-hordozó fedélzete inog, fel-le emelkedik, de legalább ott van, pont veled szemben.

Nem foglalkozott azzal, hogy mi lesz akkor, ha eljátssza ezt a lehetőségét, kizárta tudatából, hogy meg kell kerülnie a hajót, és újra kell kezdenie az egész manővert. Erre már nem volt elegendő üzemanyaga. Stabilan tartotta hát a Banshee-t, miközben egy láthatatlan vonal mentén halálpontosan ereszkedett lefelé.
Hatalmas rázkódással érkezett a fedélzetre. Azonnal érezte, hogy a horog elkapta a kábelt. Jól hozzávágta a fedélzethez a gépet, a pokolba is. De akkor is: ez csupán egy „normál landolás” volt egy repülőgép-hordozó fedélzetére.
„Normál landolás, a fenébe is” – mondta magában. Nevetett. Semmi probléma nincs azzal, ha „irányított becsapódással” érkezünk vissza. Egy hordozó fedélzetére minden landolás csodálatosnak számít, ha utána saját lábunkon elsétálhatunk. Lemászott, és ruganyos léptekkel, felszabadultan hagyta maga mögött a gépet."

A Banshee egy amerikai vadászgép volt, ezzel került komoly bajba Alan Shepard, az Egyesült Államok leendő első asztronautája. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Az újoncok számára első a tengeren töltött szolgálat, és csak ezután kerülhet sor a pilóta kiképzésre. Amikor ezen is túl volt, a jelvényei fényesen csillogtak egyenruháján, ami jól kiegészítette Shepard Tom Sawyer-i vigyorát, és lefegyverző sármját.

1950-ben Alan-t egy irigylésre méltó küldetéssel bízta meg Washington, amikor a Haditengerészeti Berepülő Pilóta Iskolába küldte a Maryland-i Patuxent River Haditengerészeti Légibázisra. Az iskolapadot követően ő lett a legfiatalabb repülős, és rögtön elkezdett repülőket tesztelni.
A következő három évben teljesen berántotta az intenzív tesztprogram, aminek keretében a Haditengerészet leggyorsabb és leghalálosabb harci repülői születtek meg. Három év múlva Shepard egy éjszakai támadószázad műveleti tisztje lett a Csendes-óceán nyugati részén állomásozó USS Oriskany fedélzetén.

Az egyik bevetés különösen emlékezetes maradt számára. Szorosan beszíjazta magát egy Banshee sugárhajtású vadászgépbe: épp egy rutinszerű éjszakai elfogó bevetésre készült. Megkapta a jelet, és a Banshee-t a katapult belehajította a sötét éjszakába. Shepard megkapta radar által jelzett mumusok koordinátáit – így hívták az azonosítatlan repülőket. Pillanatokkal később Shepard már azonosította is a mumusokat – baráti gépek voltak, az Egyesült Államok Légierejéhez tartoztak. Minden a terv szerint haladt, majd Shepard nagy ívben ráfordult az repülőhordozóra, készen a visszatérésre. Amilyen simán ment az elfogó-manőver, annyira durva lett a visszatérés.

Az időjárás gyorsan változott, és Alan egy zivatarfelhő fölött találta magát. A felhő alatt zuhogó eső fogadta, így kizárólag műszereire hagyatkozhatott a vaksötétben, miközben az anyahajó hívójelét követte. Hirtelen a Banshee elektronikája a feje tetejére állt, majd megadta magát: a gép és pilótája komoly kihívás elé nézett. Shepard rádiórendszereinek egy része csődöt mondott. Navigációja úgyszintén. Radarja megszakításokkal ki-bekapcsolt, ami inkább volt dühítő, mint hasznos.

Vakon repült, és fogalma sem volt arról, hogy merre van a szintén mozgó repülőgép-hordozótól. Sok más pilótához hasonlóan ő is hangosan kezdett el beszélni, amikor a dolgok szétcsúsznak. „A navigációd elszállt, és úgy tűnik, hogy kényszerleszállást kell végrehajtani, öregfiú. Le kell tenned a kicsikét a sötét vízre, és remélni a legjobbakat.” Szünetet tartott, majd realistán hozzátette: „Szarok a kilátásaid.”
 
