MoonShot

"A Redstone-ban ülve Shepard tömege négyszázötven kiló volt, miközben a gravitáció hatszorosát kitevő terhelésről számolt be Deke-nek. Nehezére esett beszélni, a G-erők szorongatták torkát és hangszálait." Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"A Freedom Seven startjának előkészületeit és felszállását is fő műsoridőben közvetítették. Az NBC Merrill Müllerjének hangja Amerika-szerte betöltötte az étert, ráadásul nemzetközi rádióállomások is átvették az adást. Müller igazi veterán volt: hangja magabiztos, sziklaszilárd, ami soha nem bicsaklott meg. Korábban a USS Missouri fedélzetéről is ő tudósított, amikor a Tokiói öbölben megadták magukat a japánok még 1945-ben. Sosem vesztette el a hidegvérét, csodálatosan összeszedett volt, és most épp az első amerikai űrutazó indulásáról beszélt a világnak. Kismillió mondandója volt az asztronautáról, annak családjáról, a küldetésről, magáról a Redstone-ról, és arról a fura formájú kúpról, amiben Alan Shepard utazott. Úgy improvizált az élő adásban, mintha előtte egy hétig csak ezt gyakorolta volna.

Viszont még sosem látott senkit sem egy ezüstös lángnyelv tetején eltűnni a ragyogó verőfényes égbolton át a földről. A tudósítás nagymesterének hangja elérzékenyült. Elkeseredetten próbált erőt venni magán. Végül a riport császára nagyot nyelt. Egyetlen egy dolgot tartott fontosnak megosztani hallgatóságával: „Olyan nagyon magányosnak tűnik odafenn…” Majd elhallgatott.

A Redstone-ban ülve Shepard tömege négyszázötven kiló volt, miközben a gravitáció hatszorosát kitevő terhelésről számolt be Deke-nek. Nehezére esett beszélni, a G-erők szorongatták torkát és hangszálait. A berepülő pilóta korában kifejlesztett technikáira támaszkodva próbált úrrá lenni a terhelésen. A Küldetésirányításnál minden szavát tisztán lehetett hallani. Ekkor már újabb kritikus pillanat előtt állt: hajtóműleállás!

Ez volt az a pillanat, amikor a Redstone hajtóműve lekapcsolt, a gyorsítórakéta ugyanis nem több egy tehetetlen, üres tubusnál, amiről Shepardnak le kell szakadnia. Az asztronauta feje fölött egy nagyméretű, szilárd hajtóanyagú rakéta kelt életre, ebből három, ferdén elhelyezett fúvóka okádta magából a tüzet hátrafelé. Ezzel a magas menekülőrakéta le is vált, mivel a továbbiakban már semmi szükség nem volt rá: eltávolodott a Freedom Seventől, hogy az felvehesse a légkörbe lépéshez szükséges biztonságos pozíciót. A rendszerek pontosan tették a dolgukat, sűrű egymásutánban.

A kapszula alján három kis rakéta gyújtott be, ezek választották le, és távolították el a Freedom Sevent a Redstone-tól. Egy jelzőfény villant fel Sheparddal szemközt, a műszerfalon. „Itt a Hetes. A „kapszula leválás” zöld”.
Shepard most már magában volt, magasan a föld fölött, egy hatalmas ballisztikus pályán. „Rendben” – erősítette meg Deke. Nem sok mondandója volt. Most Alanen a sor, hogy beszéljen: neki volt miről beszélnie.
Alan a terv szerint mindenről beszámolt. Ezután megkísérelt inni is ezen a földönkívüli helyen. Pillanatokkal korábban még négyszázötven kilót nyomott. Most viszont a föld felszínén egy madártollnak is nagyobb a súlya, mint ennek az embernek – aki teljesen súlytalan. „Szabad vagyok!” – ujjongott fel. Súlytalannak lenni… csodálatos, hihetetlen, fantasztikus érzés volt. A jóleső csoda.

Úgy tűnt, mintha súlypontok híján a kis kapszula egy varázsütésre kitágult volna. Ha Shepard nem lett volna az ülésébe szíjazva, teljes nyugalomban lebeghetett volna. Nincs fent, nincs lent, nincs fekvés vagy ülés, esetleg álldogálás. Egy elhagyott csavaralátét úszott el a szemei előtt, ennek láttán elnevette magát.
Arra számított, hogy ekkorra már tökéletes csönd veszi körül."

"Sisakja nekicsapódott a kagylóülésnek. Egy terrier jutott az eszébe, amint az állkapcsai közt egy patkányt ráz, és ezt a patkányt most Shepardnek hívták. " Ilyen volt a Freedom Seven startja. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Egyáltalán nem fest rosszul a dolog! A fenébe, Shepard, ez simábban megy, mint gondoltad. Nyugi, srác. Gyönyörűen repül.
Shepard a Mercury Irányításhoz beszélt. „Itt a Freedom Seven. Kettő-egész-öt G. Kabin nulla-egész-öt. Oxigén rendben. A fővezeték huszonnégyen, a különakksi huszonkilencen.”
Egy megnyugtató „Rendben” volt Deke-től a válasz. Shepard ekkor már tömegének két és félszeresét nyomta. Eddig minden úgy ment, mint kés a vajban. A láng a Redstone alatt megnyúlt, ahogy a levegő körülötte egyre elvékonyodott.
Shepard az emelkedés legsimább részén ezzel túl is volt, de aztán jött a rögös út, a határ, amin át kell lépnie, mielőtt az atmoszféráját maga mögött hagyhatná. A Redstone zötyögött, vibrált, rángatott, ahogy átküzdötte magát a makacsul útját álló lökéshullámoknak. Alan fokozatosan közeledett a hangsebesség átlépéséhez. Most már elérte a Max Q, a maximális dinamikai nyomás zátonyait, ahol a repülés során ébredő erők és az emelkedés komoly kihívások elé állították a gyorsítórakétát.

