MoonShot

Kennedy tanácsadója törölni akarta az első amerikai asztronauta űrrepülését, és le akart mondani a világűrről az oroszok javára. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Ezen a napon az ország vezető embere fejében megfogalmazódott a jövő. Kennedy úgy vélte, hogy elnökségét tettei alapján ítélik majd meg. Ez a hét berepülő pilóta – vele együtt – nem volt vevő különleges szívességekre, vagy politikai könyöradományokra. Az országukért repültek, és bármit megtettek volna, hogy szolgálhassák az USA-t.
Kennedy úgy vélte, azért került az elnöki székbe, hogy vezesse országát. Most hét fiatalember nézett rá árgus szemekkel, és John F. Kennedy számára egyre inkább eltörpültek azok a javaslatok, amiket tanácsadóitól és a huhogó vészmadaraktól kapott, akik szerint Amerikának nem kell reagálnia az oroszok jelentette kihívásra.

Eszébe jutott, hogy Jerry Wiesner mennyire ragaszkodott ahhoz – később pedig követelte –, hogy töröljék Shepard küldetését. Adjuk csak át a világűrt az oroszoknak - ezt javasolta saját, tudományos tanácsadója. Hadd küldjék csak fel emberes űrhajóikat. Hadd vegyék csak be a Holdat. Adjuk fel!
Kennedynek más elképzelései voltak, és már látta mire képesek az asztronautái. Volt füle ahhoz, hogy meghallja az emberek véleményét, hallotta az örömujjongásukat, amivel azt az űrhajóst fogadták, aki annak a Redstone nevű lángoló gyertyának a tetejére ült, és tökéletes küldetést hajtott végre.

Kennedy most már tudta, mi a dolga: az egész világ a teljesítménye alapján ítéli meg Amerikát a jelenben és a jövőben egyaránt, attól függően, hogy képes lesz-e az USA átvenni a vezetést ezen az új színtéren. Kennedy tudta, hogy menthetetlenül eltűnik a múlt süllyesztőjében, ha nem reagál az oroszok kihívására.
Azzal is tisztában volt – hiszen már sokat gondolkozott ezen – hogy talán egy eléggé távoli célt kellene kitűzni, ami időben is elég távol van ahhoz, hogy Amerika behozhassa lemaradását, és győzni tudjon. Azt is tudta, hogy az orosz hordozórakéták mellett eltörpültek Amerika legjobb rakétái is. Az USA még mindig csak keringő teáscsészéket állított földkörüli pályára, az oroszok viszont már traktorokat. Ezek tények voltak.

De bárhogy is legyen, Amerika nem nyerheti meg az űrversenyt a jövőben, ha az csak földkörüli pályára korlátozódik. Az oroszok ezen a téren messze az USA előtt jártak. Így minden azon múlt, hogy kivárják az alkalmas időpontot, amikor az USA új programja ugróstartot vehet.
Ott és akkor eldőlt minden. Kennedy elnök eldöntötte, hogy olyan célt tűz ki az Egyesült Államok elé, amire az oroszok sem voltak az amerikaiaknál jobban felkészülve. Ez pedig más volt, mint a Hold.

Kennedy felállt, és Shepard felé indult. „Mi a programja, Parancsnok?”
„Egy felvonulás van betervezve, Elnök Úr, és aztán a Kongresszus pár tagjával találkozunk. Ezután lesz egy ebéd …”
„Az még ráér” – szakította félbe Kennedy. „Most velem jön. Ön, Newt, a felesége és Lyndon velem tartanak a Műsorszórók Országos Szövetségének ülésére egy gyors látogatás erejéig. Aztán kezdődhet a parádé.” Shepard bólintott. Tudta, hogy Newt Newton Minnowot takarja, aki a Fehér Ház kommunikációs igazgatója volt.
Shepardnak nem volt ínyére a dolog. Türelme gyorsan kezdett elpárologni. Határozottan ellenére volt, hogy kihasználják. A műsorszórók gyűlésére az elnök társaságában besétálni olyan lesz, mintha egy Shepard névre hallgató háborús trófeával dicsekednének, és ez a dolog bűzlött. Miután valamelyest lehiggadt, emlékeztette magát arra, hogy Kennedy a főparancsnok, és szinte minden megbocsátható a parancsmegtagadás kivételével. Valamelyest enyhítette ellenérzéseit, hogy őt és Louise-t székeikből felállva, ovációval fogadták.

Amíg Kennedy a műsorszórók gyűlésén volt, Lyndon Johnson belekarolt Alan és Louise Shepardba, és Alant a Fehér Házat a Capitoliummal összekötő Pennsylvania Avenue-n megrendezett felvonulás fő attrakciójává tette. Alant zavarta, hogy a másik hat Mercury-asztronauta és feleségük a menetben mögötte haladt.Lyndon Johnson mindent elkövetett azért, hogy Shepard mellette üljön a parádés, nyitott limuzin hátsó ülésén, eközben Alan attól félt, hogy az alelnök keze kiesik a helyéből, olyan hévvel integetett a tömegnek, megállás nélkül. De a tízezrek integetése Shepardnak szólt, és Alan pontosan tudta, hogy minden másodperccel nagyobb támogatást szereznek egy grandiózus, emberes űrprogram finanszírozására. Ha ezt a hatalmas lelkesedéshullámot és hőskultuszt képesek meglovagolni, az asztronauták révben érezhetik magukat egy holdutazáshoz.

Shepard hangulata a lehetséges holdutazás okozta lelkesedés és az egyre növekvő harag és undor között ingadozott, amikor látta, hogyan bánnak asztonauta-társaival.
„Utáltam, hogy nekik mögöttem kellett jönniük, és ha látni akartam őket, hátra kellett néznem” – mondta. „Egy ponton döbbenten láttam, ahogy Deke Slayton és John Glenn megpróbált felkéredzkedni az egyik autóra, ami a sajtó képviselőit szállította.
„Deke és John a Capitolium épületénél leszálltak saját autójukról, és a nagy felfordulásban valahogy szem elől tévesztették azt. Megpróbáltak egy másik autóra felkéredzkedni, nehogy eltávolodjanak a menettől.”
„A sajtósok nem ismerték fel őket, és elzavarták őket. „Takarodjatok, fiúk” – ordította az egyik fotós. „Semmi szükség hívatlan vendégekre!
„Hallottam, hogy Deke próbálja elmagyarázni, hogy Johnnal együtt ők is asztronauták. Erre egy másik fotós azt ordította: „Persze, a nagymamám pedig Anglia királynője! Húzzatok innen!”
„Dühös voltam” – mondta Shepard. „Lyndonhoz fordultam, és kértem, hogy állítsa meg a kocsit. Hátra akartam futni Deke-hez és John-hoz, és segíteni nekik. De kábé ekkorra már pár NASA-s odarohant hozzájuk, és elmagyarázták a sajtónak, hogy kik is ők valójában, majd felszállhatták a kocsira.”
„Akkor megfogadtam magamban valamit” – mondta Alan. „Soha többé nem mondom, hogy ezt vagy azt tettem. Ettől kezdve mindig többesszámban beszélek: mi, asztronauták ezt tettük, és erre meg arra készülünk.”

A nap aztán csak véget ért egyszer. Egyik része nagyszerű volt, másik részét viszont kellemetlen szájíz kísérte, és többségük már attól is boldog lett volna, ha soha többé nem kell Washingtonba utaznia. Ugyanakkor a látogatás során tapasztaltak nem hagyták nyugodni az asztronautákat. Ennek nem a tömeg vagy a felvonulás, esetleg a fülsiketítő éljenzés volt az oka. Távolról sem. Hanem egy visszafogott hangvételű beszélgetés, aminek egyik résztvevője hintaszékből beszélt hozzájuk. Kennedy tényleg komolyan gondolta a holdutazást.

Húsz nappal azután, hogy Shepard a Freedom Seven fedélzetén az űrben járt, Kennedy már döntött. Összevetette és kiértékelte az Egyesült Államok és a Szovjetunió hordozórakétáinak teljesítményét. Elfogadta az űrkutatásban az oroszok mindent elsöprő fölényét. Hosszútávú játszmába kívánt kezdeni, hogy legyen ideje az amerikai tudománynak, technológiának és iparnak összeszedni magát. Tisztán megfogalmazott célokkal le tudják majd hagyni a szovjeteket. Kennedy bízott az amerikaiakban, nem kevésbé az amerikai tudományban és az iparban.

A Kongresszus előtt harsány hangon bejelentette, hogy az ország számára elérkezett az idő, hogy hosszabb távban gondolkozzon, és átvegye a vezetés a világűrben, ami aztán Amerikát és az egész világot egy szebb jövő felé vezetheti.
Felkavaró őszinteséggel Kennedy rámutatott arra, hogy az oroszoknak elképesztően nagyteljesítményű rakétáik vannak. Kiemelte, hogy amíg Amerika a jövővel kapcsolatos terveivel ötölt-hatolt, addig az oroszok belevetették magukat a nagyteljesítményű rakéták építésébe, amik tökéletesen alkalmasak az űrrepülésekhez is.
Kennedy mindent egy lapra tett fel. Az oroszok vezetnek. Azt nem ígérhette meg a Kongresszusnak vagy az amerikaiaknak, hogy az USA felzárkózik, és lehagyja az oroszokat. Erre nem volt garancia.

Azt viszont garantálhatta, hogy amennyiben az ország nem tudja összeszedni magát, abban az esetben Amerika nem csak, hogy az utolsó helyen végez, hanem számtalan évre be is betonozza magát oda. Alan Shepard ugyanakkor megmutatta az amerikaiaknak, hogy ha az Egyesült Államok eltökéli magát a jövőbeli célok mellett, akkor olyan nagy dolgok jöhetnek létre, amiknek aztán az egész világ javát kell szolgálniuk.
Csönd ülte meg a termet, valahányszor Kennedy lélegzetvételnyi szünetet tartott beszédében, a Kongresszust a várakozás, valamiféle varázslat érzése kerítette hatalmába.
„Először is hiszem, hogy e nemzetnek el kell köteleznie magát amellett, hogy még az évtized vége előtt embert juttat a Holdra, és onnan biztonságban vissza is hozza a Földre. Egyetlen űrprogram sem gyakorol majd nagyobb hatást az emberiségre, vagy lesz fontosabb az űrkutatás hosszútávú jövője szempontjából, és – itt megállt egy pillanatra – egyik megvalósítása sem lesz olyan nehéz és költséges feladat.”

Alighogy kimondta ezeket a szavakat, a Kongresszus egy emberként állt fel, tapsvihar és egyetértés fogadta az elnök szavait. Kennedy tudta, hogy tökéletes volt az időzítés, és az egész ország ezt akarta hallani. Most odahajította a kesztyűt az oroszok elé. Ha ebből a reakcióból a jövőre nézve következtetést lehet levonni, akkor biztosra vehető, hogy „Új határ” politikája nyomán új élet fogan. Teljes mértékben tisztában volt azzal, hogy ezt a játszmát kormánya nem vesztheti el. Még ha újra is választanák, az évtized vége felé már biztosan nem lesz hivatalban. Ha a program a terv szerint halad, akkor már egy másik elnök beszélhet a Holdon álló első amerikaiakkal."

