"Önkéntesekből nem volt hiány, amikor a NASA belekezdett első asztronautái felkutatásába, de az űrügynökség szinte azonnal elvetette azt az ötletet, hogy hegymászók, autóversenyzők, nagy sebességű motorcsónak vezetők, ejtőernyősök és vakmerő őrültek köréből toborozzanak űrhajósokat." Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"A kaliforniai Mojave-sivatag egy kopár, barátságtalan, kígyók lakta hely, ahol a homok és a nap együttesen rég elfeledett kalandorok csontjait koptatja vakító fehérré. Erős széllökések tépázzák a Joshua-fák bütykös, töredezett ágait; olyanok, mintha a világvégén épült katonai objektum, az Edwards Légibázis sebesült őrszemei lennének.
A legkorszerűbb repülési központ szívében hatalmas hangárok magasodtak, a homoktenger közepén valamiféle káprázat gyanánt. A lapos, kiszáradt tómedret kedvelték a helyi berepülő pilóták, mivel minden irányban mérföldeken át nyújtózik, és így alighanem a világ leghosszabb leszállópályájával rendelkezik.
A NASA 1958-ben erre a helyre, az Edwards Légibázisra összpontosított, itt akart Amerika első asztronautáira rábukkanni. A Szputnyik repülése utáni kapkodás közepette létrehozott NASA átvette a korábbi N.A.C.A. feladatait, és az űr felfedezését lehetővé tévő új technológiák kidolgozása is a cég vállát nyomta. A NASA-ra várt, hogy kifejlessze azokat az eszközöket, amivel embereket lehet a világűrbe küldeni több mint huszonhétezer kilométeres óránkénti sebességgel, majd vissza is lehet őket hozni biztonsággal a földre.
A NASA rögtön akadályba ütközött, mivel egész egyszerűen nem voltak olyan mérnöki tapasztalattal és fegyelemmel rendelkező, magasan képzett berepülő pilóták, akikkel meg lehetett volna kockáztatni a repülést a világ legveszélyesebb járművének a fedélzetén.
Berepülő pilóták persze voltak, de mielőtt asztronauta lehetett volna bármelyikükből – hogy aztán átcsusszanjanak a légkör határán a bolygót körülvevő vákuumba – nem csak az űrrepülésre kellett kiképezni őket, hanem arra is, hogy szót értsenek a mérnökökkel és a tudósokkal, akikkel így közösen fektethették le az űrkutatás alapjait.
Önkéntesekből nem volt hiány, amikor a NASA belekezdett első asztronautái felkutatásába, de az űrügynökség szinte azonnal elvetette azt az ötletet, hogy hegymászók, autóversenyzők, nagy sebességű motorcsónak vezetők, ejtőernyősök és vakmerő őrültek köréből toborozzanak űrhajósokat. Megbízható, főiskolai diplomával rendelkező hivatásosokat kerestek, akikről a korábbi átvilágítások alapján tudni lehetett, hogy nem jelentenek biztonsági kockázatot.
Ennek a feltételnek sok katonai berepülő pilóta megfelelt, és az Edwards – mindössze 250 kilométerrel Los Angelestől északkeletre – az egyik olyan hely volt, ahol meg lehetett találni őket.
Ez egy csodálatos repülőtér volt, ahol a pilóták tetszés szerint száguldhattak le az égből, úgy, hogy mindig volt hova leszállni, és ahol nem ismeretlen volt a landolási sebesség korlátozása: sok pilóta megtapasztalhatta a földet érés izgalmát, hiszen sokszor nagyobb sebességgel landoltak, mint amennyi a legtöbb gép végsebessége volt akkoriban.
Szinte lehetetlen feladat volt meghatározni azt a tulajdonságot, amivel a bázison dolgozó berepülő pilóták speciális és nagyon zárt közösségét jellemezni lehetett. Csapatszellem, büszkeség, tisztelet, elkötelezettség, tudás és a bátorság: ezek mindegyikére szükség volt a leendő asztronauták esetében, ezek azonban sokat árulnak a pilóták egyéni adottságairól, akik közül mindenki nagy intelligenciával, gyakorlattal és szaktudással rendelkezett, és erős túlélési ösztönről tett tanúbizonyságot, miközben vasakarattal hajszolta a sikert.
Az Edwardson az őrültek ugyanis nem számíthattak hosszú életre."
