A barátaitok már odafenn vannak - ezekkel a szavakkal ébresztették az utolsó Apollo-űrhajó amerikai legénységét. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"„Itt a Szovjet Küldetésirányító Központ. A moszkvai idő 15 óra 15 perc.” Az egész világ a valaha volt első televíziós közvetítést nézte, amit az Oroszország mélyén lévő startkomplexumból sugároztak. „Az Űrközpontban minden készen áll a Szojuz szovjet űrhajó startjára. Öt perc a startig. A fedélzeti rendszereket már az űrhajó felügyeli. A jobboldali irányítóasztalt – a parancsnok ülésével szemben – most beüzemelték. A kozmonauták beszíjazták magukat, és jelezték, hogy készen állnak. Sisakjuk rostélyát leeresztették. A start aktiválókulcsát behelyezték… a legénység készen áll a startra.”
Pontosan öt perccel a kulcs behelyezése után, ami a rakétát „éles üzemmódba” helyezte –
„Gyújtás! A hajtóművek üzemelnek. Start! A hordozórakéta felszállt! Moszkvai idő: tizenöt óra húsz perc tíz másodperc. A küldetéssel minden rendben …”
Két perccel a látványos start után, a Szojuz testére rögzített négy, folyékony üzemanyagú gyorsítórakéta levált a rakétáról. Negyven másodperc múlva a mentőrakéta és az űrhajót védő köpeny is elhagyta az űrhajót. Az emelkedés ötödik percében a nagy teljesítményű központi fokozat leállt, majd levált. A harmadik, és egyben utolsó gyorsítórakéta harminc másodperc erejéig begyújtott, majd kikapcsolt. A Szojuz-19 levált a hordozórakétáról, és tökéletes pályán megkezdte keringését.
Floridában a délelőtt derekán hétágra sütött a nap. A NASA lelkes munkatársai ébresztették Staffordot, Slaytont és Brandot. „A barátaitok már odafenn vannak. Minden a terv szerint ment.” Cape Canaveral-i idő szerint délelőtt 9:10 volt. „Az egyes számú akadály elhárult az utunkból” – mondta Slayton. „Most már csak annyi a dolgunk, hogy utánuk menjünk.”
A Szojuz-19 épp negyedszer kerülte meg a Földet, amikor az amerikai legénység bemászott az Apollo-űrhajóba. Érdekes menet volt, mire a legénységi szállástól megtették az indítóállásig vezető utat. Tom Stafford ez idő alatt azokat az orosz kifejezéseket gyakorolta, amit majd akkor kell mondania, ha összekapcsolódnak Leonov és Kubaszov űrhajójával. Deke fennhangon nevetett. Egyértelmű volt, hogy Tom az elemében van. Ez lesz a negyedik űrrepülése. Úgy tűnt, hogy sokkal inkább az orosz kiejtés foglalkoztatja, és jelét sem mutatta, hogy a start miatti aggódna, amivel majd rövidesen az útjukra indulnak.
Tom szórakozottan szállt ki a furgonból, és indult meg az indítóállványzat liftje felé. Még Vance Brand is a gondolataiba merült, és Deke számára hirtelen világos lett, hogy hármójuk közül ő az egyetlen, aki meg akar állni, hogy egy hosszú, érzelemmel átitatott pillantást vessen a nagy hordozórakétára.
„Gyönyörű” – gondolta Deke. Ezúttal saját, tüzes szörnyeteg hátán hagyhatja maga mögött a földet. Végre. Annyi évig nem repülhetett, és oly sok időn át volt íróasztalához láncolva, miközben egyre-másra választotta ki azokat a legénységeket, akik erről az indítóállásról szálltak fel, miközben neki esélye sem volt az űrrepülésre.
Hangosan magában beszélt, megfeledkezve arról, hogy más hallja-e szavait. „Ő visz majd fel a magasba.” Még hozzátette, hogy „mindjárt…damn right”, majd megindult a lifttel felfelé, az űrhajó kabinját körbevevő Fehér Szobába, ahol a technikusok utoljára ellenőrzik az asztronauták felszerelését. Ezután a kabinban háromszor is megvizsgálják hevedereiket és a rájuk kötött vezetékeket.
Ahhoz képest, hogy milyen bonyolult előkészületekre kell sort keríteni egy start előtt, nagyon könnyedén haladtak az ellenőrzőlistával. Később felidézte, hogy ezekben a pillanatokban ezt gondolta: „Ennek a küldetésnek fenemód olajozottan kell mennie. Három küldetés repült az Apollo-val, hogy összekapcsolódjon a Skylab űrállomással. Most az egyetlen különbség az, hogy ezúttal az oroszokkal kapcsolódunk össze.”
Még egy gondolat átfutott a fején, hogy miért kell hálásnak lenni a tökéletes visszaszámlálás miatt. Ez volt az utolsó Saturn-1B hordozórakéta, és az utolsó Apollo-űrhajó – az utolsó „eldobható űrhajó” – amit az Egyesült Államok pályára kívánt állítani.
„Ha ez a dög nem száll fel” – gondolta Deke higgadtan – „akkor valószínűleg elúszott minden esély arra, hogy valaha kijussak a világűrbe.”
El akarta hessegetni ezeket a gondolatokat. „Csináljuk” – mondta mintegy magának, ahogy korábban már annyiszor mondta ezt másoknak is
Deke és társai az űrhajóban hallható mély morgásból és a folyadékok okozta nyikorgásból és nyöszörgésekből tudták, hogy a Saturn-1B életre kelt: folyamatosan emelkedett a nyomás, az üzemanyagpumpákat ellenőrizték. Olyan volt, mintha egy ősi, hatalmas Rip Van Winkle ébredezne, hogy megkezdje rövid, de annál eseménydúsabb életét.
Elteltek az utolsó percek is, a három asztronauta pedig csöndben hallgatta, ahogy a startot felügyelő irányítók konzoljaik mellől egymás után jelentést tesznek a startigazgatónak, és engedélyezik az indítást. Még mielőtt a Saturn-1B átállt volna a saját áramellátására és rendszereire, Stafford megkérte a startot felügyelő csapatot, hadd üzenhessen az amerikai legénység az Apollo-ból a Szojuz-19-nek:
„Alekszej és Valerij, itt az Apollo. Rövidesen mi is odafenn leszünk.”
Ez valóságos zene volt Deke füleinek. Minden rózsásan ment. Tom nyugodt magabiztossága szenzációs volt.
A gyújtás előtti pillanatokban, Deke-nek hirtelen eszébe jutott, hogy bár százakkal találkozott, furcsamód nem volt köztük Alan Sheparddal, aki csípős megjegyzéseket tett volna, a régi berepülő pilótákra jellemző merő bajtársiasságból. De tudta, hogy Alan most legalább annyira aggódik érte, ahogy ő is tette, amikor Alan és legénysége a Saturn-V fedélzetén felfelé száguldott."