"Ha Gagarin űrrepülése kudarcba fulladt volna, a világ valószínűleg mit sem sejtett volna arról, hogy egy ember is volt a fedélzeten. Ha viszont Shepard küldetése balul ütött volna ki, akkor az egész világ végignézte volna, ahogy egy ember a halálába rohan." Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Louise Shepard a szája elé kapta a kezét. Azt hitte, hogy a szívverése is megáll, amikor a helikopter útjában egy egész galambrajt pillantott meg. Amikor a közelükbe értek, úgy tűnt, mintha a madarak felrobbannának körülöttük. Amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan el is tűntek a Tengerészgyalogság nagy helikoptere alatt, amit jó érzékkel emelt fel a pilóta. Alan Shepard szája a füléig ért: „Néha akadnak izgalmas pillanatok, nem igaz?”
Felesége megszorította a kezét. „Hú. Köszönöm, de inkább nem kérek az ilyesmiből.”
Alan nevetett. „A madarak nem mernének semmi rosszat tenni. Legalábbis, semmiképp sem akkor, amikor épp úton vagyunk az elnökhöz.”
Washington suhant el alattuk. Alan hátrapillantott, és látta a két másik helikoptert, fedélzetükön a többi Mercury-asztronautával és feleségükkel. Fura érzés volt egy katonai gépben civil ruhában üldögélni. De legalább a hölgyek gyönyörűek voltak, mindegyikük fehér orchideát viselt.

Alan csöndben nézte, ahogy maguk mögött hagyták a Lincoln-, a Jefferson- és a Washington- emlékművet. Jobbra a Capitolium látszott, aminek teteje vakítóan visszaverte a napfényt. Ismét előre nézett, ahol már a Fehér Ház látszott, és ahova a helikopter megkezdte méltóságteljes ereszkedését. Alanre mindig nagy hatást gyakorolt ez a csodálatos homokkő-épület, ami a nemzet vezetőinek szolgált az otthonául.
Hibátlanul leszállás volt. A gépből kifelé menet, Alan a pilótához fordult. „Gyönyörű landolás volt” – mondta. Ennél a pár szónál nagyobb örömöt senki nem okozhatott volna a tengerészgyalogosnak.

A Shepard házaspár a Fehér Ház kertjében állt, szemtől-szemben az Egyesült Államok elnökével.
John F. Kennedy a jobbját nyújtotta. „Üdvözlöm, Parancsnok, és gratulálok” – mondta barátságosan. Alan és Louise köszöntötték Jackie Kennedyt. Ekkorra már a többi asztronauta is megérkezett, és valamennyien a Rózsakertbe mentek.
„Kis híján megállt bennem az ütő, amikor megpillantottam a rám várakozó hatalmas delegációt” – idézte fel Shepard. „Kormánytagok, kongresszusi vezetők és kormánytisztviselők gyűltek össze a Fehér Ház tornácán. A személyzet egy fedett sétányon zsúfolódott össze.”

Nem rossz fogadtatás ez ahhoz képest, hogy egy New Hampshire-i farmer fiának szól – gondolta, miközben Kennedyt egy kis faemelvényhez követte. „Hölgyeim és Uraim” – kezdett az elnök lendületesen a mondandójába – „szeretném mindannyiunk örömének hangot adni, hogy ma körünkben üdvözölhetjük Shepard Parancsnokot és Mrs. Shepardot. Úgy vélem, ők tudják, hogy eme nagyszerű ország állampolgáraiként milyen büszkék vagyunk Alanre, milyen elégedettek vagyunk teljesítményével, és, hogy mekkora szolgálatot tett országunknak.”
„És szintén nagyon büszkék vagyunk Mrs. Shepardra” – folytatta Kennedy. Alan a feleségére kacsintott, akinek sikerült ezt egy röpke mosollyal viszonozni. Kennedy a másik hat asztronautáról sem feledkezett meg.
„Egyenlő mértékben vagyunk büszkék rájuk” – mondta. Valami megcsillant Kennedy szemében, de aztán humorral ütötte el a dolgot. „Ők az életrevalóak” – hangsúlyozta a hivatalnokok előtt álló asztronautákra mutatva. „A többiek meg washingtoni alkalmazottak.”

Kennedy befejezte a beszédét, és Shepardhez fordult, hogy kitüntesse őt a NASA kiváló szolgálatért járó érdemrendjével (NASA Distinguished Service Medal). Az érem a kezéből az emelvény padlójára esett, ami azzal a váratlan látvánnyal jutalmazta meg a nézőket, hogy végignézhették, amint az elnök és az asztronauta kis híján lefejeli egymást, amikor mindketten egyszerre hajoltak le érte.
Kennedy volt a gyorsabb, és legalább ilyen frissen reagált. „Ez a kitüntetés” – mondta – „a földről szállt fel.” A helyzetet elegánsan sikerült menteni, tapsot és nevetést váltott ki a tömegből. Kennedy átnyújtotta az érmet Shepardnak, de Kennedy felesége előrehajolt. „Jack, te tűzd ki.”

„Hadd tűzzem fel én” – mondta Kennedy Shepardnak. „Megteszem a kötelességem.”
Shepard figyelmét nem kerülte el a rejtett üzenet, ami az érme átadását kísérte: különös kötődést érzett az elnökkel, aki szintén a haditengerész-parancsnokoknak kijáró három sávot viselte. Shepard meghatódott. „A mai nap elhomályosítja a múlt hét pénteken történteket” – utalt Mercury-repülésére, miközben átvette az érmet. „Az igazat megvallva, sokkal kevesebbet aludtam tegnap este, mint a repülés előtti éjszakán. Ez így igaz” – tette hozzá. „nagyra értékelem ezt a megtiszteltetést. De a mai nap elismerése igazából a NASA csapatát illeti, akik mindezt lehetővé tették.”

A hivatalos ünnepség véget ért, Jackie Kennedy pedig körbekalauzolta az asztronauta-feleségeket a Fehér Házban. Az elnök kedélye megváltozott, amint az asztronauták, Lyndon Johnson, a személyzet számos tagja, és pár NASA-tisztviselő az Ovális Irodába ért. Kennedy kényelembe helyezte magát hintaszékében, kérdezett egy-két dolgot Shepard repülésével kapcsolatban, majd rögtön a lényegre tért. Arra volt kíváncsi, hogy mihez akar most kezdeni a NASA. Nem a tervezés, hanem a tettek szintjén. „Tájékoztassanak engem erről” – mondta, minden további felvezetés nélkül.

Az asztronauták gyors, sokat sejtető pillantásokat váltottak egymással, amikor meghallották, milyen irányt vesz a beszélgetés. James Webb és Bob Gilruth a NASA részéről a Mercury-n jóval túlmutató dolgokban gondolkozott. „Édes Istenem” – mondta magában Shepard – „ezek a palik arra készülnek, hogy embert küldjenek a Holdra!”
Alan és Deke számára is nyilvánvaló volt, hogy a NASA tisztviselői korábban már beszéltek erről az elnökkel.
Webb azt mondta Kennedynek, hogy szerinte az ország pár éven belül embert juttathat a Holdra. Mások is kifejtették a véleményüket. Kennedy figyelmesen végighallgatta őket, majd az asztronautákhoz fordult.
„Nem arra készülünk, hogy felrakjunk titeket egy rakétára, és elküldjünk a Holdra” – mondta lefegyverzően. „Csak beszélgetünk róla.”
Shepard azonnal reagált. „Én készen állok” – mondta. A másik hat asztronauta visszhangozta véleményét.
Kennedy nem válaszolt. A kormányát érő nagy nyomásra gondolt. A Disznó-öbölben elszenvedett kudarc befeketítette New Frontier „Új határ” politikáját, és a kommunista erődemonstráció az egész világra kiterjedt. Az oroszok mindenhol ott voltak, és nagy rakétáikat használták fel politikai rendszerük felsőbbrendűségének bizonyítására.

Senki nem kételkedett abban, hogy Kennedy bőséges, harctéren szerzett tapasztalataival és műszaki ismereteivel maximálisan tisztában van Shepard űrugrásának korlátozott jelentőségével, főleg, ha azt Jurij Gagarin földkörüli repülésével hasonlították össze. Kennedy mégis határozottan szándékozott kiállni Shepard mögött, mivel ez a haditengerész-pilóta megmutatta igaz jellemét, hiszen mielőtt még egyáltalán felszállt volna a földről, már tudta, hogy küldetése kisebb jelentőségű Gagarinénál. És ezt a világ szeme láttára tette, miközben a kamerákat szinte a szájába tolták: minden nyíltan történt, és nem a színfalak mögött, mint a szovjetek esetében.

Ha Gagarin űrrepülése kudarcba fulladt volna, a világ valószínűleg mit sem tudott volna arról, hogy egy ember is volt a fedélzeten. Ha viszont Shepard küldetése balul ütött volna ki, akkor az egész világ végignézte volna, ahogy egy ember a halálába rohan.
John Fitzgerald Kennedy eltökélt volt arra, hogy maximálisan kiaknázza a hét fiatalemberben rejlő lehetőségeket. Mindent, amit az „Új határ”-politika megkövetelt: a bátorság és a tisztelet erejét."

Az első amerikai asztronautát visszaútján 11 G terhelés érte, a hőpajzs több mint 600 Celsius fokra hevült, de a kabin hőmérséklete nem haladta meg a 39 fokot. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Deke tűkön ült. „Látod a gyorsítórakétát?” Hangjába némi aggodalom vegyült.
A start előtt a mérnökök attól tartottak, hogy amikor Shepard begyújtja a fékezőrakétákat, eléggé lelassul ahhoz, hogy a saját ballisztikus ívét követő üres Redstone-rakéta utolérje, és megzavarja a Mercury küldetését.
Shepard ezt álproblémának tartotta. Vénasszonyok sopánkodásának. Bár a Mercury és a Redstone elhagyta az atmoszférát, az üzemanyag elfogytával, a puszta emelkedés miatt is fellépett némi lassulás. A Redstone mérete és súlya annyival nagyobb volt, hogy még az a kevés levegő is bizonyos mértékig befolyásolta ballisztikus pályáját, és ettől jóval a Freedom Seven alatt marad. Alan úgy vélte, hogy a Redstone ballisztikus pályája jelentősen a Mercury alatt ível majd, mielőtt rövidesen visszacsapódik a légkör sűrűbb rétegeibe, ahol az óceán felé zuhanva elkezd megsemmisülni.

