Kövesd a Pulit!

Puli_new.jpg

Támogasd a Pulit!

MoonShot

Ezen a blogon Amerika holdutazó asztronautái által írt könyvekből fordítunk részleteket magyarra.

AL SHEPARD

Astronaut Alan Shepard.jpg

Shepard_Slayton_MoonShot_cover.jpgAz Apollo-1 belsejében minden ki volt égve. A legénység megpróbált kijutni, a három holttest az ajtó előtt hevert egy rakáson. Most áttekintjük a tragédia eseményeit az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyve alapján, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Alan Shepard Dallasban épp egy vacsorát készült megnyitni, amikor valaki odafutott hozzá a főasztalhoz. Rekedt suttogással elmondta Alannek, hogy Gus, Ed és Roger meghalt az indítóálláson keletkezett tűzben. Alant mintha kalapáccsal vágták volna fejbe.
A sokktól bénultan a pódiumhoz botorkált. Küszködött a szavakkal, hangja időnként elcsuklott, szinte elnémult a néma zokogástól. „Én…épp most szóltak nekem, hogy elvesztettük…elvesztettem a barátaimat…”
Hosszú csönd következett. Alan Shepard nagyon kevésre emlékszik abból, amit azon az estén mondott.

Deke az orvosokkal elért az indítóálláshoz, a lifttel felment a Nyolcas szintre, és az állványzatot az űrhajóval összekötő forgókaron át egyenesen a Fehér Szobába rohant. Az ajtót csak pár másodperce nyitották ki. Amit Alan Shepard legfeljebb csak elképzelni tudott, azt Deke a saját szemével látta. Látta az Apollo-1 nyitott ajtaján át behajoló orvosokat lassan kijönni a kabinból. Egyikük fejét ingatva Deke-hez fordult. „Elvesztettük őket.”
Lola Marlow-nak, a Kennedy Űrközpont Asztronauta Irodájának titkárnőjének záporoztak a könnyei, rázkódott a zokogástól, amikor Deke pár perc múlva belépett a szobába.

„Az irodában az összes telefon egyszerre csöngött” – emlékezett vissza később Lola. „Az egész világ minket hívott. Deke bejött, és úgy remegett, mint egy nyárfalevél. Nála volt egy szivar, de képtelen volt meggyújtani. Megpróbáltam segíteni neki, és meggyújtani helyette. De annyira remegett, hogy képtelen volt megtartani a szivart. Én is ugyanúgy remegtem … és nekem sem sikerült meggyújtanom.”
Elgyötörten, még mindig sokkos állapotban, és fájdalommal eltelve hívta fel Deke a houstoni Asztronauta Irodát. Rövidesen már Wally Schirra-val beszélt, aki a Cape-ről egyenesen oda repült azután, hogy elkezdődött az ún. száraz, kábel nélküli („plugs-out”) teszt. Wally már értesült a történtekről, és elkezdte megszervezni azokat a teendőket, amikről tudta, hogy Deke őt fogja megkérni.
Wally már kijelölt pár asztronautát, akik értesítik a családokat. Minden segítséget fel kellett ajánlaniuk. Először Betty Grissomhoz érkezett meg a gyászhír, aztán Pat White-hoz is.
Amikor Martha Chaffee-hez elértek, épp telefonált: Cocoa Beachen a Holiday Innt hívta, hátha Roger már a szobájában van.
A NASA a sajtóval futott versenyt, akik közül sokan az elhunyt asztronauták közeli barátai voltak. Lehetetlen volt elhallgatni a történteket. Canaveral sajtósainak túl sok közvetlen kapcsolata volt a 34-es Indítóállás dolgozóihoz. Az ehhez hasonló hírek gyorsan terjednek. A NASA nem volt hajlandó semmit sem közölni, amíg az összes családot nem értesítik a történtekről. Aztán hivatalosan is bejelentették, amit a Cape-en állomásozó sajtó képviselői már amúgy is tudtak.

Az éjfél közeledtével Deke Slayton és Chuck Griedlander körülbelül ezer telefonhíváson volt túl. A maguk részéről mindent megtettek, amit csak lehetett. A két férfi csak ült, és a falat bámulta. Friedlander a Cape-en az Asztronauta Irodát vezette, és egy kulcsra zárható szobába vonult vissza. Alkoholt nem lehetett fogyasztani a kormányépületek területén, Friedlander azonban egy egész üveg skót whiskyvel tért vissza, amit Deke-kel együtt elszopogattak hajnalig.
Ami Deke-et illeti, ezzel vette kezdetét az a korszak, amikor nem nyalogathatta fájó sebeit. Végül eljött az az idő, amikor ez a harcedzett férfi, aki az új, agyafúrt csapottszárnyú sugárhajtású gépekkel repült magasan a sivatag fölé, már tudott válaszolni a történtekkel kapcsolatos kérdésekre, amik azzal fenyegettek, hogy soha nem lesz önmaga.

Hogy mit látott, amikor benézett az Apollo-1-be?
„Lesújtó volt” – ezekkel a szavakkal jellemezte Deke azt az iszonyú szomorúságot, ami egy ilyen eset után már sosem múlik el. „Odabenn minden ki volt égve, és feketéllett a hamutól. Egy kivégzőkamra volt. A legénység nyilván megpróbált kijutni. A három holttest az ajtó előtt hevert egy rakáson. Ed White volt legalul, Gus és Roger feküdt rajta. A szkafanderek megóvták őket a lángoktól. Egyiküknek sem voltak égési sérülései. Halálukat csak és kizárólag az életfenntartó rendszerben bekövetkezett istenverte gebasz okozta, mindannyian megfulladtak. Kénytelen voltam elfordítani a fejem.”
Ennyi volt.

1967. január 27-én este szokatlanul nagy létszámban gyűltek össze NASA-hivatalnokok és képviselők más kormánytisztviselőkkel egyetemben a washingtoni International Clubban, készen arra, hogy meghallgassák Hubert Humphrey alelnök beszédét.

A nap elején Anatolij Dobrinyin, az Egyesült Államok szovjet nagykövete az oroszok részéről aláírta az USA-val kötött új egyezményt. Megállapodást kötöttek, hogy a jövőben a világűrben csak békés célokra lehet használni. Mindkét oldalon taps fogadta az aláírást. Köszöntőket mondtak, Lyndon Johnson pedig megragadta az alkalmat, hogy Amerika fantasztikus fejlődését fényezze, amit az USA annak érdekében tett, hogy az évtized vége előtt emberek szálljanak le a Holdra.
Dobrinyin mosolygott, hiszen tökéletesen tisztában volt azzal, hogy az új orosz űrprogram lekörözi az amerikaiakat a holdversenyben. Miközben Johnson szavait hallgatta, tudta, hogy számos orosz űrhajó már a hosszadalmas, startot megelőző visszaszámlálás szakaszában van, és ezzel sok éves előnyre tesz szert Oroszország emberes holdutazásának ügye."

Szólj hozzá!