A Banshee fülkéjébe befészkelte magát a pilóták ilyen körülmények között rendre felbukkanó ősi ellensége: a félelem. Észrevette magán ennek jeleit, és tudta, hogy a félelem minden másnál gyorsabban végezhet vele.
„Gondolkozz, a fene egye meg” – parancsolt magára. Végignézett a műszerfalon, és eltökélte, hogy a még működő műszerek segítségével kihozza magából a legtöbbet. Nem sok működő berendezést talált, de volt egy régi szabály. Addig nincs vége, amíg fel nem adtad. Ő pedig pont nem arra készült, hogy feladja.

Bekapcsolta a mikrofonját, ami elsőre fölösleges mozdulat volt: rádiói hébe-hóba működtek, úgyhogy-
„Máltai Bázis, itt a Foxtrot Kettő. Hallasz? Vétel.”
Meglepő módon a vihar ellenére érkezett válasz. „Foxtrot Kettő, itt a Máltai Bázis. Alig hallak. Vétel.”
Alan nem késlekedett a válasszal. „Itt a Foxtrot Kettő, Máltai Bázis. Akadt egy kis gondom. Repülés közben vagyok, és a navim akadozik. Segítségre van szükségem.”
„Foxtrot Kettő, vészhelyzetet kívánsz bejelenteni? Nem látunk a radaron… Ismétlem: nem vagy a radarunkon.”
„Nem, dehogy. Nincs vészhelyzet, Máltai Bázis” – vágta rá. „Pár dolgot ki akarok próbálni előbb. Később még jelentkezem.”
„Rendben, Foxtrot Kettő. Máltai Bázis készenlétben.”"

„Tutira alakzatban kellett repülniük, mivel valamennyien egy irányba haladtak. Legalábbis, nagyjából.” Ilyesmikkel ugratták a Légierő pilótái a Haditengerészetnél dolgozó kollégáikat. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"[Al Shepard] ezt követően egy bár felé vette az útját, ahol a Légierő pilótái szurkálós megjegyzései vártak rá. Nem érdekelte, mit mondanak. Ahogy fogalmazott: sürgősen át kell csoportosítani érzékeit, helyre kell jönni a leszállás után, és ehhez be kell csókolni valami magas alkoholtartalmú gyógyitalt. Emellett, tűrte és osztotta is a hecceket, amikről jól tudta, hogy nem maradhatnak el.

A kékzubbonyos fiúk ilyenkor mindig belekezdtek az ősrégi heccbe, ami arról szól, miből állapítható meg, ha a haditengerész pilóták alakzatban repülnek. „Tutira alakzatban kellett repülniük” – így a szöveg – „mivel valamennyien egy irányba repültek. Legalábbis, nagyjából.”

Alant nem zavarta a heccelődés. Igazából, elég jól sikerült poénnak tartotta. Ő viszont – akárcsak a többi, repülőhordozón szolgáló pilóta –egy hatalmas aduval rendelkezett a kék-zubbonyosokkal szemben. Egyetlen szárazföldi pilóta sem akadt, függetlenül attól, milyen jó repülős volt, aki ne tartotta volna nagyon nagy tiszteletben a repülőhordozón dolgozó srácokat. Tisztelték életmódjukat, munkájukat, amikor fel- és le kellett szállniuk egy úszó leszállópályára. Kevés dolog képes jobban felkavarni egy szárazföldi pilótát, mint az a lehetőség, hogy egy bukdácsoló, folyton arrébb mozgó szürke csíkra kell egyszer leszállnia: a repülőhordozó fedélzetére.

Ez a helyzet nappal. Éjszaka, esőben és ködben, ronda szélben viszont mindez olyan, mintha egy forgó betonkeverőbe hajítanák az embert. Valahányszor egy Légierő-pilóta kérkedni kezdett érdemeivel, Alan azonnal felajánlotta, hogy leszállhat egy repülőhordozó fedélzetére. Valahogy soha, senki nem vállalkozott erre.

Alan Shepard azért válhatott a fedélzetre landolás egyik klasszisává, mert érdekes kihívásnak tartotta valahányszor a repülőhordozó fedélzetére „zuhant” – nem pedig ijesztőnek, amikor minden egyes alkalommal rettegni kell az életéért.

Ez szerinte a gyerekkora miatt alakult alakult így. A New Hampshire-i East Derryben apja, a Szárazföldi Erők nyugalmazott tábornoka ébresztet szeretetet fiában arra, hogy mindenféle repülő, forgó vagy csak zümmögő dolgokat barkácsoljon, építsen, alkosson. Az összes közül a legkülönfélébb fajta – és méretű – repülőgépmodell volt a favoritja.

