MoonShot

Alig két kilométerre a Hold felszínétől Armstrongék számítógépe hibát jelzett: az Eagle agya túlterhelt lett a holdraszállás közben. Két fiatalember ismerte csak az Apollo 11 leszállóegységének vészjelző rendszerének működését.Többek között ez is olvasható a két amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton "Moonshot" című könyvében, amiből ezen a blogon részleteket fordítunk le magyarra:

"A Küldetésirányítás köreiben otthonosan mozgó emberek tudták, hogy az Eagle fedélzeti számítógépei érzékeny elektronikus „biztosítékokat” is tartalmaztak. Ezek riasztórendszerek voltak, és érzékelték, ha az űrhajó elvesztette egyensúlyát, vagy nem megfelelő helyzetbe állt, illetve riasztottak minden esetben, amikor bármi eltérés mutatkozott az aprólékosan kidolgozott repülési tervhez képest. Csak Bales és Garman ismerte behatóan az egyes riasztásokat, és azok jelentését: a hatalmas irányítói apparátusból mindössze ők ketten tudták értelmezni az Eagle fedélzetén megszólaló riasztásokat.

A leszállóegységgel minden rendben volt. A feszültség persze ott munkált mindenkiben, de az ereszkedéssel kapcsolatban senkinek nem volt aggálya. Hirtelen őrültmód felvisítottak az Eagle számítógépei. Vészhelyzet!
Vészjelzők villództak az Eagle-ben, majd másfél másodperccel később a houstoni konzolokon is. Erre senki nem számított. Legalábbis, nem most. Az Eagle fékező hajtóműve huszonhat másodperce már nem teljes erővel működött. Minden a repülési terv szerint történt. A repülésirányító számítógép a hajtómű teljesítményét maximálisra növelte. Ezután újabb három perc harmincnégy másodperc erejéig ismét úgy tűnt, hogy minden rendben megy.

De ezernyolcszáz méterrel a Hold fölött sárga fény villant fel a két asztronauta előtt. Buzz azonnal reagált, és a műszerfalon világító számjegyeket beolvasta, amik Steve Bales előtt, a konzolon is látszódtak.
„Programhiba”  - vágta rá Buzz. „Tizenkettő-nulla-kettes.”
Tizenkettő-nulla-kettő. Ez a figyelmeztetés arra utalt, hogy a leszállóegység központi számítógépe túlterhelt lett. Annyi minden történt párhuzamosan, annyi jelzés futott be a hajó teljesítményéről, hogy a számítógép nem bírta feldolgozni azokat. Ez amolyan segélykiáltás volt.
A Küldetésiránynál nem volt pánikhangulat, de mindenkin átfutott a küldetés megszakításának gondolata. Ez egy pokoli manőver, aminek során az Eagle leszállóegységéről lerobban a felszállóegység, majd utóbbi hajtóműve minden erejét bevetve felemelkedik 95 kilométer magasra, és dokkol a Columbia parancsnoki hajóhoz.

A repülésirányítók drukkoltak, imádkoztak, és összeszorított fogakkal várták a fejleményeket. Nagyokat nyeltek, mintha szívük a torkukban dobogna. Minden tekintet Steve Balesra irányul.
Ő a konzolját nézte. A számkódokból rögtön tudta, hogy mi történt. De még több információra volt szüksége a probléma pontos beazonosításához, illetve meg kellett győződnie arról, hogy az Eagle-t nem fenyegeti veszély. Bales azonnal a hátsó szobával lépett kapcsolatba, ahol Jack Garman szintén hallotta a hibajelzést, és már ellenőrizte a számítógépeit, valamint elemezte történteket."

Ez nem sci-fi: a Google által szponzorált 30 millió dollár összdíjazású Lunar X PRIZE versenynek egy magyar csapat is a résztvevője. A cél: magánpénzből eljutni a Holdra. Ezen a blogon pénz helyett lájkokat gyűjtünk nekik: csatlakozz Te is a Puli Space facebook-oldalához!

Az első holdraszállás alkalmával huszonéves zsenik üldögéltek az irányítóközpontban. GUIDO volt az egyikük: a "lövészárokban" dolgozott. Többek között ez is olvasható a két amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton "Moonshot" című könyvében, amiből ezen a blogon részleteket fordítunk le magyarra:

"A fülhallgatók megreccsentek. Charlie Duke az irányítóközpontban elképesztő higgadtsággal és profizmussal adta ki a parancsot: „Eagle, itt Houston. Minden rendben. Négy perc múlva holdraszállás. Folytassátok a hajtóműves ereszkedést.” De távolról sem volt minden rendben.

