MoonShot

A gyermek David Scott, az Apollo-15 leendő parancsnoka részére apja üzeneteket dobált  az udvarra a repülőgépéről. Ez csak megerősítette abban, hogy pilóta akar lenni. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"David Scott

A harminc de Havilland Jenny kétfedelű repülőgép szoros kötelékben szállt a felhőtlen texasi égen, és az „USA” betűit karcolták bele. Emlékszem, anyám lehajolt hozzám, és az „S” csúcsára mutatva megpróbálta túlkiabálni a motorok dübörgését.
„Ott van apud, Davy!” – mondta a kezemet fogva. A San Antonio-i Randolph repülőtéren lévő házunk előtt háromkerekű biciklimen ülve lenyűgözve néztem, ahogy ezek a gyönyörű nyitott fülkés gépek erőfeszítés nélkül suhannak odafenn. Anyám elővett egy fényképezőgépet, és megörökítette a látványosságot.
Ez a fotó apám dolgozószobájában kiemelt helyre került. Habár ekkor nem lehettem több három évesnél, ez a fotó mindig arra a gyerekkori pillanatra emlékeztetett, amikor magával ragadott a gondolat, hogy apámhoz hasonlóan én is pilóta legyek.
Később időnként belebújtam apám barnabőr pilótazubbonyába, aminek széles szőrmegallérja volt, felvettem bőrsisakját, pilótaszemüvegét, és elképzeltem, ahogy én is a házunk fölött repesztek a Randolph repülőtéren (amiről a második keresztnevemet kaptam). A Hadsereg Légi Hadteste (Army Air Corps) formakabátból, térdnadrágból, Sam Brown-övből és díszszablyából álló egyenruhája túl nagy volt ahhoz, hogy felpróbáljam. De az a kabát tökéletesnek tűnt egy kisfiú számára – annak ellenére, hogy egészen a bokámat súrolta.

Ennek ellenére tizenkét éves koromig várnom kellett, mire apám első ízben magával vihetett repülni, a Légi Hadtest szabályzata ugyanis nagyon szigorú volt. De kissrác koromban párszor beültetett a felszállópályán álló gép pilótafülkéjébe, és hagyta, hadd érezzem a kezelőszerveket. Máskor kis ejtőernyőket dobott le a fülkéből, amikor átrepült az udvarunk fölött, mindegyikre kis köveket rakott nehezék gyanánt. A kő köré egyszerű üzeneteket csavart: „Davidnek, szeretettel Apa.” Ezek a kis papírfecnik a szélben csapkodva jöttek lefelé, és még eltökéltebbé tettek, hogy egy nap én is birtokba vegyem az eget, és saját repülős kalandokra vállalkozzam.
Mégis véletlenül alakult úgy, hogy apám, Tom William Scott, elvitt repülni: erre egy péntek esti bulin kötött fogadás eredményeként került sor. Főiskolai évei alatt a dél-kaliforniai olajmezőkön dolgozott, és a nyarakat lyukak fúrásával és az olaj pumpálásával töltötte, hogy elég pénzt keressen a tandíjra, és segíthesse anyját, miután nagyszüleim elváltak. Nagymamám előbb a kaliforniai Fresnoba, majd a kansasi Wichita után Los Angelesbe költözött azután, hogy tönkrement a házassága, és – bár apám nem szeretett beszélni erről – ez egészen biztosan kemény időszak lehetett neki.

Az egyetem után egy adminisztratív állást kapott egy hollywoodi filmstúdiónál. De egy péntek esti buli alkalmával egyik barátjával elhatározták, hogy felvételiznek a Hadsereg Légi Hadtestjébe. A rákövetkező szombaton megcsinálták az orvosi vizsgálatot, átmentek, és felcsaptak katonának. Két nap múlva apám otthagyta a stúdiót, és repülni kezdett. Korabeli szóhasználattal élve „üldöző pilótának” (pursuit pilot) képezték ki, a vadászpilóta (fighter pilot) kifejezés a II. Világháború előtt nem volt széles körben elterjedt. Ugyanakkor ez mindössze tíz évvel az I. világháború után történt, a nagy gazdasági világválság idején. A Légi Hadtestnek nem volt sok pénze, így a régi kétfedelesekkel repültek, mint amilyen a de Havilland Jenny volt. Ő viszont nagyon szeretett ezekkel a régi gépekkel repülni. Ez volt az élete. Mire megszülettem, már oktatópilóta volt, és így sok időt töltött otthon, leszámítva, amikor el kellett menni a Légi Hadtestet reklámozni.

Apámnak nagyon szerény körülmények között élő skót felmenői voltak. Gyerekkoromban nem sok pénzünk volt, de szépen megéltünk belőle, a hadsereg gondoskodott rólunk. Miután szüleim összeházasodtak, és apámat a Randolph repülőtérre helyezték, 1932. június 6-án megszülettem, és egy nagy, stukkóval díszített homlokzatú, kétemeletes házban laktunk. Még nem köszöntött be a légkondicionálók kora, így San Antonio fullasztó hősége elől rövid időre egy indianai légibázisra költöztünk, majd apámat a Fülöp-szigetekre rendelték.
Valamivel 1936 karácsonya előtt a hadsereg régi csapatszállító hajójára szálltunk, és elindultunk a Fülöp-szigeteki Manilába, ahol a következő három évben viszonylagos jólétben éltünk: kisebb szolgahad végezte a háztartási teendőket, anyám pedig kedvére bridzsezhetett, mahjong partikra járhatott, és sokat utazhatott. Szüleim Kínába is ellátogattak, de a veszély miatt csak külön-külön. Kína 1937-es japán invázióját követően az egész térség a háború felé sodródott, ahogy a világ másik felén Európa úgyszintén. De engem fiatal srác lévén nem foglalkoztattak ezek a problémák. Minden nap egy öszvérfogattal mentem haza az iskolából, és sokkal inkább azzal kötött le, hogy miként mászhatnám meg a kókuszfákat.

Otthon mindig nagy fegyelem volt. Apám nagyon szigorú ember volt, ugyanakkor melegszívű is. Határozott, éles hangja volt. Mindig „uramnak” szólítottam, anyámat pedig „asszonyomnak”, és esténként formális keretek között költöttük el a vacsorát. Apám nagyon magasra tette a mércét. Nagyon rendezett volt, és tőlem is ugyanezt várta el. Egyértelműek voltak a szabályok, én pedig betartottam ezeket: akkoriban ez volt a szokás. A fallal szemben kellett ülnöm, ha esetleg mégis megszegtem valamit. Elég csöndes gyerek voltam, nem félénk voltam, hanem visszafogott. Ez néha frusztrálta az apámat, aki azt mondogatta nekem, hogy „menj ki, és vegyülj a többiekkel.”
Emlékszem, hogy hatéves voltam, amikor részt vettem az első „úszótalálkozón” a Fülöp-szigeteken. Ez igazából egy verseny volt, de nem ismertem a szabályokat. Amikor a startpisztoly eldördült, szétnéztem magam körül, és megvártam, míg mindenki más beugrik a vízbe. Amikor már mindenki a vízben volt, azt gondoltam, hogy „OK, most rajtam a sor”, ezzel beugrottam én is. Azt hittem, hogy udvariasnak kell lenni. Természetesen, utolsónak értem célba. Apámat ez eléggé lelombozta. Minden kétséget kizáróan elmagyarázta, hogy mindenkinek egyszerre kell beugrani a vízbe. „Ne várj a többiekre. Indulj a startpisztolyra” – mondta nekem. Apámat kemény fából faragták, és így is nevelt engem.
Emlékszem, hogy nagyjából ezidőtájt egy aprócska motorcsónakban mentünk anyám elé, aki épp egy óceánjáró fedélzetén tért vissza kínai látogatásáról. Erős szél fújt, mi pedig a vad tengeren hánykolódtunk.
„Ott áll az anyád a korlátnál” – kiabálta apám. „Integess neki.” Csöppet sem volt hangulatom vidámkodni: még mindig bennem van, hogy milyen rosszul is éreztem magam abban a kis lélekvesztőben. De nem tehettem mást, mint azt feleltem: „Igen, uram”, és integettem.

Hétéves voltam, amikor apámat 1939. decemberében visszarendelték az Egyesült Államokba. Pontosan tudtam, hogy a minket az USA-ba szállító hajó az utolsó, ami katonákkal a fedélzetén kihajózhat a Fülöp-szigetekről. Ezután már csak nők és gyerekek távozhattak. Apám sok barátját hátrahagytuk, és közülük sokan meghaltak a későbbi harcokban. Távol-keleti tartózkodásunk idején egyre nagyobb viharfelhők gyülekeztek, majd két évvel hazatérésünk után, elszabadult a vihar az Egyesült Államokra, és kis világom a feje tetejére állt.
1941. december 7-én a rádióban bemondták, hogy a japánok megtámadták Pearl Harbort, és ettől apám teljesen tűzbe jött. Bevágott a kocsiba, és elmentünk a drogériába újságért. Seperc múlva megérkezett a parancs is: a „tengerentúlra” kellett mennie. Senki nem tudta, hogy a „tengerentúl” egészen pontosan mit jelent. Álmomban sem gondoltam, hogy három évig nem látom viszont az apámat.

Akkoriban újra a texasi San Antonioban laktunk, és miután apám elment, anyám elhatározta, hogy eladja a nagy házunkat, és egy kisebb helyre költözünk. Született egy kisöcsém, Tom, aki hét és fél évvel volt fiatalabb nálam. Anyám elég aktív társasági életet folytatott, így sokat kellett vigyáznom Tomra. A fejadagrendszer bevezetésével egyidőben, anyám egy kis robogót vett nekem, így egyedül mehettem iskolába, majd haza. Tom nagyon szerette, ha elvittem magammal egy-egy körre. Anyám gyengédebb volt apámnál, így az a döntés született, hogy apám távollétében nagyobb fegyelemre van szükségem.
Így aztán egy kis katonai iskolába kerültem, amit az episzkopális egyház felügyelt. Nagyon szigorú hely volt. Egyenruhát hordtunk, és meneteltünk. Rangfokozatokat használtunk. Ha valamelyik tanárunkkal pimaszkodtunk, ráhúztak egyet a hátunkra, majd iskola után szobafogság következett.
De még mindig ott voltak a nyarak, amik reménnyel töltöttek el, és csodálatosak is voltak. Anyám úgy gondolta, hogy apám távollétében egy apafigurára van szükségem, ezért aztán anyám a nyári vakációkra felpakolt engem, és apám főiskolai közeli barátjához, David Shattuckhoz küldött, akiről elneveztek engem. A kaliforniai Hermosa Beachen lakott. Ezzel kevésbé voltam kitéve a paralízisjárvány veszélyének, ami akkoriban Texasban jóval jellemzőbb volt, mint Kaliforniában.
Egy tízéves fiú számára a Hermosa Beach a mennyország kapuját jelentette. San Antonioból három napig kellett vonatozni, mire odaértem. Egyedül utaztam, és az út során a hordárok tartottak szemmel. Érkezésem után három hónapig nem volt cipő a lábamon. Egyhektáros homokos terület Dave bácsié volt, itt kedvünkre röplabdázhattunk és úszhattunk. A szomszédos srácokkal csapatba verődve vittük az előre becsomagolt ebédet, és Pales Verdesbe kirándultunk, vagy Venice Beachre, a Vidámparkba látogattunk, és felültünk a hullámvasútra.

Odahaza, San Antonioban minden szabadidőmben repülőgép-modelleket készítettem. Aprólékosan ismertem minden amerikai, brit és német repülőt. Hálószobám mennyezetéről füzérekben lógtak a Messerschmidtek, a Spitfire-ek, a Hurricane-ek, a Mustangok és a Lightningok. Nem rémlik, hogy bármikor kétség merült volna fel bennem, hogy apám nyomdokain járva pilóta legyek. A repülős filmeknek is nagy rajongója voltam: A pokol angyalainak, „A Hajnali Őrjáratnak. Nem tudom, hányszor néztem végig, ahogy Errol Flynn behajítja üvegét a kandallóba, és elindul a bevetésre. Nagyon szerettem ezt a műfajt. Ők természetesen I. világháborús gépekkel repültek, és számomra ez volt a csúcs. Az volt az igazi repülés.

