MoonShot

Amikor von Braun engedélyt kért egy műhold világűrbe juttatására, Eisenhower nemet mondott: lebecsülte a szovjeteket, a németeket pedig nem szívlelte. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard (az egyetlen ember, aki a Holdon golfozott) és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon részleteket fordítunk le magyarra:

"Két évvel korábban, 1954-ben von Braun Washingtonban találkozott az élet gyakorlati és elméleti területén tevékenykedő, hozzá hasonló űrőrültekkel, hogy átbeszéljék, mivel járulhatnának hozzá a Nemzetközi Geofizikai Év eseményeihez – ez egy nemzetközi tudományos kezdeményezés volt, aminek keretében a tudósok a világ minden tájáról a Földdel kapcsolatos kutatásokat végezhettek 1957 júliusa és 1958 decembere között. Von Braun kijelentette, hogy a Redstone rakétára szerelt felső rakétafokozatokkal egy kétkilós műholdat képes lenne pályára állítani, és így a légkör felső részét lehetne tanulmányozni. A Haditengerészeti Kutatási Hivatal nyolcvannyolc ezer dollárt biztosított a vállalkozáshoz, és ezzel megszületett az Orbiter Projekt.

Kérészéletű projekt volt. A Fehér Ház által meghívott tudósokból álló bizottság úgy határozott, hogy a műholdat civil fejlesztésű rakétával kell a világűrbe juttattni, épp ezért egy Vanguard nevű új gyorsítórakéta fejlesztését javasolták.

Azzal érveltek, hogy egy nem-katonai felhasználásra szánt rakéta több tiszteletet vívna ki egy olyan tudományos projekt számára, mint amilyen a Nemzetközi Geofizikai Év. Eisenhower elnök egyetértett velük. Von Braun viszont prüszkölt: „Semmi kifogásom a tisztelet ellen, de ez egy hidegháborús eszköz. Mennyivel lenne tiszteletreméltóbb a helyzet, ha egy ismeretlen eredetű mesterséges csillag hirtelen megjelenne a fejünk fölött?”

Akkoriban egyesek tudni vélték: Eisenhower és támogatói azt akarták, hogy a világ első műholdját egy amerikai kutatócsoport juttassa földkörüli pályára a von Braun által vezetett német háborús veteránokból álló csoport helyett.
A kormányt nem érdekelte, hogy akkoriban egyetlen amerikai kutatóközpont sem rendelkezett a németek mérnöki tudásával és rakétatudásával, ahogy a Redstone Arsenal által kifejlesztett eszközökkel sem. Azt gondolták - legalábbis Washingtonban - hogy van idő a fejlesztésekre.

Az Eisenhower-kormány nem vette figyelembe a Moszkvából érkező jelentéseket. Ezekből kiderülhetett volna, hogy a szovjetek rohamléptekben fejlesztik azt a technológiát, amivel ők lehetnek a világűrben az elsők. Nem csak, hogy interkontinentális hatótávolságú rakétákat indítottak Csendes-óceáni célpontok ellen, de bejelentették, hogy saját műholdat kívánnak földkörüli pályára állítani a Nemzetközi Geofizikai Év keretében. Washington, különösen a Pentagon, elintézte a dolgot annyival, hogy a bejelentést blöffnek minősítette, és nem hitték, hogy a szovjetek már rendelkeznek az ehhez szükséges technológiával.

Wernher von Braun azonban odafigyelt az apró jelekre is. Hallgatta az orosz közvetítéseket, és olvasta a világ különféle tudományos konferenciáin keringő részletes tanulmányokat. Ugyancsak nagy figyelmet fordított az Iránban lévő amerikai támaszpontokról érkező radarjelentések tanulmányozásának: ezek minden kétséget kizáróan megerősítették, hogy az oroszok rakétái amerikai társaiknál magasabbra, messzebbre és gyorsabban repülnek.

Von Braun a Pentagon és a Fehér Ház illetékeseinél jobban átlátta a helyzetet: ha egy Jupiter-C rakéta pályára tudna állítani egy műholdat, akkor a szovjetek nyolcezer kilométer hatótávolságú, nehéz robbanófejeket cipelő rakétáikkal jó eséllyel képesek útnak indítani saját műholdjukat.
Amikor von Braun engedélyt kért egy műhold világűrbe juttatására, Eisenhower nemet mondott, a 29-es Rakéta pedig egy színben dekkolt az Arzenál területén. Washington szabad utat adott az oroszoknak, hogy ők mutathassák meg a világnak a jövőt."

Ez nem sci-fi: a Google által szponzorált 30 millió dollár összdíjazású Lunar X PRIZE versenynek egy magyar csapat is a résztvevője. A cél: magánpénzből eljutni a Holdra. Ezen a blogon pénz helyett lájkokat gyűjtünk nekik: csatlakozz Te is a Puli Space facebook-oldalához!

1956-ra a Redstone már több volt, mint egy harctérről bevethető rakéta, és szinte futószalagon érkeztek az erősebb, 2400 kilométer hatótávolságú rakéták is. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard (az egyetlen ember, aki a Holdon golfozott) és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon részleteket fordítunk le magyarra:

"1956-ra a Redstone már több volt, mint egy harctérről bevethető rakéta. Szinte futószalagon érkeztek az erősebb, kétezer négyszáz kilométer hatótávolságú rakéták – ilyenek voltak a Légierő Thor és a Szárazföldi Erők Jupiter rakétái. A Légierő Atlas és Titan rakétái viszont igazi interkontentális fenevadak voltak: arra tervezték őket, hogy nukleáris robbanófejeket juttassanak el nyolcezer kilométerre vagy még messzebbre.

Az ilyen komoly rakétákkal egyetlen probléma volt: a rájuk szerelt robbanófej kilép a világűrbe, majd onnan vissza is kell térnie a Föld légkörébe, ha el akar jutni a célpontjáig. A rakéták 25750 km/h-s sebessége miatt azonban a légkörbe lépést követően, a sűrűbb levegőrétegekben úgy megnő a légellenállás, hogy a súrlódás miatt keletkező hő megolvasztaná a robbanófejet.
Az akkoriban ismert anyagokkal csak a Redstone robbanófejét tudták megvédeni a hőhatástól, ez ugyanis a nagyobb rakétákhoz képest alacsonyabban és lassabban repült.