Odalenn a földön a Küldetésirányításnál tapintani lehetett a feszültséget. A magasan képzett repülésirányítók az előttük lévő monitorokra és konzolokra koncentráltak, amiken az Eagle landolási pályájának görbéje rajzolódott ki. A függőleges fémszondák megjelenésére vártak, amik a leszállóegység lábaiból bújnak elő, ezek érnek hozzá először a hold felszínéhez, és jelzik a sikeres landolást.

A terem első sorában lévő konzolokat lövészároknak hívták, itt hozták meg a végső döntéseket. Láthatatlanul, és elkerülhetetlenül ott volt a levegőben a teljes felelősség, és Deke Slayton is innen figyelte az eseményeket. Deke bízott mindazokban, akikkel a lövészárok feszültséggel teli légkörében együtt dolgozott, de különösképp Steve Balesen tartotta rajta a szemét: egy huszonhat éves számítógép-gurun. Steve az irányítóközpontban dolgozó sok társához hasonlóan fiatal volt. Tapasztalata és tudása azonban egy sokat próbált veteránéval vetekedett.
Senki nem szólította a nevén. A küldetés alatt ő volt GUIDO, ez volt a vezérlésirányító rövidítése. A tapasztaltabbak szemében Bales egy zseni volt, még akkor is, ha néha csak mint "kölyökgéniuszra" hivatkoztak rá.

Aznap Bales még a műszakkezdés előtt beérkezett, izgatottan, tele várakozással és kérdésekkel: vajon mit hoz a nap vége? Ez volt életének legfontosabb, legkeményebb és egyben legizgalmasabb napja, és ennek józan tudatában tette a dolgát, miközben a vezérlésirányítók konzoljánál elfoglalta helyét, és feje hátulján egyik hajtincsét idegesen kis varkoccsá kezdte csavargatni. Bales számba vette, milyen hibajelzések érkezhetnek az Eagle eposzi ereszkedése során. Azt is tudta, hogy a huszonnégy éves Jack Garman a hátsó szobában ugyanezt teszi. Mindketten a holdkomp számítógépeinek szakértői voltak, egyforma tudás – és aggodalmak - birtokában. [A képen az első sorban, zakóban és nyakkendőben a szemüveges GUIDO áll.]

Az Eagle gyomrának mélye számítógépeket rejtett, ezek mérték mindazokat az elektronikai és mechanikai tényezőket, amil hatással lehetnek a holdraszállás sikerére. A két asztronauta biztonsága érdekében ugyanis elég puha landolásra volt szükség, illetve a bogárszemű holdkomp bonyolult felépítése miatt a rendszerek komplett felügyeletét is a fedélzeti számítógépek látták el. A sebességben, a lassítás mértékében, a súlypont változásaiban, a tömegben, egyensúlyban és a hajtómű tolóerejében bekövetkező változások mind-mind fontos szempontok voltak, ezek áttekintése pedig számítógépes segítség nélkül túlontúl nagy feladat lett volna az embernek. Az elektronikus agyak szupergyors kalkulációkat végeztek, és minden egyes eseményt nyomon követtek, ami az Eagle fedélzetén történt.

Ha például egy segédhajtómű akárcsak egy pillanatra is hajtógázt lövellt ki magából, erről másfél másodperccel később már értesültek Houstonban. Az oda-vissza, fénysebességgel történő adatcseréhez Houston és a Nyugalom tengere felé siető Eagle között három másodpercre volt szükség." (Folyt.köv.)

Ez nem sci-fi: a Google által szponzorált 30 millió dollár összdíjazású Lunar X PRIZE versenynek egy magyar csapat is a résztvevője. A cél: magánpénzből eljutni a Holdra. Ezen a blogon pénz helyett lájkokat gyűjtünk nekik: csatlakozz Te is a Puli Space facebook-oldalához!

Az Eagle elektronikus agya figyelemmel kísérte a lassulást, mérte a sebességcsökkenést, a magasságot, és az ereszkedés szögét is. Többek között ez is olvasható a két amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton "Moonshot" című könyvében, amiből ezen a blogon részleteket fordítunk le magyarra:

"Fényes-zöld számjegyek szünet nélkül váltakoztak, a számok egymásutánja összefolyt.
Eljött az idő. PDI [Powered Descent Initiate]. A Hajtóműves Ereszkedés Indítása. A földön a rádióhallgatók és a tévénézők lélegzet visszafojtva figyeltek. Az emberek imádkoztak, az ökölbe szorított ujjak a tenyerekbe mélyedtek.