Shepard_Slayton_MoonShot_cover.jpgAz Apollo-1 háromtagú legénysége 1967. január 27-én halt meg, korábban Gus Grissom, az Apollo-1 parancsnoka mentette meg Deke Slayton életét. Most áttekintjük a tragédia eseményeit az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyve alapján, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"A 8-as szinten dolgozó öt férfi a robbanás következtében szintén megtántorodott, majd a hőség és a pusztító tűz elől fedezékbe menekült. Az űrhajót az indítóállással összekötő forgóhídon botorkáltak teljesen összezavarodva. A lift felé siettek, útjukat újabb robbanások kísérték. Itt aztán megálltak. Babbitt megragadta egyiküket, akinek fülhallgatója és mikrofonja volt, és megpenderítette. Babbitt kiabált: „Tűz van! Tűzoltók, mentők, felszerelés kell, mégpedig azonnal!”

A forgóhíd szintjén gomolygó füsttől levegő után kapkodó, fuldokló munkások Babittal minden kezük ügyébe kerülő tűzoltó-készüléket felkaptak. Ha valaha rohant ember tüzes pokolba, akkor ők biztosan. Arcukat égette a hőség, kezüket az Apollo-ból kicsapó lángok perzselték, és bár tudták, hogy a lángtenger elnyelheti őket, mégis visszarohantak az űrhajóhoz: poroltóikat az ajtóra irányították, és megpróbálták annyira lehűteni, hogy megpörkölődött kezükkel kinyithassák.

Mások is fejvesztve rohantak a Nyolcas szintre, gázálarcokkal, tűzoltó-készüléskekkel felszerelkezve. Újabb rendszerhiba: a gázálarcokat arra tervezték, hogy viselőiket a kiömlő üzemanyag káros gőzeitől védjék meg, és haszontalannak bizonyultak a vastag füsttel szemben. A munkások mégis maradtak. Dacolva a komoly fájdalommal, az újabb és újabb hőhullámokkal, a mérgező gázokkal és a fullasztó füsttel, készülékeikkel próbálták megfékezni a lángokat.

Addig harcoltak a lángokkal, amíg csak bírtak, és amíg láttak egyáltalán valamit a füstben. Minden levegővétel fájdalmas volt, és minden levegővételért meg kellett küzdeni, a távozók helyére újak álltak be. Amikor a váltás nem bírta tovább, az eredeti személyzet futva érkezett, és állt be a helyükre. Egyetlen vezényszó nélkül, egymást váltva küzdöttek a lángokkal, hogy kinyissák az ajtót, és kiszabadítsák a három bennrekedt aszttronautát.
Jim Pierce a North American Aviation-től azonnal felhívta a kaliforniai Downey-ben lévő központjukat. Meggyötört leírását hangosbeszélőkön hallgatták végig a vállalat konferenciatermében. Pierce szavai úgy hangzottak, mintha magát a világvégét mesélte volna el. „Az egész hóbelevanc bármelyik pillanatban felrobbanhat! Én … okádja a tüzet az űrhajó. Olvadt fémdarabok repülnek szanaszét!” Valaki a Downey-i irodában felkiáltott: „Jézusom!” Hangját alig lehetett hallani, mivel elnyomta a többiek zokogása.

A Nyolcas szint maga volt a pokol. Babbitt kimerült emberei közül páran megsérültek, de végül sikerült kinyitniuk az űrhajó ajtaját. Hátrahőköltek, amikor a nyomás kiegyenlítődése miatt hőhullám csapott ki belőle. Sűrű, mérgező füst gomolygott kifelé. Közel hat perc telt el azóta, hogy a 012-esből valaki először elkiáltotta magát: „Tűz van!”

Babbitt emberei legjobb tudásuk szerint megpróbáltak eljutni az asztronautákhoz. Már csak azaz egy reményük maradt, hogy még életben vannak. A mentőalakulat kétségbeesetten próbált átlátni a kavargó hamufelhőn és füstön. Vakon tapogatóztak a túlélők kezei után. Aztán abbahagyták. A testek mozdulatlanok voltak.
A blokkházban Rocco Petrone falfehér arccal és remegve bámulta a televízió képernyőjén a nyitott ajtó mögül elétáruló látványt, és az embereket, akik mindent megtettek azért, hogy bejussanak az asztronautákhoz. Bekapcsolta a mikrofont, így szavait a Fehér Szobában is hallották. „Tudtok segíteni a srácokon?” – kérdezte.
Fuldokló hang volt a válasz. „N-nem… túl késő.” Rocco összetörten elfordult a televízió képernyőjétől. Valaki ott állt a közelében. „Kapcsold ki a televíziót. Kérlek. Nem akarom nézni.”

Egy halvány reménysugár csillant, nem több. Másodpercekkel azelőtt, hogy Petrone kimondta, hogy „Túl késő”, a Nyolcas szinten egy hang azt kiabálta a rádióba, hogy „Kerítsetek gyorsan egy orvost!”
Deke Slayton hallotta a kérést. Holtaknak nincs szüksége orvosra. Deke megragadta a közelben álldogáló két orvost, Fred Kellyt és Alan Harter, és hármasban kirohantak a blokkházból.
Deke élete az utóbbi időben ilyen blokkházból való őrült kirohanásokból állt. Gussal évek óta jóbarátok voltak. Vadásztak, halásztak, és minden alkalmat megragadtak arra, hogy együtt repüljenek. Útközben, az indítóállás felé az a reményfoszlány éltette, hogy talán valami csoda folytán, a srácok még mindig életben vannak, és megvédte őket a szkafanderük. De jól tudta, hogy erre kicsi az esély. Túl hosszú ideje voltak bezárva abba a pokolba.

Csak futott és futott, és közben folyamatosan az motoszkált a fejében, hogy valami miatt életben maradhattak. Csak egyetlen dologra tudott gondolni, ami évekkel korábban történt, amikor Gussal ketten egy vízi mentőgyakorlaton vettek részt. Ő kiesett a mentőcsónakból, és kis híján megfulladt, mivel soha nem tanult meg úszni. Gus volt az, aki odaúszott hozzá. Gus mentette ki.
Tarts ki, cimbi! – ordította lelke mélyéből, miközben lába ösztönösen egyre nagyobb tempót diktált az indítóálláshoz. Tarts ki, Gus! Tarts ki.

Szólj hozzá!

Shepard_Slayton_MoonShot_cover.jpgMindössze nyolc és fél másodperc alatt meghalt az Apollo-1 háromtagú legénysége 1967. január 27-én. Most áttekintjük a tragédia eseményeit az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyve alapján, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Abban a pillanatban, amikor Ed White elkiáltotta magát, hogy „Tűz van!”, volt valaki, aki egy futó árnyéknál többet látott a kabin belsejében. Az indítóállvány aljához közeli szobában a műszaki személyzet egy tagja, bizonyos Gary Probstot meglepte a hirtelen kiáltás, és a televízió képernyőjére szögezte a tekintetét, ahol az űrhajó kerek ablakán át a kabin belsejéről készített közelképeket lehetett látni. Gary Ed White válla fölött az Apollo belsejének egy részét látta. Lángok csaptak fel az ablak környékén. A következő pillanatban White kesztyűs kezét épp a feje felé nyúlt az ajtót biztosító szerkezet irányába. Aztán Grissom karja is látszott a monitoron. A kép vibrált a hirtelen, heves mozdulatoktól.
Az Apollo egy merő, hatalmas fáklyává változott. Az űrhajó padlójának poliuretán habból készült borítása annyi oxigént elnyelt, és most bőségen táplálta oxigénnel a lángtengert, ami a legénység és a menekülést jelentő ajtó között valóságos falat alkotott. Azokban az időtlennek tűnő másodpercekben a lángok vadul táncoltak, kikezdve a sisakjukba futó oxigénvezetékeket is.