Új védőréteget kellett tehát kifejleszteni a nagyrakétákhoz, olyanokat amivel már 25750 km/h száguldhattak céljuk felé. De hogyan lehetne ekkora sebességen tesztelni a speciális védőréteget?  A Thor, a Jupiter, az Atlas és a Titan fejlesztése még nem volt abban a szakaszban, hogy repülés közben lehetett volna tesztelni őket. A Pentagon ezért egy olyan rakétát építésével bízta meg von Braunt, ami képes huszonötezer hétszázötven kilométeres óránkénti sebességgel repülni, így tesztelni lehetne, hogy kibírja-e a robbanófej új burkolata a légkörbe való visszatérést.

A huntsville-i csapat az egy rakétafokozattal rendelkező Redstone-t alakította át erre a feladatra. Meghosszabbították a rakétát, módosították a hajtóművét, és további két felső rakétafokozattal látták el; a végeredmény így összesen tizennégy kis rakétából állt, neve a Jupiter-C gyorsítórakéta lett. A tetején kapott helyet a robbanófej-utánzat, amit mérőműszerekkel pakoltak tele, az orrkúpot pedig az új védőanyaggal vonták be. A konstrukció már az első teszt alkalmával is tökéletesen működött, és a teszt-robbanófej túlélte a repülést.

„Tisztában vagytok azzal, hogy mit tettünk ma?” – kérdezte von Braun a csapatától. „Több mint nyolcezer kilométer magasra mentünk, a robbanófejet több mint négyezernyolcszáz kilométer távolságba repítettük, és elértük a 25750 kilométeres óránkénti sebességet – minden eddigi rakétánál magasabbra, messzebbre jutottunk, ráadásul gyorsabban. Ha lett volna még egy kis rakéta a tetején, egy műholdat is pályára állíthattunk volna a Föld körül.”

A Huntsville-i banda – így emlegették von Braun tudósait – örömében alig fért a bőrébe. A lelkesedés egy időre feledtette nyomorúságos hátterüket. Von Braun és a Hadsereg engedélyt kért a Pentagontól, hogy még egy fokozattal bővíthessék a 29-es rakétának nevezett Jupiter-C-t. Átütő sikere ellenére a válasz kevés konkrétumot tartalmazott."

Ez nem sci-fi: a Google által szponzorált 30 millió dollár összdíjazású Lunar X PRIZE versenynek egy magyar csapat is a résztvevője. A cél: magánpénzből eljutni a Holdra. Ezen a blogon pénz helyett lájkokat gyűjtünk nekik: csatlakozz Te is a Puli Space facebook-oldalához!

A világháború után Huntsville-ben telepítették le a német rakétatudósokat. Az alabamaiak náci-invázióra gyanakodtak, és kezdetben nem voltak barátságosak. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard (az egyetlen ember, aki a Holdon golfozott) és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon részleteket fordítunk le magyarra:

"Az alabamai Huntsville lett a német csapat új otthona. Hiába tették le a nagyesküt a hadsereg vezetői, hogy a helyiek szívélyes fogadtatásban részesítik majd a németeket, még mindig túl sok üresen maradt ágy, összetört szív és alabamai katonák friss sírhelye emlékeztette a huntsville-ieket a történtekre, és nem voltak barátságosak a németekkel. Sokan gyanakodtak rájuk, és nem akarták elhinni, hogy a tudósok a náci Németország kiszolgálása után látszólag ilyen gyorsan és könnyedén az Egyesült Államok elkötelezett hívei lettek.

A feszültség akkor enyhült, amikor az alabamaiak rájöttek arra, hogy ezek az emberek nem voltak nácik. Aztán fokozatosan a németek energikus, elszánt csapata – valamennyien Fort Blissben tanultak meg angolul – kivívták nyakas vendéglátóik tiszteletét és támogatását. A fordulatban oroszlánrészt vállalt von Braun, aki karizmatikus vezetőként fáradhatatlanul azon munkálkodott, hogy megnyerje a közösség jóakaratát.

Az arzenál 1950. június 25-i újranyitását követően alig telt el pár hét, és Észak-Korea megszállta a döbbent és teljesen felkészületlen Dél-Koreát. Két nappal később Harry S. Truman elnök amerikai katonákat rendelt Koreába. A koreai háború pezsdítően hatott az arzenálra. A hadsereg Washington parancsa nyomán von Braun csapatát az ország első ballisztikus rakétájának kifejlesztésére utasította. A rakétának hagyományos vagy nukleáris robbanófejet kellett 320 kilométer távolságra eljuttatnia, és hordozhatónak kellett lenni ahhoz, hogy a harctérre elvihessék a frontkatonák. A rakéta az Arsenal-telep nyomán a Redstone nevet kapta.

A német mérnököknek és tudósoknak tehát újra fegyvert kellett építeniük, az űrrakéta kutatásával és fejlesztésével kapcsolatos reményeik ismét zátonyra futottak. Nem is sejtették, hogy ez a karcsú, huszonegy méter magas rakéta lesz a belépőjük a világűrbe.
A következő három évben a német és a velük együtt dolgozó amerikai mérnökök az alapoktól kezdve megtervezték a Redstone-t, állványzatra szerelve tesztelték a hajtóművét, szélcsatornákban csiszoltak aerodinamikai jellemzőin, és szerkezetének tartósságáról rázógépek segítségével győződtek meg.

1953. augusztusában az első Redstone rakéta eldübörgött a floridai Cape Canaveral katonai kísérleti telepéről. Visszafogott kezdés volt, a Redstone nyolc kilométerrel arrébb az óceánba csapódott. Az ezt követő években a Redstone-rakéták „megtanultak” egyenesen és jól repülni, és von Braun számára jóval megbízhatóbbak voltak a Cape Canaveralról indított többi rakétatípusnál – utóbbiak tesztjeit bosszantó hibák és robbanások kísérték.

Von Braun ideje egy részét Huntsville-ben töltötte, ahol a Redstone-t szerelték össze, az idő fennmaradó részében a Cape Canaveral-i kísérleti telepen volt. Amilyen fékezhetetlen és innovatív természete volt, egy megfigyelőállást akart telepíteni a Cape-en található világítótorony külső lépcsőjére, ahonnan a magasból alaposan megfigyelhette volna a rakéták gyújtását, és ahogy az égbe dübörögnek. Ez olyan mintha valaki egy tűzokádó sárkány torkán akarna lenézni, és sokat elárul arról, hogy von Braun mennyire bízott az általa és csapata által kifejlesztett technológiában. A példátlan kockázatvállalást azonban túl soknak ítélte Asa Gibbs alezredes, aki a Légierő által üzemeltetett telep parancsnoka volt.

