Hogy miért ember ment a világűrbe? Igazából egy kutyát akartak felküldeni, de azt túl kegyetlen dolognak tartották. Ilyesmikkel viccelődtek az első amerikai asztronauták a start előtt. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"Felkészült volt, és meglepően nyugodt, ahogy a május 5-i start ideje egyre közeledett. Május 4-én éjszaka azonban a többi asztronautára és Shepard segítőcsapatára óriási nyomás nehezedett. Shepardot leszámítva mindenki tojáshéjakon táncolt. Az időjárással, a rakéta megbízhatóságával, a mentőrakétával és minden egyébbel kapcsolatban félelmek gyötörték őket, senki nem merte szóba hozni ezeket a témákat. A levegő szinte megfojtotta Shepardot, ezért kijött a hálószobájából. Valakivel meg akart osztani érzéseit, így hát felhívta családját Virginia Beach-en.
Az első csöngés után meghallotta felesége hangját. „Helló.”
„Louise!”
„Szia, Alan.” Szünet. „Reméltem, hogy te leszel az.”
„Igen, én vagyok. A holnapi nap biztatónak tűnik. Szerintem szabad utat kapunk.”
„Ez csodálatos.” Alan érezte, hogy felesége mosolya megérinti őt a telefonon át.
„Úgy tűnik, hogy az időjárással minden rendben lesz” – mondta.
„Az lesz.” Kétség sem fér hozzá. „Ez lesz a te szerencsenapod.”
„Jó előérzetem van. Otthon minden rendben?”
„Minden a legnagyobb rendben, Alan. A srácok itt vannak.”
„Gondoltam. Beszélnék velük, és aztán a lányokkal.”
Pár perccel később, Louise visszatért a telefonhoz. „Megnézünk majd a TV-ben. Ne felejts el integetni, amikor majd felszállsz.”
„Rendben” nevette el magát Alan. „Kinyitom majd az ajtót, és kidugom a karom.”
Louise kuncogott, tele melegséggel és szeretettel. „Tedd azt. Vigyázz magadra, kedves. Siess haza.”
„Úgy lesz.”
„Szeretlek.”
„Én is téged, Louise.”
Mintha kicserélték volna: a beszélgetés felüdítette, és egy csodálatos és megnyugtató érzés kerítette hatalmába.
Bill Douglas repülőorvos korán reggel ébresztette Alant. Úgy indult a nap, mint bármelyik másik: Shepard vigyorgott magában, miközben megborotválkozott és lezuhanyozott, majd besöpörte marhafiléből, tojásokból, narancsléből és teából álló reggelijét. Ezután az orvosok kegyes irgalmára bízta magát, akik szokás szerint bökdösték, nyomkodták, méricskélték, majd egy orvosi szenzorokból álló berendezést illesztettek rá. Röviddel hajnali 4 óra után, immár teljesen beöltözve, elhagyta az S Hangárt Douglas és Gus Grissom társaságában: az indítóállás felé indultak. Egy furgon vitte őket odáig, ami Shepard szerint leginkább egy „szűk marhavagonhoz” hasonlított.
Hirtelen Grissomhoz fordult. „Hé, Gus, tudod, mi fán terem az igazi asztronauta?” A kérdést Bill Dana ijedt asztronautáját utánozva tette fel, Jose Jiminez akcentusával.
„Nem, Jose” – felelte Gus. „Áruld el nekem.”
„Bátor, megfelelő vérnyomása, és négy lába van.”
„Miért kell a négy láb, Jose?”
„Azért, mert igazából egy kutyát akartak felküldeni, de azt túl kegyetlen dolognak tartották.”
A furgon az indítóállásnál állt meg. Egy pillanat alatt minden megváltozott. Alan Shepard egy idegen világba lépett ki, vakító reflektorok közé, miközben az iszonyatosan hideg üzemanyag kábelekről leszakadt párakísértetekkel egy szellő kergetőzött. Ezüstös szkafanderében egy idegen bolygóról érkezett teremtmény volt.
Felnézett a magasba, ami ekkor kékesfehér fényben tündökölt, majd elkezdett az indítóállványzat liftje felé sétálni. Az űrhajó csúcsa hat emelettel magasodott a feje fölé.
Aztán hirtelen megállt, szinte megbabonázta a Redstone gyorsítórakétájának látványa a Mercury-űrhajóval a tetején: ez maga volt a „félelmetes szépség”. A kettőt, ahogy magában megjegyezte, várakozás vette körül. Nézte a folyékony oxigéntartályból gőzölgő párafelhőt. „Soha többé nem fogom látni ezt a rakétát” – mondta magabiztosan. Sisakkal a fején végigmérte az űrhajót: mindörökre be akarta égetni ezt a látványt az emlékezetébe."