Senki nem tudta kinyitni az ajtót kilencven másodpercnél hamarabb – még optimális körülmények között sem. És most távolról sem voltak optimálisak a körülmények.
Fémcsövek és forrasztások felhevített zselé módjára folytak szerteszét, ezzel csak még gyorsabban terjedtek a lángok valahányszor az űrhajó padlójára hullott belőlük, ahol aztán bugyborékolva és sziszegve, apró lávagödrök módjára, izzó olvadt fémet köpködtek szerteszét a kabinban. A hőség kikezdte és szétolvastotta az oxigénrendszer berendezéseit is, az így kiszabaduló újabb, elképesztő nyomású oxigénlöket egy pillanat alatt fehér lánggal égő tűzgömbbé változtatta a kabint.

Az életfenntartó rendszer megadta magát, megolvadt, megrepedezett, használhatatlanná vált. Hűtőfolyadék spriccelt szanaszét a kapszulában. A most már perzselő oxigén és az egyre magasabb hőmérséklet hatására a gyúlékony hűtőfolyadék víz módjára ömlött ki egy vezetékből, és azonnal lángra kapott, vadul felszítva a tüzet a kabinban.
És mégis, hihetetlen módon, de az asztronauták jól begyakorolt csapatként dolgoztak. Az őket minden irányból körülvevő lángok ellenére, amik már átlátszó sisakrostélyukat nyaldosták, az asztronauták megkísérelték a vészhelyzet esetére előírt teendőiket végrehajtani. Gus Grissom legsürgetőbb feladata az volt, hogy teljes erőből megnyomott egy kart, aminek azonnal meg kellett volna szüntetnie a kabinban uralkodó túlnyomást. Ezzel a kabin lángoló, oxigéndús légköre úgy távozott az Apollo-ból, mintha csak egy nagy teljesítményű sugárhajtómű utánégetője lett volna. Gus megpróbálta, de a kar maga is lángokban állt.

Ed White kicsavarodott testtel a bal válla fölött felnyúlva minden erejével a belső ajtó nyitószerkezetét tolta. Egy pillanat múlva már nem látott semmit a sisakja körül lobogó lángoktól.
Valószínűleg Chaffee tette a legelképesztőbb dolgot. A kommunikáció érdekében ülésében kellett maradnia: ott feküdt a pusztító tűzben. Ő értesítette az indítóállványzat személyzetét, hogy mentsék ki őket az odabenn elszabaduló pokolból, majd egy újabb rádióforgalmazást követően, átnyúlt Ed White-on, hogy segítsen Gusnak kinyitni az ajtót, miközben a hőség perzselte a tüdejét. Utolsó pillanatban egy akaratlan sikoly hagyta el meggyötört légcsövét és hangszálait. Mielőtt újra megszólhatott volna, elfogyott  tüdeikből a levegő. Gus Grissom, Roger Chaffee és Ed White nyolc és fél másodperc leforgása alatt halt meg.

Amikor az egyik elektromos vezeték szikrát vetett Grissom ülése alatt, összesen huszonheten dolgoztak az indítóállványzat különböző szintjein. Közülük öten a 012-es űrhajó ajtajánál kialakított Fehér Szobában voltak.
Donald Babbitt, az indítóállás munkálatatainak felelőse megdöbbent az űrhajóból érkező kétségbeesett hangok hallatán. Grissom szavai – „Tűz van a fülkében!” – azonnali cselekvésre ösztökélte. Hangját az egész szinten lehetett hallani: „Szedjétek ki őket!” James Glaves volt a kabinhoz a legközelebb, egyből sarkon fordult, hogy segítsen kinyitni az ajtót. Babbitt ekkorra már felpattant az íróasztalától, és a blokkházban megszólaló vészjelző gombjára ütött.
Épp csak annyi ideje volt, hogy egyszer rácsapjon a riasztóra, mivel a következő pillanatban egy vakító tűzfal csapott ki az Apollo-ból, a robbanás lökéshulláma pedig elsodorta Babbitt-ot, aki emiatt a térdére esett."

65170_517094048310700_443657339_n.jpgTámogasd legalább egy lájkkal a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny egyetlen magyar csapatát! Már csak 22 másik - köztük jó pár amerikai - csapattal állnak versenyben. Rájuk fér a bátorítás!

Szólj hozzá!

Shepard_Slayton_MoonShot_cover.jpgNem elég, hogy az Apollo-1 vezetékei nem egyetlen kábelben futottak, a műanyagbilincsekkel összefogott drótköteggel még hanyagul is bántak: egyes vezetékekről lekopott a szigetelés. 1967. január 27-én következett be az Apollo-1 katasztrófája. Ennek alkalmából most a közvetlen előzményeken kezdve áttekintjük a tragédia eseményeit az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyve alapján, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Gus Grissom ülése alatt drótkötegek futottak: mindenféle drót, a legváltozatosabb helyekre bekötve. Némelyik az elektromos áramot biztosította a 012-es különböző rendszerei számára. Mások az asztronauták szkafanderére csatlakoztak, és életfunkcióikat továbbították a földi irányítás részére, illetve ott voltak a kommunikációs kábelek is. A drótok azonban nem egyetlen zárt kábelben futottak: mindössze egy-egy műanyag kapoccsal, esetenként fémbilinccsel fogta össze a számtalan vezetéket. A drótköteggel hanyagul bántak: ide-oda tették, rázták, időnként rá is tapostak, így helyenként lekopott a külső szigetelés a folyamatos dörzsölés és súrlódás hatására. Teljes volt a káosz a kábelek körül.

Az Apollo-1 parancsnoki ülése alatt valahol az egyik ilyen szabadon heverő drótról is lekopott a szigetelés, az elektromos vezeték pedig csupaszon hevert. És egyszer csak szikrázott egyet.
A szikrától aztán minden berobbant. Egy szempillantás alatt lángtengerré változott a túlnyomásos kabin, aminek oxigéndús belseje felkorbácsolta a tüzet.
A blokkházban Deke Slayton és Rocco Petrone lába a földbe gyökerezett, meredten bámultak maguk elé, a hangjuk elakadt, és hitetlenkedve nézték a a 012-es űrhajó belsejét mutató monitorok képét. Olyan gyorsan történt minden, hogy megszólalni sem volt idejük. Valami borzasztó, hihetetlen dolog történt az Apollo-val.

Egy pillanat alatt tűztengerré változott az, ami előbb még az Apollo kabinja volt. A robbanás okozta lökéshullám előre-hátra dobálta a három tehetetlen férfit odabenn, Slayton és Petrone pedig jól tudták, hogy ettől kezdve az életük már soha többé nem lesz a régi.
A monitorok és a műszerek mind-mind a kabinban elszabadult pokolról árulkodtak. Ahogy Deke tekintete az egyik műszerről a másikra villámlott, észrevette, hogy hatalmas mennyiségű oxigén áramlik a három asztronauta szkafanderébe. A feszültségmérők valósággal megőrültek: mutatóik össze-vissza csapkodtak. A kabin hőmérői kiakadtak. Egy radar jeladó a másodperc töredéke alatt leállt. A szemük előtt lejátszódó szörnyűség láttán gombóc nőtt a torkukban. Deke, Rocco és velük együtt a többiek döbbenten és hitetlenkedve nézték a fejleményeket. Deke legrosszabb rémálma vált valóra.
Az Ed életfunkcióit mutató monitorokon Ed White pulzusa az egekbe szökött. A műszerekből a három férfi hirtelen mozdulataira lehetett következtetni.