Miközben apám a II. világháború alatt Európában állomásozott, addig mi még Texasban is az elsötétítést gyakoroltuk. Habár ez gyerekfejjel viccesnek tűnt, nem tudtuk, hogy Amerikát megszállják-e vagy sem. Figyelemmel kísértük a normandiai partraszállások előkészületeit. A rádióban Churchill beszédeit és Roosevelt híres „közvetlen hangvételű beszélgetéseit” hallgattuk. De csak nagyon keveset tudtunk az apámról.
Azok a levelei, amik egyáltalán eljutottak hozzánk, egytől-egyik egy New York-i postafiókon át érkeztek. Elképzelésünk sem volt, merre van. Leszámítva, hogy a távozását követő első karácsonyra egy repülőgépmodellekről szóló könyvet kaptam tőle, benne egy kísérőkártyával, amire ezt írta: „Kedves David, Boldog Karácsonyt, Valahonnan Angliából, Szeretettel, Apa.”
Csak apám hazatérése után tudtuk meg, hogy pontosan merre állomásozott. Elmesélte, hogy az Anglia északi részében lévő Blackpool közelében a Burtonwood légibázis parancsnoka volt. Itt a B-17-es és B-24-es bombázók karbantartási és javítási munkálatait felügyelte. A háborúba még hadnagyként indult, de ezredesként tért vissza. 1957-ben tábornokként vonult nyugdíjba."

Alekszej Leonov olyan szegénységben nőtt fel, hogy a cipő sokáig luxuscikknek számított. Szibériában laktak, tájképek festésével keresett némi pénzt. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"1932-56
Alekszej Leonov

Általában mínusz 50 Celsius fok alá süllyed a hőmérséklet a Szibéria középső részén található Lisztvjanka nevű kis faluban, ahol 1934. május 30-án megszülettem. Kissrácként gyakran hallgattam éjszakánként a faházunkkal szomszédos erdőben a jég súlya alatt nyikorgó ágak hangját. Az artézi kutat tápláló hegyi patak vize gőzölgött, amikor felemeltük a kút fafedelét, hogy jégcsapokat törjünk le róla, amit bátyáimmal elszopogattunk.
A csillagok mindig olyan kristálytisztán világítottak ezen a távoli vidéken, hogy teljesen hihetőnek tűnt számomra, amit anyám mesélt nekem: minden nap végén ezer fáklyát gyújtanak meg a Holdon, hogy fényük ragyogja be az éjszakát.
Mindössze három éves voltam, amikor a Mariinszk mellett található kis falucska, Lisztvjanka határán lévő otthonunkat el kellett hagynunk. 1938. januárja volt, javában tartotta magát a tél, és elképzelhetetlenül hideg volt. Ilyen körülmények között érkeztek meg a szomszédaink, hogy mindent elvigyenek tőlünk. Elvitték az ennivalónkat, a bútorainkat, sőt, még a ruhánktól is megfosztottak minket. Az egyik szomszéd rám parancsolt, hogy vegyem le a nadrágomat, és otthagyott egy szál hosszú pólóban.
Élénken emlékszem arra, ahogy a vörösfenyők között rohantam rémülten, csontig átfagyva, hogy találkozzam egyik nővéremmel, aki épp aznap jött hozzánk látogatóba.
„Nincs semmi ennivalónk” – jajveszékeltem. „Anya sír.” A nővérem két nagy vekni kenyeret adott nekem, amit a karjaim alá gyömöszöltem, és így próbáltam velük hazarohanni. Én kicsi voltam, a kenyerek pedig nehezek. Folyton elejtettem őket, de aztán felvettem, és futottam tovább.

Családunk azután került nyomorba, hogy apámat, Arhip Alekszejevicset „népellenségnek” nyilvánították. Egy korrupt munkatársa hamis tanúvallomása alapján vetették börtönbe. Nem volt egyedül: sokakat letartóztattak. Ez a hatóságok részéről tudatos leszámoló hadjárat volt azokkal szemben, akik túl nagy önállóságot mutattak, vagy erős egyéniséggel rendelkeztek. Ezeket az éveket Sztálin tisztogató akciói jellemezték. Sokan távoli gulágokba kerültek, és soha többé nem látta őket senki. Akkoriban nem tudtuk, milyen méreteket öltött ez a tisztogatás.
Akkoriban apám egyetértett Sztálinnal és a téeszesítés politikájával. Hitt a bolsevizmusban és a forradalom eszméiben. Ugyanakkor családom a forradalom eszméivel már az 1905-ös első orosz forradalom idején is egyetértett, ekkor anyám apját felforgató tevékenysége miatt száműzték az ukrajnai Luganszkból, ahol egy molnárüzemben műszerészként dolgozott, és vadsztrájkokat szervezett. Luganszkból nagyapám előbb Rosztovba, majd Szibériába költözött, ahol bányászként kapott munkát.

Apám fiatalkorában szintén a Rosztov közelében lévő Sahti egyik szénbányájában dolgozott, amíg az I. Világháború elején be nem hívták a hadseregbe. A háború végén ő is Szibériába költözött, amit akkoriban nagyobb gazdasági függetlenség jellemzett. Ott elvette anyámat, és Lisztvjanka peremén földműves lett. Szüleimnek tizenkét gyereke született – hét lány és öt fiú – de két bátyám és az egyik nővérem meghalt, így kilencen maradtunk testvérek.
Apámat végül a lisztvjankai falubizottság elnökévé választották, és mindenét beleadta a közösbe, beleértve büszkeségét és örömét: az általa kitenyésztett lovat, ami elég gyors és ellenálló volt ahhoz, hogy elboldoguljon a szibériai télben. Kis idő múlva a téesz vezetője - tatár volt, ha jól emlékszem - levágta apám lovát a húsáért. Apám bosszút esküdött, a tatár pedig kitalált egy mesét arról, hogy apám a következő év termésének magvait hagyta kiszáradni. Apámat mindenféle bírósági eljárás nélkül tömlöcbe vetették.

Akkoriban családunkat „népellenségnek” tekintették, és felforgatónak bélyegeztek minket. Szomszédainkat arra buzdították, hogy vegyenek el tőlünk mindent, amit csak akarnak. Afféle szabadrablás kezdődött. Bátyámat és nővéreimet kidobták az iskolából. A házunkat rövidesen elvették. Nem volt mit tenni, el kellett hagyni a falunkat.
Nem volt hova mennünk, így kénytelenek voltunk egyik nővéremnél meghúzni magunkat, aki nemrég ment férjhez, és a kemerovoi erőmű építésén dolgozott, sok száz kilométerrel arrébb. Férjével együtt, aki szintén ugyanott dolgozott, egy szobát utaltak ki számukra a gyár melletti munkásszálláson. Az akkoriban várandós anyámat, öt nővéremet, a bátyámat és engem, a legifjabbat, egy lovas szekéren szállítottak a vasútállomásra, ahol találkoztunk velük. Keserűen ordítottam, hogy nem akarok elmenni. Mindössze pár lepedőnk volt, amivel melegen tarthattuk magunkat.
Emlékszem, sógorom milyen gyengéden bánt velem, amikor a vasútállomáson találkoztunk. Egy nagy, lovas szán jött értünk, és minket, gyerekeket a padlóra fektette, mint a szardíniákat, és betakart a nagykabátjával. A munkásszállás felé vezető úton folyton kérdezgetett: „Fázol, Lonya?” (ez volt a gyerekkori becenevem). „Igen, fázom” – feleltem, és ilyenkor megállította a szánt, és birkabőr kabátjával még szorosabban bebugyolált engem, mielőtt folytattuk volna utunkat. A következő két évben tizenegyen laktunk egy tizenhat négyzetméteres szobában. Én az ágy alatt, a padlón aludtam.

Apámat végül felmentették a vádak alól. Az I. világháborúban a Lett Lövész Hadosztálynál a parancsnoka korrekt bánásmódot járt ki az apám részére, akit katonaként nagyon tisztelt. Apámat végül nem csak, hogy anyagilag kárpótolták az ártatlanul eltöltött börtönévekért, de a téesz elnöki posztját is felkínálták neki, így a kegyetlen és csaló tatár helyére kerülhetett volna. Apám azonban inkább hozzánk jött Kemerovoba, és ugyanabban az erőműben talált munkát, ahol nővérem és sógorom is dolgozott. Apámnak nagyon erős jelleme volt, igazi egyéniség volt. Sosem lépett be a Kommunista Pártba, ennek ellenére rövidesen a helyi közösségben szert tett némi tekintélyre. A munka jól ment. A közösségi rádióállomásra kötött hangosbeszélők egyikének viselte a gondját – ez híreket és információkat sugárzott – ezzel mutatták ki irányába érzett tiszteletüket.

Családunk két újabb szobát kapott a munkásszálláson. A kárpótlásból apám vett néhány alapvető bútort, konyhai gépeket, és egy-egy nagykabátot minden gyerekének, mivel arra még nem futotta, hogy mindegyikünk cipőt is kapjon. Ettől kezdve mi számítottunk Kemerovo egyik leggazdagabb családjának. Mi voltunk az egyetlen család a munkásszálláson, akik háztartásában kolbászkészítő gép volt. „Húsdarálós Leonovokként” emlegettek minket. Ezután már nem éheztünk. De az élet még így sem volt könnyű.

Némi mellékes jövedelemre tettem szert, amivel a családomat segíthettem: képeket rajzoltam, amiket szomszédaink a fehérre meszelt kályhára rakhattak. Szerettem rajzolni, szüleim pedig bátorítottak is ebben a törekvésemben: festékeket és ceruzákat vettek nekem. A papír hiánycikk volt, így csomagolópapírra rajzoltam. Később további bevételem lett, amikor már vászonra festettem, a képekkel pedig szomszédaink a csupasz falakat takarták el. Festegetésem lassan családi vállalkozássá nőtte ki magát: apám segített nekem kifeszíteni a lepedőket egy egyszerű fakeretre. Később durva szövésű vásznakat használtam, amit enyv és liszt keverékével készítettem elő, majd olajfestékkel hegyeket és erdőségeket vittem fel rájuk. Kiskoromtól kezdve művész akartam lenni.

Aztán, amikor olyan hatéves lehettem, egy másik szerelem kapott el: pilóta akartam lenni. Életemben először ekkor pillantottam meg egy szovjet pilótát, aki az egyik szomszédunkhoz költözött. Emlékszem, milyen ragyogóan mutatott rajta a sötétkék egyenruha és a hófehér ing, a haditengerész nyakkendő, és a széles mellkasán végigfutó bőrövek. Annyira a hatása alá kerültem, hogy mindig a nyomában voltam, és a távolból csodáltam.
Egy nap észrevette, hogy árnyékként követem. „Miért jössz utánam?” kérdezte, én pedig őszintén válaszoltam. „Egyszer olyan akarok majd lenni, mint te, és úgy akarok kinézni, mint te.”
„Miért is ne?” – felelte. „Semmi nem állhat az utadba, ha tényleg ezt akarod. De ahhoz, hogy pilóta lehess, erősnek kell lenned. Keményen kell tanulnod, és minden reggel szappannal meg kell mosnod az arcodat és a kezeidet.”

A kissrácokhoz hasonlóan én sem lelkesedtem akkoriban a szappanért és a vízért. De aztán megkérdezte: „Megígéred, hogy megfogadod ezt a tanácsot?”
Nem tudtam elég gyorsan válaszolni erre. „Igen, ígérem” – majd hazafutottam, fogtam egy szappant, és jó erősen megmostam az arcomat. Aztán, valahányszor csak láttam a pilótát, odarohantam hozzá, és megmutattam neki tiszta arcomat és kezeimet. Ő pedig ilyenkor mosolygott, és jóváhagyólag bólintott.
Később az összes pilótáról szóló szovjet filmet megnéztem, amit a helyi Művelődési Ház moziklubjában műsorra tűztek. Emlékszem, hogy az egyik címe „Bátor emberek” volt, egy másiké pedig Elfogó (Interceptor) ami egy vadászpilóta és egy kisfiú történetéről szólt, akinek a pilóta megmentette az életét. Nagyon szerettem ezeket a filmeket. Legalább tucatszor biztosan megnéztem őket. A Szovjet Légierő repülőgépeit kezdtem modellezni. Később egy könyv is nagyon a szívemhez nőtt, a címe „Egy igaz ember” volt, és egy vadászpilótáról szól, akinek a lábait amputálni kellett, miután lezuhant, és aki nem csak, hogy járni, de táncolni is megtanult, és végül újra repülhetett. Évekig az ágyam alatt őriztem ezt a könyvet. Megtanított arra, hogy soha, semmilyen körülmények között ne adjam meg magam."