Shepard számításai helyesnek bizonyultak. Jóval a Freedom Seven alatt az irányíthatatlanná vált Redstone vadul bukfencezett, megnőtt a légellenállása, és hatalmas erők feszegették a rakéta szerkezetét. A Redstone olyan volt, mint egy magatehetetlen, ijedt bálna, amit a légkörbe lépéskor láthatatlan cápák tépnek darabokra, testéből nagy falatokat harapva ki. Fémszerkezete gyorsan felhevült a légellenállás következtében. A Redstone mögött megjelent a pusztulás első jele: egy darabka levált le az ionizált csíkban, amit az egyre sűrűbb levegő hozott létre.

Odalenn, egy teherhajó szántotta a vízet észak felé eseménytelen útján a nyugodt vízeken. Egészen addig, amíg az első amerikai emberes űrrepülés jelei meg nem jelentek a színen. A Mercury és a Redstone is erős hanghullámokkal csapott végig a légkörön. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül, a lökéshullámok leszáguldtak, át az égen, és nekicsapódtak a hajónak. A parancsnoki híd ablakai megzörrentek, és vadul megremegtek a vízen terjedő hangrobbanás hatására. A hangsebességgel terjedő lökéshullám ijesztő dolog, pláne, ha lövésünk sincs arról, hogy rövidesen épp ránk szakad az ég.

A megrettent legénység először azt hitte, hogy hajójuk felrobbant. A kapitány nyújtogatta a nyakát. „A pokolba, mi a fene volt ez?” – kiabálta. Mielőtt bárki válaszolhatott volna, fülsüketítő süvöltés és roppant erők rázták meg a hajót. Valaki felfelé mutatott, és elkiáltotta magát: „Uramisten! Odanézzetek!”
A fekete-fehér, megszenesedett és még mindig égő Redstone vadul bucskázva zuhant le az égből, magasan áthúzott a hajó fölött, majd sok kilométerrel keletre csapódott be az Atlanti-óceánba. Számtalan gejzír lövellt fel az égbe azon a helyen, ahol vizet ért. A Redstone nem egykönnyen adta meg magát, és úgy tűnt, hogy létét látványos vízibalettel kívánja befejezni. Kétszer megpattant a vízen, mindkétszer hatalmas vízfalat hozott létre. Aztán még utoljára az oldalára bucskázott, mielőtt örökre elnyelték a habok.

A legénység megdöbbenve nézte az eseményeket. Földbe gyökerezett lábbal, mozdulatlanul álltak, és csak a rádiós kiáltásai rázták fel őket. „Hé, mindenki a fedélzetre! Mindenki! Ezt hallgassátok!” Ezzel a mikrofont a rádióhoz tette, miközben vaktában keresett valakit, aki esetleg meg tudja magyarázni, hogy mi a fene folyik itt. Az NBC rádiómérnöke, Joe Sturniola épp rövidhullámú rádiókészüléke előtt ült Grand Bahama Islanden, és vette a teherhajó hívását. Tisztán hallotta a rádiós szavait: „Nem lehetett repülőgép. Nem repülő volt. Nem tudjuk mi volt!”
Sturniola azonnal válaszolt. „Srácok, épp most került el benneteket egy rakéta, amin az első amerikai asztronauta utazott a világűrbe.”
„Egy rakéta?”
„Pontosan.”
„Egy asztronauta? Világűrbe? Egy amerikai?”
Sturniola elvigyorodott. „Így igaz. Ez a Grand Bahama Island, és rövidesen ide érkezik Alan Shepard asztronauta.”

„Oké. Itt a Freedom Seven … a G-terhelés három … hat …” Hangja elakadt, mintha egy nagy, láthatatlan kéz iszonyú erővel szorítaná.
„Kilenc…” – morogta a kipróbált technikával, amikor megfeszítette testét és izmait, hogy a szavakat valahogy kipréselje megkínzott torkán. A szavak még mindig az irányítása alatt voltak. Morogva bár, de tudott beszélni.
„Rendi.”
Deke nem akart a föld felé száguldó űrhajó fedélzetéről érkező szavak közül egyet sem akart elmulasztani.
„Oké… Oké…” Ahogy nőtt a terhelés, úgy vékonyodott el Alan hangja. A normál gravitáció tizenegyszeresénél járt, közel ahhoz, hogy súlya egy teljes tonnát „nyomjon”. De a centrifugában tizenegy G-t is elviselt, és tudta, hogy ezúttal is menni fog.
Ki is bírta.
Deke hangja törte meg a csendet utolsó bejelentkezése után. „Tiszta a vétel, Seven.”
„Oké” – mormolta összeszorított fogakkal Alan, aki többé már nem a világűrben volt, hanem elérte a légkör felső rétegeit. Nem számít, milyen büntető erők érik: amíg legalább ezt az egy szót ismételgeti, addig tudni fogják, hogy ura a helyzetnek.
„Oké…” A földi irányítók felfigyeltek hangjának változására. Már nem remegett annyira. A hangszíne már nem volt olyan magas. Radarral figyelték az útját, tudták, hogyan csökken a magassága, de az emberi hang mindennél fontosabb volt. A kapszula gyorsan lassult, és a G-erők is kezdtek megszelidülni.
„Oké … itt a Seven, oké. 13 700 méter. Ö, most már 12 200 méter.”
Shepard már túl volt a büntető G-erőkön, a lassuláson, valamint a légkörbelépés perzselő hője által okozott kálvárián. Nagyszerűen érezte magát. Közvetlenül a háta a mögött a hőmérséklet elérte a 665 Celsius fokot, ami egyúttal az űrhajó kritikus tesztje is volt, és nem egy semmiség a benne ülő embernek. A perzselő süllyedés legforróbb pillanataiban sem haladta meg a kabin legmagasabb hőmérséklete a 39 Celsius fokot. Szkafanderében a csúcshőmérséklet a műszerek tanúsága szerint 30 Celsius fok volt. Csöppet sem kibírhatatlan, gondolta mosolyogva. Csak szépen és nyugodtan.
De még mindig nem ért véget az utazás ezen a hullámvasúton: pár megpróbáltatás és hepehupa még várt rá.

Magasságmérője 9450 métert mutatott, amikor Deke hangja ismét megszólalt. „Seven, pont a célkörzet kellős közepébe érkezel.”
Ez jó hír volt. A küldetéssel kapcsolatos számítások olyan közel álltak a tökéleteshez, amennyire ez egyáltalán lehetséges, de ugyanílyen jól teljesített a Redstone és az űrhajó is. A Mercury egyenesen az Atlanti-óceán felé, a Grand Bahama Island közelében lévő mentőkörzet közepe felé tartott. A Cape északnyugatra 480 kilométerre volt, de Alan gyors süllyedése miatt rövidesen megszűnt a rádiókapcsolat. Nem volt idő a hosszú búcsúzkodásra: elköszönt Deke-től, és közölte, hogy új frekvenciára vált.
„Rendben, Seven, vétel. Átkapcsolsz a GBI frekvenciára.”
Deke valósággal kilőtt a Mercury Irányítóközpontból. Shepard kis híján felnevetett. Tudta, hogy Gus is Deke-kel tart, majd felmásznak egy NASA-vadászgépbe, és azonnal felszállnak, hogy még időben GBI-ra érkezzenek. Itt várnak, amíg Shepardot a mentőhajó fedélzetéről egy helikopter oda nem szállítja.
„Seven, hallasz?” – új hang jelentkezett be a GBI frekvenciáján.
„Vétel” – felelt Alan, és szemével elkezdte keresni azt a mentőhajókból álló flottát, ami őrá várakozott. De a történetnek ezzel még nem volt vége: oda is kellett érnie ahhoz a flottához, mégpedig egyben. Ez pedig azt jelentette, hogy az ejtőernyőknek ki kellett nyílniuk. Méghozzá tökéletesen. Vagy mindaz, ami eddig olyan csodálatosan ment, egy pillanat alatt semmivé lesz. Belenézett a periszkópba. A fenti borítólemezeket letépte a zuhanó űrhajó menetszele.
„Hálásan néztem” – mondta később. Ez az egyszerű és tömör megfogalmazás arra a látványra utalt, amikor a kis fékezőernyő elsőként megjelent, hogy stabilizálja az űrhajót. „A fékezőernyő rendben hatezernégyszázon, a periszkóp is kint van.”
Így süllyedt a Freedom Seven Alan Sheparddal a fedélzetén, miközben a kicsi, de életfontosságú fékezőernyő összevissza csapkodott. A magasságmérő egyre kisebb értékeket mutatott. A következő állomás 3000 méteren következett, ezen a ponton kellett kinyílnia a főernyőnek. Ha mégsem nyílt volna ki, nos, arra az esetre Alan a kis kabinban ujját már a „húzd-mint-állat-gyűrűn” tartotta, aminek megrántásával egy második, tartalékernyő is kinyílik.

„Készen állok a főernyőre.”
A Freedom Seven igazi bajnokként folytatta útját. A periszkópon át Alan szeme elé tárult „a küldetés leggyönyörűbb látványa. Az a narancs- és fehérszínű szörnyeteg olyan csodálatosan bontakozott ki fölöttem. Azt üzente, hogy megmenekültem, hogy minden rendben, megcsináltam, mindannyian megcsináltuk. Hazaérkeztem.”

„A főernyő rendben” – jelentette. „A főernyő reefelt, és jónak tűnik.” [A főernyő a reefelés miatt nem azonnal „lobban be”, a kupola részlegesen fújódik fel.] A Freedom Seven előreátra ringva ereszkedett. A főernyő teljesen kinyílt, és egy varázslatos narancs- és fehérszín virágba szökkent. Egy pillanattal később Alan Shepard már lágyan ereszkedett az óceán felé.
Felnyitotta sisakja rostélyát. Gyorsan lekapcsolta magáról az életfenntartó rendszerek szkafanderére kötött vezetékeit, majd kioldotta szíjakat, amik a kabinba rögzítették. Nem akarta elkapkodni a kiszállást, csak felkészült arra az eshetőségre, ha a küldetés utolsó pár perce meglepetést tartogatna a számára.
Háromszáz méterről már tisztán látta a vizet maga alatt. A hőpajzs a terv szerint nagyjából egy métert esett, hogy a perforált szoknyájú légzsák felfúvódhasson, ami afféle légpárnaként szolgált, amikor a Mercury az óceánra ért.
Megkapaszkodott –
És vízreszállt! „A vízbe nagy puffanással érkeztünk! Hirtelen történt, de nem volt rossz. Semmivel sem volt rosszabb, mint az a fenékberúgás, amit akkor éreztem, amikor a katapulttal kilőnek a repülőgép-hordozó fedélzetéről. Újra itthon!”
Az űrhajó az oldalára bucskázott, jobboldali ablaka pedig a víz alá került. Alan ráütött a kapcsolóra, amivel kiengedte a tartalék ejtőernyőt: emiatt volt ugyanis a kapszula teteje nehéz. Miközben arra várt, hogy felegyenesedjen a kis méretű űrhajó (ami csónaknak csapnivaló), a fejében az a csimpánz járt, amelyik kis híján elmerült az óceánban. Alan a kabint ellenőrizte, hogy megbizonyosodjon arról, nem szivárog-e befelé a víz, és készen állt arra, hogy azonnal kipattanjon belőle.