Amikor látta makettjeit repülés közben, fellobbant a tűz az ifjúban, és ezt már semmi nem olthatta ki. A következő állomás a helyi repülőtér volt, ahova iskola után járt: itt mindenféle fura teendő várt rá – olyan gépekkel dolgozott, amik forogtak, vagy más esetekben olyanokkal, amiknek szárnyaik voltak, és repültek.

Középiskolásként Shepard egy két lábon járó szivacs volt, aki minden tudást magába szívott, elemezte azokat, egyes kategóriákat szétválasztott egymástól, hogy aztán újra összerakja őket, és közben folyton kérdezett: egyre csak kereste a válaszokat, és sosem elégedett meg velük.
Kemény munka, szorgalom, és jó jegyek: ez volt a belépő az Egyesült Államok Haditengerészeti Akadémiájára. Szinte már magán érezte a haditengerészeti repülősök aranyjelvényét, de a Haditengerészetnél másképp mentek a dolgok."

Shepard 22 800 méter magasan volt, amikor a Tiger hajtóműve hirtelen leállt. „Egyik pillanatról a másikra elment a kabinnyomás, és a fülketető is kezdett jegesedni.” Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"1958. végére akadtak más jelentkezők is, akik készen álltak arra, hogy berepülő pilótából asztronautává avanzsáljanak. Köztük volt egy fiatal haditengerész százados, aki szintén meghallotta a NASA hívó szavát: Alan Shepardnek hívták. Bár Deke sosem találkozott Sheparddel, hallani hallott róla.

Alan ugyanis pokolian jó pilóta hírében állt, és történetek keringtek arról, hogyan küldte a Haditengerészet az Edwardsra, hogy ott egy megnövelt teljesítményű Grumman F11F Tiger lelkét is kifacsarja. Ennek a szárnyas tigrisnek fölöttébb rossz volt a renoméja, és megvolt az a csúnya szokása, hogy oda-odakapott.

A teszt reggelén Alan beszíjazta magát a Tigerbe, begyújtotta a hajtóművet, végigment a felszállás előtti rutinműveleteken, majd elkezdett gurulni az Edwards egyik felszállópályáján, hogy megdolgozzon a napi betevőért.
Az F11F-nek a fordított legyezőirányú mozgásával voltak problémái, amit a Grumman megpróbált kijavítani: amikor a kísérleti gép elérte a hangsebesség kétszeresét, és a pilóta belekezdett egy fordulóba, a gép vadul megpördült a tengelye körül.

Shepard 22 800 méter magasan volt, amikor a hajtómű hirtelen leállt. „Egyik pillanatról a másikra elment a kabinnyomás, és a fülketető is kezdett jegesedni.” – idézte fel.

Shepard alig látott valamit a szélvédőn át, de annyit azért igen, hogy kiszúrjon magának egy biztos támpontot a horizonton, amihez viszonyíthatja helyzetét, így egyensúlyban, irányítása alatt tarthatta a gépet. Túlnyomásos ruhája szorosan ölelte testét, és oxigénnel látta el; egy műszerfalra vetett gyors pillantással megállapította, hogy az irány megtartásához szükséges alapvető berendezései azért működnek.

Kis időre az F11F nem volt több egy darab szárnnyal ellátott fémtömbnél, ami hajtómű híján egyre csökkenő sebességgel száguldott felfelé. A még működő berendezések megerősítették Shepardot abban, hogy enyhe fordulóban volt, és képes a Tigerrel egy hosszan elnyújtott íven lefelé vitorlázni.

Hirtelen hangosan felnevetett. A vitorlázás erős túlzás volt. Tény, hogy az F11F vitorlázott, de eközben megállíthatatlanul forogva zuhant le az égből, akárcsak egy Steinway zongora. Alan hagyta, hogy a gép tizenkétezer méterig süllyedjen, majd – tizenegy kilométerrel a sivatag fölött – újra megkísérelte begyújtani a hajtóművet.

Újabb háromezer méteres zuhanás követően a sűrűbb légrétegbe érve már több az oxigén, és ismét megkísérelte beindítani a gyújtást. Semmi reakció. Jég borította a fülketetőt, de a csillogó jégkristályokon túl távoli hegyeket látott, amik aggasztó sebességgel közeledtek felé.

Nagyjából ez volt az a pillanat, amikor kissé aggódni kezdett. Óriási ütemben csökkent a magassága, és jó esély volt arra, hogy repülése a hegyi lejtőkön, rommá törve ér csúfos véget. Még egy esélyt adott a dolognak, aztán ideje búcsút mondani a gépnek. És amikor a kődarabként zuhanó F11F háromezer hatszáz méteren volt, a hajtómű beindult!

