Gépesített mongúzokkal hozta a frászt az egyik asztronauta a társaira. Meg az újságírókra. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"Súlyos hiba volt összeereszteni Landwirth-et Wally Schirrával. Wally reménytelen eset volt, ha gyakorlatias viccekre került a sor. Kipuhatolta Henri mélyen eltitkolt vágyát: igazság szerint ő is kapható lenne pár csínytevésre. Egy nap aztán ők ketten Wally motelszobájából jöttek elő: Landwirth támogatta a súlyosan megsebesült asztronautát, akinek egy véres törülköző volt a karjára kötve. A NASA hivatalnokai és az állandóan körülöttük legyeskedő riporterek odarohantak hozzájuk, hogy megnézzék, mi történt.
Wally a moteltől északra egy nagy pálmaligetre mutatott. „Valami mozgott arrafelé, mi pedig meg akartuk nézni, mi az. Fogalmam sincs, milyen állat ez” – miközben fájdalmasan nyögött egyet. „Annyi szent, hogy végighasította a karom.” Mindenki a vastag, átvérzett törülközőre nézett, majd az egész csoport bezsúfolódott Wally szobájába, hogy megnézzék, mit fogott. Az a valami pedig az ágya melletti nagy dobozban volt, egy lepedővel letakarva. Wally a dobozra mutatott. „Óvatosan, basszus. Veszélyes, szerintem ez egy mongúz.”
„Egy nagy mongúz” - nyomatékosította Henri. [Az alábbi képen Wally Schirra és a "mongúz:"]
Doug Dederer a New York Times újságírója megrázta a fejét. „Floridában nem élnek mongúzok.” „Talán egy állatkertből szökhetett meg” – mondta Wally lesajnálóan. „Kit érdekel, honnan került ide? A fenébe is, Doug, nézd meg a saját szemeddel.”
Dederer egy 188 centi magas, százkilós connecticuti jenki volt. A doboz felé indult. „Vigyázz!” – figyelmeztette Wally. „Csak pár centire emeld fel a lepedőt.”
A nagy ember lehajolt, és lassan felhajtotta a lepedő egy részét. Bumm! Abban a pillanatban egy hatalmas, nagyfogú szőrös izé ugrott ki a lepel alól. A hat felnőtt férfi kiviharzott a motelszoba ajtaján, Dederer futott közülük a leggyorsabban a medence széléhez, miközben Wally a padlón fetrengve fuldoklott a röhögéstől, átölelve a meglepetés-szörnyet, amit olyan odaadó szeretettel és műgonddal készített tulajdon két kezével, borított be szőrrel és látott el fogakkal.
A „mongúz” az elkövetkező hónapokban az ország legjobb vadászpilótái közül jó párra hozta a frászt, voltak, akik az ágyon átvetődve ugrottak ki az ablakon, amikor a szörny hirtelen kirobbant a lepedő alól.
Ha elég hosszú ideig nem engedünk egy pilótát repülni, bármit megtesz azért, hogy kitörjön a langyosvízből. A Mercury Hetek közeli barátságba kerültek Bill Danával, a hivatásos komikussal, aki egy komplett műsorszámot készített a Beszari Asztronauta címmel. Valahányszor lehetőségük kínálkozott rá, az asztronauták elzarándokoltak hozzá, bárhol is lépett fel, majd az előadás egy részében ők maguk is felmentek a színpadra, ahol vadul improvizálni kezdtek. Évek múlva, amikor már rég nem a NASA-nál dolgoztak, még mindig eljátszották az együgyű, őrült álmexikói szerepét, akit Jose Jimineznek hívtak.
1961. január végére kezdtek a dolgok összeállni. Ahogy közeledett a start ideje, úgy lett egyre kevesebb a szórakozás és poénkodás. Komolyság telepedett az indítóállás, a támogatócsapat, a földi irányítás és a mentőcsapatok személyzetére. A Redstone jól működött, és úgy tervezték, hogy Shepard repülésére hat héten belül sor is kerülhet.
De a sajtó és a közvélemény megtévesztése tovább folytatódott: ment a ködösítés, hogy melyikük repül elsőként. Az asztronauták gyűlölték a NASA-t azért a szerepért, amit Glennre és Grissomra kényszerített: kettejüknek úgy kellett tenniük, mintha még mindig az első repülésért folyna a verseny.
A médiában általánosan elfogadott vélemény szerint John Glenn repül elsőként a világűrbe. A titkolózás egészen a start napjáig tartott, amikor Bob Gilruth elhatározta, hogy Shepard nevét csak akkor hozzák nyilvánosságra, miután a Redstone már begyújtotta hajtóműveit, és felszállt. „Egészen elképesztő ötletelés ment arról,” – mondta Shepard – „hogy majd mindhármunkat repüléshez beöltözve kivisznek a start napján az indítóálláshoz, egy-egy csuklyával a fejünkön! Így még az indítóállás személyzete sem tudhatta, melyikünk a numero uno.”"
