MoonShot

"Önkéntesekből nem volt hiány, amikor a NASA belekezdett első asztronautái felkutatásába, de az űrügynökség szinte azonnal elvetette azt az ötletet, hogy hegymászók, autóversenyzők, nagy sebességű motorcsónak vezetők, ejtőernyősök és vakmerő őrültek köréből toborozzanak űrhajósokat." Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"A kaliforniai Mojave-sivatag egy kopár, barátságtalan, kígyók lakta hely, ahol a homok és a nap együttesen rég elfeledett kalandorok csontjait koptatja vakító fehérré. Erős széllökések tépázzák a Joshua-fák bütykös, töredezett ágait; olyanok, mintha a világvégén épült katonai objektum, az Edwards Légibázis sebesült őrszemei lennének.

A legkorszerűbb repülési központ szívében hatalmas hangárok magasodtak, a homoktenger közepén valamiféle káprázat gyanánt. A lapos, kiszáradt tómedret kedvelték a helyi berepülő pilóták, mivel minden irányban mérföldeken át nyújtózik, és így alighanem a világ leghosszabb leszállópályájával rendelkezik.

A NASA 1958-ben erre a helyre, az Edwards Légibázisra összpontosított, itt akart Amerika első asztronautáira rábukkanni. A Szputnyik repülése utáni kapkodás közepette létrehozott NASA átvette a korábbi N.A.C.A. feladatait, és az űr felfedezését lehetővé tévő új technológiák kidolgozása is a cég vállát nyomta. A NASA-ra várt, hogy kifejlessze azokat az eszközöket, amivel embereket lehet a világűrbe küldeni több mint huszonhétezer kilométeres óránkénti sebességgel, majd vissza is lehet őket hozni biztonsággal a földre.

A NASA rögtön akadályba ütközött, mivel egész egyszerűen nem voltak olyan mérnöki tapasztalattal és fegyelemmel rendelkező, magasan képzett berepülő pilóták, akikkel meg lehetett volna kockáztatni a repülést a világ legveszélyesebb járművének a fedélzetén.
Berepülő pilóták persze voltak, de mielőtt asztronauta lehetett volna bármelyikükből – hogy aztán átcsusszanjanak a légkör határán a bolygót körülvevő vákuumba – nem csak az űrrepülésre kellett kiképezni őket, hanem arra is, hogy szót értsenek a mérnökökkel és a tudósokkal, akikkel így közösen fektethették le az űrkutatás alapjait.

Önkéntesekből nem volt hiány, amikor a NASA belekezdett első asztronautái felkutatásába, de az űrügynökség szinte azonnal elvetette azt az ötletet, hogy hegymászók, autóversenyzők, nagy sebességű motorcsónak vezetők, ejtőernyősök és vakmerő őrültek köréből toborozzanak űrhajósokat. Megbízható, főiskolai diplomával rendelkező hivatásosokat kerestek, akikről a korábbi átvilágítások alapján tudni lehetett, hogy nem jelentenek biztonsági kockázatot.
Ennek a feltételnek sok katonai berepülő pilóta megfelelt, és az Edwards – mindössze 250 kilométerrel Los Angelestől északkeletre – az egyik olyan hely volt, ahol meg lehetett találni őket.

Ez egy csodálatos repülőtér volt, ahol a pilóták tetszés szerint száguldhattak le az égből, úgy, hogy mindig volt hova leszállni, és ahol nem ismeretlen volt a landolási sebesség korlátozása: sok pilóta megtapasztalhatta a földet érés izgalmát, hiszen sokszor nagyobb sebességgel landoltak, mint amennyi a legtöbb gép végsebessége volt akkoriban.

Szinte lehetetlen feladat volt meghatározni azt a tulajdonságot, amivel a bázison dolgozó berepülő pilóták speciális és nagyon zárt közösségét jellemezni lehetett. Csapatszellem, büszkeség, tisztelet, elkötelezettség, tudás és a bátorság: ezek mindegyikére szükség volt a leendő asztronauták esetében, ezek azonban sokat árulnak a pilóták egyéni adottságairól, akik közül mindenki nagy intelligenciával, gyakorlattal és szaktudással rendelkezett, és erős túlélési ösztönről tett tanúbizonyságot, miközben vasakarattal hajszolta a sikert.
Az Edwardson az őrültek ugyanis nem számíthattak hosszú életre."

Az Explorer 1 volt az Egyesült Államok első "szputnyikja", amit egy német tudósnak, Dr. Wernher von Braunnak köszönhetett. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Az Egyesült Államok még nem rendelkezett olyan kiépített hálózattal, amivel a műhold földkörüli repülését meg lehetett volna figyelni: mindössze pár állomás volt csak, így a pályára állás tényét csak egy kaliforniai állomás tudta határozottan megerősíteni, miután a műhold már majdnem teljesen megkerülte a bolygót. Ezt tehát meg kellett várni, hogy kiderüljön: a negyedik rakétafokozat megfelelően működött-e, a kívánt szögben és pozícióban állt-e, és elérte-e a szükséges sebességet.