Amikor a Nap a Föld horizontja fölé emelkedett, bolygónk széles görbülete sötétkékre színeződött. Ezt aztán színpompás, ragyogó szivárvány váltotta. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"David Randolph Scott őrnagy, Egyesült Államok Légiereje
Pilóta, Gemini-8 űrhajó
Start: Cape Kennedy, Florida, 1966. március 16., tiszta, kék ég

A nappal éjszakába fordult. Az éjszaka mindössze negyvenöt percig tart, miközben a hangsebesség több mint húszszorosával keringtünk a Föld körül. Ez volt az ötödik naplemente a Gemini-8 küldetés kezdete óta, és az alkonyatot követő sötétségben alig érzékelhető a mozgás a világűr nyugodt tengerében. Az előbbi rövidke nappal végefelé tisztán éreztem, hogy haladunk, amikor csak kinéztem űrhajónk két parányi ablakának egyikén, és láttam a „földfényt”, amit a Föld atmoszférájának páráján áthatoló napsugarak idéznek elő. Amikor a Nap a Föld horizontja fölé emelkedett, bolygónk széles görbülete sötétkékre színeződött. Ezt aztán színpompás, ragyogó szivárvány váltotta – előbb világoskékbe, majd lilába, pirosba és narancsba ment át, mielőtt a látványos színparádét elnyelte a fehér: a fényes labda módjára felbukkanó Nap fényétől hirtelen egycsapásra minden szín kifakult.
De most, amikor Afrika keleti partjaitól az Indiai-óceán fölé ívelt a pályánk, a Föld körvonalai odalenn eltűntek az egyre halványabb fényekben. Ekkor közölte velünk a Küldetésirányítás az első aggasztó hírt a Madagaszkár szigetén található Tananarive megfigyelő állomás közvetítésével.

„Ha bajba kerültök, és az Agena megbolondul, csak üssétek be a 400-as parancsot, kapcsoljátok ki, és vegyétek át az irányítást az űrhajó fölött. Vettétek?”
Neil Armstronggal, a parancsnokommal, lopva összenéztünk, de egy szót sem szóltunk. Annyi időt eltöltöttünk már együtt az eltelt hét hónapban, amióta kijelöltek minket erre a küldetésre, hogy szavak nélkül is megértettük egymást. Kitaláltuk, mi jár a másik fejében, akárcsak a profi kosarasok, amikor vakon passzolják egymásnak a labdát: pillantás nélkül is pontosan tudják, hogy merre van a társa.
Mindketten tudtuk, hogy ez a megjegyzés mire utal: valami nem stimmel az Agena-rakétával, amivel épp most hajtottuk végre az első űrrandevút és dokkolást. A most az űrhajónk elejéhez kapcsolódó Agenának kellemetlen előélete volt: a tesztek során jó pár példány kudarcot vallott, más esetben komoly problémák léptek fel röviddel a felszállás után. Mivel az én dolgom volt parancsokat küldeni az Agenának, egy pillantást vetettem a rakéta műszerfalára, és nyugtáztam a Küldetésirányítás aggodalmát.
„Vétel, megértettük” – rádióztam Tananarivebe.
Ezután kiléptünk a megfigyelőállomás hatóköréből, én pedig felkapcsoltam a kabin teljes világítását, és rögzítettem a pontos időt: 7:00 GET (Ground Elapsed Time) – ez a felszállás óta eltelt időt jelentette, a küldetés során ez alapján dolgozunk. Az óráról tekintetem Neil repülésirányító helyzetjelző műszerére („8-balls”) vándorolt – ez a műszer jelezte tájolásunkat, és ez azt mutatta, hogy űrhajónk 30 fokban elfordult.

„Hé, Neil bedőlünk” – mondtam, ő pedig ránézett az előttem lévő ugyanolyan helyzetjelző műszerre: a két műszer által mutatott érték megegyezett.
„Igazad van” – erősítette meg. „Forgunk.” A mozgás olyan lassú volt, hogy semmit nem vettünk észre belőle. Egy bizonyos ingerküszöb alatt a belső fülben található egyensúlyozó szervünk képtelen érzékelni a forgást, és az ablakon kinézve sem tudtuk a bedőlés tényét megerősíteni, mivel teljes sötétségben repültünk. Azt viszont pontosan tudtuk, hogy semmilyen forgásnak vagy hullámzásnak nem kellett volna bekövetkeznie. Ettől kezdve már tudtuk, hogy valami baj van.
A Küldetésirányítás figyelmeztetését követően mindketten arra gyanakodtunk, hogy a forgásért az Agena meghibásodása felelős. Így aztán Neil azt mondta, hogy kapcsoljam ki a helyzetszabályzó segédhajtóműveket, ő pedig a Geminivel átvette az irányítást a két összekapcsolódott jármű fölött. Eleinte úgy tűnt, hogy igazunk volt, és az Agena ismét rászolgál a rosszhírére. Amikor a két jármű mozgása stabilizálódott, kiadtam egy újabb parancsot, és ezzel az Agenát teljesen kiüzemeltem. De aztán ismét forogni kezdtünk.

„Azt hittem, hogy kiüzemelted az Agenát” – kételkedett Neil, én pedig megerősítettem, hogy valóban ez történt.
„Hát, akkor kapcsold vissza” – parancsolta, én pedig azonnal beütöttem a 401-es, előbbivel ellentétes parancsot. Továbbra is forogtunk. Kétség nem fért hozzá, hogy a helyzet sokkal komolyabb lett.
„Kapcsold ki újra” – mondta Neil ismét. Én újra kiadtam a 400-as parancsot, ő pedig a Geminiből átvette az irányítást a két jármű fölött. A forgás ismét abbamaradt, mi pedig elkezdtük alaposan átnézni rendszereinket, hogy rájöjjünk, mi okozza a bajt. Nagyjából tíz percig még nem léphettünk kapcsolatba a Küldetésirányítással, ekkor kerülünk ugyanis a következő megfigyelőállomás, a Csendes-óceán nyugati részén, Kína partjainál várakozó Coastal Sentry Quebec hatókörébe. Még javában ellenőriztük a dolgokat, amikor ismét forogni kezdtünk. Neil ismét az Agena kiüzemelésére utasított.

„Ki van kapcsolva” – biztosítottam őt. „De újra kiadom a 400-as parancsot.”
Ezúttal azonban nem történt semmi. Egyre nagyobb rémülettel néztünk egymásra, és éreztük, hogy egyre gyorsabban forgunk. Ezúttal azonban már ismét napfényben repültünk, és most már saját szemünkkel is meggyőződhettünk arról, amit eddig csak a műszerek révén tudtunk. Ijesztő látvány volt. Az orrunk előtt lévő Agena pereméből a Föld horizontja egy hatalmas óra mutatói gyanánt állt ki – egyik oldalon a sötét égbolt látszott, a másikon bolygónk sötétkékje. A mutatók eleinte lassan mozogtak, de aztán egyre gyorsabban forogtak, mintha csak valaki gyorsan végigpörgetné a mutatókat a számlapon.

Neil a kézi vezérlővel megpróbálta megfékezni a forgást. De most már mindhárom tengely mentén forogtunk: a forgás mellett fel-le bólintottunk, miközben egyik oldalról a másikra legyezőirányban is mozogtunk. A hatalmas óramű elmosódott a szemünk előtt, ahogy űrhajónk – még mindig forogva – lefelé bólintott, és a kék Föld látványa először töltötte meg ablakainkat, hogy aztán hirtelen a sötét égbolt váltsa – újra és újra. Olyan volt, mintha az űrhajó egy hatalmas ezüstpálca lenne, amivel egy kozmikus mazsorett hadonászik a világűrben.
A heves mozgás miatt nagy terhelés érte a Geminit az Agenával összekötő dokkológallért. Még csak hasonló esetről sem hallottunk soha, a szimulátorban sem volt dolgunk ilyesmivel. Össze-vissza bukdácsoltunk az űrben. És ekkor sokkal rosszabbra fordult a helyzet…"

Leonov öröme gyorsan elenyészett, amikor az emberiség első űrsétája után vissza akart térni az űrhajóba. Kis híján belehalt a küldetésbe. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Alekszej Arhipovics Leonov őrnagy, Szovjet Légierő
Voszhod-2 űrhajó, pilóta

Start: Bajkonur Űrközpont, szovjet Kazahsztán, 1965. március 18., délelőtt, farkasordító hideg, enyhe hószállingózással

A világűr csöndjét a szívverésem és légzésem sisak fejhallgatójában hallatszó tompa hangja törte csak meg. 500 kilométerrel a Föld fölött, egy kábelekből álló köldökzsinór kötött össze űrhajónkkal, a Voszhod-2-vel, ami 30 000 km/h sebességgel keringett a Föld körül. Mégis szinte mozdulatlannak éreztem magam: mintha egy hatalmas kék gömb fölött lebegnék, amit egy színes térképpel bugyoláltak be. Ha felemeltem a fejem, láthattam a Föld horizontjának görbületét.
„Hát, a világ tényleg gömbölyű” – jegyeztem meg csöndesen magamnak, mintha a szavak valahonnan a lelkem legmélyéről törtek volna elő. Pár pillanatig tökéletesen egyedül éreztem magam ebben az ősi, és mégis új környezetben, és művész szemmel néztem az alattam elterülő látvány szépségét.
Aztán egy hang törte meg a csöndet: „Figyelem. Figyelem.” Ez parancsnokom, Pavel Beljajev hangja volt, aki szavait nem csak hozzám, hanem szemlátomást az emberiség többi részéhez is intézte. „Figyelmüket kérem” – mondta Pasa, és hangja nagyon komolynak hatott. „Egy ember a történelemben elsőként lépett ki a világűrbe. Ezekben a pillanatban szabadon repül az űrben.” Egy pillanatig eltartott, mire rájöttem, hogy rólam beszél.
Aztán egy újabb hang szólalt meg. „Hogy vagy, Ljosa?” Ez a hang is ismerősnek tűnt. De nem tudtam azonnal beazonosítani, csak akkor jöttem rá, kihez tartozik, amikor folytatta: Leonyid Brezsnyev beszélt hozzám. Egyidejűleg éreztem meglepődést és örömöt, amiért közvetlenül velem beszélt. Korábban senki nem figyelmeztetett arra, hogy a Kreml is bejelentkezik majd, noha tisztában voltam azzal, hogy ez a tett politikai szempontból fontos momentum. A küldetésem – az első űrséta – újabb győzelmet jelentett a Szovjetunió számára négy évvel azután, hogy közeli barátom, Jurij Gagarin elsőként átlépte a világűr határát.

Mint később kiderítettem, speciális monitorokat helyeztek el a Kremlben, így a Kommunista Párt magas rangú vezetői a moszkvai és a krími küldetésirányítással közvetlen kapcsolatban álltak, és élőben kísérték figyelemmel űrrepülésünket. Brezsnyev hozzám intézett szavait az állami rádió és televízió is közvetítette, és a Szovjetunió minden pontján hallani lehetett. Akárcsak a válaszomat, noha abban a pillanatban nemigen tudtam, hogy mit mondhatnék.
„Köszönöm. Tökéletesen érzem magam. Minden erőmmel azon leszek, hogy teljesítsem a küldetésem. Viszlát a földön” – mindössze ennyit bírtam mondani. A beszélgetés ennél nem lehetett hosszabb, mivel sok munka várt rám, ráadásul jóval nehezebb volt, mint amire számítottam. Amíg az űrhajón kívül lebegtem, egyenesen a Nappal voltam szemben. A fény ereje intenzív volt, a hőség pedig hihetetlen. Éreztem, hogy arcom úszik az izzadtságban, és pólóm gallérja is átnedvesedik.