Armstrong és Aldrin megtámasztották magukat, felkészülve a gyújtás által okozott rántásra, amikor az illékony hajtóanyagok átszáguldanak a csöveken, befecskendezik az üzemanyagot az erős leszállóegység égésterébe, ahol begyulladnak. Vártak a büntető erejű lassulásra, a testüket megrázó lökésre, amikor térdeik összeverődnek, és az egész hajón vibráció fut végig. Ehhez képest semmi észrevehető nem történt: az űrhajó csöndes volt és nyugodt.
Nem gyújtott volna be a fékező hajtómű? Hol maradnak a fékezőerő kialakulását kísérő erőteljes rángatások?
 
Egy pillanatra összenéztek, és tekintetüket a műszereikre tapasztották. A világító számok megerősítették, hogy a gyújtás megtörtént. Az észrevehetetlen, rejtőző tűznyelv a tervek szerint méltóságteljes lánggal égett. Ennek ellenére az asztronauták ennél erőteljesebb behatásokra számítottak.

10 százalékos teljesítményen azonban nem alakulhatott ki semmilyen hirtelen energialöket, mivel az Eagle a hajtóműveit óvatosan hívta életre. A hajó finoman ereszkedett alá a fekete égbolton.
Az Eagle elektronikus agya figyelemmel kísérte a lassulást, mérte a sebességcsökkenést, a magasságot, és az ereszkedés szögét is. A számítógép láthatatlan keze ekkor elkezdte fokozni a teljesítményt. A hajtómű teljes erővel dolgozott!

Lángok csaptak ki alattuk, izzó, fénylő plazma lökéshulláma dobálta őket a vákuumban. Az Eagle egyik oldaláról a másikra bukdácsolt, és közben nagyokat bólintott. Az intelligens, körültekintő és gyorsreagálású számítógép a koordinálatlan mozgás ellensúlyozására beindította a szabályzó segéd-hajtóműveket, ezek stabilizálták a jármű helyzetét. Tompa puffanások, távoli durranások hallatszottak a kapszula belsejében, miközben a kis segédhajtóművek azon dolgoztak, hogy kiegyensúlyozzák az Eagle-t.

A lassítás közben bosszút állt a gravitáció. A kapszula belsejében az eddig súlytalan Armstrongra és Aldrinra nehezedett a súlyos szkafander, a sisak, a csizmák és a hátizsák: ismét a gravitációs mező fogságában voltak. Karjuk lehanyatlott testük mellé. Ruhájuk lábukra illeszkedett, csizmáik pedig a csökkenő sebesség következtében a padlóra nehezedtek.

Neil Armstrong mosolygott. Szeme fáradt volt, de a hihetetlen kalandra készülve várakozás tükröződött benne. Látta, hogy Buzz Aldrin úgy vigyorog, mint egy gyerek. Jóisten, tényleg landolni fognak a Holdon!
Teljes erőbedobással dolgozó hajtóműveikbe a vezetékek pumpálták az üzemanyagot. A láng messzire kinyúlt alattuk. Az Eagle minden erejével azon dolgozott, hogy lefékezze tömegét: zuhanása egyre lassabb és lassabb lett." (Folyt.köv.)

Ez nem sci-fi: a Google által szponzorált 30 millió dollár összdíjazású Lunar X PRIZE versenynek egy magyar csapat is a résztvevője. A cél: magánpénzből eljutni a Holdra. Ezen a blogon pénz helyett lájkokat gyűjtünk nekik: csatlakozz Te is a Puli Space facebook-oldalához!

Egy ezüst cérnával kivarrt, fehér brokátból készített szerencsemellényt viselt ég és föld ura az Apollo 11 holdraszállásakor. Gene Kranznak hívták. Többek között ez is olvasható a két amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton "Moonshot" című könyvében, amiből ezen a blogon részleteket fordítunk le magyarra:

"A houstoni Küldetésirányító Központban egy kisebb hadseregnyi feszült irányító ült a kijelzőkre szegezett tekintettel. Az irányítóközpont a konzolok és monitorok teraszos elrendezésű soraiból állt, és az óriási terem végében, az utolsó sorban lévő elektronikai berendezések voltak a legmagasabban. Az egymást követő sorok a terem eleje felé egyre alacsonyabban voltak, így az ezeknél a konzoloknál ülő szakemberek nem csak elektronikus varázslatokban elmerült vezetőiket láthatták tisztán, hanem a szemközti falra szerelt széles kivetítőket is. Mindenki előtt monitorok villództak - követve az Eagle minden egyes moccanását.

Volt közöttük egy férfi, aki fiatal kortársaitól eltérően megvetette a hosszú hajviseletet és a szokásos öltözetet. Divatjamúlt kefefrizurája csak tovább erősítette amúgyis határozott vonásait, Gene Kranz csapatának kakukktojása volt. Ő volt a végső döntéshozó, a repülésigazgató, akinek elsöprő hatalma dönti el, hogy az első holdra ereszkedés és landolás érdekében mi, mikor és hol történjen. Most, hogy az Eagle csöndesen zuhant a holdporral borított táj és a kráterek felé, senki nem szólította a nevén. Hívókódja a Küldetés volt.