Shepard egy csapásra visszanyerte a gép fölött az irányítást, és amint kitisztult a szélvédő, már készen állt arra, hogy azonnal leszálljon a sivatagos felszínre. Megállt, kimászott a fülkéből, az időtlen kézjelet, a középső ujját mutatva az F11F-nek, majd felkereste a tesztelési főnököt, és megírta jelentését."

"Deke végignézett a leszakadt csavarokon, csapszegeken, szegecseken és fémdarabokon. Szembefordult a nagy hangárral, ahol a Republic Aviation végezte a gép karbantartását. Lassan felemelte a jobb kezét, és középső ujja kivételével ökölbe szorította." Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Deke lenyúlt, hogy ellenőrizze: eléri-e a rakéta meghajtású katapultülés karját. Először a fülke teteje válik le, majd az ülés repül ki a fülkéből, ő pedig ejtőernyőjén csüngve ereszkedik alá. Képtelenség volt elérni a kart, a gép túszul ejtette. Minden erejével belepréselte magát az ülésébe. A botkormányba kapaszkodva húzta magát egyre lejjebb és lejjebb… míg végül hozzáért az életmentő fogantyúhoz. Most legalább abban biztos lehetett, hogy a vadul pörgő vadászgépből ki tud jutni.

Volt még pár értékes másodperce. Nyugalmat erőltetett magára, és kivárt, miközben agya őrültmód zakatolt. Maga elé képzelte a 105-ös gyorsfékét. „Ott vannak” - mondta magában. „Ott vannak a gép seggén. Pont ott, ahol” –

Aktiválta őket. Négy hatalmas fémpanel csapódott ki: úgy nyíltak ki, mint valami gyönyörű fémvirág szirmai, és lelassították a gépet. Olyan érzése támadt, mintha egy óriási, láthatatlan kéz pofon vágta volna a repülőt. A hirtelen fékezés Deke-t előrelökte ülésében, a gép orra pedig a sivatagos föld felé vágódott.
Az erős rázkódás enyhült, majd végül abbamaradt. A világ már nem forgott a szemei előtt. Elmosolyodott,  visszanyerte uralmát a gép fölött.

Legalábbis, majdnem. Ugyanis még mindig pörgött, de az orr már lefelé nézett, és a gép legalább reagált a kezelőszervek mozgatására. A 105-ös kitört a dugóhúzóból, és most a másik irányba forgott. A gyorsfékek működtek. A következő kísérletre megpróbálta megállítani a pörgést, úgy tűnt mintha egy hajszállal több ráhatása lenne a gépre. Elengedte a karokat, a csűrőlapok rendben, a bot középen, a gép kiüzemelve.

A föld örvénylő mozgása lassult a szeme előtt. Viszont kezdett kifutni az időből, mivel a 105-ös épp most lépte át a háromezer méteres magasságot. Már nyúlt a katapult karjáért, mivel szinte már egyáltalán nem maradt semmi másra ideje. Még egy próba és –
Bammm! A gép megrázkódott, ahogy kijött a dugóhúzóból, Deke most már vezette a gépet. Jóisten, tényleg megcsinálta. Teljesen visszanyerte az irányítást a vadászbombázó felett, finoman kivette a gépet a zuhanásból, lefelé tartva a repülő orrát, és azonnal a leszállópálya felé vette az irányt. Az F-105-ös lágyan ért földet.

Leparkolta a helyére, és lekapcsolta az F-105-öst. Műszerészek özönlötték el a gépet. Kinyitották a bombakamrát, ahol szétzúzott repülőgép-alkatrészek kusza összevisszasága tárult a szemük elé, a G-erők és a vibráció rázta ki őket a helyükről.
Deke végignézett a leszakadt csavarokon, csapszegeken, szegecseken és fémdarabokon. Szembefordult a nagy hangárral, ahol a Republic Aviation végezte a gép karbantartását. Lassan felemelte a jobb kezét, és középső ujja kivételével ökölbe szorította. „Ezt a seggedbe, Mister Republic” – mondta csöndesen. „Az egy-nulla-ötössel a dugóhúzó teljesítve, haver.”"