Az első segélykérés tompán hallatszott, mintha elképesztően távolról érkezett volna, nem pedig egy modern űrhajóból, mégis szinte valósággal átszakította a fülhallgatók membránját.
„Tűz van!” - kiáltotta Ed White. Rögtön ezután Gus Grissom félreismerhetetlenüll mély hangján kért segítséget legközelebbi barátaitól: „Tűz van a fülkében!” A következő pillanatban Roger Chaffee hangja hallatszott: „Tűz van!” Némi szünet után végül egy utolsó kérés következett: „Vigyetek ki innen!” Az űrhajóból még egyszer valamelyikük hangját hallották a rádión, de a szavakat már nem lehetett érteni, egy kiáltás hallatszott és – csönd lett.

A blokkházban Deke felugrott a székéből, és síri hangon megszólalt: „Mi a fene folyik itt?” Elborzadt tekintetek tapadtak a monitorokra. Az egyiken az űrhajó ablakán át be lehetett látni a kabinba – Deke úgy látta, mintha egy árnyék suhant volna el odabenn, ebben azonban nem lehetett biztos. Rögtön egy másik monitorra nézett. Megfeszült testtel, tátott szájjal állt ott, miközben a narancsszínű lángok lobogtak az űrhajó ajtaja környékén. Ezen kívül szinte semmilyen részletet sem lehetett kivenni a képernyőn.
A lángok gyorsan terjedtek, és ijesztő fehér ragyogás töltötte be a monitort. Amikor a vakító villanás alábbhagyott, Slayton már tisztábban látott. Nem akart hinni a szemének: borzalmas lángok mindenfelé, vastag füst dőlt kifelé az űrhajóból. Belekapaszkodott a halvány reménysugárba. Talán … talán a tűz a nyolcadik szinten, a Fehér Szobában ütött ki, az űrhajón kívül. Majd következett a kijózanító hidegzuhany. A segélykérések, és az utolsó elhaló kiáltás kivétel nélkül mind-mind az Apollo-ból érkezett. Skip Chauvin és Stuart Roosa kétségbeesetten próbáltak kapcsolatba lépni a legénységgel. Elfehéredett arccal újra és újra szólongatták őket. De mindhiába: nem érkezett válasz."

65170_517094048310700_443657339_n.jpgTámogasd legalább egy lájkkal a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny egyetlen magyar csapatát! Már csak 22 másik - köztük jó pár amerikai - csapattal állnak versenyben. Rájuk fér a bátorítás!

Szólj hozzá!

Shepard_Slayton_MoonShot_cover.jpgAz Apollo-1 tragédiája előtt egy szakember kendácsmunkának nevezte az űrhajót, az Apollo-program felelőse szerint a munkálatok felét csak papíron végezték el. 1967. január 27-én következett be az Apollo-1 katasztrófája. Ennek alkalmából most a közvetlen előzményeken kezdve áttekintjük a tragédia eseményeit az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyve alapján, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Az egyik mérnök ezt javasolta Chauvinnek: „Fújjuk le a mai tesztet. Egy örökkévalóságig el fog tartani. Jobban járunk, ha itt abbahagyjuk, és az egészet az elejétől fogva más alkalommal megismételjük.” Chauvin azonban megrázta a fejét. A határidő mindennél fontosabb, átkozottul kritikus tényezővé vált: az űrhajó mielőbbi indítását egyre inkább sürgették. Houston be volt sózva, nem is beszélve arról az informális nyomásról, amit a Fehér Ház gyakorolt a NASA különböző osztályaira. Nincs mese: repülnie kell a madárkának.

Chauvin emlékeztette csapatát, hogy nem a gyengélkedő kommunikációs rendszer ellenőrzése a teszt elsődleges célja. Szerinte közel voltak a „kábel nélküli” szárazteszt végkifejletéhez, a fedélzeti rendszerek ellenőrzésének lezárásához, és a teszt folytatása mellett döntött. Egyszerűen elsiklottak Grissom mikrofon-problémája fölött: semmi többről nem lehet szó, csak egy drót kilazult valahol. Úgy tervezték, hogy a visszaszámlálást este 6:31-kor folytatják.

Senki nem tudta, mikor kezdődött. Sem akkor, sem máskor nem lehetett megmondani, hogy a végzetes események pontosan mikor kezdtek kibontakozni. Senki nem tudta elképzelni, hogy valóra válhat legrosszabb rémálma. Vagy senki sem mert belegondolni abba, ami gyakorlatilag elkerülhetetlen volt.
Az Apollo-1-re tragédiája már órákkal azelőtt eldőlt, hogy a 10. percben felfüggesztették volna a visszaszámlálást. A Saturn indítóállványzatán egy technikus végigment ellenőrzőlistáján, átnézte, mit mikor kell tennie. Az űrhajó ajtaját légmentesen lezárták, az asztronautákat rögzítették üléseikben, az űrhajó be volt üzemelve. A belső kabinnyomás kezdett emelkedni, hogy „szennyeződés-mentessé” tegye az Apollo-1 belsejét.
 
Kinyíltak a szelepek, és tiszta oxigén áramlott a kabinba. A nyomás megváltozott. A 21 százalék oxigénből, közel 79 százalék nitrogénből, és egyéb gázok elegyéből álló légköri levegőt tiszta oxigén váltotta a háromszemélyes kabinban. Az érzékelők szerint a belső környezet elérte a kívánt 1,15 Bar nyomást, ekkor már csak 100 százalékos oxigén volt odabenn: a kabin, a felszerelés, a vezetékek, a műanyagok, a tépőzárak, a szkafanderek és a műszerek mind-mind tiszta oxigénben fürdött.

Ha minden tökéletesen működött volna, a 012-es űrhajóra váró tragikus események sosem következhettek volna be. De ez a hajó tele volt problémákkal, és ezek közül csupán egy volt, hogy még a közel 500 méterre lévő blokkházzal sem tudott megfelelően kommunikálni.
Ez volt az az űrhajó, amit az Apollo minőség-ellenőrzését végző szakembere, bizonyos Thomas Baron „kendácsmunkának” tartott, ami szerinte „nem biztonságos”. Joe Shea az űrhajó felelőse beismerte, hogy a szerkezet építése és összeszerelése során több mint húszezer hiba történt. Ugyanezt a hajót bírálta John Shinkle is, az Apollo program felelőse, aki szerint az „átkozott mérnöki munkák felét” csak papíron végezték el. Rocco Petrone, a startért felelős igazgató pedig vehemensen tiltakozott ez ellen a teljesen elfogadhatatlan „csavarkupac” miatt. És ez az űrhajó immár több mint öt órája 100 százalékos oxigénben fürdött.

