Hatalmas sajtótájékoztató előtt az egyik asztronauta csúnyán megszivatta társát, amikor elhitette vele: hogy foltos a nyakkendője. Az első amerikai asztronauták életében ez mindennapos dolognak számított. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"Erős reflektorok világítottak az arcukba, elvakította őket a ragyogás, pislogtak a velük farkasszemet néző arcok, lencsék és vakuk tengere láttán. Riporterek álltak, ültek, egyensúlyoztak, guggoltak mindenfelé, sőt, egyesek létrákon csimpaszkodtak. A NASA kifutófiúi sajtóközleményeket osztogattak szét a teremben. Lassan elült az alapzaj. Egy NASA-hivatalnok a mikrofonhoz lépett.
„Uraim, íme, az asztronauta-önkéntesek. Most készíthetnek képeket.” Erre elszabadult a pokol! Olyan volt, mint egy mozgó csorda. Könyökök, karok, térdek, lábak és integető kezek kusza tömege indult meg feléjük. Egyesek a helyükön maradtak. Mások a földön csúsztak-másztak, csakhogy jobb szögből fotózhassák le őket.
Egylábon ugráló emberek manővereztek a testek falán áthatolhatatlan falába ütközve. Férfiak és nők morogtak, acsarkodtak és átkozódtak, könyökkel furakodva előre, sőt, még a rugdosástól sem riadtak vissza, csakhogy kameráikat az új asztronauták arcába tolják. Olyan volt, mintha a kamerákat fel akarnák tolni az orrukon át egészen le a torkokba. Shepard megbökte Deke Slaytont és Wally Schirra-t a másik oldalán. „Ezek komplett őrültek.”
Shepard elkapta Deke pillantását, aki veszettül aggódott nyakkendője és az állítólagos plecsni miatt, amit nem látott. Ironikus volt, hogy ez a vadászgépeken edződött berepülő pilóta, aki a földgömb mindkét féltekéjén részt vett bevetéseken, és aki szembenézett a halállal, miközben Edwards fölött zuhant a föld felé az ország leggyorsabb sugárhajtású repülőiben, zavartan és kényelmetlenül érezte magát, mintha anyaszült meztelenül egy fához kötötték volna, és épp egy nagyon éhes oroszlán ebédje készült volna lenni.
Deke mást gondolt Alan Shepardról. Csodálattal nézte, hogy Alan milyen lazán bánt a sajtóval. Kuncogott és nevetett a média kígyómozgású emberei láttán. Mint amilyen az a seggfej is volt, aki épp a hasára mászott. Tyűű! Majdnem betörte a fényképezőgéppel az orrát. „Hé, Slayton! Megtennéd, hogy idenézel? Igen, erre! Mosolyogj!”
„Mosolygok” - mormogta alig hallhatóan maga elé. „Shepard mosolyog. Schirra is mosolyog. Isten minden gyermeke mosolyog. Úgyhogy mosolyogj, és kész. – mondta magában.
„Mondtál valamit, Slayton?” – érdeklődött Shepard. Slayton teliszájjal ránevetett. „Istenem, az a nyakkendő” – mondta Shepard. „Oké, hölgyek és urak” – vakkantott a NASA egyik PR-ese a sajtóra. A veterán Walt Bonney-ra ismertek rá benne. „Kérem, menjenek vissza a helyükre” – mondta nyomatékosan Bonney. „Foglaljanak helyet. Foglaljanak helyet! Köszönöm.”
Az izgő-mozgó fotósok és operatőrök utat törtek maguknak hátrafelé, belebotlottak egymásba, átestek egymáson, fenyegetéseket és káromkodásokat mondva, miközben a lehető legjobb helyet akarták kiharcolni maguknak, ahonnan még több képet és filmet készíthetnének. „Ennyi sajtkukacot” – morogta Slayton Shepardnek.
Most, hogy kicsit enyhült a sajtó ostroma, az asztronauták levegővételnyi szünethez jutottak. Shepard azon kapta magát, hogy vigyorog. Slayton megbökte: „Mi olyan rohadt vicces?”
„Csak arra gondolok, hogy most tutira megbuknék, ha a NASA stresszmérő-szenzorai még mindig rajtam lennének, úgy, mint a teszteken.”
Deke nem válaszolt. Gondolatai visszakanyarodtak nyakkendőjéhez és a rajta lévő tojásfolthoz, vagy bármi is legyen az: ezzel együtt örökítették most meg az utókor számára. Alan finoman meglökte a könyökével. „Semmi baja a nyakkendődnek, Slayton.” – mondta halkan.
Deke döbbenten nézett rá. „Mi van?”
Alan visszavigyorgott rá. „Ezt beszívtad!”
„Beszívtam? Mit? Mi a fenéről hablatyolsz itt nekem össze-vissza? Mit szívtam be?” Kezdte kapizsgálni. „Shepard, te egy –”
Bonney hangja szakította félbe, aki a NASA igazgatóját, T. Keith Glennan mutatta be éppen."
