Asztronauta nem akárkiből lehetett: Alan Shepard navigáció nélkül, zuhogó esőben, vaksötében küzdötte magát vadászgépével vissza a repülőgép-hordozó fedélzetére. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"A szélvédőn nem lehetett kilátni a szakadó esőtől: Alan Shepard eltévedt a sötét tenger felett. Navigáció híján semmi nem vezethette vissza az anyahajóhoz. A rádiók hol életre keltek, hol kikapcsoltak, jelezve, hogy bármelyik pillanatban örökre elnémulhatnak. Ez a helyzet legalább annyira kilátástalan volt, mintha csak egy kondér New Hampshire-i vendégmarasztaló juharszirupba pottyant volna bele. De nem akart kiugrani a gépből egy ejtőernyővel, egyenesen bele a viharos tengerbe. Akkor lett volna csak igazán kilátástalan a helyzet. Csodálatos. De vészhelyzetet jelenteni?
„Még hogy én?” – kérdezte hangosan. „Egy vadászpilóta? Egy haditengerész vadászpilóta vészhelyzetet jelentsen? Kizárt dolog!”
Ennek semmi köze nem volt a macsósághoz. Alan Shepard esetében távolról sem erről volt szó. Ahogy arról sem, hogy képtelen lett volna a kudarccal együtt élni. Mindennek semmi köze nem volt az egójához. Alan számára a vészhelyzet bejelentése azt jelentette, hogy önmaga számára beismeri: van olyan helyzet, amiből nem tud kimászni. Ez pedig megengedhetetlen. Azt jelentette volna, hogy abban a helyzetben, amibe belekerült, nem tudja használni a gépét. Egy ilyen tartalmú rádióüzenetből ordított, hogy segítségre van szüksége. Azt jelentené, hogy a helyzet kifogott rajta, többé már nincs birtokában annak a különleges valaminek, amivel a saját problémáit eddig kezelni tudta. Bízz magadban…
Rohadt igaz. Ideje felvértezni magát a tudattal, hogy magabiztossága még mindig a régi, képességeivel pedig a legvégsőkig tudja uralni a helyzetet, függetlenül attól, milyen meglepetést tartogat még számára a Banshee. Lehozza ezt a gépet a benne ülő emberrel együtt a fedélzetre, még ha minden ellene esküszik is.
Érezte, ahogy az ismerős nyugodtság érzete szétárad benne. Visszaemlékezett tanulmányaira, és átvette azokat a lépéseket, amiket a kiképzés és a repülés korábbi éveiben szívott magába. Visszament az alapokhoz. Itt semmi extra.
Odarepült, ahol érzése szerint a repülőhordozónak lennie kellett, és egyre nagyobb négyzeteket írt le gépével a tenger fölött. A „táguló doboz”: ez alap. Egy irányba repülünk valamennyit, majd csinálunk egy kilencven fokos fordulót, és ezt addig ismételjük, amíg a négyzet oldalai össze nem érnek. Akkor már egy nagyobb négyzetet rajzolunk az égen, aminek minden oldala a horizontig tart. Ha így, egyre nagyobb terület fölött folytatja a keresést, biztosan nem téveszt semmit sem szem elől odalenn.
Próbáljuk meg alacsonyabban – mondta magának. A gép orra lebukott, győzelem! Most kismagasságon repült, ahol ijesztő ütemben fogyott az üzemanyag, de legalább a felhők alatt volt. Folytatta a keresést. Egyik oldal, második, harmadik és negyedik. Hajó sehol.
Nagyobbra vette a négyzetet, és még alacsonyabbra ereszkedett. Nem maradt túl sok üzemanyaga, és az is úgy futott át a Banshee-n, mint a víz a nyomás alatt lévő tűzoltóvezetéken.
Ekkor egy halványpiros fényt vett észre maga előtt. Egy rombolónak kellett ott lennie, ami oldalról kísérte a repülőgép-hordozót! Elfordult a négyzetek közepe felé, majd gyönyörködött az esőfüggöny és a felhők mögül hirtelen előbukkanó látványban. Csodálatos, csodálatos! Az Oriskany gyorsan betöltötte egész látóterét. Figyelmeztette magát, hogy a bulinak ezzel nincs vége. Még vár rá egy éjszakai landolás – rossz időben, egy fel-le mozgó fedélzetre, és talán öt percre elegendő üzemanyaga maradt. Ha elrontja a landolást, gépe forró kődarab gyanánt hullik a tengerbe.
Az esőn át a repülőhordozó fényei homályosan látszódtak, mintha csak egy mozgó fátyolon át nézné. De most nem volt idő arra, hogy ezzel foglakozzon, a Banshee-val a végső megközelítéshez készülődött. Most aztán óvatosan. Egyenesbe hozta a gépet a landoláshoz. A sebesség is rendben. Oké, mehet a futómű. Három csodálatos zöld fény villant fel a vele szemközti műszerfalon, jelezve, hogy a futómű kinn van, rögzített helyzetben. Soha egyetlen karácsonyfa nem volt még ilyen szép. Egészen idáig nem tudhatta, hogy képes lesz-e kiengedni őket. Legalábbis, nem tudhatta egy elektromos hiba esetén. Hívhatjuk szerencsének, sorsnak, csodának. A lényeg, hogy a futómű kinn volt, akárcsak a horog, ami majd beleakad a fedélzeten keresztben kifeszített életmentő kábelbe.
Futó lenn, fékszárnyak kinn, sebesség rendben. Egyetlen lehetőséged van, Alan. Ott a hajód, az időjárás borzalmas, és a repülőgép-hordozó fedélzete inog, fel-le emelkedik, de legalább ott van, pont veled szemben.
Nem foglalkozott azzal, hogy mi lesz akkor, ha eljátssza ezt a lehetőségét, kizárta tudatából, hogy meg kell kerülnie a hajót, és újra kell kezdenie az egész manővert. Erre már nem volt elegendő üzemanyaga. Stabilan tartotta hát a Banshee-t, miközben egy láthatatlan vonal mentén halálpontosan ereszkedett lefelé.
Hatalmas rázkódással érkezett a fedélzetre. Azonnal érezte, hogy a horog elkapta a kábelt. Jól hozzávágta a fedélzethez a gépet, a pokolba is. De akkor is: ez csupán egy „normál landolás” volt egy repülőgép-hordozó fedélzetére.
„Normál landolás, a fenébe is” – mondta magában. Nevetett. Semmi probléma nincs azzal, ha „irányított becsapódással” érkezünk vissza. Egy hordozó fedélzetére minden landolás csodálatosnak számít, ha utána saját lábunkon elsétálhatunk. Lemászott, és ruganyos léptekkel, felszabadultan hagyta maga mögött a gépet."