Belül mindent száraznak talált. Az űrhajó súlypontja áthelyeződött, így a kapszula felegyenesedett a vízben. Repülők dübörögtek a feje fölött. „Cardfile Kettő Három” – rádiózta. „Itt a Freedom Seven. Továbbítaná, kérem, hogy minden rendben van?”
„Itt a Kettő Három. Rendben.”
„Itt a Seven, a jelzőfesték kiengedve. Minden rendben. Készen állok a mentésre.” A kapszulából kiáramló zöld festék gyönyörűen megfestette az óceán felszínét. „Seven, itt a Kettő Három. A Rescue One pillanatokon belül odaér.”
Minden úgy ment, mintha csak egy újabb gyakorlaton venne részt. Perceken belül már a feje fölött volt a Rescue One, ez a nagyteljesítényű helikopter. Alan kinyitotta az ajtót, és átölelte a fedélzetről ledobott hevedert, majd felcsörlőzték.
A Rescue One egy várakozó repülőgép-hordozóhoz, a USS Lake Champlainhez közeledett. Tengerészek álltak a fedélzeten, aki felszabadultan és vadul integettek. „Ez életem egyik legjobb landolása egy repülőgép-hordozó fedélzetére” –ezekkel a szavakkal fordult Shepard a helikopter legénységének egyik tagjához. Csak amikor kilépett a girlandokkal, piros, fehér, kék színekkel dekorált fedélzetre, döbbent rá arra, hogy „milyen erős érzelmekkel és érzésekkel viseltetnek az emberek az én, a többi asztronauta és az egész átkozott emberes űrprogram irányába. Ez volt az a pillanat, amikor találkozott az örömmel, amikor a nyilvánosság köszönetet mondott azért, amit tettünk. Teljesen elakadt a hangom.”

Könnybe lábadt szemekkel arra gondolt, hogy a küldetések többé már nem a puszta űrrepülésről szólnak. Ezt a harcot minden amerikai közösen vívja meg. Ez volt az egészben a legszebb. És innen már nem volt visszaút."

Az oroszok az amerikaiak előtt kerülték meg a Földet, Gagarin azonban mindvégig robotpilótával repült. Az amerikaiak első űrrepülésén Shepard már egy időre kézi vezérléssel irányította űrhajóját. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Shepard egy pillanatig sem volt rossz véleménnyel Jurij Gagarin szenzációs földkörüli repüléséről, amit abban a masszív, Fecskének nevezett Vosztokban hajtott végre. Gagarin magasabbra és gyorsabban repült nála, ráadásul az egész Földet megkerülte. Az oroszok azonban nagyon óvatos duhajok voltak, így Gagarin csupán egy álmélkodó utas lehetett a fedélzeten. A Fecske egész küldetése során robotpilótával repült. Gagarin csak részt vett egy űrrepülésen, de nem irányította azt. Nem mintha a Vosztokot nem lehetett volna átkapcsolni kézi vezérlésre, ha az automatika bedobta volna a törülközőt: az oroszok nem akarták megkockáztatni a kézi vezérlést, nehogy esetleg kudarcot valljon.
Shepard repülésével megnőtt a bizalom a Mercury fedélzeti kormányrendszereiben. Shepard szemében a Freedom Seven útja bebizonyította, hogy jó kis űrhajó, ő pedig az első pilóta lett, aki egy űreszközzel manőverezhetett. Pokolian jó érzés volt. Mosolyogva jelentette Deke-nek ezt: „Forgás rendben.”

Deke esetében a válasz már majdnem felért egy székfoglaló beszéddel: „Forgás rendben” – erősítette meg konzolja mellől. „Innen jónak tűnt.” Alan Shepard vett egy mély levegőt. Na, most – mondta magának. Itt a lehetőség, hogy a küldetés egy részében te vezesd az űrhajót. Hajrá, srác. Jól nézd meg a földet.

Kis ablakai még mindig a világűr sötétje felé néztek. Így aztán fejét a periszkóphoz szorította, hogy lenézzen a földre, majd szinte azonnal korholni kezdte magát. Amikor még az indítóálláson várakozott, és a periszkópon nézelődött kifelé, egyszer csak belebámult a Napba. Azonnal betette a szűrőket, hogy némileg csökkentse a vakítást. Ezután azonban elfelejtette eltávolítani a szűrőket, és most a kék fényben tündöklő Föld és görbe horizontja helyett a szürke különböző árnyalataiban látta a bolygót.

A szűrőállító gombja felé nyúlt, de közben a bal csuklóján lévő vérnyomásmérő véletlenül nekiütközött a küldetésmegszakító karnak. Igen hamar abbahagyta a nyúlkálást. Bár a mentőrakéta már levált, és a kar érintése valószínűleg nem okozott volna semmilyen kalamajkát, ez azért mégiscsak egy tesztrepülés volt: inkább nem akart semmi ilyesmivel kísérletezni.
Újra belenézett a periszkópba. Így, szürkén is lélegzetelállító látványban volt része. A Nap fénye elég erősen tükröződött az alant lévő bolygón ahhoz, hogy támpontot adjon, milyen is lehet a látvány szűrők nélkül.
„A periszkópban” – rádiózta. Majd nagyon izgatottan folytatta: „Micsoda gyönyörű látvány!”
„Rendben.”
„Floridát felhőtakaró borítja a keleti part 3-4 tizedén, egészen Hatterasig.”
Szivacsként szívta magába a látványt, és csodálattal nézett le az istenek trónjával egy magasságban lévő üléséből a világra. Nézte a bolygó görbületét, amint alábukik az Egyesült Államok délkeleti részén. Fort Lauderdale-től délre felhők takarták el a floridai partokat, majd egy napfényes szakasz következett, ami kiszínezte az Okeechobee-tó partjának buja zöldjét, és Florida Keys gerincoszlopszerű görbületét. Kicsit arrébb nézett, hogy lássa Florida serpenyőnyelét, és szemével nyugati irányba követte, ahol Pensacola még tisztán látszott. A horizont peremén csak egy szívfájdítóan röpke pillantást vethetett Mobile-ra, ami fölött, a szabad szem számára észrevehetetlen New Orleans terült el.
Aztán északi irányba nézett, Georgia-n és a két Karolinán át. Egészen a Hatteras-fok partvidékéig ellátott, sőt, még azon is túl. Lenézett a szűk kis űrhajó alá, ahol az Andros-szigetet és Biminit tanulmányozta, majd a Bahamák újabb szigetei bukkantak elő a szórványos felhőzet alól. „Mit nem adnék” – mondta – „ha ezt a felhőtakarót eltüntethetném, és láthatnám a gyönyörű vízet meg azokat a korallzátonyokat a szigetek körül.”

Ekkor érte el küldetése legmagasabb pontját, a 186 kilométeres magasságot. Vissza a küldetési tervhez. A Freedom Seven a fizika áthághatatlan szabályainak engedelmeskedve, most már lefelé ívelt, hogy aztán Shepard egyenesen a Haditengerészet rá várakozó mentőcsapatainak közelébe érkezzen a Grand Bahama Island partjaihoz, a Cape-től mintegy 500 kilométerrel délkeletre. A kezelőszervekkel megfelelő szögbe igazította az űrhajót a három fékezőrakéta kipróbálásához. Erre nem feltétlen volt szükség ezen a szuborbitális, „feldobják-leesik”-típusú küldetésen, viszont a jövőbeni földkörüli keringések miatt ellenőrizni kellett működésüket, hiszen akkor már kritikus szerepet játszanak abban, hogy a Mercury-űrhajókat lelassítsák a földkörüli keringéshez szükséges sebességről, és megkezdhessék hazaútjukat a Földre.
 
Deke a küldetés minden pillanatában vele volt, és a Küldetésirányításból megkezdte a visszaszámolást. „Öt, négy, három, kettő, egy, a fékezőrakéták gyújtásához megfelelő szögben vagy” - erősítette meg Deke.
A fékezőrakéták élesítve. „Felvettem a fékezési pozíciót” – jelentette Shepard. „Minden rendben.”
„Rendben.”
„Könnyen irányítható” – érkeztek az űrből a további szavak.
„Rendben, értem. Minden simán megy.”
„Első” – harsogta Alan. Az első fékezőrakéta begyújtott, és ülésébe passzírozta. „Nagyon simán megy” – tette hozzá.
„Rendben, rendben.”
„Második.” Újabb robbanás, és egy újabb láthatatlan kéz taszította hátra.
„Harmadik. Mindhárom fékezőrakéta begyújtott.”
„Pontosan a terv szerint” – felelte Deke elégedetten.
A súlytalan csodaország gyorsan szétfoszló pára módjára, egy szempillantás előtt odalett. A gravitáció visszatért, és a G-erők is intenzíven emelkedtek, miután a Freedom Seven becsapódott a légkörbe. Alan kézi vezérlésre kapcsolt át, hogy a fokozódó terhelés mellett a lehető legtovább irányíthassa az űrhajót. Addig használta a kezelőszerveket, amíg a kis segédhajtóművek többé már nem tudtak elegendő erőt kifejteni a nagy G-erők ellenében. Akkor átkapcsolt automata üzemmódba a lefelé vezető út hátralevő részében."

Az Apollo-7 parancsnoka egyenesen idiótának nevezte az egyik küldetésirányítót, a fülig taknyos legénységnél általában nagyon hamar elszakadt a cérna. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Amíg az Apollo-program parancsnoki egységeit és holdkompjait áttervezték, illetve átépítették, a NASA legénység nélküli rakétái egy sor holdszondát indítottak útnak, hogy adatokat gyűjtsenek a Holdról. A felszín sajátosságai szinte teljesen ismeretlenek voltak. A tudósok közül páran azzal álltak elő, hogy az űrhajót vastag porréteg nyelheti el, vagy elektrosztatikusan töltött porfelhőbe kerülhet, ami tönkreteheti az elektronikáját, esetleg a landoló asztronauták alatt beszakadhat a papírvékonyságú talaj, és egy szakadékba zuhanhatnak. Az alábbi kérdésekre kellett válaszokkal szolgálni: mekkora súlyt bír el a holdi felszín? Milyen meredekségűek a lejtők? Sok szikla van-e a felszínen, és ha igen, mekkorák? Vajon a por mindenre rátapad? A kráterek mennyire veszélyesek? Milyen a Hold pontos mérete és alakja? Milyen erős a gravitációs mező, amiben a holdkomp a felszínre ereszkedik majd?