A birkózás megkezdődött: mintha csak egy láthatatlan, fűrészfogakkal borított falú verembe passzíroznák bele. A sisakja nekicsapódott a kagylóülésnek. Egy terrier jutott az eszébe, amint az állkapcsai közt egy patkányt ráz, és ezt a patkányt most Shepardnek hívták.

A tőle negyvenöt centi távolságra lévő műszerfalat homályosan látta, a műszerek értékeit szinte lehetetlen volt leolvasni. A Freedom Seven közel minden tíz négyzetméterére négyezer ötszáz Newton nehezedett, és próbálta összeroppantani a kapszulát, mint egy törékeny mogyorószemet. Kitartás odabenn. Alan ismét hangosan beszélt magában. Épp kapcsolatba akart lépni Deke-kel odalenn, de aztán meggondolta magát. Annak ellenére, hogy olyan vadul rázta az űrhajó, mintha csak egy ketrecbe zárt fémlabdacs lenne, sebesen járt az agya.
 
Ezért kapja a fizetését. Be kell fognia a száját, amíg ez a rettenetes rázkódás el nem múlik. Ilyen helyzetben egyetlen félreértett rádióüzenet pánikot hozhat a Küldetésirányításra. Még meg is szakíthatják miatta a repülést, ha esetleg valaki aggódni kezdene a biztonságáért. Nincs bejelentkezés, semmi téves küldetés-megszakítás. „Kussolj. Ha arra lesz szükségem, hogy félbeszakítsuk a küldetést, majd akkor szólok Deke-nek.” Mintegy válaszképpen az alatta lévő lánghoz intézett csöndes fohászára, a Redstone átcsusszant a rakéta testét érő kalapácsütéseken, és ettől kezdve simán repült. Max Q-t maga mögött hagyva, Shepard elvigyorodott, és ennyit mondott mikrofonjába.
„Oké, most már jóval simább. Sokkal simább.” Deke továbbra is ugyanaz a szűkszavú ember volt, mint általában. „Rendben” – mondta nyugodtan.

Louise Shepard a tévé képernyőjén nézte, ahogy a rakéta varázslatosan felemelkedik az indítóállásáról. A képernyőn a láng amilyen aprónak tűnt, olyan fényes is volt. Mindenáron megpróbálta elkapni a Mercury Irányítás és férje közti zajló diskurzust. Hálás lett volna, ha hallotta volna a Redstone robaját, de a lányok Shepardéknál szinte eksztázisba estek, izgatottak voltak, vadultak, nevettek, és fülsiketítően visongtak. Louise egy pillanatra sem gondolt arra, hogy lecsitítsa őket. Elvégre az apjuk volt abban a rakétában. Ez az ő nagy pillanatuk is volt. Meg az övé. Mosolygott magában, kezét ajka elé emelve. „Hajrá, Alan” – mondta csöndesen, amit a szobában rajta kívül senki nem hallhatott a ricsajtól. „Hajrá, kedvesem.”

A Mercury Irányítás atomóra pontossággal jelezte az idő múlását. „Két perc…” Alan Shepard ekkor már negyven kilométeres magasságban volt, és négyezer háromszázötven kilométeres óránként sebességgel száguldott. Az egyre nagyobb G-erők belepréselték ülésébe. Fájdalmas érzés volt, de egyben csuda klassz is. Micsoda út!
„Minden rendszer rendben” – számolt be Deke-nek."

"Sokat látott öreg rókák, veterán újságírók felfelé fordított arccal álltak, mit sem törődve azzal, hogy könnyek lepték el az arcukat." Ilyen volt a Freedom Seven startja. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Még mielőtt a Freedom Seven a kezdeti billenéssel életre kelt volna, más emberalkotta szerkezetek is készültek Alan Shepard startjára. Katonai helikopterek mentőcsapatokkal a fedélzetükön az indítóállás nyugati részére repültek, Merritt Island bozótos és pálmákkal borított része fölé, illetve keletre, ahol az óceán partjai mentén repültek. Egy-egy F-106-os vadászgépben Wally Schirra és Scott Carpenter asztronauták száguldoztak az indítóállás felé, hogy üldözőbe vegyék a felszálló Redstone-t, és megfigyeljék repülés közben, amíg az le nem gyorsulja őket, és el nem tűnik a szemük elől.
Az űrhajó útját megfigyelő egységek, a keresőcsapatok a sztratoszférába emelkedtek, a tengert fürgemozgású csónakok, illetve a Haditengerészet hajói pettyezték. Mindannyian ugrásra készen álltak, hogy a Freedom Seven segítségére siessenek, ha az a bizonyos valószínűtlen, elképzelhetetlen dolog mégis bekövetkezne.

Az indítóálláshoz vezető utakon tűzoltóautók, mentők, a katasztrófavédelem teherautóinak villódzó fényei látszódtak, rajtuk kívül a biztonsági szolgálat és a kommunikációs csapatok is jelen voltak, meg minden, ami csak segíthette azt az egy embert, aki elsőként belevágott az űrrepülésbe.

A Cape Canaveral tizenötezer hektáros területének közepén jelölték ki a sajtó állomáshelyét, itt a földön kígyózó kábelrengeteg között trélerek, közvetítőkocsik, előkészítő-stúdiók, lelátók, emelőkocsik, kameraállványok, antennák zsúfolódtak össze. A feszültség tapintható volt, akárcsak a világon mindenütt, mivel a négyes épületből nem csak az Egyesült Államok más részeire, hanem az egész világba sugározták az eseményeket. A több mint háromszáz sajtós közül, akik végigizzadták az első emberes startot a másodperc töredékére lebontott időbeosztásukkal, és büszkék voltak higgadtságukra, amivel az egész világot tudósíthatják Alan Shepard repüléséről, sokan teljesen elvesztették a fejüket.