A tiszta oxigén normál körülmények között a legveszélyesebb és leginkább korrodáló hatású gázok egyike. Rövid idő alatt kikezdi a vasat, vagy más fémeket, és egy rakás szemétté változtatja őket. Szikra esetén elképesztően gyúlékony. A tiszta oxigént azonban minden gond nélkül használták a Mercury- és a Gemini-űrhajókban, és a NASA mérnökei kezdtek megfeledkezni a tűz kockázatáról.
Több mint öt óra alatt az oxigén a 012-es túlnyomásos kabinjában áthatolt minden egyes tárgy felszínén, a műanyagokon kezdve az ellenőrzőlisták papírján át, a nem fémes szigetelésig, és beleette magát a felszín molekulái alá egy időzített bombává változtatva azt, ami bármikor működésbe léphet."

65170_517094048310700_443657339_n.jpgTámogasd legalább egy lájkkal a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny egyetlen magyar csapatát! Már csak 22 másik - köztük jó pár amerikai - csapattal állnak versenyben. Rájuk fér a bátorítás!

Szólj hozzá!

Shepard_Slayton_MoonShot_cover.jpgAz Apollo-1 legénysége a kommunikációs rendszer hibája miatt sokszor azt sem értette, mit mondanak nekik. Gus Grissom kifakadt: „Ha mindössze nyolc kilométerre tőletek képtelenek vagyunk beszélni egymással, akkor mi lesz majd a Holdon?” 1967. január 27-én következett be az Apollo-1 katasztrófája. Ennek alkalmából most a közvetlen előzményeken kezdve áttekintjük a tragédia eseményeit az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyve alapján, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"A tesztet három különböző helyszínről követték figyelemmel. Egyrészt a Fehér Szobában, a 8. szinten kialakított zárt pódiumon, az indítóállványzat kabinszintjén a North American Aviation öt műszaki embere állt készenlétben vészhelyzet esetére, ha az asztronautáknak segítségre lenne szükségük. Ők sosem felejtik el azt a napot.

Közel ötszáz méterre a rakétától a blokkház személyzete tartotta szemmel a gyorsítórakéta rendszereit. Nyolc kilométerrel távolabb, egy műveleti épületből földalatti elektromos vezetékek futottak az űrhajóhoz, amit az ACE (Automatic Check-out Equipment) Irányítóteremből felügyeltek. A helyszínek mindegyikéről mindössze egy-egy személy beszélhetett közvetlenül az asztronautákkal. Skip Chauvin, az elektronikai zseni, aki az űrhajó ellenőrzését irányította, az ACE létesítményében telepedett le. A blokkházban Stuart Roosa újdonsült asztronautaként a legénység kommunikátoraként próbálta ki magát. Roosa mellett ült Deke Slayton, Joe Shea és Rocco Petrone – utóbbi a startért felelős igazgató volt a NASA-nál. Ő a Szárazföldi Haderőnél őrmesteri beosztásban még együtt dolgozott von Braun rakétafejlesztő csapatával Huntsville-ben. Beleszeretett a rakétakutatásba, otthagyta a hadsereget, és az űrügynökséghez csatlakozott, ahol arra készültek, hogy embereket juttassanak a Holdra.

A visszaszámlálás során apróbb problémákba ütköztek. Az asztronauták hangja dühről árulkodott: nyilvánvalóan megzavarta őket az a keserű szag, ami a kabinjukban terjengett. Úgy tűnt, hogy a kabin klímáját szabályzó egységből származik. Grissomnak nem tetszett a dolog. Pillanatokkal később a keserű szagot elszívta a kabin rendszere. Majd ismét érezni lehetett. Mérges morgolódást lehetett hallani az Apollo belsejéből, majd a kabin rendszerei újból megtisztították a levegőt.

Nem sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Grissom azt kívánja: bárcsak az űrhajóra is akasztott volna egy citromot, ahogy a szimulátor esetében tette. A felmerülő problémák megoldásával, az ellenőrzéssel, majd az újabb és újabb javításokkal töltött hosszú, munkás hónapok után, abban a biztos tudatban, hogy a hajó útra kész, egyszer csak az Apollo fedélzeti kommunikációs rendszere kezdte megadni magát.

Ez a rendszer már hónapok óta dühítette Grissomot, és most a hiba miatt szaggatottá vált a kommunikáció az Apollo és a tesztet felügyelő különböző helyszínek között. Fülsértő recsegések hallatszottak a szkafanderre szerelt sisakokban. Valami csúnyán összegabalyodhatott az elektromos hálózatban. Az eleinte még csak idegesítő recsegés aztán az elviselhetetlenségig fokozódott. Gyakran a legénység nem értette, de még csak nem is hallotta Chauvin vagy Roosa szavait. Gus azonban nem sok kétséget hagyott hangulata felől.

„Ha mindössze nyolc kilométerre tőletek képtelenek vagyunk beszélni egymással” – vágta rá – „akkor mi lesz majd a Holdon?”
„Szünet” – rendelte el Chauvin. Újra és újra recsegés hallatszott, ami a vonal átmeneti javulását követően ismét vissza-visszatért; olyan volt, mintha sódert zúdítanának le egy fémcsúszdán. A visszaszámlálás órákig elhúzódott. Joe Shea le-föl sétált a blokkházban. Egy nagy csapat várt rá Houstonban, és muszáj volt mennie. Rejtjelesen jegyzetelt valamit azzal kapcsolatban, hogy kinek a seggét kell majd szétrúgni a kommunikációs vonalakkal történt gikszer miatt. Majd otthagyta a blokkházat, hogy elérje texasi gépét.
Apránként, meg-megszakítva, egyik hibáról a másikra döcögve, a visszaszámlálás T mínusz 10 perchez ért. „A pokolba is, most már a mikrofonomat sem tudom kikapcsolni!” – panaszkodott ekkor Gus. Ez a mondata azonban egy szörnyű hiba lehetőségére hívta fel a figyelmet. A kommunikáció elektromos vezetékek közvetítésével történt. Az elektromos hálózat pedig ezek szerint romokban hevert, ráadásul állapota egyre romlott.

Chauvin azonnal megállította a visszaszámlálást, hogy megvárja, amíg a probléma mibenlétét sikerül megállapítani, és ismét működőképes lesz a rendszer. Már elmúlt hat óra. A legénység a kabinban ekkor már több mint öt órája volt bezárva. Valaki megjegyezte, hogy John Glenn ennél rövidebb idő alatt már háromszor megkerülte a földet. Az emberek kezdtek kijönni a sodrukból."

65170_517094048310700_443657339_n.jpgTámogasd legalább egy lájkkal a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny egyetlen magyar csapatát! Már csak 22 másik - köztük jó pár amerikai - csapattal állnak versenyben. Rájuk fér a bátorítás!

Szólj hozzá!

Shepard_Slayton_MoonShot_cover.jpgMásfél-két perc alatt lehetett csak kijutni az Apollo-1 kabinjából, a háromtagú legénység halálához ez is hozzájárult. 1967. január 27-én következett be az Apollo-1 katasztrófája. Ennek alkalmából most a közvetlen előzményeken kezdve áttekintjük a tragédia eseményeit az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyve alapján, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Mielőtt Gust végleg elnyelte volna az Apollo kabinja, Wally Schirra egy pillanatra visszatartotta őt. Wally gyűlölte az Apollo ajtaját, mivel szerinte az ajtót a gyors nyitás érdekében robbanó-mechanizmussal kellett volna felszerelni – ahogy az a Mercury-űrhajók esetében is történt. Schirrának rossz előérzete volt a 012-es kapszulával kapcsolatban.