Egyes robotok a Hold körül köröztek, mások leszálltak a felszínre, és beleástak a talajba, lefotózták a lehetséges leszállóhelyeket, ahol majd asztronauták léphetnek a Holdra. Egyre több bizonyíték utalt arra, hogy a holdraszállás biztonságosan kivitelezhető.
1967. vége felé újabb jó hírekkel szolgált a NASA. Von Braun kolosszális Saturn-V rakétája novemberben látványos sikerrel mutatkozott be: a harminchat emelet magas rakéta, aminek első fokozata több mint ötszáz vadászgép erejével vetekedett, pályára állított egy legénység nélküli Apollo-űrhajót, egy holdkomp-makett és más eszközök társaságában. Ezzel tömege hihetetlen 127 022 kilót tett ki, ami meghaladta az Egyesült Államok által addig felbocsátott 350 műhold együttes súlyát.

Sok akadályt kellett még leküzdeni, de az Apollo-program egy nagy mérföldkövet hagyott maga mögött, így a NASA meglehetősen jól érezhette magát a bőrében.
Rocco Petrone, a startot felügyelő műveleti igazgató azt mondta: „Érzem, hogy a Saturn-V ezzel a teljesítményével, az űrhajóval és minden mással együtt újra lendületbe hoz minket, hogy az amerikai közvélemény és a Kongresszus elmondhassa: „Ja, ezek a fiúk meg tudják csinálni.”
Von Braun magánkívül volt az örömtől: „Mindig is olyan rakétáról álmodtam, amit a naprendszer felfedezéséhez használhatnánk. Most már van ilyenünk.”

Két hónap múlva, az Apollo-program újabb lényeges eleme, a holdkomp is sikeresen levizsgázott földkörüli pályán: a holdkomp két embert képes a Hold felszínére juttatni.
A NASA öles léptekkel tért vissza a kijelölt útra, és az ekkor hatvankét éves Jim Webb elérkezettnek látta az időt a távozásra. Közeledett az elnökválasztás. Lyndon Johnson, aki hivatali ideje alatt oly sok problémával találta szemben magát, bejelentette, hogy nem száll versenybe az újraválasztásáért. Webb pedig lemondott, hogy ezzel is megkönnyítse az új vezetés kinevezését. Thomas O. Paine, Webb nemrég kinevezett helyettese lett a NASA megbízott igazgatója, később az új elnök, Richard M. Nixon őt tette meg az űrügynökség vezetőjévé.
„Webb volt a ragasztó, ami mindent összetartott” – jegyezte meg Deke Slayton. „Ha ő nincs, akkor a tűzeset után búcsút inthettünk volna az Apollo-programnak.”

1968. október 11-én egy Saturn-1B rakéta vakító, narancssárga lángokat okádva megindult az Apollo-7-tel földkörüli pályájára. Az Apollo-program és a Saturn-1B rakéta egyaránt első emberes küldetése már félúton járt a világűrbe, amikor Wally Schirra parancsnok ezt közölte a rádión: „Úgy repül, mint egy álom.”
A Schirra-ból, Walt Cunningham-ből és Don Eisele-ből álló legénység ellipszis alakú pályára állt, aminek Földhöz legközelebbi pontja 225 kilométer magasan ívelt, legtávolabbi pontja pedig 295 kilométerrel volt a felszín fölött. Az első, háromfős legénységből álló amerikai űrhajó ezzel megkezdte tizenegy napos küldetését, aminek során – Sam Phillips szavaival élve – „sikerült az Apollo-1 kísértetét végleg száműzni, és kiderült, hogy az új II-es Blokk űrhajó, és annak milliónyi alkatrésze tökéletesen működik.”

Az asztronauták letesztelték az űrhajó rendszereit, kísérleteket hajtottak végre, és az Apollo-7 sugározta a földre az első huzamosabb ideig tartó élő adást egy legénységgel a fedélzetén keringő járműről, amivel a világ minden pontján lenyűgözték az embereket. A küldetés hosszabb ideig tartott, mint amennyire a holdutazáshoz és a visszaúthoz szükség van.

Az asztronautákra nagy hatást tett az űrhajó mérete, ami a Mercury és a Gemini túlzsúfolt kabinjához képest tágasnak volt mondható – előbbiekben ugyanis az asztronauták az ülésükbe voltak kényszerítve. Az Apollo-7 legénysége kicsatolhatta magát, és a kabinban szabadon mozoghatott. Ha magányra vágytak, elég volt az ülések alatti kamraméretű helyre „úszni”, ami a későbbi küldetések során alvókörletként funkcionál majd. Az Apollo-7 repülésén csak apróbb problémák merültek fel, de ezeket gyorsan sikerült elhárítani.

A Küldetésirányításnak leginkább a legénységgel gyűlt meg a baja. Mindhárman megfáztak, és a továbbiakban bedugult orral keringtek a Föld körül. A küldetés vége felé az asztronauták egyre gyorsabban kijöttek a béketűrésből, érzékennyé váltak.
A panaszok sora az étellel kezdődött, és a kilencedik napon érte el csúcspontját, amikor az irányítók pár előre nem tervezett rendszertesztet kívántak végrehajtani. A három asztronauta nem éppen udvariasan válaszolt: kirohanást intéztek a mérnökök ellen, amiért ezekre a „Miki Egér-típusú feladványokra” kérik őket; ezeket ők „előkészítetlen rögtönzésnek” minősítették. Schirra a rádión kiabálva „idiótának” nevezte azt a küldetésirányítót, aki az egyik ilyen teszt ötletgazdája volt, és egyúttal kerek-perec elutasított minden további változtatást az eredeti repülési tervhez képest.

A hangulat nem sokkal a hazatérés előtt érte el a mélypontját. Schirra kijelentette, hogy legénysége a túlnyomásos sisakok nélkül kezdi meg a légkörbe lépést. Attól tartott ugyanis, hogy megfázásuk miatt bármilyen mértékű hirtelen túlnyomás károsíthatja dobhártyájukat, valamint egyéb problémákat is okozhat. Deke Slayton egy zárt láncú beszélgetés keretében próbálta rávenni őket sisakjuk viselésére, de Wallyt ez nem hatotta meg. Ő volt az űrhajó parancsnoka, így ő mondta ki az utolsó szót: a parancsnokot terhelte a teljes felelősség.

Az Apollo-7 legénysége – különösképp Schirra – magatartásával sok embert magára haragított. Viselkedésükért hazatérésük után Wally nagy letolást kapott Deke Slaytontól. Cunningham, akinek ez volt az első küldetése, és úgy érezte, hogy a küldetés alatt mindvégig ki kell tartania parancsnoka mellett, érzéseit később összegezte, amikor azt írta, hogy „az Apollo-7 teljes legénységét megbüntette Wally Schirra ténykedése”.

De Wally a füle botját sem mozdította a panaszokra. Még a küldetés előtt bejelentette, hogy asztronautaként visszavonul, és a továbbiakban nem érdekelte, ki mit gondolt. Küldetésük után társaival együtt egy hatnapos intenzív kihallgatáson vett részt, hogy tapasztalataikkal hozzájáruljanak a következő küldetés – az Apollo-8 – előkészületeihez.
Wally-t csak az eredmények érdekelték. Ő volt az egyetlen asztronauta, aki Amerika mindhárom úttörő jelentőségű emberes űrprogramjában – a Mercury-ban, a Gemini-ben és az Apollo-ban – egyaránt részt vett. Noha megtagadták a küldetés során kapott parancsokat, Schirra visszavonulása egyben azt is jelentette, hogy az Apollo-7 legénységéből senki sem repült többé a világűrbe. Wally az Apollo-7 eredményei miatt tudta, hogy küszöbön állt az első, holdkörüli pályán töltött karácsony."

Komarov még földkörüli pályán elbúcsúzhatott feleségétől, majd röviddel később közel 700 km/h sebességgel becsapódott a földbe. Most áttekintjük a tragédia eseményeit az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyve alapján, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Komarov első földkörüli keringése tökéletes volt, de az űrhajóban szinte azonnal komoly problémák léptek fel. Az akkumulátorról üzemelő amerikai űrhajóktól eltérően, a Szojuzt úgy tervezték, hogy a pályára állás után az űrhajó átellenes oldalán lévő két napelemtábla nagy szárnyak módjára kinyíljon, és a Napból nyerje energiáját. A jobboldali tábla kinyílt.

A baloldali azonban beragadt. Komarov nem tudta kinyitni, holott ez elengedhetetlen lett volna ahhoz, hogy használni tudja az űrhajó összes rendszerét. A második földkörüli keringés alkalmával a küldetésirányítás már teljes készültségben, „vörös vészhelyzetben” volt. A Szojuz-1 alig feleannyi elektromos áramhoz jutott, mint amennyire Komarovnak az űrhajó irányításához szüksége lett volna. A rövidhullámú rádióadó csütörtököt mondott. Az ultrarövid hullámon működő tartalék rádió üzemképes maradt, és így kapcsolatban maradhatott a földi irányítókkal.
Tőlük azt az instrukciót kapta, hogy változtassa meg a Szojz helyzetét annak érdekében, hogy az egyetlen kinyitott napelemtábla a lehető legnagyobb teljesítményt nyújtsa. Ez elég elektromos „löketet” adhatott ahhoz, hogy kiszabadíthassa a beragadt napelemtáblát. A manőver nem sikerült. A következő három órában a Szojuz rendszerei kezdtek szétesni: egyik durva hiba követte a másikat.

Az ötödik földkörüli keringés alkalmával a küldetésirányítás már Komarov puszta túléléséért aggódott. Komarov képtelen volt megfelelően tájolni az új Szojuzt. Az áramellátása szünetelt, a kommunikációs rendszerek  akadozni kezdtek. Lekapcsolta az automata stabilzáló rendszert, és a továbbiakban a segédhajtóművek segítségével, kézi irányítással állította az űrhajó helyzetét. Utóbbiak nagy löketekkel működtek. Komarov érezte, hogy az irányítás egyre jobban kicsúszik a kezei közül.

Az irányítók arra utasították a kozmonautát, hogy hagyja, hadd sodródjon a Szojuz. Rövidesen egy sor olyan keringés következett, amikor pályája miatt megszűnt a rádiókapcsolat a földi irányítással. A hetedik keringéstől a tizenharmadikig az űrhajó útját megfigyelő állomások látóterén kívül esik, és teljes mértékben megszakad a kapcsolat az irányítókkal.
„Próbáljon meg egy kicsit aludni, Komarov elvtárs” – tanácsolták neki. Aztán megszakadt a rádiókapcsolat. A következő kilenc óra teljes rádiócsendben telt.

