A mai állatvédők bizonyára sikítófrászt kapnának attól, amit a NASA a világűrbe küldött csimpánzzal művelt. Túlélte. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"A történtektől rossz szájíze lett az asztronautáknak, de mindez semmi volt ahhoz képest, hogy az első embert megelőzve egy csimpánz repül majd a világűrbe. A csimpánz dolga az volt, hogy kapcsolókat ütögessen, és gombokat nyomogasson a kapszulában, és valahányszor áramütést kap, ha nem megfelelően végezte el feladatát. Az asztronauták hiába tiltakoztak a nevetséges terv ellen, az orvosok és a pszichológusok kötötték az ebet a karóhoz: szerintük annyi ismeretlen tényező van az űrrepülésben, különösen a súlytalanság és a hirtelen megugró, nagy G-terhelés miatt, hogy számukra egyenesen emberáldozatnak tűnt, ha az ember előtt nem küldenének fel az űrbe egy másik, lélegző teremtményt.
Így aztán a csimpánzokat kiképzésnek vetették alá. Ez az egész egy cirkuszba illő szám volt. Tudományos szempontból pusztán pénz-, idő- és erőforrás-pazarlás. Akár Rube Goldberg is tervezhette volna azt a szerkezetet, ami a majom készségeinek tesztelését volt hivatott ellenőrizni. Az állatot betanították arra, hogy a jobb vagy a bal mancsa felől eső kart nyomja meg, ha egy dobozalakú kütyüben adott fény vagy fénysor villan fel. Ha helyesen döntött, banángalacsint kapott a szájába egy gyógyszeradagolón keresztül. Ha tévedett, és nem a megfelelő kart kezelte, enyhe áramütés érte a lábán.
Ez sokévnyi kutatómunka kicsúcsosodása volt, és mérnökök százainak erőfeszítéseként, sok millió dollár elköltésével járt. Banángalacsinok és elektrosokk, amit egy hibbant, űrben száguldozó automata felügyelt. Ez volt a legnagyobb őrültség, amire az asztronauták csak gondolni tudtak.
Ennek ellenére a kísérlet folytatódott, és a NASA kiválasztott egy emberszabásút, amit Ham néven koronázott királlyá, majd 1961. január 31-én a Mercury Hetek összegyűltek, hogy megtekintsék az őket beelőző csimpánz diadalmenetét. A küldetés végül jóval érdekesebbre sikeredett a tervekhez képest. A Redstone mohó hajtóműve a kelleténél öt másodperccel korábban felemésztette az összes üzemanyagot. Az automatikus irányítórendszer érzékelte, hogy valami nincs rendben, így azonnal begyújtotta a Mercury-űrhajó tetején található mentőrakétát, ami azt a rakétától egy tűzijáték kíséretében messzire repítette, így az űrhajó végül magasabbra és gyorsabban repült a tervezettnél.
Az orvosok úgy számolták, hogy a majmot eredetileg a gravitáció nyolcszorosának megfelelő terhelés éri majd, de Ham végül ennek dupláját tapasztalhatta meg. Mindentől eltekintve pedig egy módfelett boldogtalan csimpánz volt, hiszen még a megérdemelt jutalmát sem kapta meg. A fedélzeti berendezés ugyanis bedöglött, az elektromos rendszer és a fények csütörtököt mondtak, és a súlytalanságban lebegve, Ham az összes kart püfölte, ahol csak érte. Ráadásul mindent jól csinált, de erőfeszítései jutalma a banángalacsinok helyett minden alkalommal egy gonosz elektrosokk volt.
A terv szerint az indítóállástól 483 kilométerrel arrébb kellett volna leszállnia, ehhez képest még 196 kilométerrel messzebbre került. Óriási G-terheléssel lassított az űrhajó, majd az ejtőernyő nyitásakor össze-vissza dobálta a majmot a kapszulában, hogy aztán a végén egy újabb dobhártya-szaggató robajjal érkezzen meg az óceán felszínére. Ahol a gyomorforgató hullámzás fogadta.
Amikor a mentőhelikopterek megérkeztek, hogy kiemeljék az űrhajót a vízből, a járművet az oldalára dőlve találták, és ekkorra már annyira megtelt vízzel, hogy odabenn egy köpködő, fuldokló csimpánz fogadta őket. Hamet visszaszállították Cape-re. A NASA valami idióta hivatalos köszöntőt eszközölt, de amikor a csimpánz végre előkerült a kapszulából, mindenbe beleharapott, amit csak ért – lehetett az ember, vagy bármi más.
Alan Shepard ellenőrizte a Nagy Csimpánz Kalandként hírhedtté váló repülés során rögzített telemetria adatokat. Tudta, hogy túlélte volna az utazást, de azt is látta, hogy saját, tervezett repülése ezzel komoly veszélybe került. Ha ezzel az átkozott csimpánzos repüléssel minden rendben lett volna, akkor Alan márciusban már indulhatott volna a világűrbe."