Gibbs köpcössége szigorú katonai észjárással párosult, és általában mindig egy vastag szivarvéget rágcsálva tűnt fel. Maradi volt és elővigyázatos, ő akart maradni a főnök: sosem kérdőjelezte meg az felülről érkező utasításokat.
Gibbs odament von Braunhoz, és megállt a német tudóssal szemben, és nem adott félreértésre okot: „Wernher, maga most megy, és leszedi a felszerelését arról a rohadt világítótoronyról” – préselte ki a szavakat a fekete szivart szorító fogai mögül – „és nagyon gyorsan visszarakja a blokkházba, ahova való. Vette az adást?”
„Természetesen” – felelte von Braun mosolyogva, aki nem egészen értette, hogy terve miért kavarta fel ennyire Gibbs-t, de mindenesetre értékelte az aggódást: ha egy Redstone indítása rosszul sül el, vagy a rakéta felrobban felszállás közben, az egyúttal a német tudós földi pályafutásának végét is jelenthette volna."

Ez nem sci-fi: a Google által szponzorált 30 millió dollár összdíjazású Lunar X PRIZE versenynek egy magyar csapat is a résztvevője. A cél: magánpénzből eljutni a Holdra. Ezen a blogon pénz helyett lájkokat gyűjtünk nekik: csatlakozz Te is a Puli Space facebook-oldalához!

A német rakétatudósokat a II. világháború végefelé az SS katonák Münchentől délre szállították. Azt gyanították, hogy itt végeznek velük, nehogy tudásukból a Szövetségesek profitáljanak.Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard (az egyetlen ember, aki a Holdon golfozott) és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon részleteket fordítunk le magyarra:

"Németország már vesztésre állt, miközben az amerikaiak és európai szövetségeseik nyugatról nyomultak előre, az oroszok pedig kelet felől. Von Braun egy titkos megbeszélésre hívta kulcsembereit a Balti-tenger német partján fekvő peenemündei kutatóközpont indítóállásának közelébe, egy parasztházba.

„Németország elvesztette a háborút” – jelentette be von Braun. „De ne felejtsük el, hogy a mi csapatunknak sikerült először meghódítani a világűrt. Soha, egy pillanatra sem lankadt a műholdakba, a hold- és bolygóközi utazásokba vetett hitünk. Sok nehézséggel kellett szembenéznünk, csak azért mert bíztunk a rakéta békés célú felhasználásában. Most van egy kötelességünk. A megszálló hatalmak mindegyike a mi tudásunkat akarja megszerezni. A kérdés, amire válaszolnunk kell, így hangzik: Melyik országra bízzuk örökségünket?” A válasz egyhangú volt. Valamennyien Amerikának akarták megadni magukat. Ott talán lehetőségük lesz az űr felfedezésével kapcsolatos álmaik beteljesítésére.
„Nem akarunk az oroszok kezére jutni” – mondta Konrad K. Dannenberg, a csapat egyik tagja. „Elegünk volt a totalitárius társadalomból.”

Berlinben a Hadügyminisztérium minden, rakétakutatással kapcsolatos titkos dokumentum megsemmisítésére utasította von Braunt, attól tartva, hogy az ellenség kaparintja meg azokat. Von Braun nem engedelmeskedett a parancsnak, és a kutatások dokumentációját a Harz-hegységben egy elhagyatott bányában rejtette el, ahonnan úgy tervezte, hogy visszaszerezheti azokat. Őt számos másik vezető tudóssal és műszakival az SS katonák Münchentől délre szállították. Azt gyanították, hogy itt majd saját honfitársaik végeznek velük, nehogy rakétatudásukból a Szövetségesek profitáljanak.

De a Németország összeomlását kísérő zűrzavarban a rakétakutatóknak sikerült megadni magukat az amerikai hadseregnek a bajorországi Oberjoch síparadicsomban 1945. májusában. Az amerikaiak örültek, hogy rátaláltak a német tudósokra, és von Braun csoportjának másik 117 tagjával együtt a Hadsereggel kötött megállapodás értelmében az Egyesült Államokba került, ahol rakétákat kellett építeniük.

Amikor azonban a németek megérkeztek az USA-ba, az országnak elképzelése sem volt arról, hogy mihez kezdjen velük. A világban béke volt, és a Kongresszus nem volt adakozó hangulatban, hogy rakétafejlesztésre sok pénzt áldozzon, még kevésbé, hogy azt űrkutatásra fordítsa. Így aztán von Braun és csapata magára hagyva és elbizonytalanodva a texasi Fort Blissbe került, és be kellett érniük azzal, hogy a hadsereg által lefoglalt V-2-eseket állítottak helyre, és arra utasították őket, hogy rakétatudományt tanítsanak a hadsereg érdeklődői részére.

„Az Egyesült Államok nem rendelkezett említésre méltó ballisztikus rakétaprogrammal 1945 és 1951 között” – panaszolta von Braun évekkel később. „Az a hat év kárba veszett, miközben az oroszok nyilvánvalóan ekkor alapozták meg grandiózus rakétaprogramjukat.”
Habár az Egyesült Államok a német rakétatudósok krémjéből válogatott, a szovjetek az amerikaiak által hátrahagyott kutatók közül sokakat elkaptak, és hozzáláttak saját rakétaprogramjuk megvalósításának.
1950-ben a Fort Blissben letelepített németek számára akkor fordult a kocka, amikor a hadsereg olyan híreket kapott, amik megerősítették a szovjet rakétafejlesztések tényét, így azonnal döntöttek egy rakétakutató és fejlesztő központ létrehozásáról."

Ez nem sci-fi: a Google által szponzorált 30 millió dollár összdíjazású Lunar X PRIZE versenynek egy magyar csapat is a résztvevője. A cél: magánpénzből eljutni a Holdra. Ezen a blogon pénz helyett lájkokat gyűjtünk nekik: csatlakozz Te is a Puli Space facebook-oldalához!