Az idő lassan múlt. A tizenharmadik keringés környékén újra hallották Komarov hangját. Helyzetjelentésétől kirázta a hideg az irányítókat. Az űrhajót automatikusan stabilizáló elektronikus rendszer végleg leállt. A köpködő, löketekkel működő segédhajtóművek kézi irányítása legjobb esetben is csak ritkán üzemelt. A Szojuz hamar egy száguldó, imbolygó gyilkossá vált, benne foglyul ejtett pilótájával.
Az irányítók törölték a második Szojuz startját. Azt mondták Komarovnak, hogy meg kell kockáztatni, hogy visszahozzák a földre. A tizenhetedik keringés alkalmával be kell gyújtania a fékezőrakétákat a légkörbe lépés megkezdéséhez, és minden erejével és tudásával azon kell lennie, hogy a Szojuzt manuálisan stabil pályán tartsa szívszorító zuhanása egész ideje alatt.
A repülésigazgató hangosan kimondta, amit mindenki tudott. „Az űrhajó irányíthatatlanná vált, és bukdácsolásait a pilóta alig tudja kontrollálni. Szembe kell néznünk a valósággal. Lehet, hogy Komarov nem éli túl a légkörbe lépést.”
A küldetésigazgató felvette a telefont, és parancsokat osztott. Egy száguldó autó fékezett le egy orosz lakótelep előtt. Két férfi berohant az épületbe, és pillanatokkal később már egy hölgy társaságában tértek vissza. Gázt adtak, majd az autó elviharzott a küldetésirányítás felé.
A hölgy Valentyina Komarova volt, a kozmonauta felesége és két gyerekük anyja. Amikor az irányítóközpontba ért, a Szojuz-1 már javában összevissza hánykolódott a világűrben. Komarov a vad mozgások következtében több alkalommal is tengeribeteg lett. Nyugodtságot erőltetett magára, amikor a küldetésirányítás közölte vele, hogy privátban beszélhet a feleségével. Valentyinát egy különálló pulthoz vezették, és magára hagyták. Ezekben az értékes másodpercekben búcsúzott el Komarov a feleségétől.

A Szojuz-1 fékezőrakétái lelassították az űrhajót, de a légkörbe lépés kezdetekor Komarov már alig tudta irányítani azt. Minden tapasztalatát és tudását felhasználva bátran küzdött. Helyzetét a kabin giroszkópjainak segítségével ítélte meg. Hihetetlen teljesítménnyel az űrhajót sikerült megfelelő pozícióba állítania, és képes volt meg is tartani azt ebben a helyzetben, amíg az atmoszférában fellépő egyre nagyobb erők be nem segítettek neki a jármű stabilizálásában.
Az első jelentések szerint az űrhajó Orszktól mintegy 64 kilométerrel keletre ért földet. Úgy tűnt, hogy Komarovnak sikerült a lehetetlen, és hibás űrhajójával végigcsinálta a légkörbe lépést.

De a szovjet hivatalos szervek nem élték át azt, amit az orszki farmerek: ők ugyanis látták a Szojuzt lezuhanni a földre. Habár Komarov túlélte a légkörbe lépést, egy irányíthatatlanná vált, vadul pörgő űrhajóval vívott közelharcot.
A főernyő nem nyílt ki. A tartalék ernyő levált a Szojuzról, és abban a pillanatban egy nagy, narancs- és fehér szinű szőnyeggé csavarodott össze, amit aztán hasznavehetetlenül vonszolt maga után az űrhajó.
A Szojuz óránként 644 kilométeres sebességgel csapódott a földbe. Az űrhajót úgy tervezték, hogy a landoláskor többek között nagyteljesítményű fékezőrakéták lépjenek működésbe, amik alapesetben alig valamivel a talaj fölött gyújtanak be, hogy puhává tegyék a leszállást. De a Szojuz keményen becsapódott, a rakéták pedig felrobbantak, és a kapszula a lángok martalékává vált. A parasztok odarohantak az űrhajóhoz, és homokot szórtak az égő roncsra. Egy óra múlva tudták csak kiásni az űrhajó parázsló maradványát, ekkor találták meg Vlagyimir Komarov testét.
A szovjet űrprogram – az amerikaihoz hasonlóan – döbbent visszavonulót fújt, és az űrhajó felülvizsgálatába kezdett. Oroszország tizennyolc hónapig nem indított útnak újabb Szojuzt."

Az Apollo-1 tragédiája után készített jelentés 3300 oldal volt, nyolc és fél kilót nyomott. Rossz vezetéssel, gondatlansággal és hanyagsággal vádolta a NASA-t. Most áttekintjük a tragédia eseményeit az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyve alapján, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"A momentum, ami tényleg visszazökkentette az Apollo-programot a rendes kerékvágásba, egy meglepően őszinte gesztus volt a NASA részéről. Ez abban nyilvánul meg, ahogy a hivatal elmondta az országnak – és a világ figyelő többi részének, hogy mi romlott el, miért romlott el, és mivel jár kijavítani azt. Hét nappal azután, hogy George Low igent mondott élete legkeményebb állására, az Apollo Vizsgálóbizottság nyilvánosságra hozta hivatalos jelentését a 012-es űrhajó tűzhaláláról. A kritikusok szerint a NASA nem indíthatott volna vizsgálatot önmaga ellen, azonban még őket is meglepte a jelentés őszintesége. A Floyd Thompson által vezetett bizottság nem finomkodott a szavakkal. Pontosan rámutatott a felelősökre.

Maga a jelentés 3300 oldal volt, nyolc és fél kilót nyomott. A pusztítása miatt nem lehetett pontosan behatárolni, hogy mi okozta valójában a tüzet. A legvalószínűbb az volt, hogy a kábelezés hiányos szigetelése miatt elektromos ív keletkezett. Ugyanakkor a vizsgálat kiderítette, hogy a drótok szigetelése nem volt folytonos az űrhajó belső klímájáért felelős rendszernél található kis szerelőajtó alatt, esetleg ledörzsölhette a fémajtó. Kilenc másik lehetséges tűzfészket is felsoroltak, ezek mindegyike ugyanezen a helyen, Gus Grissom ülése alatt volt, és egytől-egyig elektromos hibával függtek össze.

A jelentés legkeményebb része a NASA és a North American Aviation ellen megfogalmazott nyílt vádirat volt. Rossz vezetéssel, gondatlansággal, hanyagsággal vádolták őket, illetve azzal, hogy nem tartották szem előtt az asztronauták biztonságát. A jelentés szerint „a bizottság vizsgálata a tervezés, a mérnöki munka, a gyártás és a minőség-ellenőrzés területén számos hiányosságot tárt fel… sok esetben ez a vezetékek nem megfelelő elhelyezésében, tervezésében és kidolgozásában nyilvánult meg”, ahogy az űrhajó gyúlékony hűtőfolyadékot keringető rendszerének csatlakozásait sem megfelelően hegesztették és forrasztották össze.
A NASA és a North American Aviation egyaránt korrektnek tartotta a jelentést, vállalták a felelősséget, és lépéseket tett annak érdekében, hogy a jövőben biztonságosak legyenek az Apollo-űrhajók. Azontól, hogy Low váltotta Joe Shea-t, sok személyi cserére került sora NASA állományában. A North American Űrrészlegének vezetését is alaposan átvizsgálták.
Az elkövetkező hónapokban közel fél milliárd dollárt fordítanak az Apollo aprólékos újratervezésére és átépítésére, beleértve egy új ajtót, amit három röpke másodperc alatt képes egy ember kinyitni. Az új űrhajóban nem takarékoskodtak a tűzálló anyagok használatával, újratervezték az elektromos hálózatot, a csővezetékeket jobban szigetelték, és nitrogén-oxigén elegyet használták, amíg az űrhajó fel nem száll.

Ami az Apollo parancsnoki egységével történt, megtörténhet akár a holdkomppal is, így utóbbi gyártója, a Grumman Aircraft a holdkompban is jelentős módosításokat hajtott végre.
Évekkel később Chris Kraft küldetésigazgató így emlékezett vissza: „Megbocsáthatatlan, hogy nem tettünk semmit a baleset megelőzése érdekében. Másrészről viszont a baleset nélkül valószínűleg csak később jutottunk volna el a Holdra. A történtek hatására sok mindent megváltoztattunk a parancsnoki egységben és a holdkompban. Szerintem a legkülönfélébb problémákkal találtuk volna magunkat szemben a holdutazás során, ha a rendszerben benne maradt volna az összes a problémaforrás. Ez a borzalmas élmény egy új megközelítést eredményezett, és új erőt adott ahhoz, hogy elvégezzük a munkát.”

Deke Slayton más szemszögből látta a dolgokat. Ő a pilóták véleményét képviselte, akik azokban a Hold felé tartó űrhajókban ülnek majd, amik 245 méter magas tűzoszlop tetején hagyják el a földet.
„Meggyőződésem, hogy sokféle módon megüthettük volna a bokánkat, mielőtt egyáltalán eljuthattunk volna a Holdig, és talán el sem juthattunk volna oda az Apollo-1 nélkül. Egy egész halom alattomos hibát fedeztünk fel, ami a későbbiek során sok fejfájást okozott volna nekünk. Apránként persze kijavíthattuk volna ezeket, de valószínűleg pár embert elvesztettünk volna, amíg át nem rágjuk magunkat az összes hibán. A tűz rákényszerített minket az Apollo-program leállítására, és arra, hogy teljes nagytakarítást végezzünk.”
A NASA vezetői úgy becsülték, hogy egy évre lesz szükség, mire az áttervezett Apollo megkezdheti útját földkörüli pályára. De ezúttal már nem volt kapkodás, a George Low által vezényelt munkálatok során elképesztő figyelmet fordítottak a részletekre. Az előzetesen jósolt egy évből végül huszonegy hónap lett. Miközben még javában tartott a romok eltakarítása, egy másik hihetetlen és szörnyű tragédia állt küszöbön…

Nyolcvanhat nappal az Apollo-1 tűzesete után, 1967. április 23-án, Vlagyimir Komarov kozmonauta egy csodálatos szovjet űrhajó, az új Szojuz-1 fedélzetén szállt fel Bajkonurból. A földkörüli küldetések során nagy jövőt szántak az űrhajónak, amit később úgy alakítottak át, hogy fedélzetén a kozmonauták megkerülhessék a Holdat. Komarov küldetésének elején egy álló napig ellenőriznie kellene a Szojuz rendszereit, majd végignézni, ahogy egy másik Szojuz is felszáll, hogy csatlakozzon hozzá földkörüli pályán. Ezután a két űrhajó merész manővereket hajtana végre, ami aztán a dokkolásban érné el a tetőpontját (a szojuz szó egységet jelent). Az egyik űrhajóról a másikra két kozmonauta űrséta keretében ment volna át, utóbbira a szovjeteknek feltétlenül szüksége volt, ha el akartak jutni a Holdig."

