Az amerikaiak első műholdja a start közben lerobbant a Vanguard-rakéta tetejéről, majd a bokrok közül kezdte sugározni rádiójeleit. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"Harminc nap múlva az oroszok újra megcsinálták. A Szputnyik 2 ezúttal elképesztő 508 kilót nyomott, és 1660 kilométer magasra emelkedett. A számok nagyon meggyőzőek voltak, különösen Amerikához képest, ahol még mindig azzal kínlódtak, hogy egy 1,3 kilós műholdat a Vanguarddal valahogy földkörüli pályára állítsanak. De az új Szputnyik rakománya keltette fel csak igazán a világ figyelmét: egy Lajka nevű kutya volt a fedélzeten.
Egy élő, lélegző teremtmény repül a Föld körül. Az orosz tudósok folyamatosan mérték az indítás okozta nyomásra az állat által adott fiziológiai reakciókat akár evett, akár aludt, akár ébren volt. Figyelték a pályára álláshoz szükséges nagy sebesség elérése közben kialakuló óriási g-terhelés következményeit, illetve mérték a hosszantartó súlytalanság élő szervezetre gyakorolt hatását is. Az Alan Shepardhoz és Deke Slaytonhoz hasonló berepülő pilótáknak nem volt kétségük affelől, hogy Lajkát rövidesen emberek követik: a második szputnyik már egy kutya szívhangjait sugározta a földre, a világot pedig felvillanyozta az új kor beköszöntét jelző kaland csábítása.
A szovjeteknek nem állt szándékában Lajka megmentése: a startot követő napokban megszűnt levegő utánpótlása, az állat pedig hypoxiás álomba merült, és fájdalommentesen elpusztult. Miközben Lajka elszunnyadt, az Egyesült Államok ébredezett mély álmából. A közvélemény végre amerikai színekben pályára álló műholdat akart látni.
Az Eisenhower kormány nyomására a Vanguard-csapat rakétáját kapkodva – hatalmas sajtóérdeklődés közepette – a Cape Canaveral-i indítóállásra állította. 1957. december 6-án, két hónappal a Szputnyik startja után, Amerika feszülten várakozott, ahogy a Vanguard visszaszámlálása az utolsó másodperceibe ért.
„Négy, három, kettő, egy, zéró …” - a CBS-től Harry Reasoner érzelmektől átfűtve és izgatottan tudósított a Cape-i startról. „Csodálatos volt” – mondta. Országos közönségének beszámolt arról is, hogy mennyire meglepte az a sebesség, amivel a Vanguard elhagyta az indítóállását; gyorsabban, minthogy szemeivel követni tudta volna.
„Az egész olyan gyors volt” – mondta a meghökkent tudósító – „hogy valójában nem is láttam”. Még jó, hogy nem látta. A Vanguard ugyanis egy tapodtat sem mozdult arrébb. Pár centi nem sokat számít, ha pályára akarunk állni. A rakéta tüzet köpött, megrázkódott, előre billent, majd eldőlt – az amerikaiak szemét szinte perzselő, rettenetes tűzlabdává válva.
A kis műhold még csak fel sem szállt. Az ugyanis lerobbant a Vanguard tetejéről, majd Cape legyezőpálmái és gyér növénytakarója alá gurulva keresett menedéket, majd pedig a bokorból kezdte sugározni rádiójeleit. Az indításról tudósító újságírók számára szánalmas volt ez a hang.
Dorothy Kilgallen rovatvezető fogalmazta meg legjobban a problémát az amerikaiak számára. „Miért nem megy oda valaki, és hallgattatja már el végre?”"
