"Sisakja nekicsapódott a kagylóülésnek. Egy terrier jutott az eszébe, amint az állkapcsai közt egy patkányt ráz, és ezt a patkányt most Shepardnek hívták. " Ilyen volt a Freedom Seven startja. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"Egyáltalán nem fest rosszul a dolog! A fenébe, Shepard, ez simábban megy, mint gondoltad. Nyugi, srác. Gyönyörűen repül.
Shepard a Mercury Irányításhoz beszélt. „Itt a Freedom Seven. Kettő-egész-öt G. Kabin nulla-egész-öt. Oxigén rendben. A fővezeték huszonnégyen, a különakksi huszonkilencen.”
Egy megnyugtató „Rendben” volt Deke-től a válasz. Shepard ekkor már tömegének két és félszeresét nyomta. Eddig minden úgy ment, mint kés a vajban. A láng a Redstone alatt megnyúlt, ahogy a levegő körülötte egyre elvékonyodott.
Shepard az emelkedés legsimább részén ezzel túl is volt, de aztán jött a rögös út, a határ, amin át kell lépnie, mielőtt az atmoszféráját maga mögött hagyhatná. A Redstone zötyögött, vibrált, rángatott, ahogy átküzdötte magát a makacsul útját álló lökéshullámoknak. Alan fokozatosan közeledett a hangsebesség átlépéséhez. Most már elérte a Max Q, a maximális dinamikai nyomás zátonyait, ahol a repülés során ébredő erők és az emelkedés komoly kihívások elé állították a gyorsítórakétát.
A birkózás megkezdődött: mintha csak egy láthatatlan, fűrészfogakkal borított falú verembe passzíroznák bele. A sisakja nekicsapódott a kagylóülésnek. Egy terrier jutott az eszébe, amint az állkapcsai közt egy patkányt ráz, és ezt a patkányt most Shepardnek hívták.
A tőle negyvenöt centi távolságra lévő műszerfalat homályosan látta, a műszerek értékeit szinte lehetetlen volt leolvasni. A Freedom Seven közel minden tíz négyzetméterére négyezer ötszáz Newton nehezedett, és próbálta összeroppantani a kapszulát, mint egy törékeny mogyorószemet. Kitartás odabenn. Alan ismét hangosan beszélt magában. Épp kapcsolatba akart lépni Deke-kel odalenn, de aztán meggondolta magát. Annak ellenére, hogy olyan vadul rázta az űrhajó, mintha csak egy ketrecbe zárt fémlabdacs lenne, sebesen járt az agya.
Ezért kapja a fizetését. Be kell fognia a száját, amíg ez a rettenetes rázkódás el nem múlik. Ilyen helyzetben egyetlen félreértett rádióüzenet pánikot hozhat a Küldetésirányításra. Még meg is szakíthatják miatta a repülést, ha esetleg valaki aggódni kezdene a biztonságáért. Nincs bejelentkezés, semmi téves küldetés-megszakítás. „Kussolj. Ha arra lesz szükségem, hogy félbeszakítsuk a küldetést, majd akkor szólok Deke-nek.” Mintegy válaszképpen az alatta lévő lánghoz intézett csöndes fohászára, a Redstone átcsusszant a rakéta testét érő kalapácsütéseken, és ettől kezdve simán repült. Max Q-t maga mögött hagyva, Shepard elvigyorodott, és ennyit mondott mikrofonjába.
„Oké, most már jóval simább. Sokkal simább.” Deke továbbra is ugyanaz a szűkszavú ember volt, mint általában. „Rendben” – mondta nyugodtan.
Louise Shepard a tévé képernyőjén nézte, ahogy a rakéta varázslatosan felemelkedik az indítóállásáról. A képernyőn a láng amilyen aprónak tűnt, olyan fényes is volt. Mindenáron megpróbálta elkapni a Mercury Irányítás és férje közti zajló diskurzust. Hálás lett volna, ha hallotta volna a Redstone robaját, de a lányok Shepardéknál szinte eksztázisba estek, izgatottak voltak, vadultak, nevettek, és fülsiketítően visongtak. Louise egy pillanatra sem gondolt arra, hogy lecsitítsa őket. Elvégre az apjuk volt abban a rakétában. Ez az ő nagy pillanatuk is volt. Meg az övé. Mosolygott magában, kezét ajka elé emelve. „Hajrá, Alan” – mondta csöndesen, amit a szobában rajta kívül senki nem hallhatott a ricsajtól. „Hajrá, kedvesem.”
A Mercury Irányítás atomóra pontossággal jelezte az idő múlását. „Két perc…” Alan Shepard ekkor már negyven kilométeres magasságban volt, és négyezer háromszázötven kilométeres óránként sebességgel száguldott. Az egyre nagyobb G-erők belepréselték ülésébe. Fájdalmas érzés volt, de egyben csuda klassz is. Micsoda út!
„Minden rendszer rendben” – számolt be Deke-nek."