Teltek a percek, és ahogy közeledett az igazság pillanata, a Pentagon szobájában egyre idegesebben álltak egyik lábukról a másikra az emberek. Von Braun kiszámolta, hogy a Juno 1-nek százhat percbe telik elérnie a kaliforniai állomást. Amikor a műhold jele a megadott időben nem érkezett meg, von Braun ismét elkezdett fel-alá járkálni a teremben.
Pickering állandó telefonkapcsolatban állt a kaliforniai állomással. „Hogy a pokolba nem hallotok semmit?” – kiabálta. A sápadt és remegő Brucker von Braunra nézett. „Wernher, mi történt?” – kérdezte. Mielőtt azonban még von Braun válaszolhatott volna, Pickering izgatott hangja berobbant a szobába: „Hallják a kicsikét, Wernher! Hallják!”

A műhold a vártnál kicsit magasabban állt pályára állt, ez okozta a nyolc perces késést, amennyivel később vették a jelét. Férfiak és nők borultak egymás nyakába leplezetlen örömmel. Wernher von Braun pedig kiment a szomszédos, éljenző riporterekkel zsúfolt előadó pódiumára. „Ez volt életem egyik legnagyszerűbb pillanata” – mondta. „Csak azt bánom, hogy nem előbb tettük meg ezt.” Amerika ujjongva hevert a lábainál.

Huntsville-ben a városháza is beleremegett a vad és szűnni nem akaró ünneplésbe: tűzijátékoktól, szirénáktól, harsogó kürtöktől, és vidám kiáltásoktól volt hangos a környék, az utcákon ezrek táncoltak egymásba kapaszkodva. Jelképesen felakasztották a Charles E. Wilson korábbi hadügyminisztert ábrázoló bábot, ő ugyanis mindent megtett azért, hogy lesöpörje von Braun programját. A kivilágított Konföderációs emlékmű tetejére a Jupiter-C rakéta makettje került. Huntsville zsúfolt utcáin az akcentust leszámítva nem lehetett megkülönböztetni az alabamaiakat a németektől, az északiakat a déliektől, a keletieket a nyugatiaktól: Amerika önmagát ünnepelte. [Az alábbi képen Pickering, Van Allen és von Braun látható. No, és persze az Explorer 1.]

Dr. Wernher von Braunból egy pillanat alatt nemzeti hős lett. Az ő arca köszönt vissza minden újság és számos magazin címlapjáról. „Von Braun, (45), testesíti meg az embernek azt a vágyát, hogy egyre magasabbra törjön” – jelentette ki a Time magazin. „Von Braunt valójában csak egy dolog érdekli: az űr meghódítása, amit az emberiség legnagyobb vállalkozásának tekint.” Röviddel később Eisenhower von Braunt vacsorára hívta a Fehér Házba, ahol egy civil részére adható legmagasabb kitüntetést adta át részére.
 
A von Braun rakétája által indított műhold neve Explorer 1 lett. Mindössze tizennégy kilót nyomott, Dr. Van Allen Geiger-számlálója pedig az új korszak első felfedezését tette: a Földet széles sávokból álló nagyenergiájú sugárzás veszi körül, ami a bolygó mágneses mezőjének csapdájába esett részecskékből áll. A tudósok társukat azzal jutalmazták, hogy a felfedezett öveket tiszteletére Van Allen sugárzási öveknek nevezték el.
Az Explorer 1-gyel az Egyesült Államok berobbant az űrkorszakba, és ezzel kezdetét vette a Szovjetunióval vívott ádáz küzdelem az új terület uralmáért."

Amerika egy évvel a szovjet Szputnyik előtt pályára állíthatott volna egy műholdat. Ez kizárólag a politika - és Eisenhower elnök - miatt hiúsult meg. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Zord nap volt ez Amerika számára. A Vanguard kudarca vegyes érzelmeket váltott ki: a magabiztosság a múlté volt, megsértett büszkeség, zavarodottság munkált az emberekben – és a szovjet eredményektől való félelem.
Valamit tenni kellett. Eisenhower elnök végül meghajolta kritikus hangok előtt, majd engedélyt adott a Szárazföldi Erőknek és von Braun csapatának, hogy Jupiter-C-jüket – a 29-es Rakétát – tárolóhelyéről az indítóálláshoz szállítsák.

A felső rakétafokozatokba megbízhatóbb hajtóművek kerültek, majd Cape-en egy tizennégy kilós műholdat helyeztek el a tetején. A szatellitet nyolc kiló műszerrel szerelték fel, ezeknek kellett az űrbeli sugárzást megmérniük.
Eisenhower, és tudományos tanácsadója, James Killian, valamint a Fehér Házból többen nem akartak tudomást venni arról, hogy ez a rakéta ugyanaz az átkozott Jupiter-C, ami több mint egy évvel a Szputnyik előtt pályára juttathatott volna egy műholdat. A Szárazföldi Erőket megkérték, hogy ennek tényéről hallgassanak – igazából még a rakéta nevét is meg kellett változtatniuk, így lett a Jupiter-C-ből Juno 1.