Amikor a Redstone felemelkedett a földről, azt skandálták, hogy „Menj! Menj! Menj!” – anélkül, hogy az idővel, a mikrofonokkal vagy bármi mással foglalkoztak volna. Sokat látott öreg rókák, veterán újságírók felfelé fordított arccal álltak, mit sem törődve azzal, hogy könnyek lepték el az arcukat, és közben öklükkel a fakorlátokat, felszerelésüket, vagy épp társaik védtelen hátát csapkodták.

A Cape-en kívül a töltéseken, a tengerparton, az utakon és az autópályákon is hatalmas tömeg gyűlt össze, hogy a történelmi pillanat szemtanúja legyen. Ötszázezer férfi, nő és gyerek zsúfolódott össze az autókban, teherautókon, motorbicikliken, vontatókon, lakókocsikban, és bármin, ami csak képes volt mozogni. Olyan közel igyekeztek furakodni, ameddig csak lehetett, egészen a biztonsági zóna széléig, hogy onnan nézzék a startot, és bíztassák az űrhajót.
Szinte őrület kerekedett rajuk úrrá, amikor a Redstone a fák fölé emelkedett, az emberek reményteli kiáltásai és imái szinte elnyomták a rakéta dübörgését. Ez maga volt a tiszta, kendőzetlen, ösztönös érzelemnyilvánítás.

Ez az impulzus innen az óceánon át egyre felerősödve száguldott tova, a partok mentén végig, a pálmás bozótoson át, a szélrózsa minden irányába. Cocoa Beachen az emberek kijöttek otthonaikból, és a Cape felé meresztették szemüket. Kiálltak az erkélyekre, a házak előtti gyepre, az udvarokra. Autókon, teherautókon, háztetőkön mindenfelé emberek álltak. Az éttermekben nem számított a kihűlő kávé, a sonka-tojásos reggeli: nézők özönlöttek az utcára vagy a homokos tengerpartra. Kijöttek a kozmetikai szalonokból, a borbélyüzletekből úgy, ahogy voltak, esetenként csak egy testük köré csavart lepedővel. A rendőrök leparkolták autóikat, és kiszálltak, hogy jobban lássák és hallják az eseményeket. A vízen a szörfözők abbahagyták a hullámok űzését, felálltak deszkájukra, elsodorták őket a múló pillanatok. Egy pillanatra a városban megállt az idő. A láng kicsapódott, a sárkány felüvöltött, és a Redstone ott lebegett előttük értékes emberszállítmányával.  

Ez azonban csak a kezdet volt. Történt valami, amikor az a fényes láng láthatóvá vált, mielőtt még a mély átható hang végigsöpört volna a városon. Valami… csodálatos. A férfiak és nők lassan térdre ereszkedtek. Imádkoztak. Mások állva tették ugyanezt. Sírtak. Nem lehetett visszafojtani. Ami ekkor Cocoa Beachen történt, az megdobogtatta a szíveket, és könnyre fakasztott mindenkit. A lángok hátán a Freedom Seven pedig egyre gyorsabban tört a magasba."

A nap, amikor az első amerikai megindult a világűrbe. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Louise egy ideig még nézte a ház előtt várakozó tömeget, majd elfordult az ablaktól, és felvette a kis tranzisztoros rádiót, amivel egész délelőtt a füléhez tapasztva járt-kelt. Az adó most élőben jelentkezett be Cape Canaveralról. Egy pillanatot sem akart elszalasztani.
„Louise!” Apja hívta, aki a család többi részével együtt a TV előtt ült. „Jobb lenne, ha bejönnél ide! Folytatják a visszaszámlálást!” Felfigyelt a rádióból érkező hang hirtelen változására. „Most megcsinálják” – mondta a tudósító csöndesen. „Minden jónak tűnik. Az időjárás rendben, és a Mercury Irányítás szerint Alan Shepard és Freedom Seven előtt szabad a pálya…”

Louise csatlakozott a család többi tagjához, és nézte a magában álldogáló kecses rakétát. Olyan volt, mint egy márványoszlop vagy egy kő valamilyen ókori görög festményről. Egy lélegző festmény, hiszen a rakétából a hideg pára fehér felhő gyanánt lengedezett a szélben. Louise a tévé előtt térdelt. Ösztönösen kinyújtotta karját, hogy megérintse az űrhajóról és férjéről közvetített élő képet.

T mínusz hét. Alan Deke hangjából merített erőt. Hat. Magában a barátjához beszélt. „Maradj velem, Deke…” Öt. Lábával keményen taposta a kapszulát, megfeszítette magát. Négy. Alan kezével a műszerfalon elhelyezett stopper után nyúlt. El kell indítania a felszállás pillanatában, ha esetleg az automata óra bedobná az unalmast.
Három. Bal kéz a küldetésmegszakító karon. A menekülőrakéta készen áll. Kettő. Hangosan beszélt magában, ahogy a pilóták szoktak, ha az ismeretlennel néznek farkasszemet.

„Oké, nagyokos, te akartad. Most aztán csináld!” Egy. „Ne cseszd el, Shepard…” Zéró. Deke hangja elvékonyodott, ahogy szinte elénekelte: „Gyújtás!”
Robaj hallatszott Shepard alól. Az üzemanyagpumpák teljes sebességgel dolgoztak. Üzemanyag ömlött végig a vezetékeken, az égéstérben egyesülve, hogy aztán tűz formájában keljenek új életre. Megfeszítette testét.

Mielőtt végiggondolhatta volna, hogy mi következik, egy tompa morajlás futott végig a Redstone-on, fel egészen az űrhajóig, és meglepően finoman megrázta azt. A morajlás egyre hangosabb és hangosabb lett.
„Felszállás!” - kiáltotta Deke. Alan érezte, ahogy az űrhajó megmozdul. Felkészült a rázkódásra és a várható erőhatásokra. Jó előre felhangosította a hangerőt a fülhallgatójában. Nem akarta, hogy az egyre erősödő robajlásban akár egyetlen szót is elmulasszon abból, amit Deke mond.