Az ajtó kétrétegű volt, vészhelyzetben a meneküléshez előbb mindkét réteget kézzel ki kellett nyitni, majd egy harmadikat is, ami egyúttal az Apollo-t a felszállás során védő fémlemez részét képezte. Az ajtót a mérnökök úgy tervezték, hogy véletlenül se szakadjon le a Hold felé menet, vagy a légkörbe lépés során fellépő büntető erejű terhelés következtében, amikor az Apollo majd 38600 km/h sebességgel visszaérkezik a Földhöz. Ironikus módon az ajtó terve azután fogant meg, hogy Grissom Mercury-kapszulája elsüllyedt: ajtaja ugyanis megmagyarázhatatlan okból lerobbant a vízre szállást követően.apollo1-hatch.jpg
„Ide figyelj, Gus” – mondta Wally a barátjának. „Minimum kilencven másodperc alatt tudod kinyitni azokat az ajtókat. Ha gond adódna, még ha csak kommunikációs jellegű is, azonnal gyertek ki a kabinból, amíg meg nem oldják a problémát? Értetted?”
„Értettem.” Gus vette a figyelmeztetést, majd a kapott információt elraktározta szürkeállománya félreeső polcára.

„Készen állunk a visszaszámlálásra.” Az engedély a blokkházból érkezett, illetve a 68 méter magas Saturn 1B rakéta és az Apollo-1 együttesét körülvevő hatalmas acél indítóállványzaton dolgozó személyzet részéről. „Mindenki készen áll.”
A csapatok megkezdték a visszaszámlálást az ún. száraz – „kábel nélküli” – tesztig. Amikor a szimulált visszaszámlálás eléri a zérót, az Apollo-1 a következő kritikus fázisba lép. Ekkor ugyanis a rakéta-űrhajó kettősét kiszolgáló elektromos vezetékeknek, a kabin klímáját biztosító vezetékeknek, valamint a földi irányításhoz bekötött kábeldzsungelnek le kell válnia az Apollo-1-ről, hogy kiderüljön: a hordozórakéta, valamint a parancsnoki és műszaki egység saját erőforrásaira támaszkodva, önállóan is képes lesz-e működni.

A teszt alkalmával az űrhajó összes rendszerét kipróbálják, mindössze csak üzemanyaggal nem tankolják fel a tartályait, és persze tényleges startra sem kerül sor. A három szkafanderes férfi beszíjazta magát a kapszulába, Grissom baloldalt, White középen és Chaffee a jobb oldalon ült. A műszakiak becsukták, majd lezárták az űrhajó ajtaját. Ezzel hármójukat légmentesen bezárták egy űrhajóba, amiből másfél-két perc alatt lehetett csak kijutni.

A visszaszámlálás folytatódott. „Az ajtó becsukása és lezárása megtörtént”. Tiszta oxigént pumpáltak a kabinba, amíg a nyomásmérő 1,15 Bart nem mutatott: ez 0,15 Barral több az űrhajón kívül található, nitrogénből és oxigénből álló légkör tengerszinten mérhető nyomásánál.  
A NASA-teszt előfeltétele volt, hogy a kapszula belseje mindenféle szennyeződéstől mentes legyen. Az elképesztően magas oxigéntartalom és az űrhajó kabinnyomása volt erre a garancia, semmi más célt nem szolgált. Amikor a kapszula a világűrben van, a kabinnyomás 0,34 Barra csökken, ez az űrhajóban a start idején lévő oxigén-dús légkör nyomásának kevesebb, mint a harmada. A mérnökök megvétózták a földihez hasonló nitrogén-oxigén elegy alkalmazását az Apollo-űrhajóban a két gáz használata által jelentett extra bonyodalmak miatt: újabb csővezetékekre lett volna szükség, ami további pluszsúlyt jelentett volna."

65170_517094048310700_443657339_n.jpgTámogasd legalább egy lájkkal a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny egyetlen magyar csapatát! Már csak 22 másik - köztük jó pár amerikai - csapattal állnak versenyben. Rájuk fér a bátorítás!

9 komment

Shepard_Slayton_MoonShot_cover.jpgJohnson elnök nyomást gyakorolt a NASA-ra az Apollo-program mielőbbi elkezdéséért, egy kritikus tesztet átugrottak: az Apollo-1 legénysége ebbe halt bele. 1967. január 27-én következett be az Apollo-1 katasztrófája. Ennek alkalmából most a közvetlen előzményeken kezdve áttekintjük a tragédia eseményeit az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyve alapján, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"1966. végefelé, nagyjából két héttel a Gemini-program látványosan sikeres befejezése után a NASA jövőbeli szerepe az űrben soha nem tűnt még ígéretesebbnek. Az ügynökségnél voltak olyanok, akik kerek-perec kijelentették, hogy már 1968-ban, egy teljes évvel a John F. Kennedy elnök által kitűzött határidő előtt ember száll a Holdra. Voltak olyanok is, akik szerint a NASA-ra az Apollo mielőbbi startja érdekében fokozott politikai nyomás nehezedett. Lyndon Johnson elnököt minden irányból támadások érték. Rasszista békétlenség borzolta a kedélyeket országszerte. Az áldozatok számának növekedése miatt tömegtüntetések kezdődtek a népszerűtlen vietnámi háború ellen, és Johnsont [ld. a képen] össztűz alá vették a korrupt dél-vietnámi kormányzattal való együttműködéséért is.36-lyndon_johnson_14x18.jpg
Az 1967-es esztendő úgy indult, mintha egy politikai szemetes autó lenne, aminek a gumija lángokban áll. Ebben az évben kellett Johnsonnak elkezdenie újraválasztási kampányát – már ha a Fehér Házban akart maradni. Egy valóságos PR-csodára volt szüksége ahhoz, hogy visszanyerje a kezei közül kicsúszott elektorok bizalmát, és Johnson esélye az Apollo volt. Komoly politikai tőkét kovácsolhatott magának a választási évben abból, ha sikerül rábírnia a NASA-t arra, hogy az ügynökség által tervezett időpontnál hamarabb szálljanak le amerikaiak biztonsággal a Holdra, majd vissza is térjenek onnan. LBJ a személyi stábja részére jelezte, hogy „nagyon értékelné”, ha a NASA kimozdulna a holtpontról, és ismét visszatérne a világűrbe. A NASA-nak szánt üzenet egyértelmű volt: „Uraim, mozdítsák már meg végre a seggüket.”