„A rakéta hibátlanul működött, leszámítva, hogy rossz bolygót talált el” - így fogalmazott Wernher von Braun, miután az első V-2-es becsapódott Londonba. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard (az egyetlen ember, aki a Holdon golfozott) és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon részleteket fordítunk le magyarra:

"Vannak olyan déli városok, amiket érintetlenül hagytak az ipari és technológiai újítások: egy időburok veszi őket körül. Ilyen volt az 1950-es évek közepén az alabamai Huntsville is. Patinájával és méretével sok más városhoz hasonlított, legnagyobb látványossága a város főterét uraló bírósági épület volt. Hasonlóan más testvérvárosokhoz, a téren kapott helyett a Konföderációs emlékmű is. Ez volt a szent föld, ahol a múlt áldozataira lehetett emlékezni.

A jövő Huntsville-től alig tizenöt kilométerrel nyugatra sejlett fel, a Redstone Arsenalban – ez egy sivár épületegyüttes volt az alabamai 72-es autópálya mentén, az észak-alabamai agyagbuckák és a magas fenyők sűrűjében, amik egészen a Tennessee folyóig nyújtózkodtak. Itt került robbanótöltet a tüzérségi gránátokba, bombákba, és más fegyverekbe, amik révén Amerika magabiztosan megnyerte a II. Világháborút. A háborút követően aztán beszüntették a Redstone Arsenalban folytatott tevékenységet. A Szárazföldi Erők bezárta a létesítményt, és Huntsville nyugalmas hétköznapjai ismét visszatértek.

 

Öt évvel később, 1950-ben aztán az arzenál ismét megelevenedett: mérnökök, műszakiak, specialisták, tudósok és a szükséges személyzet százával érkezett ide. Köztük volt az a 118 férfi is, akik családjukkal együtt Európa közepéről jöttek. Ők voltak a hírhedt Harmadik Birodalom legértékesebb rakétacsapata.
A lepukkant állapotban lévő Redstone Arsenalba jöttek dolgozni, Huntsville-ben laktak, és céljuk egy olyan rakétakutató laboratórium megépítése volt, ami átrepíti a nyugati világot a huszadik század második felébe.

Hitler legkiválóbb emberei voltak, akiket az Egyesült Államok kormánya toborzott egy olyan országban, ahol pár röpke éve még alabamai fiatalemberek harcoltak és haltak meg. Valamennyien német állampolgárok voltak, akiknek felajánlották az amerikai állampolgárságot, és egy új otthon lehetőségét a vidéki Alabama csöndes, gyapotültetvényekkel tűzdelt tájain. Ők tervezték, építették, tesztelték és indították a Birodalom halálos rakétáit, köztük a V-1-esekkel és a V-2-esekkel, amiknek robbanóerejétől a Blitz során egész London rettegett.

Ezeket a tudósokat és mérnököket az Egyesült Államok nagy hatótávolságú rakétáinak megtervezésével, megépítésével, tesztelésével és indításával bízták meg. Huntsville-be érkezve biztosak voltak abban, hogy képesek lesznek múltbeli teljesítményüket felülmúlni.
Senki nem vonta kétségbe szakértelmüket. Az amerikai hadseregnek nem volt tapasztalata a rakétákkal kapcsolatban, így ezeket a németeket tekintették a legyőzött Harmadik Birodalom legértékesebb zsákmányának. Az Egyesült Államok Szárazföldi Erők égisze alatt zajló Paperclip Művelet keretében toborozták azokat a rakéta-, atom- és repülőgép-specialistákat, akiket aztán Amerikába lehet hozni, hogy a továbbiakban is egy csapatként dolgozzanak.320l1p2.jpg
A német tudóscsapatot egy dinamikus, tiszteletet parancsoló egyéniség vezette, aki egyben briliáns hajtómű-mérnök is volt: Dr. Wernher von Braunnak hívták [ld. a fenti képen, középen]. Látnok volt, aki ifjúkora óta a világűr felfedezésére induló rakéták fejlesztéséről álmodott. Társai közül sokan osztották jövőképét, és a háború előtti időkben sorra alakultak a rakétaklubok Berlinben. A háború kitörésével ezeket a mérnököket Adolf Hitler céljait szolgáló pusztító fegyverek építésére kényszerítették. Amikor von Braun első V-2 rakétája becsapódott Londonba, az eseményt ezekkel a szavakkal kommentálta kollégáinak: „A rakéta hibátlanul működött, leszámítva, hogy rossz bolygót talált el.”"

Ez nem sci-fi: a Google által szponzorált 30 millió dollár összdíjazású Lunar X PRIZE versenynek egy magyar csapat is a résztvevője. A cél: magánpénzből eljutni a Holdra. Ezen a blogon pénz helyett lájkokat gyűjtünk nekik: csatlakozz Te is a Puli Space facebook-oldalához!

"Itt van egy rakás srác, akik kis híján elkékültek. Most már ismét lélegzünk. Nagyon köszönjük.” Így fogadta Houston az Apollo 11 holdraszállásának hírét. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard (az egyetlen ember, aki a Holdon golfozott) és Deke Slayton "Moonshot" című könyvében, amiből ezen a blogon részleteket fordítunk le magyarra:

"Houstonban Charlie Duke Capcom alig jutott levegőhöz a megkönnyebbüléstől. De még mindig szüksége volt a szóbeli megerősítésre. Hallani akarta kimondva is.
„Hallgatunk, Eagle” – rádiózta, majd várt.
Három másodpercig tart, amíg a hangok a földről a holdig elérnek, majd vissza a földre. Három elképesztő másodperc, majd a válasz.
„Houston …”
Neil Armstrong olyan finoman szállt le, hogy Buzz elbizonytalanodott. Tényleg lenn vannak? Megálltak? Megnézte a landolási panel fényeit, hogy biztos legyen: a csoda megtörtént.
A panelen négy jelző fényesen világított. Négy csodálatos fény köszöntötte őket egy másik világban, ahol előttük még soha nem járt ember. A fények minden kétséget eloszlattak. Az Eagle négy lába végén lévő körkörös talpak leértek, és a holdporba belesüppedve vízszintesen állnak.

Neil egy hosszú, mélyről feltörő sóhajt engedett meg magának, miközben a sisakja rostélyán át az előtte elterülő idegen világot szemlélte. Meglepődött, hogy a hajtómű által felvert por milyen gyorsan tovatűnt, és leülepedett a felszínre. Másodpercekkel később a hold ismét olyan volt, mintha ez a szilárd holdtalajon álló furcsa gépezet sosem zavarta volna meg a nyugalmát. Buzz a sziklákat és a Hold árnyékait nézte, gyönyörködött a horizontban, ami bársonyos feketeségbe hajlott egy-két kilométerrel távolabb. Neil hangja nyugodt, magabiztos és tisztán érthető volt.