Az Apollo-1 tragédiája után komolyan felmerült, hogy lefújják az egész holdraszállást. Wernher von Braun természetesen a program folytatása mellett foglalt állást, beszédében a holdutazást Charles Lindbergh transzatlanti repülőútjához hasonlította. Most áttekintjük a tragédia eseményeit az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyve alapján, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"A tragédia következtében fejek hullottak az űrprogram hierarchiájának csúcsán. A hibák, a hozzá nem értés, a biztonsági előírások be nem tartása utáni aprólékos hajsza vezérelt mindent.
A NASA tudta, hogy sikerrel kell járnia, hiszen az ügynökség feje fölött Damoklész kardjaként lógott az az igencsak valószínű eshetőség, hogy az egész Apollo-programot leállítják. Az Apollo-1 tűzesete országos vitát robbantott ki: vajon az országnak tényleg nagyjából huszonnégy milliárd dollárt el kell költenie azért, hogy embereket juttasson a Holdhoz, amikor annyi más gondja-baja is volt? Ott volt Vietnám, a növekvő adóterhek, a polgári jogok és a környezetvédelem. A közvélemény-kutatások szerint egyre több és több amerikaiban fogalmazódott meg a kérdés: Vajon tényleg szükség van erre az utazásra? A kritikusok szerint az űrprogram túl sokba került, és az egész holdverseny politikai kaszkadőrmutatvány volt. Sok jeles tudós a kevésbé költséges, legénység nélküli robotszondák mellett érvelt, amik révén szerintük többet meg lehetne tudni a Holdról, mintha asztronautákat küldenénk oda.

Az Apollo-program támogatói reálisnak tartották az árcédulát. Johnson elnök szavaival élve, az elkövetkező kilenc évben a program az amerikaiak 120 dollárjába kerül. Azt mondta, hogy az amerikaiak egy évben sokkal többet költenek cigarettára és alkoholra. A program védelmezői szerint tömérdek tudományos és technológiai haszonnal jár, és megmutatja, hogy az ország képes vezető szerepet betölteni a technika korában.

Wernher von Braun is beszállt a vitába, mondván, hogy az Apollo nem csak arról szól, hogy két ember leszáll a Holdra, hanem arról is, hogy az űrkutatás új korszaka nyílik meg általa. „Amikor Charles Lindbergh híres útján először átrepült Párizsba” – mondta – „nem hiszem, hogy volt, aki komolyan elhitte, hogy csak annyi a célja, hogy eljusson Párizsba. A célja az volt, hogy bebizonyítsa: lehetséges az óceán átrepülése. Előrelátó volt, és felismerte: a legjobb módja annak, hogy ezt az egész világ számára megmutassa az, ha egy mindenki által ismert úticélt választ magának. Az Apollo-program esetében a Hold a mi Párizsunk.” A védők kerekedtek felül, főképp Lyndon Johnson erős támogatásának és befolyásának köszönhetően. Csúszásra ugyan számítani kellett, de még mindig volt esély arra, hogy az évtized vége előtt amerikaiak szálljanak le a Holdra.

1967. április 3-án a NASA vezetőségének Grumman Gulfstream repülője a Washingtoni Nemzeti Repülőtér termináljából kigurult a felszállópályához. Úticélja Houston volt, és a fedélzetén más utasok mellett Bob Gilruth és George Low is ott volt. Ekkoriban Low volt Gilruth helyettese az Emberes Űrhajó Központnál. Az osztrák származású, negyvenegy éves, Nagy-Britannia és Svájc magániskoláiban képzett Low 1938-ban érkezett az Egyesült Államokba megözvegyült anyjával egyetemben. Rendszermérnöknek tanult, és 1949-ben a NASA elődjénél, a régi NACA-nál állt munkába. Egy évtizedig ezoterikus légügyi problémákkal foglalkozott, majd tudását a világűr kutatásának szolgálatába állította, és a Mercury-űrhajó tervezésében is segédkezett. Szerény, puritán és módszeres ember volt, aki mindenben a harmóniát és a rendet kereste.

Jim Webb olyan nagyra értékelte Low vezetői képességeit, hogy annak a bizottságnak az elnöki posztját bízta rá, ami Kennedy elnök asztalára letette az emberes holdraszállás mellett érvelő jelentést. Low sokszor találkozott Kennedyvel, és válaszolt az elnök holdprogrammal kapcsolatos kérdéseire. Válaszai és magyarázatai révén állhatott Kennedy az ország nyilvánossága elé, amikor elkötelezte Amerikát az évszázad kihívása előtt.

Most, hat évvel később, Low összevonta szemöldökét, amikor a Gulfstream lassítani kezdett, váratlanul megfordult, majd visszagurult a kapuhoz. A torony egy titokzatos üzenetet küldött a pilóta részére, amiben az állt, hogy jöjjön vissza a terminálhoz, rakja ki az utasokat, és kérje meg őket, hogy a pilótáknak fenntartott váróban várakozzanak.
„Hamarosan” – mesélte Low – „megérkezett Jim Webb igazgató, helyettese Bob Seamans, az emberes űrrepülésért felelős George Müller és Sam Phillips, az Apollo programigazgatójának társaságában. Bob Gilruth-ot leszámítva mindenki jelen volt a NASA-tól, aki a hierarchiában köztem és az elnök között állt.”
„Jim Webb a szokásosnál is tömörebben beszélt, és rögtön a lényegre tért: az Apollo-program sorsa bizonytalan, a január 27-i tragikus tűz miatt jelentős hátrányba kerültünk… Kifutunk az időből.”
Ezután Webb váratlan meglepetéssel állt elő. „Azt akarom, hogy a továbbiakban te vezesd az Apollo-űrhajó átépítését.”
Low megdöbbent. Webb azt akarta, hogy ő vegye át Joe Shea helyét az Apollo-programban. Nem is tudott elképzelni ennél nehezebb feladatot, mint életre kelteni a főnixet a hamvaiból. Végigfutott rajta a mérnöki szakterületek egész sora, az útelágazások, döntési pontok sora. Webb azt akarta, hogy ő csinálja azt, amit a szakmabeliek közül annyian lehetetlen vállalkozásnak tartottak.
George Low pedig azt akarta, hogy Amerika eljusson a Holdra. Igent mondott az állásra.

„A legutolsó részletkérdést sem lehetett figyelmen kívül hagyni” – mondta. „Kérdeztünk, válaszokat kaptunk, majd újabb kérdéseket tettünk fel. Az éjszaka közepén felébredtünk, és eszünkbe jutottak azok a kérdések, amiket meg kellett volna kérdeznünk, ezeket papírra vetettük, hogy aztán reggel feltehessük őket. Ha hibáztunk, az nem a NASA és az alvállalkozók, vagy a mérnökök és az asztronauták közötti nyíltság hiányára volt visszavezethető; csak azért történhetett meg, mert nem voltunk elég okosok ahhoz, hogy a megfelelő kérdéseket tegyük fel. Minden kérdésre választ kaptunk, minden hiba, amit megértettünk, egyben a megoldást is jelentette.”

„George Low azt tette, hogy beléjük csöpögtette az elkötelezettség érzetét, és célt adott mindazoknak, akik neki vagy vele dolgoztak” – idézte fel Alan Shepard. „Mi, asztronauták csodáltuk, ahogy az új Apollo-űrhajó formát öltött. Ismét megtanultunk a történtek után bizni abban, hogy igen, olyasmit hoznak létre, amivel biztonságosan repülhetünk. Azok után, ami Gus-szal, Ed-del és Rogerrel történt, ez nem volt csekélység.”

Ő pedig nem más volt, mint Gus Grissom, az Apollo-1 parancsnoka, aki 1967 januárjában halt meg két társával együtt az űrhajó földi tesztelése során. Most áttekintjük a tragédia eseményeit az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyve alapján, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Houstonban a történtek durva érzelmeket korbácsoltak fel. Deke, Alan és más asztronauták felkeresték a nemrég megözvegyült hölgyeket. Patricia White otthonában gyülekeztek.
„Még mindig a megrázkódtatás hatása alatt voltam. Össze voltam zavarodva és összetört bennem valami – így lehetne a legjobban jellemezni az, ahogyan akkor éreztem” – mondta Deke Slayton. „Betty, Pat és Martha jobban tartották magukat, mint én. A feszültséget egy nekem készített meglepetés-ajándékkal oldották.”
Hihetetlen volt. Ez a három nő, akik épp az imént vesztették el férjüket a tomboló tűzben, abban az űrhajóban, amiről azt hitték, hogy a világűrbe repíti őket. Most azonban Deke miatt aggódtak.

Régi hagyománya volt annak, hogy minden asztronauta egy ezüst kitűzőt kapott. Ez egy felfelé ívelő csillagot ábrázolt, ami hosszú, üstökösszerű csóvát húzott maga után. Amikor egy újonc kilépett a Föld feletti vákuumba, és ezzel ténylegesen asztronautává vált, kapott egy második, ezúttal arany kitűzőt is. Az Apollo-1 három űrhajósa úgy látta, hogy Deke szívproblémái miatt valószínűleg sosem repülhet a világűrbe. Ugyanakkor Deke nélkül sosem lett volna esélyük elhagyni az indítóállást. [Az alábbi képen Gus Grissom látható:]Így aztán Gus Grissom, Ed White és Roger Chaffee azt tervezte, hogy egy arany asztronauta-kitűzőt visznek majd magukkal az Apollo-1 fedélzetén, amit a küldetés után Deke-nek adnak, hogy azt viselje. Gus ugyanis tudta, hogy Deke sosem tenne ki magára olyan kitűzőt, ami egy az egyben olyan, amilyet a világűrt megjárt asztronauták viselnek. Ezért aztán a három asztronauta egy aprócska gyémánttal helyettesítette a csillagot.
„Mivel a fiúk többé már nem valósíthatták meg tervüket” – emlékezett vissza Deke – „a feleségek, valamilyen indíttatásból épp életük legszomorúbb és legborzalmasabb pillanatát választották arra, hogy átadják nekem ezt a kitűzőt. Teljesen meghatódtam. Ez olyan gesztus volt, amit soha nem felejtek el.”

Az Apollo-1 tűzet követő napokban a szerencsétlenül járt asztronautákról az ország szinte valamennyi otthonában megemlékeztek. Frank Sinatra otthona sem volt kivétel.
„Tíz nappal Gus, Ed és Roger halála előtt” – idézte fel Alan Shepard – „a kaliforniai Downey-gyárba repültek abban a reményben, hogy kipróbálhatják a frissített Apollo-szimulátort. Az egyik T-38-as gépen apróbb problémák léptek fel, ezért a Las Vegas melletti Nellis Légibázison meg kellett szakítani útjukat. Úgy döntöttek, hogy a javítást Vegasban várják ki, ahol egyúttal kikapcsolódhatnak az éjjel-nappal tartó kiképzés után.
„A városban megnéztek egy műsort, ahol Frank Sinatra lépett fel. Alighogy Gus, Ed és Roger megjelent a teremben, Frank a színpad előtti asztalhoz ültette őket. Asztronauta kabátjuk volt rajtuk, és Sinatra-nak megtetszett Gusé, rajta a küldetések jelvényeivel, meg mindennel.”
„Nos, Gus, mindössze ennyit mondott, „Tessék, itt van”, és ezzel odaadta a kabátot Sinatrának, aki ettől úgy meghatódott, hogy elsírta magát a közönség előtt. Tíz nap múlva még jobban sírt.”