Szkafanderem nagyon rugalmatlan anyagból készült, és hatalmas erőt kellett kifejtenem, ha a felfújt gumiban be akartam hajlítani a karjaimat és a lábaimat. Gravitáció híján a vákuumban semmiben nem tudtam megkapaszkodni. Még a legkisebb mozdulat is hatalmas erőfeszítést igényelt. Eredetileg nem úgy terveztük, hogy ilyen sok időt töltök majd el az űrhajón kívül. Annyira tartottak a pszichológiai hatásoktól, amik az embert a világűrben érik, hogy érzékelők egész hálóját rögzítették a testemre. A pulzusomat, a vérnyomásomat, sőt, még agyam alfa-hullámait is folyamatosan ellenőrizték a Küldetésirányításból, akárcsak Pasáét is, aki az űrhajó fedélzetén volt.
Mielőtt ebből a merőben szokatlan világba tett első látogatás végén visszatértem volna, vakmerőbb akartam lenni. Izomból ellöktem magam az űrhajótól, majd szinte azonnal össze-vissza bukdácsoltam, és fejjel-lefelé forogtam. Csak a kábelekből álló köldökzsinór akadályozta meg, hogy el ne ússzak a világűrbe. Miután egy erőteljes, hirtelen rántással lefékeződtem, vissza kellett még küzdeni magamat az űrhajóhoz: a köldökzsinórba kapaszkodva centiméterenként vonszoltam magam.
Mire visszatértem a Voszhod-2-höz, testhőmérsékletem még magasabb lett, és nagyon kimerültem. Tudtam, hogy ideje visszatérni az űrhajóba. Immár több mint tíz perce voltam a világűrben. Még mindig negyven percre elegendő oxigénem maradt a hátamra erősített életfenntartó berendezésben, és nagy volt a késztetés arra, hogy még több időt töltsek idekinn.

Viszont tudtam, hogy nem kockáztathatom meg. És nem csak azért, mert ezzel megszegném a parancsot: öt perc múlva már nem ér minket napfény, és sötétségbe kerülünk. Még vissza kellett jutnom az űrhajóba a zsilipkamrán át, ami keskeny, egymáshoz erősített, gumírozott vászonhengerek összecsukható sorozatából állt. Ez napfényben is épp elég nehéz feladatnak ígérkezett.
A zsilipkamra közelébe érve rádöbbentem, hogy nagy bajban vagyok. A szkafanderem a vákuumban oly mértékben felfúvódott, hogy a lábaim nem értek le csizmám aljára, és a szkafander ujjára erősített kesztyűket sem tudtam elérni a kezeimmel. A mérnökök közül ezt senki nem láthatta előre: a szkafandert korábban nyomáskamrában, jóval kisebb magasságot szimulálva tesztelték, és semmilyen elváltozás nem történt. Most viszont a szkafander annyira elvesztette eredeti alakját, hogy képtelenség volt lábaimat elsőként betuszkolni a zsilipkamrába, ahogy azt a felkészülés során gyakoroltam. Egész egyszerűen nem lehetett megcsinálni. Valami más módszert kellett kitalálnom arra, hogy visszajussak az űrhajóba, mégpedig nagyon gyorsan.
 
Az egyetlen lehetséges megoldás az volt, hogy fejjel előre megyek be a zsilipkamrába. De még így is csökkentenem kellett szkafanderem méretét. Végül a bélésébe épített szelep segítségével a nagynyomású oxigént kieresztettem – és ezzel egyúttal a légszomjat is kockáztattam. Tudtam, hogy csak ráijesztenék a Küldetésirányításra, ha ezt az esetet megvitatom velük, és különben sincs idő a probléma elemzésére. Egyes egyedül csak magamra számíthattam, és tudtam, hogy gyorsan kell cselekednem.
Az, hogy az űrhajóba fejjel előre térek vissza, egyúttal azt is jelentette, hogy a zsilipkamrában bukfenceznem kell egyet, ha be akarom zárni a külső ajtót. Ez a tervezettnél jóval több ideig tartana, és nem voltam meggyőződve arról, hogy az életfenntartó rendszer kibír-e ennyit. Elpárolgott az örömöm, amit alig pár perce a Földet nézve éreztem.
A léggömbszerű szkafanderben szakadt rólam a veríték, szívem hevesen dobogott, de tudtam, hogy nem eshetek pánikba. Az idő viszont vészesen fogyott…"

"A Föld az értelem bölcsője, de nem lehet örökké bölcsőben élni" - mondta egyszer Ciolkovszkij. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"A zöld mezők, a hatalmas, megművelt területek és a városok sötétebb foltok voltak a felszínen, és onnan föntről nézve a nagy folyók szalagok módjára kanyarogtak a sötétzöld tájon. De az éjszaka nyűgözte csak le igazán. Deke már tudta, hogy amikor a Nap eltűnik mögöttük, és az éjszaka birodalmába érnek, minden teljesen megváltozik ahhoz képest, amit a napfényben látott. Az éj felfedte azt, ami nappal láthatatlan maradt. A városok szikrázó, sokszínű fényeikkel életre keltek, neonfények hada tette tündöklővé az utcákat, az épületeknek a kivilágított ablakok szabályos sora kölcsönzött formát: a színdús ragyogás ember alkotta oázisai voltak ezek, amit a reflektoroktól fénylő autópályák hosszú idegpályái kötöttek össze.
Deke számára jól kivehetőek voltak a városok körvonalai, és ha köd vagy vékony felhők ültek a városokra, reszketegen pislákolt a fényüket nagy területekre vetítették: tört fénnyel világító pontok voltak, ami a földkörüli pálya páholyából nézve sem volt semmi mással összekeverhető. Olajfúrótornyok és gázkutak lángja ragyogott a sötét sivatagokban. Az éjszaka láthatatlan erdőségek és dzsungelek hatalmas kiterjedésű területein már másféle fényeket lehetett látni, ahogy hatalmas lángok emésztették a fákat és a mezőket.
Egy lakott bolygóra utaló jelek kavarogtak, mozogtak, éltek odalenn. A jót vagy a rosszat nem lehetett megítélni az Apollo fedélzetéről, az egész bolygó nyitott könyv módjára ott feküdt Deke szemei előtt.

A viharok vagy az emberek által gyújtott tüzeken kívül voltak más fények is. Csöndes, varázslatos színek szálltak alá a sarkvidéki területek felől: az aurora borealis, a Föld atmoszférájának felső rétegeiben a Nap által elektromosan töltött részecskék. Másodpercek alatt akár a fél bolygót is eltakarták, zöld, vörös, sárga, narancs és kék színekben tündököltek, amit a létező legfinomabb ecsettel festettek az égre: fényük reszketeg önmagukba kanyargott, kavarodott.
De minden látnivaló közül a sötét atmoszférában azok a villanások ragadták magukkal leginkább, amiket korábban már látott – de mindig csak messze, magasan a feje fölött. Most izzó meteorok száguldottak át az atmoszférán, hullócsillagok, amiket ezúttal fölülről nézett!
A világűr szentjánosbogarai csíkokat húzva égtek el. Aztán elérkezett a pillanat, amit Deke sosem felejt el. Egy csoda részese lett, ami egy csapásra a sarkáig kitárta előtte a világűr kapuját.

Annyi meteor száguldott el, amennyit még soha korábban nem látott, a bolygóképződés és kozmikus ütközések ősi törmelékdarabkáit egymás után nyelte el a bolygó légköre.
Aztán jött valami, aminek pontos méretét nem tudta megbecsülni, de kétségkívül nagy, sőt hatalmas volt, és hatalmas sebességgel a Föld felé száguldott. A meteor a Föld felé rohant, de olyan szögben, ami miatt tovasiklott az atmoszféra tetején, szinte párhuzamosan a bolygó alant húzódó felszínével. Deke akkor pillantotta meg a betolakodót, amikor az elég mélyre merült a föld légóceánjába, és meghorzsolta a légkör szélét olyan sebességgel, amit Deke nem tudott megítélni. Csak annyit tudott, hogy egy robosztus test volt, amit a gravitáció hatalmas sebességre sarkallt.

A meteor belehasított a vékony légrétegbe, és a külseje abban a pillanatban égni kezdett: a Föld felé néző szélei felizzottak, és olyan volt, mintha egy óriási hegesztőpisztoly megőrült volna. Az atmoszféra tetején megpattant, felhajtóerőt kapott, mint egy lapos kő a tükörsima víz felületén. Deke lenyűgözve nézte, ahogy az égő betolakodó folytatta útját az atmoszféra mentén, majd tovaszáguldott. A levegő karmai közül kiszabadulva a még mindig égő meteor egy részecskékből és túlhevült gázokból álló ionizált csíkot húzott maga után. Most, hogy eltávolodott a földtől, messze magasra emelkedett, és eltűnt a Föld árnyékában. A napfény megvilágította az ionizált csíkot, a távozó test hátrahagyott nyomát, ami elég hosszú ideig megmaradt ahhoz, hogy Deke alaposan szemügyre vehesse, egészen addig, míg pislákolt és az utolsó kis felvillanással el nem tűnt a szeme elől.
Azt érezte, hogy nem szabad levenni tekintetét az ablakról. Tekintete követte a nyílegyenes ösvényt, amerre a mostanra már láthatatlanná váló naprendszeri vándor távozott. Deke merev tekintettel, pislogás nélkül saját galaxisának csillagainak fényét látta megszámlálhatatlan mennyiségben – csillagokat, amikről tudta, hogy kisebbek, mint a Nap, sokan közülük viszont jóval nagyobbak és intenzívebb energiájúak. A közös bennük, hogy mindannyian a papírforgóra emlékeztető Tejútrendszer tagjai, aminek Deke és bolygója egyetlen parányi alkotórésze volt csupán.
Alázatot és csodálatot érzett lelkében, és hálás volt a történtekért, amiért megadatott neki, hogy ilyet láthatott, és most már tisztán megelevenedett előtte a jövő. Az élet és az idő lényegére koncentrált. Megérteni, hogy az élet közönyös. Megérteni, hogy az idő csak az emberi agyban létezik. Hagyta, hogy a jövővel kapcsolatos gondolatai eluralkodjanak rajta. Ez a jövőkép részleteiben nem volt közelebbről megragadható, hanem egy konkrét útra korlátozódott. Odalenn az élet bőségszaruja. Az emberiség lemondott a csodákról az emberi faj fejlődése és növekedése érdekében, és felfelé, az ég felé fordította tekintetét, csillagokról és más világokról tűnődött.

Ez a világ volt az élet kezdete, jelene és vége. A Föld természeti kincsei korlátozottak. Energia- és élelmiszer.tartalékai, a tiszta légkör, a ősi vizei – mind-mind véges. És bármilyen korszak következzen is, a rövidlátó, nemtörődöm emberiség mérgezni, kínozni fogja és kihasználja majd.
Deke egy gondolatot képtelen volt kiverni a fejéből attól kezdve, hogy elolvasta Konsztyantin E. Ciolkovszkij, az orosz tudós és iskolai tanár századfordulón papírra vetett gondolatait: Ciolkovszkij elsőként vetítette előre az űrrepülés során alkalmazható rakéták lehetőségét. Egyszerű, de annál csodálatosabb megfogalmazással, Ciolkovszkij a jövőt közvetítette, és pontosan látta, mit kell tennie az emberi fajnak, és merre kell továbblépnie.
„A Föld az értelem bölcsője” – írta ez az autodidakta ember a jövőről - „de nem lehet örökké bölcsőben élni.”

Itt volt a bölcső. Ami véges. Ha Deke és az őt megelőző, valamint az utána következő asztronauták sikert érnek el, azzal az emberiség megtette első tétova lépéseit nem csak a közeli, hanem a távoli csillagok és az idegen napok körül keringő égitestek felé. Deke saját bolygójára szomorúsággal és reménnyel vegyes érzelmekkel nézett le, mivel tudta, hogy egy nap ez a Föld nevű bolygó elpusztul. Senki nem tudta, hogy ez pontosan mikor következik be, azzal viszont mindenki tisztában volt, hogy ez elkerülhetetlen.
Odalenn, a Föld Űrhajó fedélzetén az emberiség a korlátozott készleteket fékevesztett tempóban élte fel. A Nap túlzott tevékenysége folytán persze megtörténhet, hogy kiég a Föld – még mielőtt elfogynának a tartalékok, és a mezők sivataggá válnának. Esetleg instabillá válhat a Napunk belseje, és abbamarad energiatermelése, és a Föld megfagy. Mindegyik eshetőség az emberiség kipusztulását jelenti.
Most legalább, valamit tesznek az elkerülhetetlen jövő megelőzéséért. Az űrutazók eddig mást sem tettek – kezdve Gagarinnal Shepardig, Leonovtól Armstrongig, Deke-et is beleértve – mint egymásnak adták tovább a lángot, és tették ezt azért, nehogy az emberiség hosszú történelme egy szemvillanásnyi idő alatt véget érjen.
Hát, fejtegette magában, akármilyen rövid is lesz ez a szemvillanásnyi idő az emberi történelem egészéhez képest, ő megtette a dolgát.
Tudta, hogy egy napon az emberiség majd eljut messzi csillagokhoz, és megtelepedik távoli naprendszerek bolygóin, és akkor az emberi faj biztonságba kerül. Egy csillag felrobbanhat, és megsemmisíthet egy egész naprendszert, de ha az ember sok naprendszeren megveti a lábát – gondolta magában mosolyogva – akkor az élet megy tovább.
Ez mindazon embertársaink ajándéka a jövő nemzedékek számára, akik mindezt lehetővé tették: Shepard, Armstrong, Conrad, Grissom, Gagarin, Leonov, Stafford, Scott, Irwin, Young, Cernan, Glenn, Cooper, Schirra, Carpenter, és – még oly sokan. De ebből a felsorolásból egy nevet semmiképp sem szabad kifelejteni. Soha. Deke Slaytonét. Az asztronautáét."

