Az Apollo-1 belsejében minden ki volt égve. A legénység megpróbált kijutni, a három holttest az ajtó előtt hevert egy rakáson. Most áttekintjük a tragédia eseményeit az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyve alapján, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"Alan Shepard Dallasban épp egy vacsorát készült megnyitni, amikor valaki odafutott hozzá a főasztalhoz. Rekedt suttogással elmondta Alannek, hogy Gus, Ed és Roger meghalt az indítóálláson keletkezett tűzben. Alant mintha kalapáccsal vágták volna fejbe.
A sokktól bénultan a pódiumhoz botorkált. Küszködött a szavakkal, hangja időnként elcsuklott, szinte elnémult a néma zokogástól. „Én…épp most szóltak nekem, hogy elvesztettük…elvesztettem a barátaimat…”
Hosszú csönd következett. Alan Shepard nagyon kevésre emlékszik abból, amit azon az estén mondott.
Deke az orvosokkal elért az indítóálláshoz, a lifttel felment a Nyolcas szintre, és az állványzatot az űrhajóval összekötő forgókaron át egyenesen a Fehér Szobába rohant. Az ajtót csak pár másodperce nyitották ki. Amit Alan Shepard legfeljebb csak elképzelni tudott, azt Deke a saját szemével látta. Látta az Apollo-1 nyitott ajtaján át behajoló orvosokat lassan kijönni a kabinból. Egyikük fejét ingatva Deke-hez fordult. „Elvesztettük őket.”
Lola Marlow-nak, a Kennedy Űrközpont Asztronauta Irodájának titkárnőjének záporoztak a könnyei, rázkódott a zokogástól, amikor Deke pár perc múlva belépett a szobába.
„Az irodában az összes telefon egyszerre csöngött” – emlékezett vissza később Lola. „Az egész világ minket hívott. Deke bejött, és úgy remegett, mint egy nyárfalevél. Nála volt egy szivar, de képtelen volt meggyújtani. Megpróbáltam segíteni neki, és meggyújtani helyette. De annyira remegett, hogy képtelen volt megtartani a szivart. Én is ugyanúgy remegtem … és nekem sem sikerült meggyújtanom.”
Elgyötörten, még mindig sokkos állapotban, és fájdalommal eltelve hívta fel Deke a houstoni Asztronauta Irodát. Rövidesen már Wally Schirra-val beszélt, aki a Cape-ről egyenesen oda repült azután, hogy elkezdődött az ún. száraz, kábel nélküli („plugs-out”) teszt. Wally már értesült a történtekről, és elkezdte megszervezni azokat a teendőket, amikről tudta, hogy Deke őt fogja megkérni.
Wally már kijelölt pár asztronautát, akik értesítik a családokat. Minden segítséget fel kellett ajánlaniuk. Először Betty Grissomhoz érkezett meg a gyászhír, aztán Pat White-hoz is.
Amikor Martha Chaffee-hez elértek, épp telefonált: Cocoa Beachen a Holiday Innt hívta, hátha Roger már a szobájában van.
A NASA a sajtóval futott versenyt, akik közül sokan az elhunyt asztronauták közeli barátai voltak. Lehetetlen volt elhallgatni a történteket. Canaveral sajtósainak túl sok közvetlen kapcsolata volt a 34-es Indítóállás dolgozóihoz. Az ehhez hasonló hírek gyorsan terjednek. A NASA nem volt hajlandó semmit sem közölni, amíg az összes családot nem értesítik a történtekről. Aztán hivatalosan is bejelentették, amit a Cape-en állomásozó sajtó képviselői már amúgy is tudtak.
Az éjfél közeledtével Deke Slayton és Chuck Griedlander körülbelül ezer telefonhíváson volt túl. A maguk részéről mindent megtettek, amit csak lehetett. A két férfi csak ült, és a falat bámulta. Friedlander a Cape-en az Asztronauta Irodát vezette, és egy kulcsra zárható szobába vonult vissza. Alkoholt nem lehetett fogyasztani a kormányépületek területén, Friedlander azonban egy egész üveg skót whiskyvel tért vissza, amit Deke-kel együtt elszopogattak hajnalig.
Ami Deke-et illeti, ezzel vette kezdetét az a korszak, amikor nem nyalogathatta fájó sebeit. Végül eljött az az idő, amikor ez a harcedzett férfi, aki az új, agyafúrt csapottszárnyú sugárhajtású gépekkel repült magasan a sivatag fölé, már tudott válaszolni a történtekkel kapcsolatos kérdésekre, amik azzal fenyegettek, hogy soha nem lesz önmaga.
Hogy mit látott, amikor benézett az Apollo-1-be?
„Lesújtó volt” – ezekkel a szavakkal jellemezte Deke azt az iszonyú szomorúságot, ami egy ilyen eset után már sosem múlik el. „Odabenn minden ki volt égve, és feketéllett a hamutól. Egy kivégzőkamra volt. A legénység nyilván megpróbált kijutni. A három holttest az ajtó előtt hevert egy rakáson. Ed White volt legalul, Gus és Roger feküdt rajta. A szkafanderek megóvták őket a lángoktól. Egyiküknek sem voltak égési sérülései. Halálukat csak és kizárólag az életfenntartó rendszerben bekövetkezett istenverte gebasz okozta, mindannyian megfulladtak. Kénytelen voltam elfordítani a fejem.”
Ennyi volt.
1967. január 27-én este szokatlanul nagy létszámban gyűltek össze NASA-hivatalnokok és képviselők más kormánytisztviselőkkel egyetemben a washingtoni International Clubban, készen arra, hogy meghallgassák Hubert Humphrey alelnök beszédét.
A nap elején Anatolij Dobrinyin, az Egyesült Államok szovjet nagykövete az oroszok részéről aláírta az USA-val kötött új egyezményt. Megállapodást kötöttek, hogy a jövőben a világűrben csak békés célokra lehet használni. Mindkét oldalon taps fogadta az aláírást. Köszöntőket mondtak, Lyndon Johnson pedig megragadta az alkalmat, hogy Amerika fantasztikus fejlődését fényezze, amit az USA annak érdekében tett, hogy az évtized vége előtt emberek szálljanak le a Holdra.
Dobrinyin mosolygott, hiszen tökéletesen tisztában volt azzal, hogy az új orosz űrprogram lekörözi az amerikaiakat a holdversenyben. Miközben Johnson szavait hallgatta, tudta, hogy számos orosz űrhajó már a hosszadalmas, startot megelőző visszaszámlálás szakaszában van, és ezzel sok éves előnyre tesz szert Oroszország emberes holdutazásának ügye."