Az erős szél okozta háromnapos csúszást követően 1958. január 31-én a Juno 1 készen állt a felszállásra. Este 10:45-kor Robert Moser tesztigazgató megnyomta azt a gombot, ami begyújtotta az első rakétafokozatot. A kezdetben erőtlen sárga lángok hirtelen minden irányba kicsaptak a rakéta alól. Egy elképesztő tűzgolyó lövellt szét, és pillanatok múlva robaj rázta meg Cape-et.
A perzselő lángok láttán hunyorgó megfigyelők szinte megmártóztak abban a csodálatos dübörgésben; vidám nevetés és izgatott kiáltások szakadtak ki a jelenlevőkből, miközben a tudósítók mindent megtettek azért, hogy túlkiabálják a robajlást. Férfiak és nők a szégyen legkisebb jelen nélkül sírva fakadtak, ahogy a Juno egyre magasabbra és egyre gyorsabban emelkedett. A rakéta tűzösvényt rajzolt az éjszakai égre, miközben von Braun csillagai felé tört.

A blokkházban a mérnök Ernst Stuhlinger kijelzői előtt ült, feszülten az izgalomtól. Amikor eljött az ideje, rádiójeleket küldött a rakétának, ezzel begyújtva a rakéta második, majd harmadik, és végül negyedik fokozatát.
Dr. Wernher von Braun-tól kérése ellenére megtagadták, hogy jelen legyen Cape Canaveralon, amikor teremtménye dübörögve elhagyja az indítóállást – attól a von Brauntól, aki bevezette Amerikát az űrkorszakba, és aki kisfiúként már a holdutazásról álmodozott a pusztító fegyverek helyett.

„Wernher, magára Washingtonban lesz szükség” – közölte vele Medaris tábornok. „Minden kulcsfigura a Pentagonban lesz; a pályára állást követően ugyanis sajtótájékoztatót tartanak.” „Cape-en is tudok sajtótájékoztatót tartani” – vetette ellen von Braun. „Ott kell lennem. Ott akarok lenni.”
„Brucker szerint fontos, hogy a Pentagonban legyen, erről nem nyitok vitát” – mondta ki a végső szót Medaris, Wilber Brucker hadügyminiszterre utalva.
Így hát von Braun szeretett rakétája felszállását egy hideg közvetítőszobában követte figyelemmel a Pentagonból Brucker, Dr. William Pickering, a NASA Jet Propulsion Laboratory vezetője (itt építették meg a műholdat), és Dr. James A. Van Allen társaságában. Van Allen az Iowa Egyetem munkatársa volt, ő gondoskodott a sugárzás-mérő Geiger-számlálóról, ami most a műholdon utazott.

Von Braun hihetetlenül rosszul érezte magát Washingtonban. Amint felszállt a rakéta, a füleiben hallotta szapora szívverését, majd felugrott a székéről, és fel-alá kezdett járkálni a teremben. Nagyon megkönnyebbült, amikor a negyedik rakétafokozat is a terv szerint bekapcsolt. De azt egyelőre senki nem tudta megmondani, hogy a műhold földkörüli pályára állt-e."

Az amerikaiak első műholdja a start közben lerobbant a Vanguard-rakéta tetejéről, majd a bokrok közül kezdte sugározni rádiójeleit. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Harminc nap múlva az oroszok újra megcsinálták. A Szputnyik 2 ezúttal elképesztő 508 kilót nyomott, és 1660 kilométer magasra emelkedett. A számok nagyon meggyőzőek voltak, különösen Amerikához képest, ahol még mindig azzal kínlódtak, hogy egy 1,3 kilós műholdat a Vanguarddal valahogy földkörüli pályára állítsanak. De az új Szputnyik rakománya keltette fel csak igazán a világ figyelmét: egy Lajka nevű kutya volt a fedélzeten.

Egy élő, lélegző teremtmény repül a Föld körül. Az orosz tudósok folyamatosan mérték az indítás okozta nyomásra az állat által adott fiziológiai reakciókat akár evett, akár aludt, akár ébren volt. Figyelték a pályára álláshoz szükséges nagy sebesség elérése közben kialakuló óriási g-terhelés következményeit, illetve mérték a hosszantartó súlytalanság élő szervezetre gyakorolt hatását is. Az Alan Shepardhoz és Deke Slaytonhoz hasonló berepülő pilótáknak nem volt kétségük affelől, hogy Lajkát rövidesen emberek követik: a második szputnyik már egy kutya szívhangjait sugározta a földre, a világot pedig felvillanyozta az új kor beköszöntét jelző kaland csábítása.

A szovjeteknek nem állt szándékában Lajka megmentése: a startot követő napokban megszűnt levegő utánpótlása, az állat pedig hypoxiás álomba merült, és fájdalommentesen elpusztult. Miközben Lajka elszunnyadt, az Egyesült Államok ébredezett mély álmából. A közvélemény végre amerikai színekben pályára álló műholdat akart látni.

Az Eisenhower kormány nyomására a Vanguard-csapat rakétáját kapkodva –  hatalmas sajtóérdeklődés közepette – a Cape Canaveral-i indítóállásra állította. 1957. december 6-án, két hónappal a Szputnyik startja után, Amerika feszülten várakozott, ahogy a Vanguard visszaszámlálása az utolsó másodperceibe ért.