„Houston, Itt a Nyugalom Bázis. Az Eagle leszállt.” 1969. július 20-a, vasárnap délután 4:17:42 volt.
Charlie Duke túlkiabálta a Küldetésirányítás épületét betöltő hatalmas örömujjongást és tapsvihart.
„Rendben, Nyugalom Bázis. Hallunk titeket. Itt van egy rakás srác, akik kis híján elkékültek. Most már ismét lélegzünk. Nagyon köszönjük.”
„Köszönjük…”
Deke válogatás nélkül veregette hátba és rázott kezet mindenkivel, akit csak ért. Szemei barátja, Alan Shepard után kutattak, aki épp ugyanezt tette. Egy megérzéstől vezérelve Alan Deke-re nézett. Ismét felfelé fordított hüvelykujjukat mutatták egymásnak. Lesz még idő az ünneplésre. Majd az űrből érkező beszéd hallatszott ismét Houstonban.
„Ez a landolás nagyon hosszúnak tűnhetett.” Neil Armstrong ismét teljes gőzzel dolgozott. „Az automata irányzó egy futballpálya méretű kráter felé vitt minket, ahol rengeteg nagy szikla és kő hevert, és mindegyiket egy vagy két kráter vett körül. Manuálisan át kellett repülni a sziklamezőn, hogy egy lehetőségekhez mérten megfelelő területet találjunk a landoláshoz.”
Charlie Duke arcát széles mosoly öntötte el. „Rendben, vétel. Innen nézve csodálatos volt, Nyugalom Bázis” – csicseregte. „Biztosíthatlak, hogy rengeteg mosolyt látni ebben a teremben, és szerte a világon.”

Körülnéztek a Holdon, és mindenütt sivár tájat láttak. Nincsenek madarak, nincs szél, nincsenek felhők, és nincs kék ég. Csak kövek és árnyékok és kráterek meg por.
Neil és Buzz összenézett. Buzz vigyorgott, átnyúlt Neilhez, és megragadta a kezét. Majd, a pillanat nagyszerűségében fürödve meglapogatták egymás hátát, amitől a Holdon mindeddig ismeretlen hangot hallhattak fülhallgatóikban.
Charlie Duke bekapcsolta mikrofonját, a vad és elsöprő ünneplés zaja a Küldetésirányítástól több mint negyedmillió kilométerre száguldottak, és mosolyt csaltak a két magányos holdlakó arcára.

Fél kontinenssel arrébb, a floridai Cape Canaveralben, az Armstrongot, Aldrint és Collinst eposzi útjára indító személyzet közül sokan szintén vidámak voltak, miután a rádióüzenetek megerősítették: az Eagle biztonságosan landolt a Nyugalom Tengerén.
Az egyik mérnök a kollégájához fordult. „Szeretném, ha megtennél nekem valamit” – mondta. ”Vissza tudnád tartani a lélegzeted egy teljes percig?”
„Persze, de miért?” – kérdezett vissza a másik.
„Csak vegyél egy mély levegőt” – instruálta a mérnök, miközben levette stopperét, és azt kérte társától, hogy kezdjen el fejben számolni.
Hirtelen a mérnök rácsapott társa hátára. „Hé! Ezt miért csináltad? Már csak tizenhat másodperc volt hátra. Alig valami.”
„Hát, épp ez a lényeg” – vigyorgott a mérnök társaira. „Mindössze ennyi üzemanyag maradt abban a leszállóegységben. Alig valami.”"

Ez nem sci-fi: a Google által szponzorált 30 millió dollár összdíjazású Lunar X PRIZE versenynek egy magyar csapat is a résztvevője. A cél: magánpénzből eljutni a Holdra. Ezen a blogon pénz helyett lájkokat gyűjtünk nekik: csatlakozz Te is a Puli Space facebook-oldalához!

Az Apollo 11 leszállóegysége több mint tíz méterrel volt a Hold fölött, amikor a műszerfalon felvillant az alacsony üzemanyag-szintre figyelmeztető fény. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard (az egyetlen ember, aki a Holdon golfozott) és Deke Slayton "Moonshot" című könyvében, amiből ezen a blogon részleteket fordítunk le magyarra:

"Hatvan röpke másodperc múlva az Eagle alján működő rakéta ki fog hunyni. Az üzemanyag-tartályok kiürülnek. A küldetés megszakítást még másodpercekkel ezelőtt meg kell kezdeni, nehogy az Eagle becsapódjon a felszínbe. Egy lángoszlopon és durranó hangokat hallató segédhajtóműveken egyensúlyozva Neil Armstrong higgadtan újdonsült leszállóhelye felé tartott.
Az Eagle parancsnoka egyetlen dolgot tartott szem előtt: repülni a gépet. Ennyi. Egyszerűen, pontosan megközelíteni a landolási pontot. Végigvezetni a gépet egy láthatatlan folyosón. Az Eagle méltóságteljesen egyik oldaláról a másikra billegett, ahogy a segédhajtóművek Neil parancsainak engedelmeskedtek.

Messsze távol, túl az atmoszférán és a felhőkön, a Küldetésirányítás épületében a repülésirányítók majdnem megőrültek a tehetetlenségtől: semmit nem tehettek Neilért és Buzzért. Deke Slayton tudta, hogy a pilótákra kell bízni a „végső megközelítést”. Az Eagle útja sziklák és kráterek fölött vezetett, és csak Neil Armstrong helyzetértékelése volt a fontos. Ő volt ugyanis ott. Ő repült. De eközben az óra sem állt meg, és a hátralevő idő értékes másodpercei úgy fogytak, mint a homokóra szemcséi. Charlie Duke ránézett Deke-re. Charlie mindkét kezét tenyérrel felfelé fordította. Nem kellett kérdeznie semmit. Gene Kranz megtette helyette a belső, zártláncú kommunikációs csatornán át. Szavait mindenki hallotta.
„Capcom, itt a Küldetés.” Kranz Duke-nak címzett szavai erőteljesek és magabiztosak voltak. „Jó lenne, ha figyelmeztetnéd őket, hogy a Holdon egy istenverte benzinkút sincs.” Charlie bólintott, és bekapcsolta mikrofonját. Egy stopper nézett vele farkasszemet. „Harminc másodperc” – mondta. Ez egy komplett beszéd volt – mindössze két szóban.
„A vészjelző világít.”