A Freedom Seven enyhén megbillent. Alan szíve hevesen dörömbölt. Megmozdult. „Úton vagy, Jose” – kiáltotta Deke, és öröm vegyült a hangjába. A Redstone, ez a szunyókáló óriás nyújtózkodva köszöntette az eget, ahogy lágyan életre kelt. De Isten akarából már úton is volt…

„Itt a Freedom Seven. Üzemanyag rendben. Oxigén rendben. Kabinnyomás stabilan 0,3 Bar.” Záporoztak Alantól a száraz adatok. „Értem, kabin tartja a nyomást 0,3-on” – felelte Deke. Milyen hihetetlen. Úgy tűnt, hogy aznap az egész keleti parton Alan Shepard és Deke Slayton volt a két legnyugodtabb ember."

"Ne cseszd el, Shepard": ezzel bíztatta magát az első amerikai asztronauta, az indítás előtti pillanatokban. Ugyanakkor felesége sem volt sokkal könnyebb helyzetben. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"T mínusz 2 percnél Alan Deke hangját hallotta. Megnyugtató volt őt hallani. Ettől kezdve küldetése végéig Deke Slayton lesz az, aki nagyobb részt tartja majd vele a kapcsolatot – Deke, akivel szavak nélkül is megértették egymást. Gordo ekkor a blokkházban volt, az indítóállástól egy kőhajításnyira. Deke a konzolja előtt ült, Alantől két mérföldnyire, a Mercury Irányításnál. Rajta kívül még tizenöten ültek az irányítóteremben a három sorba rendezett konzolok mögött, készen arra, hogy a repülés minden mozzanatát kiértékeljék.

Deke monoton hangon számolta vissza az utolsó másodperceket. A felszállás előtti pilllanatban, Shepardnak még volt egy üzenete, ezt azonban csak magának tartogatta. „Deke és a fiúk az emeleten vigyáznak rám. Úgyhogy, ne cseszd el, Shepard. Ne cseszd el. A segged alatt az ország űrprogramja, már ami megmaradt belőle.” A kapszulán remegés futott végig, ahogy a Redstone üzemanyagpumpái életre keltek.

* * *

Eközben valóságos inváziós hadsereg verbuválódott Louise és Alan Shepard háza előtt. Ők is szünetet tartottak, akárcsak a visszaszámolásban történt, csak a maguk módján: kávéjukat szürcsölték, fánkokat ettek, amit Shepardék szomszédai hoztak nekik. Fotósok, tévéstábok, riporterek, tudósítók várakoztak, miközben abban bíztak, hogy Louise Shepard egyszer csak előbújik otthonából, és beszél nekik érzelmeiről, elmondja, milyen érzései vannak férje repülésével kapcsolatban, beszél a büszkeségtől a félelmekig mindenről…
Nem, Louise nem vallotta volna be még magának sem, hogy bármi baj történhet, különösen nem az ajtó előtt várakozó hiénáknak.

Ez a helyzet ismerős volt számára, leszámítva a ház előtt kialakult ostromállapotot. Ugyanígy várakozott, amikor Alan földközeli tesztrepüléseket hajtott végre. Jól ismerte azt a szorongást, ami akkor tört rá, ha férje később ért haza, de ez egyenes út lett volna az idegösszeomláshoz. Már korábban megtanulta, hogyan hárítsa el magától ezeket a nemkívánatos gondolatokat. Tesztrepülő vagy magas rakéta. Egyre megy.
Ha a küldetés valóban veszélyes lenne, akkor azt Alan már elmondta volna neki. Ez volt az egyezség közöttük: semmi kivagyiság, csakis a színtiszta igazat.

Rendíthetetlenül bízott férjében. Ha a fémalkatrészek nem esnek szét, és a láng tiszta fénnyel ég, és Alan Shepard parancsnok teljesítményét is siker koronázza, akkor a repülés sikeres végkifejletében ezúttal sem bízik kevésbé, mint más alkalommal. Most viszont annyiban más a helyzet, hogy vannak gyerekei, ott a családja. Nemcsak a rádiót hallgathatják. Az űrkorszak új bálványa az a nagy, szögletes doboz, ami a levegőből elkapott képeket varázsol a televízió képernyőjére. Most már hallhatták és láthatták is, mi történik.

Louise ugyanakkor átérezte a médiára nehezedő nyomást: azt, hogy kérdéseket akarnak neki feltenni, hogy meg akarják osztani gondolatait és érzéseit az olvasókkal, a nézőkkel, és a rádióhallgatókkal szerte a világon. Sokféleképp védte őket. Empátiával viseltetnek irányába, bármit is gondoljanak arról, amin most keresztülmegy. Ez egy kötélhúzás volt: egyik oldalon az áll, hogy az emberek mit akarnak látni, hallani és érezni, a másik oldaon pedig ott van önmaga integritása, a vágya, hogy visszanyerje magánéletét, beleértve Alanét is.
Az ajtaján túl várakozó újságírók egy része együtt érzett vele, másik része egy sztoriéhes gépezet volt, aki nem törődik mások érzéseivel. Jól reprezentálták a hírekre kiéhezett ország teljes lakosságát. De ő viszont Mrs. Alan Shepard volt, és ezt tiszteletben tartották. Pont. A hosszúra nyúlt éjszakán egyre-másra közeledő léptek neszét hallotta; valakik rendre odajöttek a tornácára, majd némi csöndet követően már vissza is vonultak, miután elolvasták az ajtóra tűzött üzenetét:
NINCSENEK IDEBENN ÚJSÁGÍRÓK. A REPÜLÉS UTÁN TÁJÉKOZTATOM A SAJTÓT.

Hálás volt, hogy kérését tiszteletben tartották, és elhitték neki, hogy egy riporter sem tartózkodik a házban. Egy pletyka kapott ugyanis szárnyra az összegyűlt újságírók körében arról, hogy a Life magazin riportere és fényképésze Shepardék házában van."

