"Az Invaderek olyan szoros kötelékben repültek, hogy akik csak látták, azt hihették, hogy mind a hat gépet egyetlen pilóta irányítja." Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"Deke Slayton volt a főpilóta, akit az új Republic F-105 Thunderchief tesztelésével bízták meg. A hangsebesség duplájával repülő vadászbombázót arra tervezték, hogy éjjel-nappal bevethető legyen, bármilyen időjárási körülmények között. Amikor Slayton repült a géppel, a többi pilóta az Edwardson lecuccolt a Repülésműveletiek Előkészítő szobájában, és őt figyelték. Egy nap a berepülő pilóták szokás szerint bezúdultak a szobába, és meghallották az ismerős hangot: az öblös morajlást, ami az F-105 sugárhajtóművének indítását kísérte.
Tartálykocsik, mentőautók, tűzoltók és közvetítőkocsik voltak mindenütt, a pilóták pedig nézték, ahogy a Thunderchief ráfordul a felszállópályára, orrával finoman biccent, ahogy Deke Slayton lefékezte a gépet. Ellenőrizte a műszereket, mielőtt a torony engedélyt adott volna a felszállásra.
Növelni kezdte a 105-ös teljesítményét. Mély, süvítő hang száguldott végig a repülőtéren, ami visszhangzott a hangárokon, és rekedten üvöltött, ahogy Deke növelte a tolóerőt. Újra ellenőrizte a műszereket. Elégedetten nyugtázta a leolvasott értékeket, majd kieresztette a féket. A csapott szárnyú vadászbombázó intenzíven nekilódult. A fülkéből nézve a pálya gyorsan fogyott.
Deke sisakja alatt valószínűtlen süket csöndet hallott. Felemelte az orrfutót, egy pillanatra úgy tűnt, mintha a 105-ös megállt volna a levegőben, a föld pedig kifordult szárnyai alól: a sivatag barna színét az ég kékje váltotta. Deke érezte, ahogy visszahúzódik a futómű, és a helyére rögzül, a fedőajtók pedig becsukódtak: most már semmi nem bontotta meg a gép felszínét. A sugárhajtású gépeket jellemző hihetetlen száguldással, nyílegyenesen az ég felé vette az irányt.
Mialatt az F-105-ös a tesztrepüléshez szükséges magasságot elérte, Deke gondolatai nagysebességű film módjára cikáztak fejében, vissza, sok évvel korábbra, amikor repülni kezdett. Emlékezett arra, amikor bejelentették, hogy az Egyesült Államok belépett a háborúba. Azelőtt még életében nem volt repülőgépen, de valahogy tudta, hogy az ég az ő igazi otthona, és rövidesen már fel is iratkozott a kadétképzésre.
A kadétok ezreihez hasonló kiképzésen vett részt, akikből vasmarokkal faragtak tapasztalt pilótákat. 1942-ben, egy évvel jelentkezése után, szerezte meg ezüstjelvényét, és már úton is volt a harctérre. A következő pillanatban már Európa fölött repült B-25-ös középkategóriás bombázókkal: erős légvédelmi tűzben, fürge, német vadászgépek között találta magát, akik Deke bombázóját egy célkereszten át látták. Ez nem a hősködés ideje volt. Repülni, ledobni a bombákat, majd visszaverekedni a géppel a bázisra. A Harmadik Birodalmat legyőzték, Deke-et pedig a Csendes óceáni térségbe vezényelték át, ahol még mindig dúlt a háború.
B-25-ösét a dinamikus A-26 Invaderre váltotta, ami egy laposhasú támadó-bombázó volt. „Ekkor voltam igazán elememben” – emlékezett vissza. „Az alacsonyan, egymás mellett repülő hat Invader összehangoltan csapott le a tetves fedélzet kellős közepére, aztán köszönjük, ennyi volt. Propellereink felkavarták az óceánt, és sós vizet permeteztek, miközben a japán partoknak rontottunk."
Az Invaderek olyan szoros kötelékben repültek, hogy akik csak látták, azt hihették, hogy mind a hat gépet egyetlen pilóta irányítja. Amikor Deke és bajtársai célra tartottak, mindenki egyszerre nyitott tüzet, és nem kevesebb mint nyolcvannégy nehéz gépágyú végzett pusztítást, darabokra szaggatva célpontjukat."