Kranz előrehajolt a kommunikációs panelhez. Könnyed mozdulattal a megszokott hálózatról egy tartalékra rendszerre kapcsolt át, így szavait most már csak a Küldetésirányításnál lehetett hallani. Az, amit Gene Kranz mondani akart, csak a csapatára tartozott.
„Hé, srácok.” A fejek felé fordultak. Kranz mosolygott. „Ma tényleg leszállunk a Holdra. Nem duma. Tényleg meg fogjuk csinálni.” 1969. július 20-a volt.

Mosoly, vigyor, felfelé fordított hüvelyujjak kísérték szavait. Kranz egyelőre mindössze ennyit mondott. Leült, visszakapcsolta a mikrofonját, hogy a feszült, körmüket rágó látogatók a megfigyelő teremben ismét hallhassák őt. Az előkelőségeket - köztük kongresszusi hivatalnokokkal és a NASA csoport tagjaival – lenyűgözte ennek az embernek a látványa: élére vasalt ruhát viselt, amit egy ezüst cérnával kivarrt, fehér brokátból készített, meghökkentő mellény egészített ki – ez volt Kranz szerencsehozó mellénye, amit a profik nyugalmával viselt.

Nyugalom persze csak a felszínen volt. A küldetésigazgató gyomra görcsbe rándult, szíve hangosan dörömbölt mellkasában, és amikor felemelte jobb kezét, izzadt keze lenyomata ottmaradt a holdraszállás repülési tervének borítóján.
Kranz küldetésigazgató közelében Deke Slayton tanulmányozta a „helyzetjelző monitorokat”. Deke vadászpilóta, berepülő pilóta volt, egyike a Mercury Projekt Eredeti Hetek asztronautáinak - és ő volt az, akit letiltottak a repülésről.
Slayton akár az Eagle legénységének egyik tagja is lehetett volna. De sosem repült a Mercury-programban. A Gemini-programban sem állhatott 8 km/s sebességgel földkörüli pályára, ahogy az Apollo-program holdraszállást előkészítő korábbi küldetésein sem vehetett részt. Azok, akik a Küldetésirányító teremben Deke Slaytonnal voltak együtt, ezt tudták róla, és együtt éreztek vele. Csodálták hihetetlen állhatatosságát, amivel minden eszközzel támogatta az asztronautákat, miután ő maga orvosi okok miatt nem repülhetett. Slayton most a főnökök egyike volt, az asztronauták „tyúkanyója”, aki mindezt szíves-örömest odaadta volna azért, hogy csak egyetlen egyszer kimehessen a világűrbe.

Deke megfigyelőként volt jelen. Ha bármi balul sülne el, azonnal Armstrong és Aldrin rendelkezésére akart állni: ez esetben beülne Charlie Duke helyére – aki CAPCOM-ként egyedüliként beszélhetett az asztronautákkal – hogy tanáccsal, megnyugtató szavakkal lássa el őket, mivel közeli munkakapcsolatban állt velük, és tisztelték őt.

A teremben volt egy másik asztronauta is a Mercury-s Eredeti Hetek közül. Alan Shepard szintén megfigyelőként volt ott. Barátjához, Slaytonhoz hasonlóan az orvosok őt is eltiltották a repüléstől. Alan-nek legalább megadatott, hogy betegsége előtt kimenjen a világűrbe: 1961-ben ő volt az első amerikai, aki a világűrben járt. Mindössze tizenöt perces repülésben volt része, de ezzel lendületet adott a holdversenynek, ami a mai napon éri el csúcspontját.
Alan és Deke, Amerika űrprogramjának két főszereplője, feszülten figyelt, ahogy az igazság pillanata közeledett." (Folyt.köv.)

Ez nem sci-fi: a Google által szponzorált 30 millió dollár összdíjazású Lunar X PRIZE versenynek egy magyar csapat is a résztvevője. A cél: magánpénzből eljutni a Holdra. Ezen a blogon pénz helyett lájkokat gyűjtünk nekik: csatlakozz Te is a Puli Space facebook-oldalához!