"A negatív G-terhelés pedig egyre nőtt, biztonsági hevedereiből ki akarta tépni felfelé, a fülke teteje irányába. Deke már azon gondolkozott, hogy ideje felkészülni a katapultálásra." Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"A háború a Csendes-óceáni térségben is véget ért, és Deke megkezdte hosszú menetelését a ranglétrán felfelé, mire végül berepülő pilóta lehetett belőle. A következő két évben szinte egyáltalán nem repült. Dupla annyi tárgyat vett fel, és így két év alatt végezte el az amúgy négyéves repülőmérnöki szakot a Minnesota Egyetemen.

Belekóstolt az irodai munkába a Boeing Aircraftnál, mielőtt visszatért volna a sereghez, és ezzel együtt Németországba, ahol a Légierő sugárhajtású vadászgépeiből kapott ízelítőt. Egyik lépcsőfok a másik után. Németország buja erdői és hegyei után sivatag és tesztrepülés következett Kaliforniában. Deke könyörtelenül átverekedte magát a berepülő pilóta iskolán, majd meglepetésére és örömére arra jött rá, hogy „Edwardson a helyem. Nekem volt a Légierőnél a legjobb munkám.”

Ez régen volt. Most viszont ezerkilencszáz kilométeres óránkénti sebességgel az F-105-ösben ült, és elérte a tesztzónát. Ellenőrizte, hogy kapcsolatban áll-e az irányítókkal. Phil Connelly megerősítette, hogy a teszt megkezdéséhez jó helyen volt, ami nyugodt indítás egy olyan repülőgép esetében, ami tele van rejtett hibákkal, és ezek bármikor igencsak megnehezíthetik a tesztelést.
 
Deke az F-105-öt elsőként egy szűk lassító-fordulóba vitte bele, hogy a gép maximális sebességénél kevesebbel repüljön. A teszt során a gép fordulékonyságát kellett megmérni. A kanyarmanőver és lassítás következtében a 105-ös sebessége óránkénti ezerkilencszáz kilométerről kevesebb, mint ötszáz kilométerre zuhant.
A legtöbb pilóta belesápadna a gondolatba, hogy ezt kipróbálja. Deke azonban tisztában volt képességeivel, és önbizalma is a helyén volt. Rengeteg hely volt alatta a manőverezésre, az időjárás kiváló, ráadásul a légkör ritkább rétegeiből a sűrűbb felé halad, ahol a vadászbombázó jobban „megkapaszkodhat” a levegőben.

Egyre szűkebbre és szűkebbre nyeste a fordulót, a 105-ös sebessége pedig meredeken zuhant. Szeme előtt a föld, a horizont, a nap és az ég egybemosódtak egymással. Ekkor ütött be a krach. Gyorsabban, mint hogy Deke reagálni tudott volna, az F-105 nagysebességgel fordított dugóhúzóba kezdett. A világ őrülten forogni kezdett alatta. Ez a forgás a legrosszabb fajtából val, és mielőbb le kellett állítania. Mégpedig most. Meg kell szakítani az erős forgást. Le kell nyomni a gép orrát.

Precízen irányította a kezelőszerveket. A pörgés gyorsult. Koponyáján dübörgött a vér. Elkeseredetten megpróbált fókuszálni, miközben a 105-ös egyre gyorsabban pörgött, és a föld felé száguldott. De csak homályosan látott. Minden erejével meg akarta állapítani, merre van a horizont, és próbálta elkerülni, hogy pánikba essen. Hol a pokolban van a horizont? Gondolkozz!
Az agresszív forgásra semmi nem készíthette fel Deke-t. Sem a könyvek, sem az értékes elméletek. Még a géphez adott segédletek sem. Most csak az ösztöneire, és a veleszületett képességére számíthatott, ha rá akart jönni– mégpedig gyorsan – mi történik vele, és hogy jó vége legyen ennek az egésznek. Fordított dugóhúzó? Márpedig ez az. Nézzük csak, mi az, amit tudunk…

Sorra próbálta azokat a technikákat, amivel egy gépet általában ki lehet venni a dugóhúzóból: Mindhiába. Ez volt a legváratlanabb és legrohadtabb helyzet, amibe pilóta csak kerülhet. Megpróbálta a pörgéssel ellentétesen mozgatni a kezelőszerveket. Feje oldalra csapódott, ahogy a 105-ös most az ellenkező irányba kezdett forogni. Nincs vesztenivaló. Elengedett mindent, hátha a gép magától abbahagyja. Végül már le tudta olvasni a magasságmérőt: nyolcezer méter. Az idő ellene dolgozik.

Szabadjára engedte érzékeit, és megállapította, hogy negatív centrifugális erő préseli a testét. A negatív G-terhelés pedig egyre nőtt, biztonsági hevedereiből ki akarta tépni felfelé, a fülke teteje irányába. Deke már azon gondolkozott, hogy ideje felkészülni a katapultálásra, mert a gép pillanatok alatt halálos csapdává válhat."

