Jerome Wiesner volt Kennedy tanácsadója a tudományos kérdésekben. Úgy vélte, ha már mindenképp muszáj embert küldeni az űrbe, legalább csinálják titokban. Többek között ez is olvasható az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"Másnap az Ovális Irodában folytatott megbeszélésen Wiesner azt ajánlotta az elnöknek, hogy rendelje el az első emberes űrrepülés elhalasztását. Azt is mondta, hogy amennyiben Kennedy továbbra is ragaszkodik a folytatáshoz, a repülést halasszák későbbre, és titokban hajtsák végre - így elkerülhető a nyilvános fiaskót, amennyiben a küldetés nem jól sülne el.
Az egybegyűlt tisztviselők kis csoportja nem értette, hogy a NASA miként tudna egy ilyen repülést titokban kivitelezni, amikor a tévéstábok csapatosan állnak lesben Cape-re szögezett kameráikkal, repülőkről és helikopterekről kémlelik, miközben speciális technikákkal lehallgatják a NASA irányítását, valamint a telefonvonalain zajló beszélgetéseket.
Kennedy azonban eltökélt volt amellett, hogy az Egyesült Államok űrprogramját nyílt lapokkal játssza. Úgy döntött, hogy nem lesz semmiféle titkos emberes űrrepülés. Bármit is teszünk, azt nyilvánosan tesszük.
Kennedyt támogatta Johnson, aki a csapatot arról tájékoztatta, hogy az Atlas és a Little Joe hibái nem befolyásolják a Redstone és a Mercury-űrhajó megbízhatóságát. Edward Welsh, az Űrbizottság igazgatójának véleménye szintén sokat nyomott a latban. Eldarált egy, a Redstone megbízhatóságát alátámasztó listát. „A küldetés mehet” – mondta. „És nem lesz probléma vele. A hiba lehetősége nem nagyobb, mint, hogy az időjárás miatt lezuhanunk egy repülővel Washingtonból Los Angelesbe menet. Akkor meg miért napoljunk el egy borítékolható sikert?” Kennedy rábólintott. Szabad utat kaptak.
Az asztronauták úgy érezték magukat, mintha egy hatalmas kuktába zárták volna őket. Kiadták, hogy amennyiben az USA belevág egy civil emberes űrprogramba, az első küldetésnek sikerrel kell végződnie.
Az egész csapat – asztronauták, mérnökök, kutatók, műszakiak, meg úgy általában mindenki – huszonnégy órás készenlétben volt. Glenn és Grissom gyakorlatilag Shepard alteregójává vált, és árnyékként követtek, hogy mindig kéznél legyenek, ha segítségre lenne szüksége. De még mindig sújtotta őket a média kérdezősködése: tudni akarták, ki repül elsőnek. Épp elég dolguk volt enélkül is, mivel azonban Alan töltötte a legtöbb időt a Mercury-szimulátorban, nem kellett különösebb jóstehetségnek lenni ahhoz, hogy valaki kitalálja, ki lesz az első.
Három órával a május 2-i tervezett start előtt az országos média Alan Shepard nevétől volt hangos. Az Associated Press egészen odáig ment, hogy készpénznek vette, hogy Shepard lesz az első amerikai asztronauta. A róla szóló híreket Alan megkönnyebbüléssel vette tudomásul. Végre megszabadultak a bújócskázás nyűgjétől, és a repülésre koncentrálhattak.
Alan készen állt, a rakéta úgyszintén, ahogy az indítási körzet is. Shepard mégsem szállt fel aznap. Alacsonyan szálló felhők érkeztek a Cape fölé, és Walt Williams végül lefújta a startot. A repülésirányítási igazgató jól döntött. Végig tisztán akarta látni a Redstone-t, és értékes emberszállítmányát, amíg el nem fogy az üzemanyag. Alan Shepard dörmögött. „Úgy tűnik, az a sorsom, hogy sose hagyjam el ezt a bolygót.”
Bill Douglas, Alan repülőorvosa vigyorgott Alan bosszankodásán. „Nyugi, Al. Erre a startra egyszer úgyis sor fog kerülni. Mindössze annyi a különbség, hogy nem csak kimész a világűrbe, hanem vissza is jössz onnan.”
Shepard egy mosolyt vetett rá, majd visszament a szimulátorhoz, hogy abban újra átélje az űrrepüléshez hasonló érzést.
Három nap telt el. Shepard úgy érezte, hogy a start elhalasztása végülis csökkentette benne az egyre nagyobb feszültséget. A május 2-i start előtt még irányíthatatlanná váló, vagy felrobbanó rakéták gondolata kínozta. Mindez érthető volt, hiszen nem egyszer látott már ilyet.
A problémán Shepard-módra kerekedett felül. „Nem törődtem velük, átcsoportosítottam az érzéseimet, és újra nekifutok” – mondta. Rájött, hogy igazából félelem helyett egészséges szintű aggodalmat érzett csupán. Ez a gondolkodásmód jól ismert volt a berepülő pilóta számára. Tudta, hogyan szabhat gátat nem kívánatos gondolatainak."
