Shepard 22 800 méter magasan volt, amikor a Tiger hajtóműve hirtelen leállt. „Egyik pillanatról a másikra elment a kabinnyomás, és a fülketető is kezdett jegesedni.” Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"1958. végére akadtak más jelentkezők is, akik készen álltak arra, hogy berepülő pilótából asztronautává avanzsáljanak. Köztük volt egy fiatal haditengerész százados, aki szintén meghallotta a NASA hívó szavát: Alan Shepardnek hívták. Bár Deke sosem találkozott Sheparddel, hallani hallott róla.
Alan ugyanis pokolian jó pilóta hírében állt, és történetek keringtek arról, hogyan küldte a Haditengerészet az Edwardsra, hogy ott egy megnövelt teljesítményű Grumman F11F Tiger lelkét is kifacsarja. Ennek a szárnyas tigrisnek fölöttébb rossz volt a renoméja, és megvolt az a csúnya szokása, hogy oda-odakapott.
A teszt reggelén Alan beszíjazta magát a Tigerbe, begyújtotta a hajtóművet, végigment a felszállás előtti rutinműveleteken, majd elkezdett gurulni az Edwards egyik felszállópályáján, hogy megdolgozzon a napi betevőért.
Az F11F-nek a fordított legyezőirányú mozgásával voltak problémái, amit a Grumman megpróbált kijavítani: amikor a kísérleti gép elérte a hangsebesség kétszeresét, és a pilóta belekezdett egy fordulóba, a gép vadul megpördült a tengelye körül.
Shepard 22 800 méter magasan volt, amikor a hajtómű hirtelen leállt. „Egyik pillanatról a másikra elment a kabinnyomás, és a fülketető is kezdett jegesedni.” – idézte fel.
Shepard alig látott valamit a szélvédőn át, de annyit azért igen, hogy kiszúrjon magának egy biztos támpontot a horizonton, amihez viszonyíthatja helyzetét, így egyensúlyban, irányítása alatt tarthatta a gépet. Túlnyomásos ruhája szorosan ölelte testét, és oxigénnel látta el; egy műszerfalra vetett gyors pillantással megállapította, hogy az irány megtartásához szükséges alapvető berendezései azért működnek.
Kis időre az F11F nem volt több egy darab szárnnyal ellátott fémtömbnél, ami hajtómű híján egyre csökkenő sebességgel száguldott felfelé. A még működő berendezések megerősítették Shepardot abban, hogy enyhe fordulóban volt, és képes a Tigerrel egy hosszan elnyújtott íven lefelé vitorlázni.
Hirtelen hangosan felnevetett. A vitorlázás erős túlzás volt. Tény, hogy az F11F vitorlázott, de eközben megállíthatatlanul forogva zuhant le az égből, akárcsak egy Steinway zongora. Alan hagyta, hogy a gép tizenkétezer méterig süllyedjen, majd – tizenegy kilométerrel a sivatag fölött – újra megkísérelte begyújtani a hajtóművet.
Újabb háromezer méteres zuhanás követően a sűrűbb légrétegbe érve már több az oxigén, és ismét megkísérelte beindítani a gyújtást. Semmi reakció. Jég borította a fülketetőt, de a csillogó jégkristályokon túl távoli hegyeket látott, amik aggasztó sebességgel közeledtek felé.
Nagyjából ez volt az a pillanat, amikor kissé aggódni kezdett. Óriási ütemben csökkent a magassága, és jó esély volt arra, hogy repülése a hegyi lejtőkön, rommá törve ér csúfos véget. Még egy esélyt adott a dolognak, aztán ideje búcsút mondani a gépnek. És amikor a kődarabként zuhanó F11F háromezer hatszáz méteren volt, a hajtómű beindult!
Shepard egy csapásra visszanyerte a gép fölött az irányítást, és amint kitisztult a szélvédő, már készen állt arra, hogy azonnal leszálljon a sivatagos felszínre. Megállt, kimászott a fülkéből, az időtlen kézjelet, a középső ujját mutatva az F11F-nek, majd felkereste a tesztelési főnököt, és megírta jelentését."