Alan Shepard, az első amerikai asztronauta az űrhajóban már több órája várt a startra, de időközben vizelhetnékje támadt. Nem engedték ki, behúgyozott a szkafanderébe. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"A visszaszámlálást felfüggesztették. Mindenki tűkön ült, miközben várták, hogy az ég kitisztuljon. Gyűlölték az ilyen kényszerszüneteket: több idő volt ugyanis arra, hogy valami tönkremenjen. Így is történt. A startigazgató elrendelte, hogy gurítsák vissza az indítóállványzatot a rakétához. Egy kis elektronikai gikszer. Semmi komoly, de meg kellett javítani, és ez egy óra huszonhat percig tartott.

A visszaszámlálás szünete épp elég hosszúnak tűnt Gordo Coopernek, aki a blokkházban a startig látta el a capcom feladatait. Valósággal vadásznia kellett a szavakat, hogy legyen miről beszélnie, Bill Douglas morgott, mint egy bolhás kutya. Wernher von Braun jelentkezett be a vonalon, aki legalább annyira boldogtalan volt a csúszás miatt, mint Shepard.
„Gordo?”
„Igen, Alan.”
„Mondd meg Shorty Powersnek, hogy hívja fel Louise-t. Azt akarom, hogy tudja, hogy velem minden rendben, és mondjátok el neki, hogy elég lassan mennek errefelé a dolgok.”
„Úgy lesz.”
A késés biológiailag is próbára tette Shepardot. Annyi ideje üldögélt már a Redstone tetején, hogy ellenállhatatlan kényszert érzett a vizelésre. És ez baj volt. A szuborbitáls repülés a terv szerint mindössze tizenöt percig tart, épp ezért senki nem tartotta fontosnak, hogy Shepardot vagy a Mercury-t vizeletgyűjtő rendszerrel is felszereljék.
„Gordo!”
„Mondd, Alan.”
„Muszáj húgyoznom.”
„Hogy mi van?”
„Ahogy hallottad. Húgyoznom kell. Egy örökkévalóság óta idebenn vagyok. Az indítóállványzat még mindig itt van, úgyhogy mi lenne, ha kiengednétek engem, hogy egy kicsit megmozgassam a tagjaimat?”
„Várj” – felelte Gordo. Pár perccel később megérkezett a válasz. „Kizárt dolog, Alan. Wernher szerint nincs idő arra, hogy újra összeszereljük a Fehér Szobát. Azt mondja, hogy odabenn kell maradnod.”
„Gordo, muszáj könnyíteni magamon!” – kiabálta Shepard. „Lehet, hogy még pár óra hosszat ide leszek bezárva, és addigra felrobban a hólyagom!”
„Wernher szerint nem lehet.”
Alan kezdett dühbe gurulni. „A fenébe is, Gordo” – mondta – „ki kell találnunk valamit. Az isten verje meg, mondd meg nekik, hogy beeresztem a szkafanderembe.”
„Ne! Ne, Te jó ég, ezt nem teheted” – kiabált vissza Gordo. „Az orvosok szerint azzal rövidre zárod a kábeleiket!”
„Mondd meg nekik, hogy kapcsolják ki őket!” – vágta rá Alan. A megoldás ilyen egyszerű volt. Gordo hangjában kuncogást lehetett hallani. „Oké, Alan. Kikapcsolva. Hajrá.”

Ez a forgatókönyv egyetlen sci-fi írónak sem jutott az eszébe. Shepard képtelen lett volna még tovább visszatartani vizeletét. Mivel azonban felsőtestével hanyatt feküdt az ülésében, a folyadék a derekánál gyűlt össze. Olyan volt, mintha pont ilyen vészhelyzetre tervezték volna a szkafandert. Nehéz alsóneműje felszívta a vizeletet, és a ruhában áramló tiszta oxigén rövidesen megszárította azt.

Folytatták a visszaszámlálást. Az indítóállványzat eltűnt a rakéta mellől. Alan nézte a tengerparton megtörő hullámokat. Pont olyan, mint amit előírt neki az orvos. Békét és nyugalmat. Még öt perc. Három. Két perc negyven másodperc, és tart.
Shepard meghallotta a rettegett szót. „Szünet.”
Gordo azonnal bejelentkezett a rádión. „Alan, most itt megállítjuk egy csöppet a visszaszámlálást. Volt egy kis, ööö, zűr a számítógéppel …”
„A fenébe!” – ordította Alan. „Több mint három órája vagyok idebenn. Sokkal nyugodtabb vagyok, mint ti, srácok. Miért nem javítjátok meg a himi-humi hibátokat, és gyújtjátok már meg végre ezt a gyertyát?”
A problémát kijavították, a visszaszámlálás folytatódott."

Az első amerikai asztronauta űrrepülése előtt egy doboz zsírkrétát kapott ajándékba, nehogy elunja magát odafenn. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Alan belépett a liftbe, majd a felvonó ajtajának becsukásakor spontán tapsviharban és örömujjongásban törtek ki azok a férfiak és nők, akik a nagy orosz gyorsítórakéták árnyékában éjt-nappallá téve azon dolgoztak, hogy Amerika számára megnyissák az utat a világűrbe. Alan hátrafordult, és visszaintegetett a startot felügyelő csapatnak. Olyan fura érzése támadt, mintha őket is magával vinné.
Alan épp oda akart kiáltani nekik, de a szó megakadt a torkán. Érezte, ha most beszélni kezdene, érzelmei miatt majd nem fog tudni… figyelmét inkább Bill Douglasre összpontosította. „Ez a tied” – mondta repülőorvosa, és egy doboz gyerekeknek való zsírkrétát nyújtott át neki. „Hogy legyen mivel elütni az időt, amíg odafenn vagy” – magyarázta Douglas.