Ezúttal a bejelentés Buzz Aldrintól érkezett: a figyelmeztető és vészjelző panelen egy halvány borostyánszínű fény villant fel előtte. Ez jelezte az alacsony üzemanyag-szintet.
Buzz egy másik gombra nézett, attól félve, hogy majd meg kell nyomnia. MEGSZAKÍTÁS felirat volt rajta.
Neil nem válaszolt. Már nem volt idő a szavakra. Minden érzékszervével erre a pillanatra fókuszált, meg arra a sok teendőre, aminek révén az Eagle leszáll a holdra. Kereste a talajt, tapasztaltan nézett körbe, mérlegelt, és döntött. Az elején a holdkomp úgy érkezett a légmentes égből, mint egy meteor. Ez mostanra megváltozott: inkább hasonlított helikopterre, mint űrhajóra vagy bármilyen más repülőre, a különbség mindössze annyi volt, hogy a hajtómű színtiszta tolóereje emelte fel és lebegtette.

Az Eagle leszállóegységének hajtóműve ádázul és csöndesen égtek a légüres térben. Buzz úgy ejtette ki a számokat, mint valami pap: határozottan és tisztán, ahogy az utolsó pillanatok közeledtek. Bízott Neil képességeiben. De a keze nem távolodott messzire a MEGSZAKÍTÁS gombtól.
„Huszonhárom méter” - mondta.
„1,8-cal [méter per szekundum] előre …
A vészjelző világít … 0,7-tel lefelé … 12 méter, 0,7-tel lefelé..”

Az Eagle ekkor már kevesebb, mint tizenöt méterrel volt a Hold fölött. Ember és gép most a veszély új szintjére értek. Ilyen közel a felszínhez nem lehetett hibázni. Ha járművük most elromlik, vagy kifogynak az üzemanyagból, a küldetés megszakítására sem lett volna idejük. Ha bármilyen probléma fellép ilyen közel a Holdhoz, nem lenne idejük az áramköröknek, elektromágneseknek és a robbanótölteteknek ara, hogy elválasszák az Eagle tetejét az élettelen alsó részétől, ahogy arra sem maradna idő, hogy az üzemanyag a vezetékeken át a felszállóegység lábuk alatt lévő égéskamrájába érkezzen; az üzemanyagnak még meggyulladni sem lenne ideje, sem pedig, hogy felröpítse őket a magasba, mielőtt becsapódnának. Az idő ellenük dolgozott.
„Kilenc méter…”
„0,7-t lefelé… „
Majd a varázsszavak!
„Némi por kavarog…”
„Halvány árnyék…”
Oly közel a Hold! Oly közel! Innen már nem lehetett visszafordulni! Az ajtó bezárult mögöttük, nem volt visszaút.
„1,2-vel előre…” „Kicsit jobbra sodródunk…”

A Küldetésirányításnál, a látogatók megfigyelő galériájában, és a NASA hatalmas auláiban mindenki, aki csak tudta, hogy mi történik centikkel a Hold fölött, görcsbe rándult gyomorral remélt és imádkozott. Az üzemanyag gyakorlatilag elfogyott. Neil Armstrong az Eagle-t olyan puhán tette le, mint tapasztalt pilótaként egy repülőgéppel tette volna a bázisán. Az üzemanyag-tartály üres volt. Milliók szíve őrültmód dobogott. Majd, ezek a szavak érkeztek a holdról Buzz Aldrin szájából: „Kontaktfény!”
„Oké, a hajtómű leáll … leszállóhajtómű kézi vezérlés kikapcsolva…”"

Ez nem sci-fi: a Google által szponzorált 30 millió dollár összdíjazású Lunar X PRIZE versenynek egy magyar csapat is a résztvevője. A cél: magánpénzből eljutni a Holdra. Ezen a blogon pénz helyett lájkokat gyűjtünk nekik: csatlakozz Te is a Puli Space facebook-oldalához!

A leszállóegység üres üzemanyag-tartálya miatt megváltozott az Eagle súlypontja: ha nem vízszintesen sikerül leszállni a Holdra, felborul. Apollo 11. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard (az egyetlen ember, aki a Holdon golfozott) és Deke Slayton "Moonshot" című könyvében, amiből ezen a blogon részleteket fordítunk le magyarra:

"A Küldetésirányításnál megbabonázva és rettegve hallgatták a holdtalajhoz egyre közelebbről érkező hangokat. Neil irányította a madarat. Buzz a landolás során használt radart nézte, és hangosan olvasta a számokat, amik alapján másodperc törtrésze alatt kellett dönteni, és manőverezni.
„165 méter [a felszíntől], lefelé 9 [méter per szekundum] … lefelé 4,5 … 122 méter, lefelé 2,7 … előre … 105 méter, lefelé 1 … 14-gyel előre … lefelé 0,5 … 4-gyel előre … 3,5-tel előre, szépen alakul … 60 méter, 1,3 lefelé … ”
Mindez jobban hangzott, mint amilyen a valóságban volt. Neil egyensúlyozta a bogárszerű szerkezetet az alatta lévő tűztölcsér tetején. Az Eagle most irányított lebegés üzemmódban volt. Sehol nem lehetett leszállni: kövek, hatalmas sziklák, és gyilkos kráterek hevertek mindenfelé.
A Küldetésirányításra síri csöndbe borult. Neil begyújtotta az Eagle jobboldali manőverező mini-hajtóműveit, és évmilliárd éves kőtörmelékek fölött száguldott el. Ott! Egy sziklamező után, enyhén balra a sziklák eltünedeztek, egyenletesen lapos területet hagyva szabadon. Az új Home Plate.
A földre továbbított számok kísértetiesek voltak. „1,6 lefelé … 5 százalék … 23 méter … 1,8-cal előre … kilencven másodperc,” – sorolta Buzz. „Kilencven másodperc.”