„Négy, három, kettő, egy, zéró …” - a CBS-től Harry Reasoner érzelmektől átfűtve és izgatottan tudósított a Cape-i startról. „Csodálatos volt” – mondta. Országos közönségének beszámolt arról is, hogy mennyire meglepte az a sebesség, amivel a Vanguard elhagyta az indítóállását; gyorsabban, minthogy szemeivel követni tudta volna.

„Az egész olyan gyors volt” – mondta a meghökkent tudósító – „hogy valójában nem is láttam”. Még jó, hogy nem látta. A Vanguard ugyanis egy tapodtat sem mozdult arrébb. Pár centi nem sokat számít, ha pályára akarunk állni. A rakéta tüzet köpött, megrázkódott, előre billent, majd eldőlt – az amerikaiak szemét szinte perzselő, rettenetes tűzlabdává válva.

A kis műhold még csak fel sem szállt. Az ugyanis lerobbant a Vanguard tetejéről, majd Cape legyezőpálmái és gyér növénytakarója alá gurulva keresett menedéket, majd pedig a bokorból kezdte sugározni rádiójeleit. Az indításról tudósító újságírók számára szánalmas volt ez a hang.
Dorothy Kilgallen rovatvezető fogalmazta meg legjobban a problémát az amerikaiak számára. „Miért nem megy oda valaki, és hallgattatja már el végre?”"

A leendő első amerikai asztronautát dühítette, hogy a Szputnyik olyan nemzethez tartozik, ami még egy működő mosógépet vagy egy hűtőszekrényt sem képes összerakni. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Shepard ekkor a newporti Naval War College-ba járt, az admirálisok iskolájába, ahol olyan kiválasztottak tanultak, akik gyors ütemben emelkedtek a ranglétrán. A fiatal parancsnok helyettes szíve szerint inkább a maryland-i Patuxent River Haditengerészeti Légibázison lett volna, ahol új, kísérleti gépeket tesztelhetett volna. Repülni akart, nem pedig egy asztal mögött ülni. De feljebbvalói ígéretes tehetségnek tartották Shepardot, és a Naval War College-ra mutattak: „Menj.” Így utánégetők helyett könyvek lapjai égtek a kezei között.

Az újság szerint a Szputnyik aznap este látható, így Shepard kiállt az ég alá, hogy megnézze magának a műholdat. A szerencse rámosolygott. Dühös volt, hogy az a valami odafönn nem amerikai, hanem egy olyan országhoz tartozik, amit műszaki fejlettség szempontjából alacsonyabb rendűnek érzett – egy olyan nemzethez, ami még csak egy működő mosógépet vagy egy hűtőszekrényt sem volt képes összerakni.
Shepard kora este felnézett az égre. A magas nyomású levegő beszorult Rhode Island fölé, és a metszően hideg, őszi estén az égbolt teljesen tiszta volt.

A Szputnyiknak délnyugat felől kellett feltűnnie, hogy aztán északkeleti irányban folytassa útját, így Alan Shepard az Esthajnalcsillagtól délre fekvő területre koncentrált. Alighogy kényelmesen elhelyezkedett, meglátta a Nap fényét visszaverő csillagot. „A kis nyomorult” – mondta magában, ahogy a műhold közelebb ért.
Megdöbbenve nézte, ahogy a Szputnyik elhúz a feje fölött, majd eltűnik az északkeleti égbolton. Shepard tudta, hogy egy pillanatra a jövőt látta, és ki akarta merevíteni a pillanatot, nehogy ez a röpke üzenet a jövőből tovaszálljon. De csak annyit tehetett, hogy végignézte, ahogy a Szputnyik eltűnik a szeme elől, Nova Scotia felé, majd átszeli az Atlanti-óceán északi részét és Európát, hogy aztán hazai terepen, Oroszország fölött folytassa útját.

Úgy tűnt, mintha a Szputnyik megváltoztatta volna pályáját, mialatt a Föld felszíne fölött repült. De nem így történt, a Föld mozdult arrébb. A műhold mindentől függetlenül járta a maga útját, kilencvenhat percenként megkerülve a földgömböt stabil, láthatatlan pályáján, amiről a föld gravitációja nem engedte letérni. A Föld az egyenlítőnél óránként több ezer kilométeres sebességgel forgott alatta. Három órával és két földkörüli körrel azután, hogy Shepard megfigyelte a Szputnyikot, a Föld a műhold pályája alatt már 4800 kilométert fordult keleti irányba.

Most északkelet felé vezetett az útja, hogy aztán a Csendes-óceán déli területei fölé érjen, majd felfelé haladva átrepüljön az Edwards Légibázis fölött is. Ott egy másik fiatal berepülő pilóta akarta megnézni magának ezt az egeken átsuhanó, ember alkotta tárgyat.
Akkoriban Deke Slayton az Edwards vadászgépeket berepülő csoportjának (Fighter Test Group) nagyon tehetséges tagjai közé tartozott. Ezek a pilóták a világon mindenkinél magasabban és gyorsabban repültek. Ők voltak a legjobbak. Semmiségnek számított, ha 19 vagy 22,5 kilométer magasba kellett felrepülniük, hogy aztán onnan a hangsebesség több mint kétszeresével zúduljanak alá.