A műszakiak rendszeresen túlóráztak, és bár Gus Grissom, valamint az Apollo-csapat több vezetője részéről epés támadások érték őket, a 012-es űrhajó túlesett az utolsó átvizsgáláson is, és január első hetében a 34A Indítóállásra szállították a Saturn 1B rakéta tetején. Ugyanakkor az indítóálláson további tesztekre volt szükség, mint amilyen például a hajó működő rendszereinek átfogó vizsgálata is: ennek során az ember nélküli űrhajót 100 százalékos oxigénnel túlnyomás alá helyezik.
Amennyiben ez a teszt mindenki megelégedettségével zárul, még egy utolsó ellenőrzésre is sort kellett keríteni, immár a beöltözött, háromtagú legénységgel az űrhajó fedélzetén, az összes elektromos és kommunikációs rendszer bevonásával. Az időkényszer miatt azonban a NASA úgy határozott, hogy inkább kihagyja az ember nélküli, túlnyomásos tesztet, és egyenesen a „kosztümös főpróbára” ugrik: 100 százalékos oxigénnel és a legénységgel a kabinban, az űrhajó ajtaját ugyanúgy rájuk zárják, mintha csak a startra készülnének. A NASA január 27-ére tűzte ki ezt a tesztet.

Aznap reggel Grissom, White és Chaffee a legénységi szálláson elköltötték korai ebédjüket az Apollo-űrhajóért felelős Joe Shea, Deke Slayton és Wally Schirra, az Apollo-1 tartaléklegénységének parancsnoka társaságában. „Rengeteg kommunikácós probléma volt az űrhajóval” – idézte fel később Slayton – „és Gus kicsit kóstolgatni kezdte Joe-t ezek miatt.”
Shea enélkül is tudta, hogy az Apollo űrhajóval vannak problémák. Egy villámhárító szerepét töltötte be, rajta csapódott le az összes feszültség, egyben a NASA-nál az ő dolga volt jobb teljesítményre ösztökélni a North American Aviationt.

Mindössze hat héttel korábban, egy őszinte hangvételű sajtótájékoztatón beismerte, hogy igen, vannak gondok az Apollo-val, és, hogy több mint húszezer féle meghibásodás sújtotta a programot. Többségük nem volt komoly, de épp elég olyan hiba akadt, ami aggodalomra adhatott okot. Shea szavaival élve: „Reméljük, hogy egyetlenegy dolog fölött sem siklottunk el, ami veszélyeztetné az űrhajó biztonságát.”
„Hirtelen” – idézte fel Deke – „Gus ezt javasolta Shea-nek: „az Isten verje meg, Joe, ha azt hiszed, hogy ezzel a kurva űrhajóval minden rendben van, miért nem tolod be a segged a kabinba velünk együtt, és nézed meg te magad, milyen odabenn?””
„Joe nem vette fontolóra az ötletet. Értelmetlennek tűnt számára, és azt mondta Gusnak, hogy a tesztet a blokkházból követi majd figyelemmel. Ezután – némi gondolkodás után – arra jutottam, hogy a mindenit, jó ötlet lenne, ha én mennék be a három sráccal, hogy első kézből tapasztaljam meg, miként is működnek valójában a rendszerek. Ez volt a szándékom, amikor elindultunk az indítóállásra.

De mire odaértünk, és a fiúk elkezdtek beszállni az űrhajóba, egyértelmű lett, hogy ez őrültség, mivel bármilyen kommunikációs csatornát használnék is odabenn, semmiképp sem ugyanazt tapasztalnám, amit ők. Így az utolsó pillanatban úgy döntöttem, hogy mégsem szállok be az űrhajóba, és inkább a blokkházba mentem.”"

65170_517094048310700_443657339_n.jpgTámogasd legalább egy lájkkal a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny egyetlen magyar csapatát! Már csak 22 másik - köztük jó pár amerikai - csapattal állnak versenyben. Rájuk fér a bátorítás!

1 komment

Shepard_Slayton_MoonShot_cover.jpgGus Grissom, az Apollo-1 parancsnoka egy rakás szarnak hívta a szimulátort, és egy citromot akasztott az ajtajára, de az űrhajó is számos sebből vérzett. 1967. január 27-én következett be az Apollo-1 katasztrófája. Ennek alkalmából most a közvetlen előzményeken kezdve áttekintjük a tragédia eseményeit az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyve alapján, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Gus Grissom forrt a dühtől. Őt szemelte ki Deke Slayton és Alan Shepard az új, háromszemélyes Apollo-küldetés első, emberes küldetésének parancsnokának, de a küldetéssel kapcsolatban semmi sem alakult úgy, ahogy kellett volna. Az Apollo-1 startját 1967. február 21-ére tűzték ki, de december elején Gus még mindig a hihetetlenül bonyolult gépezettel küszködött, ráadásul úgy, hogy terveken még mindig módosítottak, és minden alkalommal újabb és újabb problémákat tártak fel. Grissom és legénysége, Ed White és Roger Chaffee startját egyik időpontról a másikra tologatták, és a csúszásokkal töltött hónapok után a türelmük végül elfogyott, és helyét szilaj düh vette át.

Addig szó sem lehet semmilyen küldetésről, és az Apollo-1 egy tapodtat sem mozdulhat meg a Cape Canaveral-i indítóállásról, míg a végeláthatatlan gikszerek és hibák sorát nem orvosolják, és az űrhajó üzemképtelen rendszereit ki nem javítják: csak ezután lehetett az Apollo-1-et hivatalosan repülésre alkalmasnak nyilvánítani. Gusnak az a benyomása támadt, hogy ez az átkozott hajó sosem hagyja el a földet. Az Apollo-1 drága, nehézsúlyú és bonyolult űrhajó volt, kisebb-nagyobb rendszerek ezreivel telepakolva, és ezeknek mindnek tökéletes összhangban kellett működniük, mielőtt sor kerülhetett volna a repülésre.

Az asztronauták kiképzésének megkönnyítésére építették meg az Apollo-1 élethű makettjét, a szimulátort, amiben az összes gomb, kijelző, fogantyú és szabályzó az igazi hű mása volt. Grissom haragja aznap éppen erre a szimulátorra irányult, illetve arra, akinek az volt a feladata, hogy a szerkezet ne csak felépítésében, hanem működésében is a tényleges űrhajóra hasonlítson. Azt az embert pedig Riley McCaffertynek hívták, és igencsak feszengett Grissom haragjának össztüzében.
 
A legénység épp csak befejezte a tényleges Apollo-1, vagyis a 012-es Űrhajót átvizsgálását, ezen a néven hívták ugyanis a gyártónál, a kaliforniai Downey-ben lévő North American Aviation-nél. Itt a mérnökök éjjel-nappal dolgoztak, hogy eleget tegyenek a NASA áttervezésre és más módosításokra tett kéréseinek. Percekkel azután, hogy beszíjazta magát a szimulátorba, Grissom nyers haragra gerjedt. A szimulátor és a tényleges 012-es Űrhajó annyi lényeges ponton tért el egymástól, hogy Gusnak kész időpocsékolásnak tűnt a szimulátorban töltött percek. Behívta McCafferty-t, és nem válogatta meg a szavait.

„A pokolba is, Riley” csapott le McCafferty-re az Apollo-1 parancsnoka fenyegetően. „Ez a szimulátor használhatatlan! Miért nem frissítették? Túl sok mindenben eltér az űrhajótól. Több a baj ezzel, mint a haszon.”
„De -”
„Riley, ez egy rakás szar!” – kiabálta Gus, miközben legénységével kimászott a szimulátorból.
Riley elmagyarázta, hogy a mérnökök Downey-ban több száz változtatást hajtottak végre a 012-esen, és időbe telik ezeket a szimulátorban is átvezetni. Gus mereven bámult rá.
Másnap parázsló dühét, és az alvállalkozó csapat iránt érzett utálatát Gus mindenki számára egyértelművé tette. A dühös parancsnok ugyanis egy citromot akasztott McCafferty szimulátorán a legénységi ajtóra.