Űrhajósként nehéz betelni a Föld látványával, ezt tapasztalta Deke Slayton is, aki a hetvenes években a legidősebb asztronautának számított. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Deke távolabbra lebegett az ablak mellől. Tom Staffordra és Vance Brandra pillantott, akik a küldetési tervben szereplő feladataikkal voltak elfoglalva. A zöld-fehér színű orosz Szojuz Alekszej Leonovval és Valerij Kubaszovval a fedélzetén már visszatért a földre, miután a két űrhajó történelmi jelentőségű küldetésén összekapcsolódott egymással. Rövidesen Deke és társai számára letelik az oroszok távozása óta eltelt három nap. Az Apollo akkor majd megkezdi perzselő útját a légkörön át.
De az még odébb volt. Még mindig volt idő kiélvezni a súlytalanság csodálatos világát, és lehetett gyönyörködni a világűr fekete bársonyfüggönyére aggatott égi tüzijáték parádés látványában.
Deke Slayton, Tom Stafford és Vance Brand valamint a két szovjet kozmonauta bebizonyította, hogy a Földön létező összes határ mesterséges, mivel ezek 225 kilométeres magasságból egycsapásra láthatatlanná és értelmetlenné válnak. Ezen kívül azt is bebizonyították, hogy egyetlen küldetés is képes lehet megmutatni a biztonságos és értelmes jövőbe vezető utat.

A pilóták közül sokan már rég felismerték a nagy igazságot. Az országok és nemzetek közt húzódó határvonalak nem léteznek. Amikor repülőgépeikről lenéztek, a határokat csak folyók, tengerpartok, hegyek és völgyek jelentették, és lehetetlenség volt megállapítani, hogy melyik országhoz tartoznak. 15 000 méter magasból az államhatárok csak a térképeken léteznek. Odafentről az emberi szem számára csak egy folytonos, összefüggő világ létezik.
1975 nyarán Deke most végre a világűrből szemlélhette szülőbolygóját a földkörüli pálya jelentette páholyból. Ha felnézett, lenyűgözte a megdöbbentő és kifürkészhetetlen univerzum. Csöndes varázslat vette körül, ahol a légkör mélyen alatta kavargott.

Deke-et álmatlanság gyötörte. Nem mintha bármilyen betegség kínozta volna. Az idő ellene dolgozott. A teste kezdte követelni a neki járó pihenést, hogy Deke végre elszakadjon az Apollo-űrhajó fedélzetén végzett feladataiból. Pedig még annyi látnivaló volt! Annyi minden lenyűgözte, valósággal magába szívta az égi lelátóból elé táruló elképesztő látványt. Minden pillanatért vérzett a szíve, amit nem azzal töltött, hogy a Földet és az azontúli univerzumot nézte. Egyetlen mozzanatot sem akart elmulasztani, amikor esetleg új szemszögből láthatná a világot.

Ha pusztán a napfelkelték és napnyugták kilencven perces ismétlődését vette is alapul, pontosan tudta, hogy a ráváró élmények töredékét látja csak, noha ennyi idő alatt kétszer látta a tündöklő fényorgiát, amint előbb növekedni, aztán halványulni kezdett attól függően, hogy a Nap a horizont fölé sietett, vagy inkább szép lassan eltakarta a Föld pereme. Minden napfelkelte és napnyugta más volt, mint a többi. A felhők játszottak a színekkel és azok intenzitásával.
A füst, a por és a pára újraértelmezte a színeket és a formákat, a bolygó kanyargós felszínén kaleidoszkópszerű színkavalkád csöndes rohamát idézve elő. Azon kapta magát, hogy visszatartja lélegzetét, majd levegőért kapkod, mintha bizony ez segítene megragadni a napisten és a földistenek közt zajló örökös küzdelmet – mintha ezzel kimerevíthetné a pillanatot, hogy behatóan tanulmányozhassa. Tudta, hogy ezt a harcot nem nyerheti meg, és hálás volt azért, hogy mindig valami váratlan látványban volt része, bármikor is nézzen ki az Apollo ablakán.

Amikor vastag felhőtakaró borította a bolygót, teljesen új felület jött létre, amit korábban sosem látott: magas hegyláncok, izgága hasadékok születtek. Néha a felhők hatalmas szirteket hoztak létre, és meredek falakat képeztek, amik kilométeres magasságokba törtek, és a rájuk vetülő árnyékok révén döbbenetesen tömörnek mutatkoztak, mintha az alant elterülő fehérség valamilyen antarktiszi hegy lenne, ami most az egész világot beszőné. Sem óceánok, sem szárazföldek nem látszódtak, csakis ez a megdöbbentő, örökké változó panoráma, ami aztán egy csapásra valami más testet öltött.
Könnyed, légies felhők, párásak és lágyak, mint a női haj, leheletfinom szövésűek és szellemszerűek: mindenhol ott voltak, aztán furán felszívódtak, hogy utána ismét felbukkanjanak, és ellágyítsák a szárazföldek és kontinensek partvidékének peremeit. Mind-mind egy élő faj, a felhők nemzetségébe tartozott, ahogy ott táncoltak és lebegtek a bolygó felszíne fölött. Deke-et lenyűgözte a látvány, és az a különös gondolata támadt, hogy talán ez az, amit az angyalok is látnak.

Megittasult a súlytalanság jelentette szabadságtól, attól, hogy képes lebegni és lusta piruetteket lejteni a kabinban, és megigézte, amikor éjszaka olyan részleteket látott, amit nappal nem, amikor átrepült fölöttük. Semmi nem kerülte el a figyelmét, és emlékezett arra, mit mondott neki Alan Shepard arról, hogyan keresse meg a bolygón az élet mesébe illő vonásait.
Csodálatosak voltak azok a pillanatok, amikor az üveges felszínű, szélcsendes óceánok és tengerek fölött siklottak át: ilyenkor tisztán látta a hajók által keltett nagy, V-alakú hullámokat.
Máskor csak egy fényes csíkot látott, mintha csak egy számtalan kilométeren át kifeszített drót ragyogott volna. Ez az élet újabb jele volt odalenn: napfény tükröződött a hosszú, egyenes vasútvonalakon.

A homokviharok nagy kiterjedésű, barna ködöt hoztak létre a sivatagok szélén, a hó pedig zebramintázatot rajzolt a magas hegységekre, ahogy szinük a fehér hó és a sötét szikla között váltakozott.
És aztán ott voltak azok a pillanatok, amikor a kellő szögből nézve, a napfény visszatükröződött az óceán kék vízéről, és egy hatalmas, szemet bántó ponttá állt össze, ami túl fényes volt ahhoz, hogy szabad szemmel bele lehessen nézni."

A Szojuz és az Apollo épp kezet fog egymással - ezekkel a szavakkal kommentálta Leonov az amerikai és szovjet űrhajó első dokkolását. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"„Látom a jelzőfényt az ablakban” – tudatta a rádión Leonov angolul.
„Kevesebb, mint öt méter a távolság…három méter…egy méter” – mondta Stafford oroszul, miközben az Apollo-t a Szojuzhoz közelítette.
A küldetés simán, a vártnál gyorsabban ment, és ezzel rácáfoltak a huhogókra, akik a közös amerikai-szovjet küldetést kivitelezhetetlennek tartották. Alig ötvenkét órával azután, hogy Leonov és Kubaszov felszállt Bajkonurból, Stafford, Slayton és Brand összekapcsolta a két űrhajót. Enyhén megremegett a két, 28 000 km/h sebességgel repülő jármű, és dokkoltak. „Megvan” – jelentette Stafford. „Szép munka, Tom” – felelte a Szojuz parancsnoka. „Szép mutatvány volt. A Szojuz és az Apollo épp kezet fog egymással.”
Abban a pillanatban új fejezet kezdődött a történelemben, ami az elkövetkező évszázadokra is hatással lesz. Világszerte milliók nézték izgatottan, sőt, lenyűgözve, ahogy az amerikai és orosz űrhajósok kinyitják űrhajóik ajtaját, és balett-előadás keretében elrugaszkodnak az egyik űrhajóból, és a súlytalanságban lebegve a másikba úsznak.
A tévénézők hitetlenkedve rázták a fejüket a három oroszul beszélő amerikai és a két angolul beszélő orosz űrhajós láttán, akik magasan a föld felett gratuláltak egymást, míg mélyen alattuk, a Földön a hidegháború átmenetileg szünetelt.
„Taváris” – kiáltott Stafford, miközben kezet fogott Leonovval. „Nagyon, nagyon boldog vagyok, hogy találkozunk. Hogysmint?” – kérdezte Leonov, miközben Staffordot és Slaytont a tradicionális medve-öleléssel üdvözölte. Aztán a Szojuz kabinjába úsztak, ahol Kubaszov köszöntötte őket. Az űrhajósok megajándékozták egymást, átadták egymásnak országaik zászlóit, emléklapok cseréltek gazdát. Leonov, aki egyúttal tehetséges művész is volt, átadta a felkészülés során az asztronautákról készített rajzait.
A Szojuzra látogató amerikaiak egy zöld fémasztal köré gyűltek az evéshez, és a küldetés sikerére almalével mondtak tósztot. Lakomájuk epersűrítményből, Roquefort-i sajtból, alma- és szilvadarabokból, tubusban tárolt borscsból állt, utóbbit a kozmonauták megtévesztésül vodka felirattal láttak el. Később, az Apollo fedélzetén a kozmonautákat burgonyalevessel, kenyérrel, újfent eperrel és grillezett steakkel kényeztették orosz társaikat. Az űrhajósok sosem voltak túl nagy véleménnyel a kosztról, és ez Leonov megjegyzésében is testet öltött: „Ahogy a filozófusok mondják, nem az étel miatt lesz jó az ebéd, hanem a társaság teszi azzá.”

Abban a negyvenhét órában, amíg a két űrhajó össze volt kapcsolódva, asztronauták és kozmonauták a maguk sajátos módján kölcsönös diplomáciai köröket futottak. Leonov elmondta, hogy a küldetést a hidegháború „enyhülése” tette lehetővé, ami Richard Nixon elnöksége alatt kezdődött. Az utazást úgy minősítette, mint ami „az első lépés a világűr felfedezésének végtelen útján.” Slayton arról beszélt, hogy a különböző országok űrhajósai a jövőben jobban megérthetik egymást. Gerald Ford elnök alig várta, hogy beszélhessen az Apollo fedélzetén lévő legénységgel, ami még mindig együtt volt az öt űrhajós. Deke Slaytont kérte a rádió közelébe, és egyenesen hozzá intézte szavait.
„A világ legidősebb újonc űrhajósaként van valamilyen tanácsa a fiatalok számára, akik jövőben szeretnének űrrepüléseken résztvenni?” – kérdezte az elnök.
Deke a rá jellemező pragmatikus stílusban válaszolt. A legjobb tanács, amit a világ fiataljai számára adhat – felelte – az, hogy „döntsék el, mihez akarnak kezdeni az életben, és ne adják fel, amíg el nem érik.”