Figyelmesen nézte az üzemanyagmérőt, ahogy a Küldetésirányítás is. Kilencven másodpernyi üzemanyag maradt a tankjaikban az ereszkedésre. Az Eaglenek le kellett szállnia kilencven másodpercen belül, különben –
Senki még csak gondolni sem akart erre. Ha a hajtómű még a landolás előtt felhörpinti az utolsó korty üzemanyagot is, ilyen kis távolságban a Holdtól elkerülhetetlenül lenne, hogy lezuhanjanak.
Buzz pontosan tudta, hogy az Eagle felszállóegységében temérdek üzemanyag van. De azt a küldetés megszakításának esetére, illetve a sikeres landolást követő felszállásra kellett tartalékolniuk. Ha viszont a küldetés megszakítására akkor kerül sor, amikor a leszállóegység üzemanyaga már elfogyott, de még nem kapcsolt be a felszállóegység hajtóműve bekapcsolna: végük van.
Neilt nem érdekelte a sok „mi lenne, ha”. Ugyanezt a megközelítést több százszor elpróbálta a földi szimulátorokban a landolóegységet imitáló suta, sugárhajtású trénergépekben. Ilyenkor a pilóta repül. Semmi más nem számít. Neil érezte mennyi üzemanyaga maradt. Szeme, keze és elméje összehangoltan dolgozott. Le fogja tenni az Eagle-t, mégpedig vízszintesen.

Nem lesz egyszerű. Az Eagle felső része ekkorra már jóval nehezebb volt, mint az alja: a felszállóegység csurig volt üzemanyaggal, miközben a leszállóegység üzemanyagtartályai vészesen üresek voltak. Neilnek és Buzznak nem lett volna oka az aggodalomra, ha meredek szögben kellett volna leszállniuk, de vízszintesen kellett ereszkedniük. Máskülönben az Eagle fejre állhatott volna landoláskor, ahonnan esély sem lett volna arra, hogy a legénység a felszállóegységgel felemelkedjen a Columbia parancsnoki hajójához – ezen az űrrandevún múlott az életük.
Slayton, Shepard és az irányítóközpontban mindenki más összeszorított fogakkal várt. Nem tehettek mást: mindössze aggódva figyelhették az eseményeket. A küldetés sorsa két asztronauta kezében volt. Charlie Duke figyelmeztette őket. „Hatvan másodperc.”

Mindössze egy percre elegendő üzemanyaguk maradt."

Ez nem sci-fi: a Google által szponzorált 30 millió dollár összdíjazású Lunar X PRIZE versenynek egy magyar csapat is a résztvevője. A cél: magánpénzből eljutni a Holdra. Ezen a blogon pénz helyett lájkokat gyűjtünk nekik: csatlakozz Te is a Puli Space facebook-oldalához!

Egy aprócska navigációs hiba, és a tervezettnél gyorsabb leszállási sebesség miatt az Eagle hat és fél kilométerrel túlrepült a landolási zónán. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard (az egyetlen ember, aki a Holdon golfozott) és Deke Slayton "Moonshot" című könyvében, amiből ezen a blogon részleteket fordítunk le magyarra:

"Kilencszáz méterre a Holdtól újabb riasztás szólalt meg. 12-0-1. Ezt azonnal egy körkérdés követte a Küldetésirányításnál. Újabb „üzemi túlterhelés”.
„Minden rendben” – mondta Charlie Duke. Hatszáz méter magasan, az egyre gyorsabban növekedő kráterek felé haladva, Neil újra jelentkezett.
„Tizenkettes riasztás. Tizenkettő-nulla-egyes riasztás.” Kranz Balesnek kiabált. „GUIDO? Ezzel mi a helyzet?” Deke Slayton tekintete találkozott Steve Baleséval. A fiatalember határozottságot látott a szemében. Most Steve-en volt a sor. Bármit is mond, az…
„Rendben!” vágta rá Bales. „Minden rendben!”
Charlie Duke Slaytonra nézett. Deke vigyorgott, jobb hüvelykujjával gyorsan és határozottan felfelé bökött. Deke ösztönösen tekintetével a termet pásztázta Alan Shepard után kutatva. Végül a terem végében kiszúrta, és egymásra néztek. Összekacsintottak, és egy pillanatra megvillantották egymásnak felfelé fordított hüvelykujjukat.
Charlie bekapcsolta a mikrofonját. Nagyot nyelt. „Minden rendben, Eagle. Kitartás, minden rendben…”

Négyszáz méterrel a holdfelszín fölött az Eagle belekezdett az ereszkedés utolsó felvonásába. Aljáról lángok nyaldostak lefelé, miközben a jármű egyre lassított. Neil Armstrong küldetése borotvaélen táncolt. Buzzal közös volt minden gondolatuk. Most már többről volt szó, mint pusztán arról, hogy a Hold felé zuhannak. Olyan közel voltak hozzá, hogy Neilnek repülni kellett az űrhajóval. Billentyűzetén ráütött a FOLYTATÁS-ra. A számítógép ettől kezdve irányítja a süllyedés elsődleges teendőit, Buzz társa és az elektronikus agy munkáját segíti, hogy Neil minden érzékszervével a vákuumban való repülésre összpontosíthasson.
Mindkét férfi kinézett a háromszögletű ablakokon, és a Hold felszínét tanulmányozták. Annyiszor elpróbálták már mindezt a szimulátorban, hogy úgy ismerték a tervezett leszállóhelyet, akárcsak mint a hazai repülőtereket. Szinte azonnal észrevették, hogy nem ott vannak, ahol lenniük kellene.

A fenébe is!

Az Eagle hat és fél kilométerrel túlrepült a Home Plate-en, a landolási zónán. Egy aprócska navigációs hiba, és a tervezettnél gyorsabb leszállási sebesség miatt az Eagle elvétette a holdraszállás kijelölt helyet a Nyugalom Tengerében.
Neil homlokát ráncolva nézte a feléjük emelkedő felszínt. Egy futballpályánál is szélesebb kráter ásított feléjük, amit körös-körül sziklák öveztek: egyenesen ide tartott az Eagle, aminek üzemanyaga fogytán volt. Nem volt elfecsérelni való idő.
A hold légüres tájain nem lehet siklórepülni, hogy ezáltal üzemanyagot spóroljanak meg: az Eagle a vákuumban nem több, mint ballaszt. Arra sem volt lehetőség, hogy még egyszer megkerüljék a Holdat, és újból megkíséreljék a landolást. Az egyetlen esélyük az volt, ha most leszállnak.

Neil Armstrong erősen megmarkolta a kézivezérlőt az eltelt években vadászrepülők és rakéták irányításához szokott mozdulattal. A Föld légkörében és földkörüli pályán száguldva mindig tudta, mit kell tennie. Most viszont úgy kell repülnie, ahogy még soha korábban nem repült. Tudás, tapasztalat, gyakorlat, amire az X-repülőkön és a Gemini-űrhajón tett szert, mind-mind ebbe az egy pillanatba sűrűsödött össze, itt, az alant elterülő sivár vidék fölött.
 