Armstrong és Aldrin csak a műszereik segítségével állapíthatta meg, hogy a Hold felszíne felé zuhannak. Meg abból, hogy a kráterek elsiklottak háromszögletű ablakaik előtt. Többek között ez olvasható a két amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton "Moonshot" című könyvében, amiből ezen a blogon részleteket fordítunk le magyarra:

"A két asztronauta leszállóegységükkel alábukott a holdtáj felé – ez volt az első szerkezet, ami leereszkedett egészen a Holdig. Csodálkozva nézelődtek sisakjuk rostélyán át, miközben a Hold élettelen arca egyre közeledett feléjük.
A leszállóegységet Eagle-nek hívták, és dobozszerű, zsúfolt kabinjában enyhén szétvetett lábakkal Neil Armstrong és Buzz Aldrin állt, a padlón megvetve csizmájukat. Mindkettejüket a túlnyomásos szkafander védőrétegei vették körül, és ösztönösen húzigálták rögzítő hevedereiket, hogy meggyőződjenek arról, elég feszesre vannak-e állítva.

Az Eagle a hold gravitációjának vonzásában száguldott lefelé. Armstrong és Aldrin csak a műszereik révén tudták megállapítani, hogy mozognak, illetve abból, ahogy a kráterek elsiklottak háromszögletű ablakaik előtt. A kabinban gyakorlatilag még mindig súlytalanok voltak, járművük parabola íven, mindenféle ellenállás nélkül siklott – kiszabadulva a föld tömegvonzásából.

A hátukon feküdtek, arcuk síkja párhuzamos volt az alattuk húzódó nyugodt és levegőnélküli felszínnel. Ránéztek stoppereik villódzó számaira. Percekre voltak attól, hogy begyújtsák a lábuk alatti hajtóművet, és leereszkedjenek a hold felszínére. Végtelenné nyúltak a percek.
Több mint negyedmillió kilométerrel arrébb, Houstonban egy társuk, Charlie Duke asztronauta tanulmányozta a világító műszerfalat, hallgatta hold felé utazó kollégái beszélgetését, valamint azokét, akik a környező konzolokat kezelték. Minden, amit Duke látott vagy hallott kritikus adatokat szolgáltattak a hold felszíne felé zuhanó Eagle útjáról. Duke volt az egyetlen, aki ekkor Armstronggal és Aldrinnal beszélhetett. És eljött az üzenet ideje.

„Eagle, itt Houston” – mondta a mikrofonjába. Szavai a légköri zavarok miatt recsegtek, de hangja a világűrben 300 000 kilométeres másodpercenkénti sebességgel száguldott a kráterek és poros sziklák felé zuhanó asztronautákhoz. „Ha hallotok, kezdhetitek a hajtóműves ereszkedést.”
Ekkor az Eagle a hold háta mögül ívelt éppen lefelé, a huszonkét perces adásszünetet követően, amikor az űrhajó és a földi Küldetésirányítás között megszakadt a kommunikáció. Duke sercegő hangja volt az első, amit az asztronauták hallottak, miután előjöttek a hold árnyékából.

Armstrong és Aldrin azonban nem egyedül volt a világűrben. Az Apollo 11 legénységének harmadik tagja Michael Collins, aki nyolcvan kilométerrel fölöttük, holdkörüli pályán keringett Columbia nevű parancsnoki hajójukban. Ő tisztán hallotta az irányítóközpontból érkező fontos üzenetet.
„Eagle, itt a Columbia.” – Szavait Armstrong és Aldrin fülhallgatóikban azonnal hallották. „Épp most adtak engedélyt a hajtóműves ereszkedésre.”
A két férfi összenézett. „Rendben” – nyugtázta Armstrong. Most már a Nyugalom víz nélküli tengere felé vették az irányt." (Folyt.köv.)

Ez nem sci-fi: a Google által szponzorált 30 millió dollár összdíjazású Lunar X PRIZE versenynek egy magyar csapat is a résztvevője. A cél: magánpénzből eljutni a Holdra. Ezen a blogon pénz helyett lájkokat gyűjtünk nekik: csatlakozz Te is a Puli Space facebook-oldalához!

Neil Armstrong a kilencvenes évek elején biztos volt abban, hogy az ember visszatér a Holdra: erről írt a Moon Shot című könyv bevezetőjében. Többek között ez is olvasható a két amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton közös könyvében, amiből ezen a blogon fordítunk le részleteket magyarra:

"Alan Shepard és Deke Slayton egyaránt ismerte a repülés gyakorlati oldalát, valamint a repülés okozta zsigeri érzést. Mindketten tapasztalt berepülő pilóták voltak. A berepülő pilóták dolga, hogy felfedezzék a repülőgép tervezése során elkövetett hibákat. Ezekre repülés közben is fény derülhet, persze jobb még a földön kiszűrni azokat. Mivel mindketten az első hét amerikai asztronauta közé tartoztak, jó szolgálatot tett nekik ez a törekvésük a tökéletességre.