Mielőtt az űrhajók ajtajait utoljára bezárták volna, a két parancsnok egy rövid búcsúceremóniára kerített sort a Szojuz fedélzetén. Mindkét legénységnél két alumíniumból és acélból készült emlékmedál egyik fele volt, ezeket most Stafford és Leonov egymáshoz illesztette. A Federation Aeronautique Internationale részére aláírtak négy dokumentumot – ez a szervezet hitelesíti a repülés és az űrrepülés terén elért eredményeket. Ezután kicsi, magvakat tartalmazó dobozkákat is átadott egymásnak a két legénység – az amerikaiak hibrid fehér lucfenyő magjait hozták magukkal, az oroszok pedig skót fenyő, szibériai vörösfenyő és Nordmann fenyő magvait adták át: ezeket a hazatérés után kellett elültetni. A Szovjetunióban ugyanis ősi szokás volt, hogy a vendég egy fát ültetett, ami az igaz barátságot jelentette. Ezt mindkét földi személyzet meg is tette: az amerikaiak Houston mellett, a Küldetésirányításnál, az oroszok pedig a Csillagvárosban.

Mindez szinte hihetetlen volt. Alan Shepard többször azon kapta magát, hogy lélegzetvisszafojtva figyeli az űrrepülés legkritikusabb pillanatait: a vad felszállást, a rakétafokozatok leválását, a pályára állást, majd a későbbi pályakorrekciókat, amik révén az Apollo a pályaszámításnak köszönhetően találkozott a Szojuzzal, és magát a dokkolást.
Ugyanakkor Alan figyelme gyorsan elterelődött a műszaki dolgokról. Deke-re gondolt, aki végre megmerítkezett a súlytalanság csodálatos élményében.
Lelki szemei előtt Deke-et látta, amint a mennyek szélén lebeg, nézi a Holdat, a bolygókat, a csillagokat vagy épp egész galaxisokat. Tudta, hogy Deke immár azon kevesek közé tartozik, akik abban a kiváltságban részesültek, hogy egyetlen pillantással gyönyörködhetnek az alattuk ragyogó Föld szépségében, ha pedig felemelik a fejüket az univerzum részének érezhetik magukat. Alan Shepard arcára mosoly ült ki. Tudta, hogy Deke Slayton számára ez a küldetés jelenti vágyai netovábbját.

A két űrhajó dokkolása a küldetésnek egészen eddig a pontjáig kizárólag az amerikai legénység attrakciója volt. Eljött az idő, hogy próbára tegyék az orosz űrtechnikát és a kozmonauták tudását. A két űrhajó különvált egymástól, ezután pedig az Apollo passzív szereplőként viselkedett. Leonov a Szojuz-19-et hihetetlen könnyedséggel irányította. Mintha bizony évek óta csak ilyen manővereket hajtott volna végre: tökéletesen egymásba illesztette a két űrhajót, és teljesen dokkolt.
Nem volt kérdéses, hogy egy esetleges vészhelyzetben mindkét ország képes kimenteni a magasan a Föld fölött keringő űrhajósokat. Alig pár éve még egy amerikai-szovjet közös űrrepülés elképzelhetetlennek tűnt. Most a két ország öt űrhajósa 225 kilométerrel a bolygó fölött egy nemzetközi űrhajó fedélzetén találkozott egymással, közös sajtótájékoztatókat tartottak az űrben, amit a Föld számos országából riporterek hada kísért figyelemmel.
Ez volt az Apollo-Szojuz öröksége és lényege. A világsajtó az űrkutatás új korszakáról beszélt. Ennél azonban többről volt szó. Az Apollo-Szojuz céljai és eredményei túlmutattak a műszaki vagy tudományos eredményeken.
A történelemben először két ellenséges, a világ legerősebb hadseregével rendelkező ország képviselői békében találkoztak egymással, és teljes összhangban működtek együtt, az általuk használt technikából pedig semmit sem titkoltak el a másik elől: ez volt ennek az űrrepülésnek a „sava-borsa”.

Később a két űrhajó végleg különvált. Deke Slayton ügyesen és biztos kézzel kezelte az Apollo segédhajtóműveit: elhátrált a Szojuz mellől, majd meghökkentő manővereket lejtett a szovjet hajó körül. Egy ideig a két űrhajó még egymás közelében maradt, majd fokozatosan eltávolodtak egymástól.
Mielőtt azonban ez megtörtént volna, Alekszej Leonov bejelentette: „Küldetés teljesítve.” Tom Stafford sem késlekedett a válasszal: „Szép mutatvány volt.” Az Apollo és a Szojuz ezután már külön utakon járt, és mindkét űrhajó fedélzetén egymástól függetlenül különböző kísérletekre kerített sort a legénységek.
Július 21-én – miután hat napot töltöttek a világűrben – Leonov és Kubaszov bekapcsolta űrhajójuk fékezőrakétáit, elhagyták földkörüli pályájukat, és megkezdték hazautazásukat a Földre. A szovjet televíziókamerák révén a világ elsőként nézhette végig élőben egy orosz űrhajó hazatérését: a Szojuz a felhős égből, egyetlen vörös-fehér színű ejtőernyőn himbálózva ereszkedett lefelé. Oroszország középső részének lapos, jellegtelen gabonamezői fölött két és fél méterre, a Szojuz begyújtotta a földet érést segítő fékezőrakétáit, amik puhává tették a landolást, és hatalmas porfelhőt vertek fel, ami rövid időre elnyelte az űrhajót.

Harminc percen belül egy helikopter landolt a Szojuz mellé, és a mentőszemélyzet gyorsan kinyitotta az ajtót. A kozmonauták mosolyogva léptek ki a kabinból, megölelték a mentőcsapat tagjait, és integettek az operatőröknek. Nem messze tőlük több száz emberből álló tömeg tapsolt és éljenzett, köztük helyi parasztok is voltak.
A még mindig földkörüli pályán keringő Apollo legénysége is megtapsolta őket. Stafford, Slayton és Brand arra kérte a Küldetésirányítást, hogy adják át Leonov és Kubaszov részére jókívánságaikat, és mondják meg nekik, mennyire örülnek annak, hogy biztonságosan földet értek. A Szojuz hazatért.
Az utolsó Apollo fedélzetén azonban volt még mit csinálni. Még három nap állt a legénység előtt, és még egy sor kísérletekre kellett sort keríteniük, mielőtt repülési tervük utolsó szakaszába léptek volna.

Az Alaszkai-öböl partjáról az éjszakai eget kémlelve a szórványos felhők között egy csillag mozgása látszott. Alig valamivel a horizont fölött jelent meg, az erős fényű, gombostűhegy méretű pont valószerűtlenül utazott a világ fölött.
A néma csöndben egyre közelebb ért, és ahogy egyre magasabbra kapaszkodott, úgy lett egyre fényesebb, ezután pedig ez a ragyogó, égi hírnök lustán szállt alá a bolygó délkeleti horizontja felé, Kanada irányába. Az űrhajó egyenesen a Lake Superior nyugati partjai felé tartott, ezúttal azonban az égboltot már nem éji sötét uralta, a vidék a hajnal sötétnarancsszín pírjában fürdött.
Deke Slayton az Apollo egyik ablakához úszott, majd egyik karjával és lábával megtámasztotta magát székében. Lefelé nézett, és még mindig lenyűgözte a fények játéka a horizonton, ami a Lake Superior hatalmas felületét narancsszínűre festette, majd gyorsan halvány karmazsinvörösbe ment át, hogy aztán felragyogjon, ahogy a Nap a világ peremén a magasba szökkent.
Gyakorlott szemével, ami hozzászokott ahhoz, hogy egész életében a magasból kutasson a földi táj jellegzetességei után, a tó déli partját Duluth szikrázó fényeivel vetette össze.

Most tekintetével a dél felé kígyózó Mississippi folyót követte, aminek szalagjai a hajnal fényében szikráztak. Azt a pontot kereste, ahol a Mississippi és a Wisconsin folyók egymásba futnak. Meg is lett. A hajnali fényben tisztán kivehető volt, ahogy a két folyó összeér egymással. Az ott kétséget kizáróan a még mindig éjszakai kivilágításban fürdő La Crosse volt. A 225 kilométeres magasságból, La Crosse-tól keletre látni lehetett Sparta városát is.
Ebből a magasságból összemosódott a dimbes-dombos vidéki táj Sparta alatt, a térképen alig nyolc kilométerre. Deke ezt a wisconsini mezőgazdasági területet mindenki másnál jobban ismerte. Az itt elterülő százhatvan hektáron töltötte gyerekkori éveit, egy olyan vidéken, ami szívbemarkolóan hasonlított arra a norvég tájra, ahonnan családja származott. De több mint egy évszázada már ez a földterület számított a családi fészeknek, ami most másodpercenként 8 kilométeres sebességgel száguldott el alatta. A kora reggeli napsütésben fürdő táj túl messze volt ahhoz, hogy ki lehessen venni az országutakat, és a két folyót kivételével semmilyen határvonal nem látszott, ahogy a Slayton család birtokát sem lehetett kivenni a magasból. Amit nem lehetett látni, az emlékeiből pótolta ki.
Aztán egy lélegzetvételnyi idő alatt a Föld körül száguldó űrhajó már messzire járt. Deke Slayton egyszerre két helyen érezte magát otthon. Odalenn, az emlékeiben örökké létező vidéken, és a közvetlen környzetében – annak az űrhajónak a fedélzetén, amire idestova tizenhat évet várt."

"A földlakók páholyból követhették figyelemmel a fejleményeket, mivel az Apollo ablakán egy televíziókamera bámult kifelé, és közvetítette a fura, bogárszerű Szojuzt, amint a Nap fényében meglepő zöld színben tündökölt. Körülötte mindenhol csak a sötét világűr, alant pedig a Föld azúrkékje látszott." Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"A visszaszámlálás elérte a zérót. A Saturn-1B valósággal életre robbant. Heves lángok lövelltek ki, majd az indítóállás fölé emelkedtek. Pár másodperc múlva az asztronauták megtapasztalták, hogy hordozórakétájuk bizony nem a nyugodt és hatalmas Saturn-V. Az 1B egy dühös, köpködő, harapós szörnyeteg volt, ami alaposan összerázta emberekből álló szállítmányát.
A nagy hordozórakéta az indítóállásról felkapaszkodott az égbe, és Deke közben azt érezte, mintha wisconsini farmjának hepehupás földútján egy öreg kisteherautón ülve utazna. Nyolc hajtómű dolgozott teljes erőbedobással, a hangok és zajok kusza egyvelegét hozva létre – a hatalmas sebességgel pörgő turbópumpákból az üzemanyag nagy erővel végigzúdult a csöveken, a nagy nyomás miatt tompa puffanásokat lehetett hallani, és ez mind-mind hozzájárult ahhoz remegéshez, amitől az űrhajósok fogai egymáshoz koccantak, látásuk pedig elhomályosult.

Deke korábban hátradőlve akarta kiélvezni a földkörüli pályára vezető útja minden pillanatát. Ehelyett olyan érzése volt, mintha egy hosszú, gumiléggömb tetején egyensúlyozna, ami erős szelek közepette küzdi magát felfelé, és a legtetején ülő három asztronautát függőleges irányban, fel és lerázta, mindeközben pedig még forgott is. Olyan volt, mint amikor a vizes kutya megrázza magát, és közben a szerencsétlen állat a lábai összeroskadnak alatta – így jellemezte Deke a hajtóműves emelkedést. A Dr. Strangelove című filmből eszébe jutott az a részlet, amikor Slim Pickins szőrén üli meg a B-52-esről ledobott atombombát: Deke próbált kitartani, és elrejteni sarkantyúit az ülése alatt.

Újabb kaland várt rájuk, amikor maximális aerodinamikai nyomás érte az űrhajót: hatalmas erők facsarták és rázták össze a Saturn-1B-t. A rakéta és a tetején lévő Apollo egész testében remegett. Aztán hirtelen elhagyták a Max-Q-t, és úgy száguldottak felfelé, mint egy ijedt kisnyuszi. Amikor elérték a szuperszonikus sebességet, egycsapásra megszűnt a hajtómű dübörgése és a rakéta mellett elszáguldó levegő magas, vékony hangú süvöltése.
Bár a start pillanatában tapasztalt zajok enyhültek, a hordozórakéta tompa nyögésekkel és recsegéssel panaszkodott, mint egy öreg fahajó, amit a megvadult tenger kénye-kedve szerint dobál. Végül az első rakétafokozat üzemanyaga elfogyott. Egy röpke pillanat erejéig a morgások, recsegések, a remegés, a rázkódás és minden más kellemetlen körülmény véget ért.