"Az Invaderek olyan szoros kötelékben repültek, hogy akik csak látták, azt hihették, hogy mind a hat gépet egyetlen pilóta irányítja." Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Deke Slayton volt a főpilóta, akit az új Republic F-105 Thunderchief tesztelésével bízták meg. A hangsebesség duplájával repülő vadászbombázót arra tervezték, hogy éjjel-nappal bevethető legyen, bármilyen időjárási körülmények között. Amikor Slayton repült a géppel, a többi pilóta az Edwardson lecuccolt a Repülésműveletiek Előkészítő szobájában, és őt figyelték. Egy nap a berepülő pilóták szokás szerint bezúdultak a szobába, és meghallották az ismerős hangot: az öblös morajlást, ami az F-105 sugárhajtóművének indítását kísérte.

Tartálykocsik, mentőautók, tűzoltók és közvetítőkocsik voltak mindenütt, a pilóták pedig nézték, ahogy a Thunderchief ráfordul a felszállópályára, orrával finoman biccent, ahogy Deke Slayton lefékezte a gépet. Ellenőrizte a műszereket, mielőtt a torony engedélyt adott volna a felszállásra.
Növelni kezdte a 105-ös teljesítményét. Mély, süvítő hang száguldott végig a repülőtéren, ami visszhangzott a hangárokon, és rekedten üvöltött, ahogy Deke növelte a tolóerőt. Újra ellenőrizte a műszereket. Elégedetten nyugtázta a leolvasott értékeket, majd kieresztette a féket. A csapott szárnyú vadászbombázó intenzíven nekilódult. A fülkéből nézve a pálya gyorsan fogyott.

Deke sisakja alatt valószínűtlen süket csöndet hallott. Felemelte az orrfutót, egy pillanatra úgy tűnt, mintha a 105-ös megállt volna a levegőben, a föld pedig kifordult szárnyai alól: a sivatag barna színét az ég kékje váltotta. Deke érezte, ahogy visszahúzódik a futómű, és a helyére rögzül, a fedőajtók pedig becsukódtak: most már semmi nem bontotta meg a gép felszínét. A sugárhajtású gépeket jellemző hihetetlen száguldással, nyílegyenesen az ég felé vette az irányt.

Mialatt az F-105-ös a tesztrepüléshez szükséges magasságot elérte, Deke gondolatai nagysebességű film módjára cikáztak fejében, vissza, sok évvel korábbra, amikor repülni kezdett. Emlékezett arra, amikor bejelentették, hogy az Egyesült Államok belépett a háborúba. Azelőtt még életében nem volt repülőgépen, de valahogy tudta, hogy az ég az ő igazi otthona, és rövidesen már fel is iratkozott a kadétképzésre.

A kadétok ezreihez hasonló kiképzésen vett részt, akikből vasmarokkal faragtak tapasztalt pilótákat. 1942-ben, egy évvel jelentkezése után, szerezte meg ezüstjelvényét, és már úton is volt a harctérre. A következő pillanatban már Európa fölött repült B-25-ös középkategóriás bombázókkal: erős légvédelmi tűzben, fürge, német vadászgépek között találta magát, akik Deke bombázóját egy célkereszten át látták. Ez nem a hősködés ideje volt. Repülni, ledobni a bombákat, majd visszaverekedni a géppel a bázisra. A Harmadik Birodalmat legyőzték, Deke-et pedig a Csendes óceáni térségbe vezényelték át, ahol még mindig dúlt a háború.

B-25-ösét a dinamikus A-26 Invaderre váltotta, ami egy laposhasú támadó-bombázó volt. „Ekkor voltam igazán elememben” – emlékezett vissza. „Az alacsonyan, egymás mellett repülő hat Invader összehangoltan csapott le a tetves fedélzet kellős közepére, aztán köszönjük, ennyi volt. Propellereink felkavarták az óceánt, és sós vizet permeteztek, miközben a japán partoknak rontottunk."

Az Invaderek olyan szoros kötelékben repültek, hogy akik csak látták, azt hihették, hogy mind a hat gépet egyetlen pilóta irányítja. Amikor Deke és bajtársai célra tartottak, mindenki egyszerre nyitott tüzet, és nem kevesebb mint nyolcvannégy nehéz gépágyú végzett pusztítást, darabokra szaggatva célpontjukat."