Amerika egy évvel a szovjet Szputnyik előtt pályára állíthatott volna egy műholdat. Ez kizárólag a politika - és Eisenhower elnök - miatt hiúsult meg. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"Zord nap volt ez Amerika számára. A Vanguard kudarca vegyes érzelmeket váltott ki: a magabiztosság a múlté volt, megsértett büszkeség, zavarodottság munkált az emberekben – és a szovjet eredményektől való félelem.
Valamit tenni kellett. Eisenhower elnök végül meghajolta kritikus hangok előtt, majd engedélyt adott a Szárazföldi Erőknek és von Braun csapatának, hogy Jupiter-C-jüket – a 29-es Rakétát – tárolóhelyéről az indítóálláshoz szállítsák.
A felső rakétafokozatokba megbízhatóbb hajtóművek kerültek, majd Cape-en egy tizennégy kilós műholdat helyeztek el a tetején. A szatellitet nyolc kiló műszerrel szerelték fel, ezeknek kellett az űrbeli sugárzást megmérniük.
Eisenhower, és tudományos tanácsadója, James Killian, valamint a Fehér Házból többen nem akartak tudomást venni arról, hogy ez a rakéta ugyanaz az átkozott Jupiter-C, ami több mint egy évvel a Szputnyik előtt pályára juttathatott volna egy műholdat. A Szárazföldi Erőket megkérték, hogy ennek tényéről hallgassanak – igazából még a rakéta nevét is meg kellett változtatniuk, így lett a Jupiter-C-ből Juno 1.
Az erős szél okozta háromnapos csúszást követően 1958. január 31-én a Juno 1 készen állt a felszállásra. Este 10:45-kor Robert Moser tesztigazgató megnyomta azt a gombot, ami begyújtotta az első rakétafokozatot. A kezdetben erőtlen sárga lángok hirtelen minden irányba kicsaptak a rakéta alól. Egy elképesztő tűzgolyó lövellt szét, és pillanatok múlva robaj rázta meg Cape-et.
A perzselő lángok láttán hunyorgó megfigyelők szinte megmártóztak abban a csodálatos dübörgésben; vidám nevetés és izgatott kiáltások szakadtak ki a jelenlevőkből, miközben a tudósítók mindent megtettek azért, hogy túlkiabálják a robajlást. Férfiak és nők a szégyen legkisebb jelen nélkül sírva fakadtak, ahogy a Juno egyre magasabbra és egyre gyorsabban emelkedett. A rakéta tűzösvényt rajzolt az éjszakai égre, miközben von Braun csillagai felé tört.
A blokkházban a mérnök Ernst Stuhlinger kijelzői előtt ült, feszülten az izgalomtól. Amikor eljött az ideje, rádiójeleket küldött a rakétának, ezzel begyújtva a rakéta második, majd harmadik, és végül negyedik fokozatát.
Dr. Wernher von Braun-tól kérése ellenére megtagadták, hogy jelen legyen Cape Canaveralon, amikor teremtménye dübörögve elhagyja az indítóállást – attól a von Brauntól, aki bevezette Amerikát az űrkorszakba, és aki kisfiúként már a holdutazásról álmodozott a pusztító fegyverek helyett.
„Wernher, magára Washingtonban lesz szükség” – közölte vele Medaris tábornok. „Minden kulcsfigura a Pentagonban lesz; a pályára állást követően ugyanis sajtótájékoztatót tartanak.” „Cape-en is tudok sajtótájékoztatót tartani” – vetette ellen von Braun. „Ott kell lennem. Ott akarok lenni.”
„Brucker szerint fontos, hogy a Pentagonban legyen, erről nem nyitok vitát” – mondta ki a végső szót Medaris, Wilber Brucker hadügyminiszterre utalva.
Így hát von Braun szeretett rakétája felszállását egy hideg közvetítőszobában követte figyelemmel a Pentagonból Brucker, Dr. William Pickering, a NASA Jet Propulsion Laboratory vezetője (itt építették meg a műholdat), és Dr. James A. Van Allen társaságában. Van Allen az Iowa Egyetem munkatársa volt, ő gondoskodott a sugárzás-mérő Geiger-számlálóról, ami most a műholdon utazott.
Von Braun hihetetlenül rosszul érezte magát Washingtonban. Amint felszállt a rakéta, a füleiben hallotta szapora szívverését, majd felugrott a székéről, és fel-alá kezdett járkálni a teremben. Nagyon megkönnyebbült, amikor a negyedik rakétafokozat is a terv szerint bekapcsolt. De azt egyelőre senki nem tudta megmondani, hogy a műhold földkörüli pályára állt-e."