Neil Armstrongnak az út hátralevő részében kézi vezérléssel kellett repülnie. Hol erősebben, hol gyengébben szorította a vezérlőkart. Az Eagle hat méter per szekundumos sebességgel ereszkedett. Neil fokozta a teljesítményt, és 2,7 méter per szekundumra lassított. Muszáj volt érezni a hajóját. Érzékszerveit hozzászoktatta a lökésekhez, a billegéshez és a farolás-szerű mozgáshoz, utóbbiért az a tizenhat kis helyzetszabályzó segédhajtómű volt felelős, ami egyenesben tartotta az Eagle-t az ereszkedés során. Vízszintesen kellett landolniuk – ez volt biztonságuk, túlélésük és hazautazásuk kulcsa."

Ez nem sci-fi: a Google által szponzorált 30 millió dollár összdíjazású Lunar X PRIZE versenynek egy magyar csapat is a résztvevője. A cél: magánpénzből eljutni a Holdra. Ezen a blogon pénz helyett lájkokat gyűjtünk nekik: csatlakozz Te is a Puli Space facebook-oldalához!

Vészjelzések kísérték az emberiség első holdraszállását, az Apollo 11 leszállóegységének számítógépe nem bírta a strapát. Többek között ez is olvasható a két amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton "Moonshot" című könyvében, amiből ezen a blogon részleteket fordítunk le magyarra:

"Garman óvatosan fogalmazott, ügyelt arra, hogy Balesnek szánt szavait jól érthetően mondja. „Ez egy üzemi túlterhelés. Ha nem ismétlődik meg, akkor minden rendben.” Bales azonnal megértette a helyzetet. Az Eagle számítógépének túl sok adatot kellett kezelnie. Tisztában volt azzal, hogy egy számítógép adatokkal való „kényszerhízlalása” túlterheléshez vezethet. De ugyanakkor jól is ismerte ezt a számítógépet. Tudta, hogy mi megy végbe benne.

A gép pedig pont azt tette, amit tennie kellett. Az Eagle számítógépe egy másodperces rögzített ciklusidővel dolgozott. Bales úgy gondolta, hogy a gép időben helyrejön, és azt is tudta, hogy a hardware valószínűleg most is jó állapotban van. Minden egyes másodpercben a gépnek navigálnia, irányítania kellett, tolóerőt szabályozni, frissíteni a korábbi adatokat, ráadásul az adatokat több különböző szempont alapján meg kellett jeleníteni a legénység számára. Ugyancsak ez a gép végezte a landolás megszakítása esetén szükséges számításokat is. A 12-0-2 túlterhelési riasztás akkor villant fel, amikor a számítógépnek nem sikerült a rendelkezésre álló egy másodperc alatt mindezzel végeznie.
A fenébe is, mérlegelte Bales. Garmannal közösen programozták az Eagle számítógépébe a fő funkciókat, és gondoskodtak arról, hogy azokat a rendelkezés álló idő alatt elvégezze. A számítógép működött, és csak ez számított. De Neil Armstrong hangja választ sürgetett. „Értelmezzétek azt a tizenkettő-nulla-kettes programriasztást” – kérte.
„GUIDO?” – kiáltott Gene Kranz a Küldetésirányítás zártláncú kommunikációs csatornáján. Mindenki lélegzetvisszafojtva várt.

Balesnek több idő kellett. Kranznak viszont nem volt erre ideje. Armstrongnak és Aldrinnak sem volt, miközben lefelé zuhantak. Kranz ránézett Balesre. A repülésigazgató ökölbe szorított kézzel rácsapott a konzolra. Bales összerázkódott székében. Nem lehetett átgondolni, értékelni, mérlegelni a dolgokat.
„Rendben!” kiáltotta. Ezzel lekapcsolta mikrofonját, és konzoljára meredt. „A fenébe is, rendben” – mondta rekedten, mintegy önmagának. Charlie Duke meglepettnek tűnt. Neki sem volt vesztegetni való ideje, és már mondta is a mikrofonba: „Azt mondják, hogy minden rendben azzal a riasztással, Eagle.”

Minden felgyorsult. Minél közelebb került az Eagle a holdtalajhoz, annál gyorsabban kellett dönteni mindenről, és reagálni mindenre.
Az asztronauták ekkor már csak ezerkétszáz méterre voltak a holdportól. Kranz bekapcsolta a mikrofonját. „Figyelem, minden repülésirányítónak. Végső döntés a landolásról.”
A nagy terem összes repülésirányítóját egyesével végigkérdezte. Valamennyien ezt felelték: „Rendben”. Egészen addig, amíg Kranz ismét Steve Baleshez nem ért. Vezérlésért felelős embere azonban hezitált. Kranznak erre nem volt ideje. Ebben a pillanatban biztosan nem, amikor egy hajó két emberrel a fedélzetén egy több mint negyedmillió kilométerre lévő másik világ felé zuhan.
„GUIDO, felőled rendben?” – kérdezte Kranz kurtán.

Bales nem volt nyugodt. Újabb és újabb riasztások jelentek meg az ellenőrző képernyőkön. Azt is mérlegelnie kellett, hogy Neil és Buzz számítógépe vajon holnap is rendelkezésükre áll-e, amikor a tervek szerint egy robbanás kíséretében fel kell emelkedniük a holdról. Egy pillanat alatt átfutott benne az összes gyakorlás, a rengeteg próbaüzem, amiket Garmannel együtt elemeztek ki, és ezek után jutottak arra a következtetésre, hogy a rendszerrel minden rendben van. De az akkoris csak gyakorlás volt. Ez meg itt éles helyzet. Zsigereiben érezte, és szent meggyőződése volt, hogy a számítógép megfelelően működik, és hogy épp nem két, a földtől oly távol lévő ember életét készül kioltani. Ugyanakkor mégis ott voltak azok a vészjelzések…
„Rendben” – vágta rá ekkor határozottan.
Charlie Duke már mondta is: „Eagle, a landolásra szabad jelzést kaptál”."

Ez nem sci-fi: a Google által szponzorált 30 millió dollár összdíjazású Lunar X PRIZE versenynek egy magyar csapat is a résztvevője. A cél: magánpénzből eljutni a Holdra. Ezen a blogon pénz helyett lájkokat gyűjtünk nekik: csatlakozz Te is a Puli Space facebook-oldalához!