Aznap este Deke olyasmit akart látni, ami magasabban repült annál, ahol ő valaha is járt: mégpedig negyvenszer magasabban és tizenötször gyorsabban. Kutyájával, Ace-szel, ott állt a sivatagban, és az eget kémlelték. Deke meggyőződése volt, hogy ez valaminek a kezdete; és tudta, hogy hamarosan a lélektelen gépeken kívül emberek is lesznek odafönn.

Ace dühösen megugatott valamit a sivatagban. Meg is kergette volna, ha Deke nem fogta volna erősen a pórázt, miközben kitartóan egyre csak az esti égboltot nézte. Valami olyat keresett, ami mozog. Addig várt, amíg egyértelmű lett számára, hogy csak a csillagok és a bolygók vándorolnak arrébb a feje fölött, meg az, amit a Pegazusnak hitt, a repülő lónak, ami most a déli hegyek irányába vágtázott. Biztos rossz helyen vagyok – gondolta.
Ace kezdett türelmetlen lenni, Deke pedig sarkon fordult, és hazafelé vette az irányt. A kutya nem sejthette, hogy egyik fajtársa rövidesen történelmet ír."

Mindössze egy kislabdának nevezte Eisenhower és az amerikai kormány a szovjet Szputnyikot. El akarták bagatelizálni a dolgot, az amerikaiak viszont rettegtek. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Von Braun McElroyhoz fordult. „Tudtuk, hogy meg fogják csinálni” – mondta élesen. „Erről beszéltek, mi pedig tudtunk róla. Most mondok magának valamit, Miniszter úr.” Az elfojtott dühtől egy pillanatra megbicsaklott a hangja. „Tisztában van azzal, hogy a Vanguardra tettünk fel mindent. Az elnök számít a Vanguardra. Most szólok, hogy a Vanguard kudarcra van ítélve.”
McElroy hárító mozdulatot tett. „Doktor, még nem én vagyok az új miniszter. Nincs felhatalmazásom arra, hogy –”
„De majd lesz” – vágott közbe von Braun nyersen. „Önből miniszter lesz, és akkor lesz felhatalmazása is” – mondta keményen. „Az ég szerelmére, hagyjon minket érvényesülni! A rakéta készen áll. Csak adjon nekünk szabad utat, Miniszter Úr. Adjon szabad utat. Hatvan napon belül fel tudunk bocsátani egy műholdat.”

Medaris gyorsan utánaszámolt a rájuk váró munkának, és helyesbítette felvillanyozott barátját: „Nem, Wernher, kilencven napra lesz szükségünk.”
„Engedjen minket szabadjára” – kérte von Braun, majd sietősen elhagyta a termet, anélkül, hogy hátranézett volna. Csak a barátai vették észre szemében a düh és a frusztráció könnyeit. A világ sokkos állapotba került, és félt. Egészen mostanáig elképzelhetetlen volt, hogy egy műhold keringjen az emberiség feje felett. Pánikkeltő szalagcímek ismételték, hogy a Szputnyik – hatalmas sebességgel és megállíthatatlanul – egyre-másra csak rója földkörüli köreit. Ez pedig az amerikaiaknál jobban senkit nem zavarhatott.

Az Egyesült Államokat a műszaki fejlesztések terén egyeduralkodónak tartották, akik mögött nagy lemaradásban kullogtak a szovjetek. A műhold felbocsátása nem csak azt jelezte, hogy a fejlett technológiák birtokában vannak, de most először azt is bebizonyította, hogy az orosz hadsereg rendelkezik a nukleáris fegyvereket kontinensek és óceánok fölött célba juttató rakétával is.
 
Az amerikai légteret megsértették. A II. Világháború alatt egyetlen náci vagy japán repülő sem tett ilyet, és erre most itt van az orosz Szputnyik, ami napjában többször is áthalad az USA fölött. Az Eisenhower kormányt mindez váratlanul érte. Általában a szóvivők megpróbálták elbagatellizálni a szovjet eredmény jelentőségét, valamint az általa felvetett nemzetbiztonsági kérdéseket. „Végülis” – nyilatkozta Eisenhower egy sajtótájékoztatón – „mindössze arról van szó, hogy az oroszok feldobtak egy kislabdát a levegőbe.”

Nyikita Hruscsov, a szovjetek első számú vezetője viszont másképp látta a dolgokat: büszkén hirdette, hogy a Szputnyikkal bebizonyosodott a kommunizmus diadala a kapitalizmus fölött. „A világ népei mind erre a műholdra mutogatnak” – állította. „Ők most arról beszélnek, hogy az USA-t legyőzték.”
És az emberek valóban kémlelték az éjszakai égboltot, remélve, hogy legalább egy pillantást vethetnek a műholdra.

