Másfél-két perc alatt lehetett csak kijutni az Apollo-1 kabinjából, a háromtagú legénység halálához ez is hozzájárult. 1967. január 27-én következett be az Apollo-1 katasztrófája. Ennek alkalmából most a közvetlen előzményeken kezdve áttekintjük a tragédia eseményeit az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyve alapján, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Mielőtt Gust végleg elnyelte volna az Apollo kabinja, Wally Schirra egy pillanatra visszatartotta őt. Wally gyűlölte az Apollo ajtaját, mivel szerinte az ajtót a gyors nyitás érdekében robbanó-mechanizmussal kellett volna felszerelni – ahogy az a Mercury-űrhajók esetében is történt. Schirrának rossz előérzete volt a 012-es kapszulával kapcsolatban.

Az ajtó kétrétegű volt, vészhelyzetben a meneküléshez előbb mindkét réteget kézzel ki kellett nyitni, majd egy harmadikat is, ami egyúttal az Apollo-t a felszállás során védő fémlemez részét képezte. Az ajtót a mérnökök úgy tervezték, hogy véletlenül se szakadjon le a Hold felé menet, vagy a légkörbe lépés során fellépő büntető erejű terhelés következtében, amikor az Apollo majd 38600 km/h sebességgel visszaérkezik a Földhöz. Ironikus módon az ajtó terve azután fogant meg, hogy Grissom Mercury-kapszulája elsüllyedt: ajtaja ugyanis megmagyarázhatatlan okból lerobbant a vízre szállást követően.
„Ide figyelj, Gus” – mondta Wally a barátjának. „Minimum kilencven másodperc alatt tudod kinyitni azokat az ajtókat. Ha gond adódna, még ha csak kommunikációs jellegű is, azonnal gyertek ki a kabinból, amíg meg nem oldják a problémát? Értetted?”
„Értettem.” Gus vette a figyelmeztetést, majd a kapott információt elraktározta szürkeállománya félreeső polcára.

„Készen állunk a visszaszámlálásra.” Az engedély a blokkházból érkezett, illetve a 68 méter magas Saturn 1B rakéta és az Apollo-1 együttesét körülvevő hatalmas acél indítóállványzaton dolgozó személyzet részéről. „Mindenki készen áll.”
A csapatok megkezdték a visszaszámlálást az ún. száraz – „kábel nélküli” – tesztig. Amikor a szimulált visszaszámlálás eléri a zérót, az Apollo-1 a következő kritikus fázisba lép. Ekkor ugyanis a rakéta-űrhajó kettősét kiszolgáló elektromos vezetékeknek, a kabin klímáját biztosító vezetékeknek, valamint a földi irányításhoz bekötött kábeldzsungelnek le kell válnia az Apollo-1-ről, hogy kiderüljön: a hordozórakéta, valamint a parancsnoki és műszaki egység saját erőforrásaira támaszkodva, önállóan is képes lesz-e működni.

A teszt alkalmával az űrhajó összes rendszerét kipróbálják, mindössze csak üzemanyaggal nem tankolják fel a tartályait, és persze tényleges startra sem kerül sor. A három szkafanderes férfi beszíjazta magát a kapszulába, Grissom baloldalt, White középen és Chaffee a jobb oldalon ült. A műszakiak becsukták, majd lezárták az űrhajó ajtaját. Ezzel hármójukat légmentesen bezárták egy űrhajóba, amiből másfél-két perc alatt lehetett csak kijutni.

A visszaszámlálás folytatódott. „Az ajtó becsukása és lezárása megtörtént”. Tiszta oxigént pumpáltak a kabinba, amíg a nyomásmérő 1,15 Bart nem mutatott: ez 0,15 Barral több az űrhajón kívül található, nitrogénből és oxigénből álló légkör tengerszinten mérhető nyomásánál.  
A NASA-teszt előfeltétele volt, hogy a kapszula belseje mindenféle szennyeződéstől mentes legyen. Az elképesztően magas oxigéntartalom és az űrhajó kabinnyomása volt erre a garancia, semmi más célt nem szolgált. Amikor a kapszula a világűrben van, a kabinnyomás 0,34 Barra csökken, ez az űrhajóban a start idején lévő oxigén-dús légkör nyomásának kevesebb, mint a harmada. A mérnökök megvétózták a földihez hasonló nitrogén-oxigén elegy alkalmazását az Apollo-űrhajóban a két gáz használata által jelentett extra bonyodalmak miatt: újabb csővezetékekre lett volna szükség, ami további pluszsúlyt jelentett volna."

Támogasd legalább egy lájkkal a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny egyetlen magyar csapatát! Már csak 22 másik - köztük jó pár amerikai - csapattal állnak versenyben. Rájuk fér a bátorítás!