Az Apollo-1 háromtagú legénysége 1967. január 27-én halt meg, korábban Gus Grissom, az Apollo-1 parancsnoka mentette meg Deke Slayton életét. Most áttekintjük a tragédia eseményeit az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyve alapján, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"A 8-as szinten dolgozó öt férfi a robbanás következtében szintén megtántorodott, majd a hőség és a pusztító tűz elől fedezékbe menekült. Az űrhajót az indítóállással összekötő forgóhídon botorkáltak teljesen összezavarodva. A lift felé siettek, útjukat újabb robbanások kísérték. Itt aztán megálltak. Babbitt megragadta egyiküket, akinek fülhallgatója és mikrofonja volt, és megpenderítette. Babbitt kiabált: „Tűz van! Tűzoltók, mentők, felszerelés kell, mégpedig azonnal!”
A forgóhíd szintjén gomolygó füsttől levegő után kapkodó, fuldokló munkások Babittal minden kezük ügyébe kerülő tűzoltó-készüléket felkaptak. Ha valaha rohant ember tüzes pokolba, akkor ők biztosan. Arcukat égette a hőség, kezüket az Apollo-ból kicsapó lángok perzselték, és bár tudták, hogy a lángtenger elnyelheti őket, mégis visszarohantak az űrhajóhoz: poroltóikat az ajtóra irányították, és megpróbálták annyira lehűteni, hogy megpörkölődött kezükkel kinyithassák.
Mások is fejvesztve rohantak a Nyolcas szintre, gázálarcokkal, tűzoltó-készüléskekkel felszerelkezve. Újabb rendszerhiba: a gázálarcokat arra tervezték, hogy viselőiket a kiömlő üzemanyag káros gőzeitől védjék meg, és haszontalannak bizonyultak a vastag füsttel szemben. A munkások mégis maradtak. Dacolva a komoly fájdalommal, az újabb és újabb hőhullámokkal, a mérgező gázokkal és a fullasztó füsttel, készülékeikkel próbálták megfékezni a lángokat.
Addig harcoltak a lángokkal, amíg csak bírtak, és amíg láttak egyáltalán valamit a füstben. Minden levegővétel fájdalmas volt, és minden levegővételért meg kellett küzdeni, a távozók helyére újak álltak be. Amikor a váltás nem bírta tovább, az eredeti személyzet futva érkezett, és állt be a helyükre. Egyetlen vezényszó nélkül, egymást váltva küzdöttek a lángokkal, hogy kinyissák az ajtót, és kiszabadítsák a három bennrekedt aszttronautát.
Jim Pierce a North American Aviation-től azonnal felhívta a kaliforniai Downey-ben lévő központjukat. Meggyötört leírását hangosbeszélőkön hallgatták végig a vállalat konferenciatermében. Pierce szavai úgy hangzottak, mintha magát a világvégét mesélte volna el. „Az egész hóbelevanc bármelyik pillanatban felrobbanhat! Én … okádja a tüzet az űrhajó. Olvadt fémdarabok repülnek szanaszét!” Valaki a Downey-i irodában felkiáltott: „Jézusom!” Hangját alig lehetett hallani, mivel elnyomta a többiek zokogása.
A Nyolcas szint maga volt a pokol. Babbitt kimerült emberei közül páran megsérültek, de végül sikerült kinyitniuk az űrhajó ajtaját. Hátrahőköltek, amikor a nyomás kiegyenlítődése miatt hőhullám csapott ki belőle. Sűrű, mérgező füst gomolygott kifelé. Közel hat perc telt el azóta, hogy a 012-esből valaki először elkiáltotta magát: „Tűz van!”
Babbitt emberei legjobb tudásuk szerint megpróbáltak eljutni az asztronautákhoz. Már csak azaz egy reményük maradt, hogy még életben vannak. A mentőalakulat kétségbeesetten próbált átlátni a kavargó hamufelhőn és füstön. Vakon tapogatóztak a túlélők kezei után. Aztán abbahagyták. A testek mozdulatlanok voltak.
A blokkházban Rocco Petrone falfehér arccal és remegve bámulta a televízió képernyőjén a nyitott ajtó mögül elétáruló látványt, és az embereket, akik mindent megtettek azért, hogy bejussanak az asztronautákhoz. Bekapcsolta a mikrofont, így szavait a Fehér Szobában is hallották. „Tudtok segíteni a srácokon?” – kérdezte.
Fuldokló hang volt a válasz. „N-nem… túl késő.” Rocco összetörten elfordult a televízió képernyőjétől. Valaki ott állt a közelében. „Kapcsold ki a televíziót. Kérlek. Nem akarom nézni.”
Egy halvány reménysugár csillant, nem több. Másodpercekkel azelőtt, hogy Petrone kimondta, hogy „Túl késő”, a Nyolcas szinten egy hang azt kiabálta a rádióba, hogy „Kerítsetek gyorsan egy orvost!”
Deke Slayton hallotta a kérést. Holtaknak nincs szüksége orvosra. Deke megragadta a közelben álldogáló két orvost, Fred Kellyt és Alan Harter, és hármasban kirohantak a blokkházból.
Deke élete az utóbbi időben ilyen blokkházból való őrült kirohanásokból állt. Gussal évek óta jóbarátok voltak. Vadásztak, halásztak, és minden alkalmat megragadtak arra, hogy együtt repüljenek. Útközben, az indítóállás felé az a reményfoszlány éltette, hogy talán valami csoda folytán, a srácok még mindig életben vannak, és megvédte őket a szkafanderük. De jól tudta, hogy erre kicsi az esély. Túl hosszú ideje voltak bezárva abba a pokolba.
Csak futott és futott, és közben folyamatosan az motoszkált a fejében, hogy valami miatt életben maradhattak. Csak egyetlen dologra tudott gondolni, ami évekkel korábban történt, amikor Gussal ketten egy vízi mentőgyakorlaton vettek részt. Ő kiesett a mentőcsónakból, és kis híján megfulladt, mivel soha nem tanult meg úszni. Gus volt az, aki odaúszott hozzá. Gus mentette ki.
Tarts ki, cimbi! – ordította lelke mélyéből, miközben lába ösztönösen egyre nagyobb tempót diktált az indítóálláshoz. Tarts ki, Gus! Tarts ki.