Az újságok, a rádiók és a televíziók arról tudósítottak, hogy a Szputnyik olyan fényes, mint egy négy-magnitúdójú csillag; a szerencsések pedig megfigyelhették, amint ez a hihetetlen égitest áthalad a fejük fölött. Erre valamivel napnyugta előtt vagy napkelte után kínálkozott a legjobb alkalom, amikor a földön még sötét volt, de a nap sugarai már megvilágították az új műholdat. Newportban, Rhode Islanden egy fiatal haditengerészeti berepülő pilóta, Alan Shepard is komoly érdeklődést mutatott iránta."

"Eisenhower látta, milyen pusztításra képesek von Braun V-2-es rakétái a védtelen városokkal szemben. Von Braun viszont pontosan tudta, hogy Eisenhower se nem bocsát meg, se nem felejt." Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

A Szputnyik a világ körüli száguldozása során megkezdte átrepülését az Egyesült Államok keleti része fölött. A pályája szinte pontosan az alabamai Huntsville fölött haladt, ahol épp egy gondosan előkészített estét készült tönkretenni.

Több mint nyolcszáz kilométerrel a Szputnyik alatt, a Szárazföldi Haderő rakétacsapata épp a Redstone Arsenalban tartott koktélpartit. Washingtoni fejesek is részt vettek az esten, részben munka, részben lazítás céljából. Neil H. McElroy is a vendégek egyike volt, akit nemrég jelölte Eisenhower elnöke védelmi miniszternek. Wernher von Braun örült a hírnek: McElroyt a tettek és gyors döntések emberének tartotta. McElroy váltja a Charles E. Wilson
jelenlegi védelmi miniszter, aki az űrrepülést értelmetlennek tartotta, és von Braun csapatának minden kísérletét csírájában elfojtotta, ami arra irányult volna, hogy egy műholdat földkörüli pályára állítsanak.

Von Braun nagyon várta, hogy találkozzon a miniszterjelölttel. Táblázatokkal, ábrákkal, diákkal és adathegyekkel megpakolva érkezett, de nem csak ezzel: a fantasztikus vacsora útmutatása alapján készült. Von Braun legalább annyira volt a társaság lelke, mint amekkora zseni volt a rakétatudomány terén. Magas, szőke, szögletes állkapcsú ember volt, az űrrepülés iránti csillapíthatatlan lelkesedéssel, emellett a bürokrácia útvesztőiben is jártas volt.
Wernher tudta, hogy Amerikában csak az emberei rendelkeznek annyi tapasztalattal, hogy képesek legyenek egy műholdat földkörüli pályára juttatni. Azt is tudta, hogy függetlenül attól, hogy mi megy Washingtonban, ugyanennek az elnöknek a csapatai harcoltak a Wehrmachttal, és látta, milyen pusztításra képesek von Braun V-2-es rakétái védtelen városokkal szemben. Von Braun pontosan tudta, hogy Eisenhower se nem bocsát meg, se nem felejt.

Von Braun amerikai barátjához és támogatójához csatlakozott, John B. Medaris vezérőrnagyhoz, aki a Szárazföldi Erők Ballisztikus Rakétaügynökségének parancsnoka volt Redstone-ban, és próbálta elővezetni a műhold indításának ügyét egy felturbózott Redstone rakéta segítségével. Arról vitatkoztak, hogy a Vanguard Projekt csődöt fog mondani, és, hogy a Szovjetunió borsot tör az USA orra alá, amikor pályára állítja majd az első műholdat.

Aznap este von Braun lenyűgöző előadásmódjában tájékoztatta McElroyt annak lehetőségéről, hogy a Szárazföldi Erők rakétáival valósulhat meg az amerikai űrutazás. McElroy érdeklődéssel hallgató és értő fülekre talált. Wernher és Medaris ujjongott örömében, mivel úgy érezték, hogy végre átment az üzenet.

„Dr. von Braun!” Wernher félbehagyta a megkezdett mondatát. Valamennyien egy férfi felé fordultak, aki berohant a szobába. „Megcsinálták!” kiabálta Gordon Harris, a rakétacsapat PR-igazgatója. „Mit csináltak meg?” – kérdezte von Braun.
„Az oroszok … ” – Harris odarohant von Braun, Medaris és McElroy társaságához. „Épp most jelentette a rádió, hogy az oroszok sikeresen pályára állítottak egy műholdat!” A szobában megfagyott a levegő. „Milyen rádión?” – szegezte von Braun a kérdést Harrisnek.
„Az NBC.” Harris levegő után kapkodott. „New Yorkban az NBC. A Moszkvai Rádió közleményét vették át. A műhold hangját is vették. A BBC úgyszintén – ”
„Miféle hangot?” – vágott közbe von Braun, akinek hangja higgadt és érzelemmentes volt. „Csipogó hangokat” – mondta Harris. „Ugyanazokat, újra és újra. Ez minden. Csipogás.”"

"Úristen, Bill, tudod mit jelent ez? Az oroszok épp most állítottak egy műholdat földkörüli pályára!" A szovjet Szputnyik először az amerikai szerkesztőségeket sokkolta. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"A Szputnyik híre végigsöpört a világon. Az ország szerkesztőségeibe kötött Associated Press nyomtatókon öt csengő szólalt meg egyszerre, jelezve, hogy vezető sztori érkezett. A szerkesztők és riporterek gyorsan a nyomtatóból megjelenő papírhoz rohantak. Nem akartak hinni a szemüknek. Az NBC New York-i szerkesztőségében sem történt ez másképp.

Bill Fitzgerald szerkesztő éppen végzett a következő híradójával. Dermedten ült az asztalánál, amikor a gépek csörömpölni kezdtek. A csengők hangja visszhangzott a nagy szerkesztői teremben, ahogy asztalától a távírószobába ment, és megállt a fő AP-gép előtt. Elkerekedett szemmel bámult a bejövő másolatra.

KÖZLEMÉNY

LONDON, OKT. 4. (AP) – A MOSZKVAI RÁDIÓ MA ESTI KÖZLÉSE SZERINT A SZOVJETUNIÓ FÖLDI MŰHOLDAT INDÍTOTT. AZ EZÜST SZÍNŰ, KOSÁRLABDA MÉRETŰ MŰHOLD TÖMEGE 83,5 KILOGRAMM.
A MOSZKVAI RÁDIÓ SZERINT 96 PERCENKÉNT KERÜLI MEG A BOLYGÓT, PÁLYÁJÁNAK LEGMAGASABB PONTJA 916 KILOMÉTERRE VAN, ÉS TÖBB MINT 27350 KM/H SEBESSÉGGEL SZÁGULD.

„A fenébe!” – Fitzgerald undorodva köpött egyet. Nem is annyira a hír tartalma miatt, jóval inkább azért, mert a teljesen kész híradóját most lehúzhatta a WC-ben. Kisietett a távírószobától a széles hírközponton át, és berontott Morgan Beatty irodájába. „Mo’, frissítenünk kell” – ordította. „Az egyik átkozott orosz rakéta elszabadult, és egy kosárlabdát, vagy mi a fenét elvesztettek az űrben.”

A tapasztalt híradós hitetlenkedve nézett a felpörgött szerkesztőre. „Add azt ide” – kérte, kikapva a távirat másolatát Fitzgerald kezéből. Olvasás közben egyre jobban elkerekedett a szeme. „Úristen, Bill, tudod mit jelent ez? Az oroszok épp most állítottak egy műholdat földkörüli pályára! Erről beszéltek, és most – a fenébe is – tényleg megcsinálták.” A felismerés lassan áthatotta Fitzgeraldot. Vett egy mély levegőt. „OK, mitévők legyünk, Mo?”

„Legjobb lenne egy gyorshírt kiadni” – vágta rá Beatty. „Azonnal be kell jelentkeznünk élőben.” Kirúgta maga alól a székét, és a távírószoba felé vette az irányt, miközben válla fölött még visszakiáltott: „Állítsátok rá az RCA rövidhullámú állomást! Állítsátok rá a műhold frekvenciájára. Szükségünk van ennek az izének a hangjára, amikor elhúz fölöttünk.”"

"Koroljovot azonban gyorsítórakétájának pirotechnikai csodáinál sokkal jobban érdekelték a konzol kijelzői által mutatott értékek. A számok pedig tökéletesek voltak." Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Miután a műszaki problémákat elhárították, az események futószalagon követték egymást. Az emberek biztonsági okokból elhagyták az indítóállást, vaskos betonfalak mögött kerestek menedéket. A visszaszámlálás gyorsan ment, ezt azonban csak az indítócsapat, egy maroknyi vezető szakértő, és a jelenlévő kommunista tisztviselők hallhatták. A világ többi része hatalmas sokk előtt állt.
„Gotovnosti djesjat minut.” Tíz perc, és folytatódik a visszaszámlálás.

A hatalmas indítóállványzat a munkaállomásokkal és a köldökzsinórokkal hátrafelé gurult, a többi rögzítőállvány hátrahajlott. A rakétát és az állványzatot összekötő utolsó, áramellátást biztosító köldökzsinórok vaskos fekete kígyók, tekergőzve zuhantak alá. Az R-7 már magában állt, szuperhideg üzemanyaga jeges ködfelhőket lélegzett az éjszakába.
Az R-7 belső rendszerei életre keltek. A percekből másodpercek lettek, és a visszaszámlálás utolsó pillanatai hulló falevelek módjára tűntek tova. „Tri … Dva … Odin …” Koroljov hangja hallatszott: „Zasiganije!” Gyújtás!

A zöldes-vörös lángból összefüggő tűztakaró alakult ki, ami bevágódott a vasbeton csatornákba – egy pillanat alatt nappallá változtatva az éjszakát: az elhagyatott táj fénylő narancsszínbe borult. A mesterséges nappalt röviddel később hosszantartó dübörgés követte, és kilométerekkel arrébb is minden megremegtetett.