De csak egy pillanatra. Robbanótöltetek szakították szét a két fokozatot, ami olyan volt, mintha egy mozdonyt zúdítanának le a magasból egy sziklás lejtőn. A második fokozat begyújtott, és célbavette azt a parányi, fánknagyságú lyukat az űrben, amin át kell jutniuk, hogy elérjék tervezett pályájukat. A kátyús földutat már rég maguk mögött hagyták, és pár másodperc múlva megkezdték földkörüli utazásukat.
„Imádom” – kiabálta Slayton. „Imádom, az isten verje meg. Haver, ez megérte, hogy tizenhat évet várjak rá.”
„Tetszett, ugye, Deke?” – vigyorgott Stafford.
„Legszívesebben naponta megismételném ezt az utazást” – mondta nevetve az ötvenegy éves újonc asztronauta, és karját győzedelmesen a magasba lendítette. Aztán hirtelen már meg is érkeztek. Súlytalanság! És Deke érezhette. Érezte azt a csodálatos érzést, hogy megszabadult kilóitól, és teste olyan könnyű lett, mint egy hópihe.
„Juhééé!” – kiáltotta Deke. „Ez állati. Még sosem éreztem magam ennyire szabadnak.”
Stafford és Brand nevetett, és mindannyian kiélvezték ezt a mámorító pillanatot, amire ez az ember olyan sokat várt. Gyorsan levetették szkafandereiket, beöltöztek fedélzeti kezeslábasukba, és átadták magukat a súlytalan repülés okozta komfortnak.

Az Apollo-legénység levált az elhasznált rakétafokozatról, szembe fordult vele, hogy aztán dokkolóegységet kiemelje a kiürült rakétafokozat tetején lévő parkolóhelyéről (ahogy ez a holdutazások esetében a holdkomppal is történt). Manőverező segédhajtóműveikkel eltávolodtak a hordozórakétáról, és elkezdték pályájukat a rájuk váró orosz hajó pályájához igazítani.
Vance Brand a Szojuz rádiófrekvenciájára kapcsolt: „Mü nakhoditszja na orbite!” Pályán vagyunk!
Ezután Deke oroszul üzent a másik legénységnek. „Szojuz, itt az Apollo. Milyen a vétel?”
Kubaszov angolul válaszolt. „Nagyon jó. Helló mindenki.”
„Helló, Valerij” – felelte Slayton. „Hogysmint? Szép napot, Valerij.”
„Hogysmint? Szép napot!” – válaszolta Kubaszov.
„Kiválóan!” – kiáltotta Deke. „Nagyon boldog vagyok. Jó reggelt.”
Ezután Leonov hangja szólalt meg. „Apollo, itt a Szojuz. Milyen a vétel?”
„Alekszej, tökéletesen hallak” – felelte Deke.
„Tiszta a vétel” – erősítette meg Leonov.
„Remek” – mondta Slayton, aki anyanyelvén sem a legbőbeszédűbb pilóták közé tartozott. Oroszul folytatott párbeszédét esetlen vergődésnek érezte. De ki a fenét érdekelt ez most? Elvégre megcsinálta! Földkörüli pályán volt!

Eljött az ideje, hogy megkezdődjön az üldözés. Az Apollo legénysége végrehajtotta az első manővereket, amik révén két nap alatt utolérik a Szojuzt egy égi fogócska keretében. Alacsonyabb pályán körözve, és pontos pályakorrekciókkal, az Apollo fokozatosan beérte az orosz hajót, és július 17-én a két űrhajó a franciországi Metz városa fölött impozáns földkörüli balettet hajtott végre: megkerülték egymást, majd a két űrhajó egymás közelébe ért. A földlakók páholyból követhették figyelemmel a fejleményeket, mivel az Apollo ablakán egy televíziókamera bámult kifelé, és közvetítette a fura, bogárszerű Szojuzt, amint a Nap fényében meglepő zöld színben tündökölt. Körülötte mindenhol csak a sötét világűr, alant pedig a Föld azúrkékje látszott."

A barátaitok már odafenn vannak - ezekkel a szavakkal ébresztették az utolsó Apollo-űrhajó amerikai legénységét. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"„Itt a Szovjet Küldetésirányító Központ. A moszkvai idő 15 óra 15 perc.” Az egész világ a valaha volt első televíziós közvetítést nézte, amit az Oroszország mélyén lévő startkomplexumból sugároztak. „Az Űrközpontban minden készen áll a Szojuz szovjet űrhajó startjára. Öt perc a startig. A fedélzeti rendszereket már az űrhajó felügyeli. A jobboldali irányítóasztalt – a parancsnok ülésével szemben – most beüzemelték. A kozmonauták beszíjazták magukat, és jelezték, hogy készen állnak. Sisakjuk rostélyát leeresztették. A start aktiválókulcsát behelyezték… a legénység készen áll a startra.”
Pontosan öt perccel a kulcs behelyezése után, ami a rakétát „éles üzemmódba” helyezte –
„Gyújtás! A hajtóművek üzemelnek. Start! A hordozórakéta felszállt! Moszkvai idő: tizenöt óra húsz perc tíz másodperc. A küldetéssel minden rendben …”

Két perccel a látványos start után, a Szojuz testére rögzített négy, folyékony üzemanyagú gyorsítórakéta levált a rakétáról. Negyven másodperc múlva a mentőrakéta és az űrhajót védő köpeny is elhagyta az űrhajót. Az emelkedés ötödik percében a nagy teljesítményű központi fokozat leállt, majd levált. A harmadik, és egyben utolsó gyorsítórakéta harminc másodperc erejéig begyújtott, majd kikapcsolt. A Szojuz-19 levált a hordozórakétáról, és tökéletes pályán megkezdte keringését.
Floridában a délelőtt derekán hétágra sütött a nap. A NASA lelkes munkatársai ébresztették Staffordot, Slaytont és Brandot. „A barátaitok már odafenn vannak. Minden a terv szerint ment.” Cape Canaveral-i idő szerint délelőtt 9:10 volt. „Az egyes számú akadály elhárult az utunkból” – mondta Slayton. „Most már csak annyi a dolgunk, hogy utánuk menjünk.”

A Szojuz-19 épp negyedszer kerülte meg a Földet, amikor az amerikai legénység bemászott az Apollo-űrhajóba. Érdekes menet volt, mire a legénységi szállástól megtették az indítóállásig vezető utat. Tom Stafford ez idő alatt azokat az orosz kifejezéseket gyakorolta, amit majd akkor kell mondania, ha összekapcsolódnak Leonov és Kubaszov űrhajójával. Deke fennhangon nevetett. Egyértelmű volt, hogy Tom az elemében van. Ez lesz a negyedik űrrepülése. Úgy tűnt, hogy sokkal inkább az orosz kiejtés foglalkoztatja, és jelét sem mutatta, hogy a start miatti aggódna, amivel majd rövidesen az útjukra indulnak.
Tom szórakozottan szállt ki a furgonból, és indult meg az indítóállványzat liftje felé. Még Vance Brand is a gondolataiba merült, és Deke számára hirtelen világos lett, hogy hármójuk közül ő az egyetlen, aki meg akar állni, hogy egy hosszú, érzelemmel átitatott pillantást vessen a nagy hordozórakétára.
„Gyönyörű” – gondolta Deke. Ezúttal saját, tüzes szörnyeteg hátán hagyhatja maga mögött a földet. Végre. Annyi évig nem repülhetett, és oly sok időn át volt íróasztalához láncolva, miközben egyre-másra választotta ki azokat a legénységeket, akik erről az indítóállásról szálltak fel, miközben neki esélye sem volt az űrrepülésre.
Hangosan magában beszélt, megfeledkezve arról, hogy más hallja-e szavait. „Ő visz majd fel a magasba.” Még hozzátette, hogy „mindjárt…damn right”, majd megindult a lifttel felfelé, az űrhajó kabinját körbevevő Fehér Szobába, ahol a technikusok utoljára ellenőrzik az asztronauták felszerelését. Ezután a kabinban háromszor is megvizsgálják hevedereiket és a rájuk kötött vezetékeket.
Ahhoz képest, hogy milyen bonyolult előkészületekre kell sort keríteni egy start előtt, nagyon könnyedén haladtak az ellenőrzőlistával. Később felidézte, hogy ezekben a pillanatokban ezt gondolta: „Ennek a küldetésnek fenemód olajozottan kell mennie. Három küldetés repült az Apollo-val, hogy összekapcsolódjon a Skylab űrállomással. Most az egyetlen különbség az, hogy ezúttal az oroszokkal kapcsolódunk össze.”
Még egy gondolat átfutott a fején, hogy miért kell hálásnak lenni a tökéletes visszaszámlálás miatt. Ez volt az utolsó Saturn-1B hordozórakéta, és az utolsó Apollo-űrhajó – az utolsó „eldobható űrhajó” – amit az Egyesült Államok pályára kívánt állítani.
„Ha ez a dög nem száll fel” – gondolta Deke higgadtan – „akkor valószínűleg elúszott minden esély arra, hogy valaha kijussak a világűrbe.”
El akarta hessegetni ezeket a gondolatokat. „Csináljuk” – mondta mintegy magának, ahogy korábban már annyiszor mondta ezt másoknak is
Deke és társai az űrhajóban hallható mély morgásból és a folyadékok okozta nyikorgásból és nyöszörgésekből tudták, hogy a Saturn-1B életre kelt: folyamatosan emelkedett a nyomás, az üzemanyagpumpákat ellenőrizték. Olyan volt, mintha egy ősi, hatalmas Rip Van Winkle ébredezne, hogy megkezdje rövid, de annál eseménydúsabb életét.

Elteltek az utolsó percek is, a három asztronauta pedig csöndben hallgatta, ahogy a startot felügyelő irányítók konzoljaik mellől egymás után jelentést tesznek a startigazgatónak, és engedélyezik az indítást. Még mielőtt a Saturn-1B átállt volna a saját áramellátására és rendszereire, Stafford megkérte a startot felügyelő csapatot, hadd üzenhessen az amerikai legénység az Apollo-ból a Szojuz-19-nek:
„Alekszej és Valerij, itt az Apollo. Rövidesen mi is odafenn leszünk.”
Ez valóságos zene volt Deke füleinek. Minden rózsásan ment. Tom nyugodt magabiztossága szenzációs volt.
A gyújtás előtti pillanatokban, Deke-nek hirtelen eszébe jutott, hogy bár százakkal találkozott, furcsamód nem volt köztük Alan Sheparddal, aki csípős megjegyzéseket tett volna,  a régi berepülő pilótákra jellemző merő bajtársiasságból. De tudta, hogy Alan most legalább annyira aggódik érte, ahogy ő is tette, amikor Alan és legénysége a Saturn-V fedélzetén felfelé száguldott."

Az Apollo-Szojuz küldetése előtt a három amerikai és két orosz űrhajós meghúzta a vodkát, majd valamennyien ráírták nevüket az üvegre. Ez az oroszoknál hagyomány volt. Több száz ember fejenként hétszáz órában nyelvet tanult. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Az eltelt három évben az amerikai és az orosz legénységek megtanultak egymás anyanyelvén beszélni, az új szimulátorokban pályamanővereket gyakoroltak, munkájukat pedig mérnökök és veteránok segítették: átalakították űrhajóikat és új berendezéseket építettek.
A köztük lévő falak lassan leomlottak. Az oroszok gyanakvása érezhetően alábbhagyott, és miután a szovjetek előbb a texasi küldetésirányítást, majd a floridai Cape Canaveral indítóállást is felkeresték, már alig várták, hogy az amerikai személyzetnek megmutassák a bajkonuri indítóállásaikról dübörögve felszálló erőteljes orosz hordozórakétákat. A három évig tartó mérnöki előkészületek és a szimulátoros tréningek agyzsibbasztó szeánszai közepette azért akadtak pillanatok, amikor a hotdogé és a söré, a borscsé és a vodkáé volt a főszerep, megmártóztak a floridai habokban is, és vad hócsatákat rendeztek Csillagvárosban, a Kozmonauta Kiképző Központban.
Apránként kezdett összeállni ez a sok ezer darabból álló nemzetközi kirakósjáték. Asztronauták és kozmonauták bíztak saját, immár közös masináikban. Most már mindannyiuknak volt bizodalma a másik űrhajóiban, amit még soha korábban nem láttak az űrben.