Képtelenség volt megakadályozni, hogy a sajtó ne foglalkozzon a folyamatos csúszásokkal és az Apollo-legénység és a NASA személyzete közt kialakult feszültséggel. Kiszivárgott, hogy az Apollo ezer sebből vérzik. Amikor egy riporter a felmerült gondokkal kapcsolatban megkérdezte Gust, ő elkeseredett nevetés tört ki, majd megpróbált őszintén válaszolni – anélkül, hogy túl sok ellentmondást elárult volna, amivel veszélybe sodorhatta volna az Apollo-programot. „Kétségeim vannak. Voltak korábban is problémáink, de most csőstől jönnek. Őszintén szólva átkozottul kicsi esélye van annak, hogy ki lehessen húzni ezzel tizennégy teljes napot a világűrben.”

A szimulátorral kapcsolatos gondok és a repülés folyamatos csúszásokkal tarkított előkészületei nem az egyedüli teher volt, ami Grissom vállára nehezedett. Az Apollo-1 parancsnokaként egyben villámhárító szerepe is volt az Apollo-programot érő kifogások és epés megjegyzések viharában. Ezek a programot indokolatlannak tartották, ami túl lassan halad kitűzött célja felé: hogy egy amerikait küldjön a Holdra."

65170_517094048310700_443657339_n.jpgTámogasd legalább egy lájkkal a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny egyetlen magyar csapatát! Már csak 22 másik - köztük jó pár amerikai - csapattal állnak versenyben. Rájuk fér a bátorítás!

Szólj hozzá!

Shepard_Slayton_MoonShot_cover.jpgAz első amerikai asztronauta már kézi vezérléssel is irányította a űrhajóját, Gagarin viszont csak robotpilótával repült. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Magasan a légkör fölött volt. Nincs szélfúvás, dacára annak, hogy sokezer kilométeres óránkénti sebességgel száguldozik. Nincs légellenállás, sem turbulencia. Kísérteties csöndnek kellett volna lennie.
De a kísértetek igaziak voltak, és hangjukat is hallatták. A Freedom Seven duruzsolását hallotta, ami olyan volt, mintha egy seprűt húzogatnának végig rendszeres időközönként az űrhajó felszínén. Inverterek sóhajtoztak, giroszkópok susogtak, és a hűtőventilátoroknak is sajátos hangjuk volt. A kamerák zúgtak, rádiók recsegtek, két beszélgetés szünetében pedig érthetetlenül sisteregtek. Az egyvelegben némelyik hang monoton volt, mások élesebben hallatszódtak – mintha egy miniatűr műszerészekből álló kórus állt volna össze. Shepard mosolygott. Az Űrhajó Koncertjét hallgatta, ezt a fura és ismeretlen társulatot, ami a világűr süket csöndjében szegődött társául. Ezek a zajok a legkedvesebbek, mondta magában. Azt jelentik, hogy a dolgok rendben működnek, és minden teszi a dolgát. Hozzátartoztak az új élethez.

A súlytalanságot még mindig nem szokta meg: üdítő, felemelő érzés volt, de ezt a románcot egy nagy rakéta indította útnak. Shepard kitörő örömmel érkezett meg ebbe a világba, ami nem csak természetes közeg volt a számára, hanem olyan, amire mohón áhítozott.
Érezte, hogy a Freedom Seven lassan elkezd átfordulni. Újabb hangokat hallott! Hát, persze: a vákuumban működő segédhajtóművek hangjait, amik a kapszula belsejére nyomást fejtettek ki, és emiatt tompa puffanásokat hallott. Ez nagy elégedettséggel töltötte el. Hajója követte az automatika által diktált repülési tervet, az űrhajó időben megfordult, hogy a csonkakúp alakú kapszula a tompa végével érkezzen majd vissza a légkörbe.

A külvilág a kapszula titánium-burkolatán át is behatolt hozzá – mintha egy láthatatlan kéz megveregetné a vállát. Shepard elvigyorodott, amikor ráeszmélt, hogy a nyugalom és szabadság érzete és az űrhajó zümmögő neszei mennyire elvonták figyelmét arról, hogy ő most valójában jóval a bolygó légköre fölött száguldozik, nyolcezer kilométeres óránkénti sebességgel.
De képtelen volt megbecsülni sebességét. Ehhez viszonyítási pontok kellenek – egy fa, egy ház, egy másik űrhajó. Csak két apró, kerek ablakon át tudott kikukucskálni, és ezeken át csak a mélykék, szinte tintafekete égboltot látta. Mindössze egyetlen viszonyítási pontja volt, és ehhez le kellett néznie a földre. Ezt leszámítva minden érzékszerve azt sugallta, hogy mozdulatlanul áll.

Vacillált. Még nem gyönyörködhetett a földi panorámában. Előbbre való a küldetés ellenőrzőlistája. „Folytatnod kell a repülést, haver” – mondta magában. Egészen mostanáig a Freedom Seven a robotpilóta segítségével repült. Az egyetlen különbség az őt megelőző csimpánz küldetése és saját repülése között az volt, hogy ő képes volt az eseményekről szóban is beszámolni.

Most viszont jobb kezének kesztyűs ujjai közé fogta a háromtengelyű kezelőkart. Kinyújtózott, és átkapcsolta a robotpilótát kézi vezérlésre. Egyszerre csak egy tengelyt – figyelmeztette önmagát. „A bólintó mozgás kézi vezérlésére váltok át” – jelentette be Deke-nek.
Szűkszavú Őrnagy azonnal megszólalt. „Rendben.”
A kart az egyik oldalra nyomta. Az űrhajó külsején található apró sugárhajtóművekből hidrogén-peroxid távozott az űrbe. Abban a pillanatban érezte, ahogy a Hetes tompa alja megemelkedik, illetve lesüllyed – attól függően, hogy kezét melyik irányba mozgatta. Képtelen volt elhinni, hogy ilyen iszonyatosan finom mozgásokra is képes aprócska űrhajója. Mindenben pontosan engedelmeskedett parancsainak.
„A bólintó mozgás rendben” mondta tömören. „Átváltok a legyezőirányú mozgás kézi vezérlésére”.
„Rendben. Legyezőirányú mozgás, kézi vezérlés.”
Alan űrhajója most a bal-jobb tengely mentén mozdult el, legyezőszerűen. A Hetes ismét engedelmesen hallgatott rá, a kar mozgatásától függően balra vagy jobbra riszálta magát.
„Legyezőirányú mozgás rendben. Átváltok a kézi forgásvezérlésre.”
„Rendben. Forgás.”
Ez is úgy ment, mintha láthatatlan selyemszálakon mozgatták volna a Hetest. Shepard el volt ragadtatva. „Végre van, amit még senki más nem csinált előttünk a világűrben. Mi vagyunk az elsők, akik egy űrhajót manuálisan irányítanak .”"

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása