1956-ra a Redstone már több volt, mint egy harctérről bevethető rakéta, és szinte futószalagon érkeztek az erősebb, 2400 kilométer hatótávolságú rakéták is. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard (az egyetlen ember, aki a Holdon golfozott) és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon részleteket fordítunk le magyarra:
"1956-ra a Redstone már több volt, mint egy harctérről bevethető rakéta. Szinte futószalagon érkeztek az erősebb, kétezer négyszáz kilométer hatótávolságú rakéták – ilyenek voltak a Légierő Thor és a Szárazföldi Erők Jupiter rakétái. A Légierő Atlas és Titan rakétái viszont igazi interkontentális fenevadak voltak: arra tervezték őket, hogy nukleáris robbanófejeket juttassanak el nyolcezer kilométerre vagy még messzebbre.
Az ilyen komoly rakétákkal egyetlen probléma volt: a rájuk szerelt robbanófej kilép a világűrbe, majd onnan vissza is kell térnie a Föld légkörébe, ha el akar jutni a célpontjáig. A rakéták 25750 km/h-s sebessége miatt azonban a légkörbe lépést követően, a sűrűbb levegőrétegekben úgy megnő a légellenállás, hogy a súrlódás miatt keletkező hő megolvasztaná a robbanófejet.
Az akkoriban ismert anyagokkal csak a Redstone robbanófejét tudták megvédeni a hőhatástól, ez ugyanis a nagyobb rakétákhoz képest alacsonyabban és lassabban repült.
Új védőréteget kellett tehát kifejleszteni a nagyrakétákhoz, olyanokat amivel már 25750 km/h száguldhattak céljuk felé. De hogyan lehetne ekkora sebességen tesztelni a speciális védőréteget? A Thor, a Jupiter, az Atlas és a Titan fejlesztése még nem volt abban a szakaszban, hogy repülés közben lehetett volna tesztelni őket. A Pentagon ezért egy olyan rakétát építésével bízta meg von Braunt, ami képes huszonötezer hétszázötven kilométeres óránkénti sebességgel repülni, így tesztelni lehetne, hogy kibírja-e a robbanófej új burkolata a légkörbe való visszatérést.
A huntsville-i csapat az egy rakétafokozattal rendelkező Redstone-t alakította át erre a feladatra. Meghosszabbították a rakétát, módosították a hajtóművét, és további két felső rakétafokozattal látták el; a végeredmény így összesen tizennégy kis rakétából állt, neve a Jupiter-C gyorsítórakéta lett. A tetején kapott helyet a robbanófej-utánzat, amit mérőműszerekkel pakoltak tele, az orrkúpot pedig az új védőanyaggal vonták be. A konstrukció már az első teszt alkalmával is tökéletesen működött, és a teszt-robbanófej túlélte a repülést.
„Tisztában vagytok azzal, hogy mit tettünk ma?” – kérdezte von Braun a csapatától. „Több mint nyolcezer kilométer magasra mentünk, a robbanófejet több mint négyezernyolcszáz kilométer távolságba repítettük, és elértük a 25750 kilométeres óránkénti sebességet – minden eddigi rakétánál magasabbra, messzebbre jutottunk, ráadásul gyorsabban. Ha lett volna még egy kis rakéta a tetején, egy műholdat is pályára állíthattunk volna a Föld körül.”
A Huntsville-i banda – így emlegették von Braun tudósait – örömében alig fért a bőrébe. A lelkesedés egy időre feledtette nyomorúságos hátterüket. Von Braun és a Hadsereg engedélyt kért a Pentagontól, hogy még egy fokozattal bővíthessék a 29-es rakétának nevezett Jupiter-C-t. Átütő sikere ellenére a válasz kevés konkrétumot tartalmazott."
Ez nem sci-fi: a Google által szponzorált 30 millió dollár összdíjazású Lunar X PRIZE versenynek egy magyar csapat is a résztvevője. A cél: magánpénzből eljutni a Holdra. Ezen a blogon pénz helyett lájkokat gyűjtünk nekik: csatlakozz Te is a Puli Space facebook-oldalához!