Shepard ezután a kapszulát körülvevő Fehér Szoba steril világában találta magát – ez a kapszula repíti majd ki őt a világból. John Glenn azzal köszöntötte, hogy minden készen áll. Erősen megszorították egymás kezét, és Alan elkezdte magát bepréselni űrhajójába, aminek oldalára a Freedom Seven (Szabadság Hetes) feliratot festették. Ezt Alan választotta: Freedomot azért, mert hazafias, a Hetes pedig arra utalt, hogy ez volt sorban a hetedikként gyártott Mercury-kapszula. A hetes a Mercury-asztronautákat is képviselte.
 
Maga a Mercury nem épp egy áramvonalas űrjármű volt: ez egy három méter magas csonkakúp, aminek az alapját képező ablatív hőpajzsnál az átmérő épp csak eléri a 1,8 métert. Mire Alan cipőkanállal betuszakolta magát űrszekerébe, és szkafandere minden csatlakozóját rákötötték az űrhajóra, mindössze csak a szemeit tudta mozgatni, mást nem nagyon.
Erre a küldetésre a NASA egy mellkasra rögzíthető ejtőernyővel is ellátta a kapszulát, amit egy kis kiszögellésre biggyesztett. Ennek csak akkor vehette hasznát Shepard, ha már a főernyő kinyílt, és ezután romlott el valami, amiért ki kellett nyitni a vészkijáratot.

Ezután kellett volna felcsatolni mellkasára az ejtőernyőt, kinyitni az ajtót, és csak ezután kecmereghetett ki az űrhajóból. Mindenki tisztában volt azzal, hogy az ernyő pusztán azért került a kapszulára, hogy baleset esetén senki ne mondhassa: a pilótának még csak esélye sem volt a menekülésre.

Miután elhelyezkedett, Alan egy kis üzenetet pillantott meg a műszerfalon. TILOS KÉZILABDÁZNI IDEBENN.

Glenn bekukkantott az ajtót, elvigyorodott, mikor látta, hogy Alan elolvassa a feliratot. Alan az üzenetet visszaadta neki. Előkészítették az ajtót. Alan felfelé fordított kesztyűs hüvelykujját mutatta Glenn-nek. „Viszlát, nemsokára” – mondta. Glenn háta mögül az indítóállványzat személyzete is elköszönt.”Örömteli landolást, Parancsnok.”

Az ajtót bezárták. Alan Shepard egyedül volt, egy telefonfülkénél is kisebb űrhajóba préselődve. Érezte, ahogy gombóc nő a gyomrában, ami nem csoda, hiszen egy hatalmas, hengeralakú bomba tetején üldögélt. Nem akart erre gondolni, és munkához látott: végigfutott ellenőrzőlistáin, tesztelte a rádiókat, a kapcsolók állásait. A gombóc felszívódott.
Shepard ezután a műszerfal közepére szerelt periszkóp nézőkéjébe kémlelt. Látta, ahogy a személyzet még mindig az űrhajó körül szorgoskodik. Majd összezsugorodtak, ahogy az indítóállványzatot acélsínjein elgurították a Redstone mellől.

A periszkópon látta, ahogy a felkelő nap sugarai megvilágítják a felhőket. Végignézte, ahogy mélyen alatta a startért felelős személyzet a rakéta tövében az utolsó simításokat végezte. Rápillantott a kapszula stopperére. Már csak tizenöt perc van hátra a visszaszámlálásból. Ekkor odakinn minden beborult: egy felhőréteg érkezett az indítóállás fölé. A fenébe is!"

Hogy miért ember ment a világűrbe? Igazából egy kutyát akartak felküldeni, de azt túl kegyetlen dolognak tartották. Ilyesmikkel viccelődtek az első amerikai asztronauták a start előtt. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Felkészült volt, és meglepően nyugodt, ahogy a május 5-i start ideje egyre közeledett. Május 4-én éjszaka azonban a többi asztronautára és Shepard segítőcsapatára óriási nyomás nehezedett. Shepardot leszámítva mindenki tojáshéjakon táncolt. Az időjárással, a rakéta megbízhatóságával, a mentőrakétával és minden egyébbel kapcsolatban félelmek gyötörték őket, senki nem merte szóba hozni ezeket a témákat. A levegő szinte megfojtotta Shepardot, ezért kijött a hálószobájából. Valakivel meg akart osztani érzéseit, így hát felhívta családját Virginia Beach-en.

Az első csöngés után meghallotta felesége hangját. „Helló.”
„Louise!”
„Szia, Alan.” Szünet. „Reméltem, hogy te leszel az.”
„Igen, én vagyok. A holnapi nap biztatónak tűnik. Szerintem szabad utat kapunk.”
„Ez csodálatos.” Alan érezte, hogy felesége mosolya megérinti őt a telefonon át.
„Úgy tűnik, hogy az időjárással minden rendben lesz” – mondta.
„Az lesz.” Kétség sem fér hozzá. „Ez lesz a te szerencsenapod.”
„Jó előérzetem van. Otthon minden rendben?”
„Minden a legnagyobb rendben, Alan. A srácok itt vannak.”
„Gondoltam. Beszélnék velük, és aztán a lányokkal.”
Pár perccel később, Louise visszatért a telefonhoz. „Megnézünk majd a TV-ben. Ne felejts el integetni, amikor majd felszállsz.”
„Rendben” nevette el magát Alan. „Kinyitom majd az ajtót, és kidugom a karom.”
Louise kuncogott, tele melegséggel és szeretettel. „Tedd azt. Vigyázz magadra, kedves. Siess haza.”
„Úgy lesz.”
„Szeretlek.”
„Én is téged, Louise.”
Mintha kicserélték volna: a beszélgetés felüdítette, és egy csodálatos és megnyugtató érzés kerítette hatalmába.