Az R-7 a Niagara vízesést megszégyenítő tolóerejével felemelkedett az éjszakai égboltba. Ahogy egyre magasabbra ért ez az egekbe törő fényes csillag, úgy borult fokozatosan ismét sötétbe az indítóállás. Az orosz rakéta percek alatt eltűnt az Aral-tó fölött. Koroljovot azonban gyorsítórakétájának pirotechnikai csodáinál sokkal jobban érdekelték a konzol kijelzői által mutatott értékek. A számok pedig tökéletesek voltak. A hajtóművek időben álltak le, a rakétafokozatok a terv szerint váltak szét egymástól, és – amikor az utolsó hajtómű is kihunyt – a műholdról levált védelmező fémburka, majd kirepült a világűrbe.

Attól kezdve, hogy a műhold a rakéta energiaellátó rendszeréről levált, és magára maradt, világszerte a Szputnyik (Útitárs) néven vált ismertté. Az égi mechanika törvényeinek engedelmeskedve azonnal zuhanni kezdett a Föld középpontja felé: széles, elnyújtott íven haladt, a bolygó görbülete percenként 480 kilométeres sebességgel szaladt ki alóla. A Szputnyik pályára állt.

Kilencven perccel később a még mindig gőzölgő indítóállás fölött száguldott el, miközben transzmittere életerős bíp-bíp-bíp-hangjeleket bocsátott ki magából, ami ezután hangszórókon keresztül harsogott szerte Bajkonurban. Gratulációk és örömujjongások robbantak ki az indítóállás környékén álló megfigyelőkből. Koroljov a kollégáihoz fordult.
„Ma” – kezdte mondandóját mély átérzéssel – „az emberiség legnagyszerűbb fiainak álmai valóra váltak. A világűr ostroma megkezdődött.”"

Koroljov, az oroszok főkonstruktőre megkapta azt a politikai támogatást, amiben az USA-ba telepített Wernher von Braun nem részesülhetett. Le is körözték őket. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Ha a huntsville-i Redstone Arsenal dimbes-dombos környéken fekvő, fenyvesekkel borított vidékéről mintegy tizennégy és félezer kilométert keletre repülünk, egy kopár, kihalt vidék fogad minket a Szovjetunió Bajkonur régiójában, az Aral-tó közelében.

Csak egy-két vízinövény képes megélni a tó terméketlen állóvízében. Az itt élő kevesek teveháton közlekednek. 1955-ben egy tudósokból, rakétamérnökökből, műszakiakból, munkásokból, szakácsokból, ácsokból és kőművesekből álló kis különítmény érkezett erre a kietlen, távoli közép-ázsiai vidékre.

Primitív körülmények között tengődtek, amíg fel nem épültek új otthonaik és munkahelyeik: az új korszakba lépő Oroszország fiai és lányai hatalmas betondombokat emeltek, amiket részben földdel fedtek be. Hatalmas acéltornyok nőttek ki a talajból, és uralták a sivár tájat. Rejtve a világ szeme elől, ezek a férfiak és nők felépítették a világ első űrkikötőjét, a Bajkonur Kozmodromot.

Rakétákat fejlesztettek és teszteltek itt, végül 1957. október 4-én este egy ragyogó fényárban fürdő, nagy fehér rakéta köré gyülekeztek. A rakéta volt a templom, a sietősen mozgó kis alakok pedig a hívek tömegei. A nap nagy részében a rakéta bosszantó műszaki problémákkal küszködött, ezek miatt rengetegszer meg kellett szakítani a visszaszámlálást. Az eredetileg hajnalra tervezett start pillanata végül karnyújtásnyira került. A rakéta neve R-7 volt, ami elég egyszerű név egy ilyen átütő jelentőségű óriás számára.

Nem messze tőle, az indítóállás fémfalú szobájában Szergej Koroljov egy avitt faasztal előtt ült, mikrofonnal a kezében: innen vezényelte a visszaszámlálás menetét, a megszakítások és a folytatások sorozatát. Koroljov a Szovjetunió első számú rakétamérnöke volt, aki – Wernher von Brauntól eltérően – országa vezetőjének, Nyikita Hruscsov pártfőtitkárnak bizalmát és támogatását élvezte. R-7-ese a Redstone-nál négyszer erősebb volt, és épp egy műholdat készült földkörüli pályára állítani, hogy örökre beírja Oroszország nevét a történelembe.

Koroljov briliáns elméjű, lényegre törő ember volt. Nem szerette a puccos környezetet, és röviddel Kozmodromba érkezése után két kezével épített magának egy kis favázas házat: egy fokkal nem jobbat, mint amilyenekben az orosz parasztcsaládok laktak. Az alapvető különbséget Koroljov házának helyzete jelentette: félúton állt a rakéta-összeszerelő épület és az R-7 indítóállása között.
 
Semmit nem bízott a véletlenre: elkísérte a műszakiakat és a fémmunkásokat az alkatrészboltba; személyesen segédkezett az emberiség első műholdjának megtervezésében és megépítésében. Nem akarta túlbonyolítani, ezért alumíniumötvözetből készített egy gömböt, amit négy elálló antennával, és két akkumulátorról üzemelő rádió transzmitterrel szerelt fel –utóbbiak dallamtalan énekét hallja majd az egész világ. A műholdat egy fémből készült hegyes orrkúpba helyezte, majd végignézte, ahogy a technikusok a hatalmas gyorsítórakéta tetejére emelik."