Deke és Alan az emberes űrprogram sűrűjében dolgozott. Deke felelt a különböző legénységek kiválasztásáért, illetve azért, hogy útjukra felkészültek legyenek. Nagyon szívén viselte emberei sorsát: védte, támogatta és bátorította őket. Mivel valamennyien berepülő pilóták voltak, könnyen szót értett velük. A létező legkiválóbb főnök volt.

Alan az Asztronauta Hivatalt vezette, és a napi munka irányítása volt a feladata. Az asztronauták aktív közreműködésére volt szükség az űrhajók tesztelésekor, a tervek véleményezésekor, ráadásul interjúkat is adtak az újságok részére. Nagy odafigyeléssel osztotta szét ezeket a soha véget nem érő feladatokat kis létszámú csapatának „srácai” között. Ő utasította vissza a nem megfelelő, vagy nem megfelelő időben érkezett felkéréseket. Igazi „kulcsember” volt, és jól kezelte ezt a helyzetet.

A „Moon Shot” kettejük története, de sokkal több annál, mint pusztán űrrepüléseik elbeszélése: a könyv az emberi történelem legizgalmasabb vállalkozásában betöltött központi szerepüket részletezi. Howard Benedict és Jay Barbree a világ két legtapasztaltabb űrkutatással foglalkozó újságírója: az űrkorszak hajnalától kezdve tudósítottak győzelmekről és tragédiákról egyaránt. Kivételesen jól felkészültek ahhoz, hogy felidézzék és rögzítsék a kor figyelemre méltó eseményeit, valamint az ezeket kísérő érzelmeket.

Deke Slayton nem érhette meg ennek a könyvnek a megjelenését: túl hamar eltávozott közülünk. De nem szerette volna, ha meggyászoljuk. Nem ilyen ember volt. Történjen jó vagy rossz, egyforma lelkesedéssel tette a dolgát. Adósai vagyunk.

Luna ismét elhagyatott. Két évtized telt el úgy, hogy ember nem lépett újra poros felszínére. Holdautók sem járőröznek a fennsíkjain. Csöndes bástyák vigyázzák a hatalmas területeket, ahol ember még sosem járt. Ismeretlen tájak várják a földi felfedezők visszatérését. Akik egyszer vissza is fognak térni.

Neil Armstrong
1994. február" (Folyt.köv.)

Ez nem sci-fi: a Google által szponzorált 30 millió dollár összdíjazású Lunar X PRIZE versenynek egy magyar csapat is a résztvevője. A cél: magánpénzből eljutni a Holdra. Ezen a blogon pénz helyett lájkokat gyűjtünk nekik: csatlakozz Te is a Puli Space facebook-oldalához!

Neil Armstrong szerint a történelem két mérnöki fejlesztés miatt emlékezik majd a huszadik századra: az egyik az atomenegia, a másik az űrrepülés. Ezt írja Armstrong a Moon Shot című könyv előszavában, amit most idézünk. Többek között ez is olvasható a két amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton "Moonshot" című könyvében, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Luna incognita. Az ismeretlen hold. A csöndes szemlélő. Az emberiség egész történelme során ott függeszkedett a távolban, elérhetetlenül és megismerhetetlenül.
Nap mint nap átutazott a mennyeken, havonta egyszer megkerülve a földet, miközben lázba hozta a tudósokat, és megihlette a költőket. Változó alakja miatt a Hold egy égi öröknaptár, ami jelezte a vetés, a pihenés és a vallási ünnepek idejét. Olyan közel, és mégis oly távol: az emberiség története évezredeken át összefonódott vele, ember mégsem érinthette meg soha.

A huszadik században két teljesen eltérő technológia jelent meg: a digitális számítógép és a folyékony üzemanyagú rakéta. Két világméretű nagyhatalom egymás ideológiai ellenlábasaiként egyszerre ismerte fel, hogy a vákuumban működő rakéta és a pontos navigációhoz szükséges számítógép megnyitja előttük az űrutazás lehetőségét.
A Szovjetunió és az Egyesült Államok egyaránt úgy vélte, hogy ideológiai felsőbbrendűségük igazolásának kulcsa országuk technológiai vezető szerepében rejlik. Mindkét hatalom hatalmas tartalékokat mozgósított az egyre látványosabb űrbeli teljesítmények érdekében. Egyik is, másik is emlékezetes sikereket könyvelhetett el. Mindkettőjüknek része volt tragédiákban. Ez egy verseny volt, ami nem párosult hadiállapottal. Végül váratlanul a versenytársak összefogtak, ami hozzájárult az őket körülvevő hidegháború felszámolásához.