Az új dokkolóegység – Deke Slayton szakterülete – szó szerint kontinenseket kötött össze: különböző kultúrák találkozhatnak egymással, műszaki eredményeket lehet megosztani a másikkal, és közös célokat lehetett kitűzni. Ha majd az Apollo és a Szojuz magasan a Föld felett találkozik, a dokkolóegység jelentette átjárót túlnyomás alá helyezik, kinyitják az ajtókat, és a korábban még gyakorlatilag ellentétes oldalon álló űrhajósok – immár jó barátok – a súlytalanságban átlebegnek egyik járműből a másikba.
Ha minden jól megy, és Deke forradalmi egysége beváltja a hozzá fűzött reményeket, az öt férfi kézfogásai és ölelései ugrásszerűen átformálják ezeknek az embereknek a technológiáról és a tudományról alkotott képét, hiszen túlélésük amúgyis a kölcsönös bizalmon és együttműködésen alapult.
Magasan a Föld felett, a világűr fagyos vákuumában kezd majd felengedni a hidegháborús szembenállás.

Az Apollo-Szojuz küldetésre készülő öt férfi egy asztal körül ült. Az egyik oldalon a három amerikai foglalt helyet, a másikon a két orosz. A hangulat komor volt, mégis ígéretes. Deke Slayton, Tom Stafford, Vance Brand és Valerij Kubaszov tekintete Alekszej Leonovra szegeződött, aki kinyitott egy üveg orosz vodkát.
Leonov Tom felé nyújtotta az üveget. Ő bólintott, átvette tőle, megbillentette a többiek tiszteletére, majd egy pillanatig hezitált, hogy lenyelje-e a csipetnyi sót. Végül alaposan meghúzta. Aztán az üveget továbbadta a mellette ülőnek, aki megismételte ezt a hagyományt.

Amikor mind az öt űrhajós lenyelte a sót, és legurította az italt, így kívánva jószerencsét közös útjukhoz, Leonov egy csavarintással és erős kezének egyetlen ütésével visszazárta az üveget.
Az üveg ismét körbejárt, ezúttal mindenki ráírta a nevét a címkére. A komor hangulatot hirtelen széles mosoly és hátlapogatás váltotta. Leonov a magasba tartotta az üveget. Öten megfogadták, hogy legközelebb már csak az Apollo-Szojuz küldetése után nyitják ki újból az üveget. Akkor majd megisszák a maradékot, és előveszik a következő üveget!
Nagy gonddal válogatták meg szavaikat. Senki mondott tósztot a még mindig előttük álló közös kaland sikerére. Az oroszok számára ez balszerencsét jelentett volna.
„Igyunk a felkészülésre” – magyarázta Kubaszov. „Az untig elég.” A három amerikai pilóta beleegyezően bólintott.

A két erős rakéta startja ekkor mindössze három hónapra volt: az egyik űrhajó Bajkonurból, a másik Cape Canaveralról száll majd fel. Erre a „só és vodka” szertartásra 1975 áprilisában került sor, a levegőben a tavasz bujkált, és minden reménytelinek tűnt. Deke felállt az asztal mellől, és az ablakhoz sétált: végignézett a Csillagváros Gagarin kiképzőközpontján. Megszakításokkal itt töltötték az elmúlt három évet. A biztonsági kerítések többé már nem tűntek fenyegetőnek, minden régi ismerősként köszönt vissza. Elmosolyodott. Ki hitte volna, hogy egy Csillagvárosban lévő lakásra egyszer majd úgy gondol, mint ami otthonos és meghitt?
Pedig az volt. Alekszej lakásában voltak, és a zömök, extrovertált kozmonauta felesége olyan mennyiségű ételt és ital halmozott eléjük, hogy az asztal kis híján összeroskadt a súly alatt.

Deke-et kellemes érzéssel töltötte el minden, ami eddig a pillanatig történt. A többi a jövő zenéje volt. A felkészülés gyakorlatilag véget ért. Már csak a hordozórakétákkal és az űrhajóval kapcsolatos ellenőrzőlisták elemeinek kipipálása volt hátra.
A hétszáz óra nyelvtanulástól zsongott az Apollo-Szojuz asztronautáinak a feje, aki nyelvtudása fokozatosan javult, végül már az orosz nyelv árnyalatait is megértették.
„Az kemény volt” – mesélte Deke. „Ki kellett hámozni a másik ember mondandójának lényegét. Washingtonban a fejesek azt akarták, hogy egy számítógépet használjunk, ami majd mindent lefordít nekünk. Ez marhaság volt. A számítógép nem ismeri a nüanszokat és az idiómákat. Ez olyan, mintha számítógéppel lefordíttatnánk egy régi angol kifejezést oroszra, amit gyerekkorunkban sokat hallhattunk. Tudják, erre gondolok: „A lélek ugyan készséges, de a test gyenge.” Tudják, mi lesz ebből, ha számítógépre bízzuk a fordítást? „A vodka erős, de a hús rohadt.” A gép nem végez túl jó munkát.”

Így aztán mindannyian végigküzdötték magukat a nyelvleckéken a hőn áhított cél érdekében: amikor a földkörüli pályán az űrhajósok az Apollo és a Szojuz között lebegnek majd, az oroszok angolul, az amerikaiak pedig oroszul beszéljenek egymással – még akkor is, ha Leonov és Kubaszov dől a nevetéstől Stafford oklahomai tájszólását hallva.
Még egy utolsó mérföldkőről kell említést tenni. Ez sehol nem szerepel a küldetés hivatalos dokumentumai között. Jóval a start előtt már erős baráti szálak fűzték őket egymáshoz. Igazából ezzel kezdődött a visszaszámlálás az Apollo-Szojuz útjára.

Alan Shepard Cape Canaveralon nem messze a tengerparttól állt, és bámulta az óceánt, ahol a hajnal első jeleként vérvörös kezdte félénken megfesteni a horizont alját. Ez még nem igazi hajnal volt – a világnak ez a részén még mindig éjszaka volt, és épp csak kezdte megadni magát a napkeltének. A horizonton bárányfelhők lekerekített hegycsúcsai magasodtak az óceán fölé, köd ülte meg a köztük lévő hasadékokat. Napsugarak áradtak szét az égbolton, és a vörös és narancsszín fénycsíkok egy újabb nap kezdetét jelezték. Alannek legutoljára Gus Grissom szuborbitális űrugrása előtt volt része ilyesmiben: az egy másik flordiai július volt –nagyon régen. Azon a reggelen a Cape Canaveralon összegyűlt tömeg meglepve tapasztalta, milyen gyorsan festi a hajnal egyre világosabbra a horizont hatalmas legyezőjét. A látvány emberek százait ejtette rabul, akik ekkor éljenzésben és tapsban törtek ki.

Alan tekintete most egy óriást övező hatalmas fényáron állapodott meg – az óriás pedig a méretes acélszerkezet tetején trónoló Saturn-1B rakéta volt – előbbi tette lehetővé az 1B kiszolgálását. A fényben úszó hatalmas rakétától távolabb, az űrközpont sötétbe burkolózó területein a természet már javában ébredezett. A reggeli felmelegedés következtében szellemszerű köd szállt a tájra: ott kavargott a pálmafák és a bokrok között, néhol megült, vagy finoman a központ behálózó csatornák és vízi utak fölött lebegett. Az űrközpont mindenhonnan látható volt, akárcsak az épületek, a közlekedési lámpák, az autóutak és a mozgó autók. Fényük átsejlett a ködön, színek és formák kaleidoszkópszerű egyvelegét hozva létre. A hajnal beköszöntött, ragyogása a szivárvány minden színével szórta tele a vidéket. Ahogy a Nap elkezdte magasba ívelő útját a keleti horizonton, a páraréteg teteje könnyed narancsszínben táncolt – egy hosszú pillanat erejéig az űrközpont valóságos fénykavalkádban fürdött.
A napkelte vetett véget a varázslatnak. Még a starttoronyra szegezett reflektorok fényei is csak a rakétaegyüttes közvetlen közelében érvényesültek.
Shepard jól megnézte magának a nagy hordozórakétát, és biccentett egyet. Ez Deke madárkája. Nincs más neve. Eljött a nagy nap, hogy az a férfi, akit Shepard a testvérének tekintett, megkezdje űrutazását az utolsó Apollo fedélzetén.
Alan lelke mélyén elégedetten nyugtázta, hogy Deke régóta várt nagy pillanata szinte karnyújtásnyira került. Mindent el akart követni annak érdekében, hogy megóvja Deke-et, bár azt is tudta, hogy ez meghaladja az erejét.

Deke-kel egészen speciális volt a kapcsolata, de egészen mostanáig kettejük közül csak Alannek sikerült elhagyni a Földet – kétségek között hagyva barátait és családját. Egészen eddig ők aggódtak érte, és nekik kellett felülkerekedni félelmeiken.
Az érzelmek hirtelen rohanták meg. Eluralkodott rajta a startfrász! Hetek óta be volt rezelve. Ismerős érzés volt – ahogy a visszaszámlálás menetét és az irányítócsapatot is jól ismerte: kivont kard gyanánt sétált körbe, készen arra, hogy a legkisebb hiba első jelére könyörtelenül lesújtson mindenre, ami nem működött tökéletesen. Nem tehetett semmit ellene: féltette Deke-et. Így aztán Alan ellenőrzött, vizsgálódott, embereket vont kérdőre, és mindenkit vizsgáztatott, akinek a legcsekélyebb köze volt a közelgő küldetéshez. Kész volt mindent megtenni azért, hogy Deke-nek és legénységének a lehető legbiztonságosabb űrrepülésben legyen része.
Mindent? Amire csak képes?
Megcsóválta a fejét. Igazából már nem volt beleszólása a dolgok menetébe. Ő már csak Alan Shepard volt, az első amerikai asztronauta. Nemrég – azután, hogy Deke űrrepülése sínre került – visszavonult a NASA-tól, és houstoni üzletemberként polgári életet kezdett.
A szabályok szerint már nem volt beleszólása itt semmibe. Nos, a pokolba vele. És a pokolba azokkal a szabályokkal is, amik előírják, hogy ki ellenőrizheti az előkészületeket. Akár többször is. Ha ő maga nem is sújthat le, és vonhatja felelősségre a slendriánul dolgozókat, ismer mindenkit, aki ezt megteheti. Hallgatni fognak rá, ebben biztos volt. Pontosan tudta, hogy képes segíteni, ahogy abban is biztos volt, hogy ezt meg is fogja tenni. Még akkor is, ha mindenki sorscsapásnak és nyűgnek tartja majd jelenlétét.
Ezért volt most itt, a startközpontban. És ha az eltökéltség, elhivatottság és a feltétlen optimizmus számít valamit, akkor Alan mindent latba vetett azért, hogy a Saturn-1B-t földkörüli pályára repítse.

Mosoly ült ki az arcára, amikor lehiggadt és rendezte gondolatait. A magabiztosság csodálatos érzése töltötte el. Hé, hiába hívják az asztronauták Deke-et „vénembernek” egymás között, Deke az elmúlt hónapokban teljesen kivirult: boldog volt, és úgy vigyorgott, mint egy gyerek, akit a Disney Worldbe visznek. Deke biztosította Alant arról, hogy minden rendben lesz. Jó nap lesz. Nagyszerű nap.
De csak délután. Előbb a Szojuz-19-en volt a sor, fedélzetén Alekszej Leonovval és Valerij Kubaszovval: a visszaszámlálás már javában folyt, Alan pedig nagy késztetést érzett arra, hogy visszasiessen a startközpontba, és figyelemmel kísérje a 14500 kilométerre lévő indítóálláson álló orosz rakétáról szóló tévéközvetítést.

1975. július 15-én a katonai titkosszolgálatok legjobb becslése szerint is olyan kétszázezer rakéta várakozott az Egyesült Államokban és a Szovjetunióban bevetésre készen. Közülük sok kicsi, vállról indítható fegyver volt. Másokat katonai járművekben, teherautókban tároltak. Megint mások a vadászgépek és bombázók szárnya alatt, vagy a bombakamrákban bújtak meg. Nagy erejű, bármikor bevethető rakéták százai utaztak az óceánok felszíne alatt a nukleáris tengeralattjárók fedélzetén. És, hogy teljes legyen a rettenetes fegyverarzenál, további rakéták ezrei várakoztak a silók mélyén - némelyek magassága egy tízemeletes házéval vetekedett, amiket több termonukleáris robbanófejjel szereltek fel.
De ezen a napon két rakéta fegyverzet helyett emberek szállítására készült. Ha minden jól megy, a Szojuz-19 – majd a nap hátralevő részben az amerikai rakéta, a Saturn-1B is – megkezdi útját, hogy aztán a két űrhajó találkozzon egymással a világűrben."