Az első amerikai asztronauták a Mercury Hetek voltak: előszeretettel ugratták egymást, a mai posztban az egyik első ilyen esetről olvashattok. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
„A számításba jövő berepülő pilótáknak meg kell felelniük bizonyos alapkövetelményeknek” – így szólt a NASA közleménye arról, hogy kiből lehet asztronauta. „Az ideális jelölt legalább ezerötszáz repült órával és minimum főiskolai végzettséggel rendelkezik. Kiképezték sugárhajtású gépek vezetésére, kellő tapasztalat és teljes körű képesítés birtokában van, ugyanakkor megfelel a nemzetbiztonsági kritériumoknak is. A jelentkező legfeljebb száznyolcvan centiméter magas lehet, testtömege nem haladhatja meg a 81,5 kg-t, és negyven évesnél fiatalabb.”
És, természetesen, köszönjük, nőkből nem kérünk. Ez alaptétel volt, egyik haderőnemnél sem dolgoztak női berepülő pilóták. Az országban szolgáló 508 férfi berepülő pilóta közül 110 felelt meg az űrügynökség elvárásainak. 1959. április 9-én a NASA bemutatta Amerikának a kiválasztott asztronautákat egy ünnepélyes sajtótájékoztató keretében, amit a történelmi Dolly Madison House-ban tartottak, a NASA Lafayette téren található ideiglenes főhadiszállásán.
A bálterem zsúfolásig tömve volt, de még mindig sűrű egymásutánban érkeztek a sajtó képviselői, miközben a színfalak mögött a NASA vezetése épp a hét berepülő pilótát készítette fel a velük való találkozásra. A riporterek ordítottak, kiabáltak, káromkodtak egymásra, miközben a legjobb helyekért vívtak elkeseredett harcot, ahol majd kameráikat és hosszú száron ülő mikrofonjaikat felállíthatják. Igazi őrültek háza volt, izgalom és várakozás elegye volt a levegőben. A hét bátor önkéntes vezetésével Amerika most majd meghódítja a világűrt, és maga mögött hagyja az oroszokat. Ezek a férfiak fel mernek ülni egy rakétára, amik olyan gyakran robbannak fel Cape Canaveral fölött, és enyésznek el égő tűzgolyókként.
A Mercury Hetek az egész felhajtásból egy szót sem hittek el. A pokolba is, berepülő pilóták voltak, ennyi az egész. Mindössze magasabbra és gyorsabban akartak repülni, és ezen a téren bármit megtennének azért, hogy Amerika világvezető lehessen.
Viszont rettegtek még annak gondolatától is, hogy a hatalmas és neveletlen tömeg előtt kell beszélniük, főképp mivel a NASA a lelkükre kötötte, hogy semmi olyat nem mondhatnak, ami negatívan érintené az űrügynökséget.
A tisztviselők kezdték a színpad felé terelni a hét fiatalembert, ABC-sorrendben jelentve be őket a várakozó hatalmas tömegnek.
Alan Shepard a sor végére került, és megkönnyebbülten látta, hogy Deke Slayton közeledik felé. Túl voltak mindenen, és ez volt az első alkalom, hogy Shepard alaposan szemügyre vehette Deke-t. Megkönnyebbült, amikor látta, hogy Vasember Slayton legalább olyan ideges, mint egy macska a forró serpenyőn. Alan észrevette, hogy Deke csokornyakkendője fel-le utazik ádámcsutkáján, ahogy egyre-másra megköszörülte a torkát.
„Shepard” – Deke odahajolt hozzá. „Pokolian ideges vagyok. Volt már valaha ehhez foghatóban részed?”
Alan elvigyorodott. „Nam.” Felhúzta a szemöldökét. „Hát, nem igazán. De remélem, hogy gyorsan vége lesz.”
„Ühüm. Én is.” – vágta rá Deke.
Alan negédes mosollyal nézett rá. „Azok a csokornyakkendők…ööö… visszajöttek a divatba?” – kérdezte Deke-től. Ekkor már libasorban vonultak a hosszú, nemezborítású asztal felé, egyenesen fel a pódiumra.
„Mi baj az átkozott nyakkendőmmel?” – sziszegte vissza Deke.
„Ó. Hát, igazából semmi” – mondta Alan közömbösen. „Nem hinném, hogy a kamerák kiszúrják majd azt a tojás-, vagy ketchup-foltot, vagy bármi is az, ami rajta van.”
Deke még nem ismerte Alant, így fogalma sem lehetett arról, hogy éppen ugratja. Deke lenézett, és megpróbálta csokornyakkendőjét szeme elé húzni. Még akkor is ideges volt, amikor a NASA hivatalnokok leültették őket az asztalhoz, és egy Atlas-Mercury rakéta, valamint egy Mercury űrhajó makettjét helyeztek eléjük a földre."