A Hold közel 5 milliárd éves izolációja nemsokára véget ért. Az űrkorszak kezdetén mesterséges műholdak repültek a Hold közelébe. Mások becsapódtak a holdi talajba. Robotok szálltak le, fényképeket küldtek, valamint tudományos méréseik eredményét továbbították a földi laboratóriumok számára. Ezzel megnyílt az út az ember látogatása előtt.

A szovjetek figyelemreméltó számú „elsőzést” hajtottak végre: elsőként állítottak műholdat földkörüli pályára, elsőként küldtek műholdat a holdhoz, elsőként juttattak embert az űrbe, elsőként állítottak két emberes űreszközt egyidejűleg pályára, és elsők voltak akkor is, amikor arra került a sor, hogy az ember elhagyja űrhajóját, és kilépjen a világűrbe. Viszont az amerikaiak teljesítették a látszólag lehetetlent: azt, hogy embert küldjenek a Holdra, majd biztonságosan vissza is hozzák a Földre.
A történelem két mérnöki fejlesztés miatt emlékezik majd a huszadik századra: az egyik az atomenegia, a másik az űrrepülés. Az egyik kihalással fenyegette a világot, a másik a túlélés lehetőségét kínálta fel számára. Ha a földet valaha emberi vagy természeti katasztrófa fenyegetné, az űrrepülés jelentheti a védelmet, vagy a menekülést." (Folyt.köv.)

Ez nem sci-fi: a Google által szponzorált 30 millió dollár összdíjazású Lunar X PRIZE versenynek egy magyar csapat is a résztvevője. A cél: magánpénzből eljutni a Holdra. Ezen a blogon pénz helyett lájkokat gyűjtünk nekik: csatlakozz Te is a Puli Space facebook-oldalához!

Sokan kritizálták Kennedy elnököt, mivel szerintük a nélkülöző amerikaiaktól vette el a pénzt az általa meghirdetett holdprogram. Többek között ez olvasható a két amerikai asztronauta - Alan Shepard és Deke Slayton - "Moonshot" című könyvében, amiből részleteket fordítunk magyarra:

"Akadtak persze olyanok is, akik kritizálták a nagy vállalkozást, és akik John F. Kennedy nemzeti büszkeség-keresését merő pénzkidobásnak tartották. Szerintük a holdraszállásra költött pénz a szükségben élő amerikaiak rovására ment.
 
Azok viszont, akik letisztult jövőképpel rendelkeztek, figyelmen kívül hagyták a zsémbes megjegyzéseket és a morgolódást. Tudták ugyanis, hogy az a műszaki fejlesztés, ami lehetővé teszi a holdraszállást, az élet számtalan más területére is hatással lesz: meggyorsítja a technológia fejlődését, ami jobb, kisebb és kevésbé drága számítógépek megalkotásához vezet. Csodákat tesz az elektronika területén, a globális időjárás-előrejelzést a középkori művészetek szintjéről tudományos szintre emeli, forradalmasítja a kommunikációt, és a súlytalanság állapotában új gyógyszerek, gépek kifejlesztését teszi lehetővé – és olyan gyógymódokat, amik az emberiség betegségeinek, járványainak gyógyításához szükségesek.
 
Sok kutatóra nem hatottak ezek az érvelések és magyarázatok: ők képesek voltak történelmi távlatból szemlélni az eseményeket. Az ember mind magasabbra és magasabbra tör – mondták csöndesen – mivel ez az ember legalapvetőbb ösztöne.
Az első gondolkodó embert veleszületett ösztön vezérelte, ami azt diktálta, hogy mindig magasabbra tegye a lécet, mindig tovább merészkedjen. Ezért egyenesedett fel, és ezért kezdett el absztrakt módon gondolkodni valahányszor a múltra emlékezett, hogy jobban láthassa a jövőt.

Az asztronauták voltak Amerika első hírnökei, amikor a világ az 1960-as évektől kezdve mindaddig ismeretlen magasságokba tört. És amikor egy fiatal, letisztult jövőképpel rendelkező elnök kijelentette, hogy a Holdra kellene menniük, el is mentek oda.

Most, évtizedekkel később ugyanezek az asztronauták visszatértek Houstonba, hogy Deke Slayton emléke előtt tisztelegjenek, aki segített megvalósítani mindannyiuk álmát, és akit ők maguk választottak vezetőjüknek.
A repülőgépek kigurultak és megkezdték a végső megközelítést, a leszállópályák szinte értük nyúltak. Az asztronauták az ablakon kinézve elmosódottan látták saját gépük körvonalát, és közben rádöbbentek arra, hogy nincs többé saját, egyéni múltjuk. Ahogy elhaladtak a Küldetésirányítás épülete előtt, az idő sokuk számára megállt. Átláttak a falakon, a fémeken az üvegeken, és megdöbbentően élesen elevenedett meg előttük ifjúkori buzgó önmaguk, visszapörgetve az eltelt éveket oda, amikor először jutott el ember a Holdra." (Folyt.köv.)

