A leendő első amerikai asztronauta kölcsönadta saját Corvettejét, majd amikor az autó eltűnt a kanyarban, lopást jelentett a rendőrségen. Persze, csak heccből. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"Walt Williams, a Mercury műveleti főnöke komoly ember volt. A Mercury Projektnél minden vadonatúj fejlesztés eredménye volt: a mérnöki tudományok legkorszerűbb elméleteit váltották valóra. Ez a csöndes ember eltökélt arckifejezéssel sétált a rakétaállványok, blokkházak, hangárok és irodaépületek között. A mosoly ritka vendég volt Williams arcán. Egy szép napon az asztronauták épp az Atlas indítóállásán dolgoztak. Williamst egyszer csak emlékeztették, hogy beszédet kell mondania a városi étkezdében.
„A fenébe” – mondta. „Nincs kocsim, és húsz perc múlva ott kell lennem.” „Vidd csak el a Corvette-emet, Walt” – ajánlotta fel Alan Shepard a sajátját nagyvonalúan. „Később majd Gus vagy John majd átdob hozzád.”
„Kösz, Alan” Waltnak végre sikerült kicsikarni magából egy halvány mosolyt, majd elviharzott az indítóállástól, és beugrott a dögös sportautóba, ahol a számára ismeretlen kezelőszervekkel vacakolt. Végül rájött, hogy kell beindítani az autót, sebességbe rakta, és elszáguldott.
Shepard elvigyorodott. Alig fordult ki Williams a főútra, már hívta is a zsarukat. „Itt Alan Shepard asztronauta” – kiabálta. „Valami gennyláda épp most lopta el a Corvettemet. A déli kapu felé tart.”
De Williams nevetett utoljára. Amikor Alan Corvettejével áthajtott a biztonsági kapun, az ügyeletes őr felismerte őt, és átengedte anélkül, hogy ellenőrizte volna a rendszámát.
A riportok ellenére, amik arról áradoztak, hogy milyen jól is alakulnak a dolgok az asztronauták és a Mercury műveleti csapatával, a valóságban a konfliktus nagyon is hozzátartozott a mindennapi élet része volt Cape Canaveralon.
A megfeszített munkatempó és a sok várakozás, amíg végre eljuthatnak világűrbe, feszültté tette az asztronautákat, így mindig azon járt az eszük, hogyan adhatnák ki magukból frusztrációjukat. Ilyen alkalmakkor az űrutazás csábítása némiképp vesztett erejéből, és a beszélgetés a csapaton belül visszakanyarodott azokhoz az izgalmas időkhöz, amikor még berepülő pilóták voltak.
Ironikus volt, hogy egy csimpánz másodhegedűsei legyenek, és ez az elképzelés különösen bosszantotta ezeket a nagyon okos és tapasztalt férfiakat. A NASA ugyanis eldöntötte, hogy óvintézkedés gyanánt Alan Shepard repülése előtt egy csimpánzot is felküld az űrbe. Shepard bármikor képes lett volna elevenen megnyúzni a szőrös betolakodót, de a NASA ragaszkodott ahhoz, hogy az emberszabású menjen elsőnek. Az ügynökség nem tágított. Shepard viszont csak arra tudott gondolni, hogy oroszok valószínűleg épp most gurítják a gyorsítórakétákat az indítóálláshoz az első emberes űrrepülés nyitányaként.
„Az egyetlen lehetőség, hogy mi menjünk az” – mondta Shepard – „ha maximálisan odatesszük magunkat, és ettől a kiképzés új lendületet kap. Gus, John és én megszálljuk a szimulátorokat, míg a többiek felkészülnek a start napján várható feladataikra.”
De bármennyit is dolgoztak, mindig akadtak nézeteltérések az asztronauták és a NASA hivatalnokai között. A legnagyobb problémát az jelentette, hogy utóbbiak nem repülősök voltak. Bárki, aki azt gondolja, hogy a pilóták könnyedén lemondanak az odafenn töltött idejükről, függetlenül attól, hogy milyen feladat vár rájuk idelenn, az egészen egyszerűen nem érti a pilóták természetét. A NASA nem ütemezett be az asztronauták részére sugárhajtású gépeken ún. szinten tartó repüléseket. Így az asztronauták az első adandó alkalommal (hogy ellenőrizzék az űrhajó vagy a gyorsítórakéták építését) azonnal hátat fordítottak Langleynek vagy a Cape-nek: így ugyanis legalább ilyenkor tip-top sugárhajtású gépekkel repülhettek.
Voltak egyéb súrlódások is. A Cape-en Alan ideje legnagyobb részét a „folyamat oktatóban” töltötte. Ez az igazi űrhajó másolata volt - azé, ami majd több mint 160 kilométer magasra röpíti őt a világűrbe. Ugyanúgy félig hanyatt fekve kellett benne ülni, akárcsak a valódiba: a pilóta behajlított lábakkal a hátán fekszik, majd beejtik a helyére, ahol olyan helyzetbe kerül, mint egy perec.
Egyikük sem csípte az oktatógépet: ez olyan volt, mintha egy hátára fektetett támlás székbe kellene „beleülni”. Itt tanulták meg minden műszer és kezelőszerv helyét, hogy a tervezett küldetés minden mozdulatát csukott szemmel is meg tudják csinálni, és egyszer se nyúljanak a megfelelő gomb vagy kar mellé."