Gus Grissomot az Arlington Nation Cemetery-ben helyezték végső nyugalomra. Sortüzeket lőttek a levegőbe, egy kürtös gyászzene megindító dallamát játszotta, és sugárhajtású vadászgépek mennydörögtek el az egybegyűltek feje fölött végső tiszteletadás gyanánt. Hat egyenruhás férfi állt vigyázzban, arcuk komor volt és szigorú. Korábban heten voltak, mint az amerikai asztronauták eredeti, első csoportjának tagjaiként. Nyolcévnyi kőkemény munka után ez a tragédia hatra csökkentette a számukat. Velük gyászolt az Egyesült Államok elnöke, a hátrahagyott családok, a kormány és az űrprogram magas beosztású tisztviselői is.
Három órával később újabb tiszteletadásra került sor. Egy kürt panaszos hangja és vadászgépek dübörgése kísérte Roger Chaffee-t utolsó útjára, hogy aztán Grissom oldalán kerüljön végső nyugalomra. Még aznap Ed White-ot az általa szeretett West Pointban a széles Hudson-folyóra néző meredélyre kísérték. Ezzel végetért egy korszak. Most viszont mindent elölről kellett kezdeni.

Deke és Alan tudta, hogy a sok, frissen érkezett új asztronauta és a későbbiekben hozzájuk csatlakozók előtt egyikük sem mutathatja ki, mit érez Gus és társai elvesztése miatt. „A repülősök életéhez ez hozzátartozik” – mondta Deke a többi asztronautának – „Sok mindent láttam már. Láttam repülőket összeütközni, láttam, amikor a gépet légvédelmi tűz találta el, és lángolva zuhant alá. Egy gép meg is bokrosodhat, és akkor elvesztesz egy bajtársat, egy barátot. Ez kemény dolog, de a pilótaélet velejárója. Ugyanakkor átkozottul megbocsáthatatlan egy indítóálláson keletkező tűz, amikor hirtelen elszabadul a pokol! A berepülő pilótáknál senki nem számol azzal, hogy a földön kell meghalniuk. Mégis megrázod magad, és folytatod a repülést. Csak abban reménykedhetsz, hogy nem te leszel a következő. Azt hiszem ez olyasféle lehet, mint a paranoia. Hátranézel, hogy meggyőződj arról, nem üldöznek-e. De sose felejtesz el előre nézni.”

Az űrprogram vezetésében hatalmas változásokra került sor. A NASA virginiai Langley Kutatóközpontjának igazgatóját Jim Webb felszólította egy vizsgálóbizottság felállítására, hogy „kiderítsék, valójában mi a fene történt”. Floyd L. Thompson bólintott, és a legkeményebb vizsgálóbiztosokat és specialistákat vonta be. Az asztronautákat Frank Borman képviselte, aki korábban két hetet töltött a Gemini-7 fedélzetén. A kormány és a gyártók részéről ezerötszáz elkötelezett férfi és nő állt csatasorba, majd belekezdtek az elszenesedett Apollo-1 átvizsgálásának hatalmas feladatába. Semmi nem kerülte el a figyelmüket a lehorzsolt drótoktól kezdve a megszilárdult buborékokig, amik a fém olvadásakor jöttek létre. Huszonnégy kilométernyi drótot vizsgáltak át, majd a műszerek, kapcsolók, csövek és csatlakozások szó szerint ezreit vették sorba. Újra megépítették az Apollo-1-et, nyeltek egy nagyot, majd felgyújtották. Ez olyan megrázó volt, hogy sokan hazamentek, és inkább otthon bámulták a falat. Túl valóságos volt, túl sok sebet szakított fel. Ugyanakkor ebből tanultak is. És megváltoztatták az Apollo-űrhajót, hogy ne ismétlődhessen meg az, ami januárban a Nyolcas szinten történt."

Dobrinyin volt a Szovjetunió USA-nagykövete, és épp egy washingtoni fogadáson vett részt, amikor fény derült az Apollo-1 tragédiájára. Most áttekintjük a tragédia eseményeit az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton által közösen írt "Moonshot" című könyve alapján, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"A csoport a Fehér Házból az International Club-ba ment vacsorázni. A hivatalnokok közt volt Dr. Wernher von Braun is, aki ekkorra már a Szárazföldi Erők rakétacsoportjától a NASA-hoz került, de rajta kívül jelen volt Bob Gilruth, Jim Webb és az űripart képviselő cégvezetők nagy csapata. Az aznap aláírt megállapodás ellenére sok amerikai nehezen állta meg, hogy ne tegye próbára az oroszok érzékenységét. A jövőt idéző Gemini-program olyan fényesen ívelt felfelé, hogy pár amerikai rosszindulatú megjegyzéseket tett: amikor az Egyesült Államok már rég a naprendszer felé fordítja figyelmét, az oroszok még mindig földkörüli pályán jojóznak majd űrhajóikkal.

Egyik megjegyzés sem tudta kihozni a sodrából Dobrinyint, aki mielőtt elhagyta volna szülőföldjét, tájékozódott az új Szojuz-1 és a Szojuz-2 űrhajók tervezett küldetését illetően, amik műszakilag fejlettebbek voltak a régebbi Vosztoknál és Voszhodnál, és legalább annyira alkalmas volt űrrandevú végrehajtására, pályamagasságának és pályasíkjának módosítására, mint a Gemini. Emellett az űrhajó felépítése jóval kifinomultabb űrsétákat tett lehetővé. Pár változtatással a Szojuz képes lenne elhúzni a Hold túloldala mögött, majd visszatérni a földre egyetlen kozmonautával a fedélzetén.

Ha az ütemtervet tartani tudják, mindössze három hónapon belül az oroszok földkörüli pályára állítják az első két Szojuz-űrhajót. Ezeket fejlett rendszerek, radar és robotpilóta irányítja egészen az űrrandevú pillanatáig, mialatt fedélzetükön egy-egy kozmonauta kíséri figyelemmel az űrhajók útját. Aztán, pár száz méterre egymástól, a pilóták átveszik az irányítást, és egymáshoz dokkolnak járműveikkel. A két kozmonauta ezután űrsétára vállalkozik. Mindkét kozmonauta elhagyná a Szojuzt, és kezükkel kapaszkodva átmásznának saját űrhajójukból a másikba. Ezután szétválnának, további manőverekre kerítenének sort, majd visszatérnének a földre.
Ha minden a terv szerint halad, a Szojuz-1 április 23-án, moszkvai idő szerint pontban hajnali 3:35-kor szállna fel, hogy aztán pontosan egy nap múlva a Szojuz-2 kövesse. Ez hatalmas teljesítmény lenne Oroszországnak, és Dobrinyin arra gondolt, hogy ez talán elhallgattatná a fecsegő, felfuvalkodott amerikaiakat.
Dobrinyin figyelmét Humphrey alelnökre fordította, aki a Kongresszus űrügyi delegációja vett körbe. Legtöbbjük még sosem látott egyetlen rakétát sem felszállni.
 
Dobrinyin hirtelen összehúzta szemöldökét, amikor meglátta a North American Aviation elnökét, Lee Atwoodot, aki izgatott beszélgetésbe elegyedett valakivel. A nagykövet egyre növekvő érdeklődéssel figyelte az eseményeket: Atwood előbb elhagyta a klubtermet, majd láthatóan felzaklatva tért vissza. Amikor Bob Gilruth mellé ért, Atwood hirtelen sarkon fordult, és megragadta Gilruth kezét. Egy rövid beszélgetés után Gilruth is gyorsan távozott a teremből. Dobrinyin szemmel tartotta Atwoodot, aki most rendkívül izgatottan Jim Webb füléhez hajolt. Bármit is mondott Webb-nek, láthatóan elfehéredett a NASA vezetője.

Dobrinyin érezte, hogy valami nagyon fontos történik, és az arcokról leolvasta, hogy bármi legyen is az, biztos, hogy nagyon rossz dolog történt. Wernher von Braun futva távozott a teremből. Más vezetők a telefonokat rohanták meg. Az izgatott, már-már eszelős beszélgetés zsivaja egyre hangosabbá vált.
Dobrinyin alig hitt a szemének. Páran sírni kezdtek! A nyilvánvalóan iszonyú tragédia közepette, a pincérek elkezdték felszolgálni a vacsorát. Senki nem figyelt rájuk. A nagykövet látta, hogy valaki Webbhez megy, a NASA igazgatója pedig hirtelen távozott. Előbb már eleve valamilyen szörnyű üzenetet kaphatott Lee Atwoodtól. Vajon mit mondhattak neki ezúttal?

Webbet Julian Scheer hívta fel, aki a sajtókapcsolatokért felelős igazgatóhelyettese volt. „Jim, tűz ütött ki a Cape-en. Tűz, ami –”
„Ezt már tudom” – szakította félbe Webb. „Mi történt azóta?”
Scheer a szemébe mondta a valóságot. Nem tehetett mást. „Uram, az Apollo-1 legénysége halott.”
Összezavarodott, sokkos állapotban Webb erőt vett magán, és visszatért a fogadásra. Bizalmasan és vontatottan beszélt Humphrey alelnökkel. Majd figyelmet kért. A teremre teljes csönd telepedett. Mindenki megtörten figyelt, hogy Webb elmondja nekik: három asztronauta épp most halt meg egy indítóálláson kiütött tűzben. Ezzel sarkon fordult, és távozott az International Club-ból, és a NASA központban lévő irodájába sietett, ami mindössze pár háztömbnyire volt.

Webb tudta, hogy minden tapasztalatára szüksége lesz, ha meg akarja oldani ezt a krízishelyzetet. Olyan tapasztalatokra támaszkodott, amikre tengerészgyalogos pilótaként, Harry Truman pénzügyminisztereként, később a titkosszolgálatok, illetve olyan vállalatok igazgatójaként tett szert, mint amilyen a McDonnell Aircraft, az Oak Ridge Nukleáris Kutatóintézet és a Sperry Gyroscope.

Stábja rövidesen már vele volt. A tragédia kezelését azonnal Samuel C. Phillips vezérőrnagyra bízták, aki a Légierő Minuteman interkontinentális ballisztikus rakétaprogramját vitte sikerre még mielőtt a NASA-hoz került volna, ahol aztán az egész Apollo-programot ő vezette.
Phillips a Cape-re telefonált. „Foglaljanak le minden felvételt, szalagot, a legutolsó darabka műszert, ami a tűzzel kapcsolatban lehet, de tényleg mindent. Mindent nyomot rögzítsenek. Úton vagyok.”"