Ez nem sci-fi: a Google által szponzorált 30 millió dollár összdíjazású Lunar X PRIZE versenynek egy magyar csapat is a résztvevője. A cél: magánpénzből eljutni a Holdra. Ezen a blogon pénz helyett lájkokat gyűjtünk nekik: csatlakozz Te is a Puli Space facebook-oldalához!

A NASA több mint 20 ezer vállalatot sorakoztatott fel maga mellé, és több mint 400 ezer ember dolgozott Amerika holdraszállásán a hatvanas években. Ez olvasható a két amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton "Moonshot" című könyvében, amiből ezen a blogon fordítunk le részleteket magyarra:

"Egy forró nyári délután gomolygó felhőtakarón át ereszkedtek gépeikkel Texas délkeleti része fölött. A földről felszálló forró levegő első hullámai meglökték repülőiket, és egyre türelmetlenebbül várták, hogy föld legyen a lábuk alatt. A szélrózsa minden irányából jöttek: volt, aki vállalati kisrepülővel, mások katonaival, de akadt olyan is, aki propelleres gépével érkezett. Valamennyien a világ egyik legelitebb közösségébe tartoztak: asztronauták voltak. Az elsők a Föld megkerüléséért, az űrsétáért, és az egyedülálló holdsétáért folytatott versenyben. Férfiak és nők vegyesen, köztük olyan nevekkel, mint Shepard, Leonov, Glenn, Borman, Stafford és tucatnyian mások – ők mind-mind 1993 júniusában Houstonba jöttek, hogy végső búcsút vegyenek Deke Slaytontól, a NASA korábbi, küldetésekért felelős vezetőjétől, aki maga is asztronauta volt, ezenkívül sokuk számára barát és tanácsadóis egyben. Deke nemrég agydaganatban hunyt el.

Miközben az alattuk elsuhanó földet nézték, egyesek meglepődtek azon, mennyire ismerős ez a táj; látták a takaros, egyetemi városra emlékeztető Johnson Space Centert, ahol a korai űrutazások gondolatát dédelgették. Arra számítottak, hogy ennyi év után semmi nem lesz a régi, de első pillantásra minden olyan volt, amilyen képet magukban őriztek róla. Ahogy gépük szárnya meg-megbillent, ráláttak az épületekre, amik annyi évvel ezelőtt épültek a Rice University által felajánlott földterületen. [Így nézett ki Cape Canaveral  a hatvanas években.]

Kezdetben itt működött az Emberes Űrhajó Központ, de amikor a területet 1961-ben kiválasztották, még senki nem tudta, hogy az ország meddig támogatja majd az emberes űrutazásokat. Ekkor mindössze két amerikai és két orosz hagyta csak el a földet rakétáik hátán. De azok az első küldetések elegendőek voltak ahhoz, hogy elindítsák a holdért folytatott versenyt két szuperhatalom között, akik nemzeti presztízsüket keresték egy olyan világban, ahol sok nemzet valamelyikük mellett tette le a voksát. A műszaki, tudományos felsőbbrendűség kritikus szerepet játszott az Egyesült Államok nemzetközi megítélésében. A cél az ember eljuttatása volt a Holdra, és 1960-as években Washington és Moszkva egyaránt hatalmas mérnöki és ipari potenciálról tett tanúbizonyságot a holdraszállás jelentette óriási kihívás érdekében.

Amerikában a NASA több mint 20 ezer vállalatot sorakoztatott fel maga mellé, és több mint 400 ezer ember dolgozott az ügyön. A tehetség és ambíció piramisának legtetején hét kiváló katonai pilóta állt, akiket az újkeletű „asztronauta” titulussal illettek: erős akarat, elkötelezettség, repülésben szerzett tapasztalat jellemezte őket. Ők mutatják az utat abba a másik világba. Ezeket a férfiakat, akiket hősnek kijáró módon bálványoztak és ünnepeltek, Mercury Heteknek hívták. Minden családban ismerősen csengtek ezek a nevek: Scott Carpenter, Gordon Cooper, John Glenn, Gus Grissom, Wally Schirra, Alan Shepard és Deke Slayton." (Folyt.köv.)

Ez nem sci-fi: a Google által szponzorált 30 millió dollár összdíjazású Lunar X PRIZE versenynek egy magyar csapat is a résztvevője. A cél: magánpénzből eljutni a Holdra. Ezen a blogon pénz helyett lájkokat gyűjtünk nekik: csatlakozz Te is a Puli Space facebook-oldalához!