Bill Douglas repülőorvos korán reggel ébresztette Alant. Úgy indult a nap, mint bármelyik másik: Shepard vigyorgott magában, miközben megborotválkozott és lezuhanyozott, majd besöpörte marhafiléből, tojásokból, narancsléből és teából álló reggelijét. Ezután az orvosok kegyes irgalmára bízta magát, akik szokás szerint bökdösték, nyomkodták, méricskélték, majd egy orvosi szenzorokból álló berendezést illesztettek rá. Röviddel hajnali 4 óra után, immár teljesen beöltözve, elhagyta az S Hangárt Douglas és Gus Grissom társaságában: az indítóállás felé indultak. Egy furgon vitte őket odáig, ami Shepard szerint leginkább egy „szűk marhavagonhoz” hasonlított.

Hirtelen Grissomhoz fordult. „Hé, Gus, tudod, mi fán terem az igazi asztronauta?” A kérdést Bill Dana ijedt asztronautáját utánozva tette fel, Jose Jiminez akcentusával.
„Nem, Jose” – felelte Gus. „Áruld el nekem.”
„Bátor, megfelelő vérnyomása, és négy lába van.”
„Miért kell a négy láb, Jose?”
„Azért, mert igazából egy kutyát akartak felküldeni, de azt túl kegyetlen dolognak tartották.”
A furgon az indítóállásnál állt meg. Egy pillanat alatt minden megváltozott. Alan Shepard egy idegen világba lépett ki, vakító reflektorok közé, miközben az iszonyatosan hideg üzemanyag kábelekről leszakadt párakísértetekkel egy szellő kergetőzött. Ezüstös szkafanderében egy idegen bolygóról érkezett teremtmény volt.

Felnézett a magasba, ami ekkor kékesfehér fényben tündökölt, majd elkezdett az indítóállványzat liftje felé sétálni. Az űrhajó csúcsa hat emelettel magasodott a feje fölé.
Aztán hirtelen megállt, szinte megbabonázta a Redstone gyorsítórakétájának látványa a Mercury-űrhajóval a tetején: ez maga volt a „félelmetes szépség”. A kettőt, ahogy magában megjegyezte, várakozás vette körül. Nézte a folyékony oxigéntartályból gőzölgő párafelhőt. „Soha többé nem fogom látni ezt a rakétát” – mondta magabiztosan. Sisakkal a fején végigmérte az űrhajót: mindörökre be akarta égetni ezt a látványt az emlékezetébe."

Jerome Wiesner volt Kennedy tanácsadója a tudományos kérdésekben. Úgy vélte, ha már mindenképp muszáj embert küldeni az űrbe, legalább csinálják titokban. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Másnap az Ovális Irodában folytatott megbeszélésen Wiesner azt ajánlotta az elnöknek, hogy rendelje el az első emberes űrrepülés elhalasztását. Azt is mondta, hogy amennyiben Kennedy továbbra is ragaszkodik a folytatáshoz, a repülést halasszák későbbre, és titokban hajtsák végre - így elkerülhető a nyilvános fiaskót, amennyiben a küldetés nem jól sülne el.
Az egybegyűlt tisztviselők kis csoportja nem értette, hogy a NASA miként tudna egy ilyen repülést titokban kivitelezni, amikor a tévéstábok csapatosan állnak lesben Cape-re szögezett kameráikkal, repülőkről és helikopterekről kémlelik, miközben speciális technikákkal lehallgatják a NASA irányítását, valamint a telefonvonalain zajló beszélgetéseket.
Kennedy azonban eltökélt volt amellett, hogy az Egyesült Államok űrprogramját nyílt lapokkal játssza. Úgy döntött, hogy nem lesz semmiféle titkos emberes űrrepülés. Bármit is teszünk, azt nyilvánosan tesszük.

Kennedyt támogatta Johnson, aki a csapatot arról tájékoztatta, hogy az Atlas és a Little Joe hibái nem befolyásolják a Redstone és a Mercury-űrhajó megbízhatóságát. Edward Welsh, az Űrbizottság igazgatójának véleménye szintén sokat nyomott a latban. Eldarált egy, a Redstone megbízhatóságát alátámasztó listát. „A küldetés mehet” – mondta. „És nem lesz probléma vele. A hiba lehetősége nem nagyobb, mint, hogy az időjárás miatt lezuhanunk egy repülővel Washingtonból Los Angelesbe menet. Akkor meg miért napoljunk el egy borítékolható sikert?” Kennedy rábólintott. Szabad utat kaptak.

Az asztronauták úgy érezték magukat, mintha egy hatalmas kuktába zárták volna őket. Kiadták, hogy amennyiben az USA belevág egy civil emberes űrprogramba, az első küldetésnek sikerrel kell végződnie.
Az egész csapat – asztronauták, mérnökök, kutatók, műszakiak, meg úgy általában mindenki – huszonnégy órás készenlétben volt. Glenn és Grissom gyakorlatilag Shepard alteregójává vált, és árnyékként követtek, hogy mindig kéznél legyenek, ha segítségre lenne szüksége.  De még mindig sújtotta őket a média kérdezősködése: tudni akarták, ki repül elsőnek. Épp elég dolguk volt enélkül is, mivel azonban Alan töltötte a legtöbb időt a Mercury-szimulátorban, nem kellett különösebb jóstehetségnek lenni ahhoz, hogy valaki kitalálja, ki lesz az első.

Három órával a május 2-i tervezett start előtt az országos média Alan Shepard nevétől volt hangos. Az Associated Press egészen odáig ment, hogy készpénznek vette, hogy Shepard lesz az első amerikai asztronauta. A róla szóló híreket Alan megkönnyebbüléssel vette tudomásul. Végre megszabadultak a bújócskázás nyűgjétől, és a repülésre koncentrálhattak.

Alan készen állt, a rakéta úgyszintén, ahogy az indítási körzet is. Shepard mégsem szállt fel aznap. Alacsonyan szálló felhők érkeztek a Cape fölé, és Walt Williams végül lefújta a startot. A repülésirányítási igazgató jól döntött. Végig tisztán akarta látni a Redstone-t, és értékes emberszállítmányát, amíg el nem fogy az üzemanyag. Alan Shepard dörmögött. „Úgy tűnik, az a sorsom, hogy sose hagyjam el ezt a bolygót.”
Bill Douglas, Alan repülőorvosa vigyorgott Alan bosszankodásán. „Nyugi, Al. Erre a startra egyszer úgyis sor fog kerülni. Mindössze annyi a különbség, hogy nem csak kimész a világűrbe, hanem vissza is jössz onnan.”
Shepard egy mosolyt vetett rá, majd visszament a szimulátorhoz, hogy abban újra átélje az űrrepüléshez hasonló érzést.

Három nap telt el. Shepard úgy érezte, hogy a start elhalasztása végülis csökkentette benne az egyre nagyobb feszültséget. A május 2-i start előtt még irányíthatatlanná váló, vagy felrobbanó rakéták gondolata kínozta. Mindez érthető volt, hiszen nem egyszer látott már ilyet.
A problémán Shepard-módra kerekedett felül. „Nem törődtem velük, átcsoportosítottam az érzéseimet, és újra nekifutok” – mondta. Rájött, hogy igazából félelem helyett egészséges szintű aggodalmat érzett csupán. Ez a gondolkodásmód jól ismert volt a berepülő pilóta számára. Tudta, hogyan szabhat gátat nem kívánatos gondolatainak."

A Disznó-öbölben történt incidens után a megítélése mélypontján lévő amerikai elnöknek nagyot kellett gurítania. A Holdat választotta. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"A kubai menekültek könyörögtek, hogy az USA légiereje támogassa őket. Kennedy végül beadta a derekát, és megígérte, hogy egy amerikai repülőgép-hordozó a Disznó-öböl partjainál állomásozik majd, és onnan nyújt légi támogatást az invázió során. Így a Szabad Kuba felkelőiből verbuvált inváziós hadsereg az amerikai sugárhajtású gépek pusztító gépágyúinak, rakétáinak és bombáinak fedezékében szállhat partra.

A Gagarin repülését övező dicshimnusz az április 17-i kora hajnali inváziót megelőző feszült órákban alább hagyott. Miközben épp tizenhat B-26-os bombázót készítették fel a támadásra San Antonio de los Banos és Santiago repülőterein, John Kennedy elbizonytalanodott, majd az akcióban résztvevő tizenhat bombázó számát hirtelen nyolcra csökkentette. Ezt a döntését a hozzá legközelebb álló segítői és tanácsadói sem értették. Annak tudatában, hogy életek múlnak ezen, a Szabad Kuba legkiválóbb pilótái végrehajtották a légicsapást a kommunista repülőterek ellen.

A kubai vadászgépek válaszcsapása következtében a felkelők gépeiből lángoló roncsok lettek. A pilóták az utolsó leheletükkel is az amerikai légierő segítségéért könyörögtek, amit Kennedy megígért nekik. Eközben a szárazföldön, az inváziós hadsereg Disznó-öbölnél partra vetődő katonáit tépték véres cafatokra Castro állásaiból érkező sortüzek.
A partok mentén várakozó amerikai repülőgép-hordozó fedélzetén bombákkal, rakétákkal és gépágyúkkal megrakott gépek várakoztak. A hajtóművek be voltak kapcsolva, csak pillanatokra voltak a Castro-t védő hadsereg felszámolásától. A parancs egyenesen a Fehér Házból érkezett. „Állítsák le gépeiket. Nincs támadás. Ismétlem. Nincs támadás.”

Azon kevesek, akik valamilyen csoda folytán mégis túlélték a több ezres mészárlást, kiszolgáltatva Castro fegyvereinek, gyűlölködő kirohanásokat tettek az amerikai elnök ellen. Kennedyt egy gyáva, hazug embernek bélyegezték, akinek adott szava semmit nem ér, és akinek gyengesége és vezetői képességeinek hiánya most ezrek életébe került, akik fölöslegesen haltak meg.

A sajtó a helyszínen készített rémes fotókkal, televízió-felvételekkel és szemtanúk beszámolóival vette ki részét a dologból, utóbbiak azok voltak, akik túlélték John F. Kennedy megszegett ígéreteit. A fiatal elnök megítélése soha nem volt ilyen alacsonyan az amerikaiak szemében.
Soha még nem volt ekkora szüksége Kennedy-nek valami új, határozott fellépésre. Az USA jövőbeli, űrbéli szerepvállalására tett fel mindent. LBJ eleget tett a meghívásnak, és egy eltökélt elnököt hallott. „Azt akarom, hogy elmondja nekem, hogyan állunk az űrkutatásban. Van esély arra, hogy legyőzzük a szovjeteket, ha laboratóriumot létesítünk az űrben? Vagy kerüljük meg a Holdat, esetleg egy rakétával küldjünk embert a Holdra, aki vissza is tér onnan? Létezik olyan űrprogram, amivel drámai eredményekhez jutunk, és nyerhetünk?”

Miközben Kennedy és Johnson a jövőt körvonalazták, Washington más helyein Wiesner és haverjai éppenhogy le akarták állítani a dolgot. Az első amerikai űrutazása május 2-ra már ki volt tűzve. Ezen a ponton bármilyen hiba lesújtó következménnyel járna a nemzeti erkölcs és a presztízs szempontjából.

Április 25-én az amerikai űrprogram kezdett testet ölteni. Egy Atlas gyorsítórakéta egy ember nélküli Mercury-kapszulával a tetején,. letért a pályájáról, felrobbant, majd a lángoló roncsok nagy darabokban zuhantak vissza a földre. Három nappal később egy Little Joe emelt a magasba egy Mercury-t a vészhelyzeti rendszer tesztelése során, de irányíthatatlanná vált, és megsemmisült."