Amikor a Nap a Föld horizontja fölé emelkedett, bolygónk széles görbülete sötétkékre színeződött. Ezt aztán színpompás, ragyogó szivárvány váltotta. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"David Randolph Scott őrnagy, Egyesült Államok Légiereje
Pilóta, Gemini-8 űrhajó
Start: Cape Kennedy, Florida, 1966. március 16., tiszta, kék ég
A nappal éjszakába fordult. Az éjszaka mindössze negyvenöt percig tart, miközben a hangsebesség több mint húszszorosával keringtünk a Föld körül. Ez volt az ötödik naplemente a Gemini-8 küldetés kezdete óta, és az alkonyatot követő sötétségben alig érzékelhető a mozgás a világűr nyugodt tengerében. Az előbbi rövidke nappal végefelé tisztán éreztem, hogy haladunk, amikor csak kinéztem űrhajónk két parányi ablakának egyikén, és láttam a „földfényt”, amit a Föld atmoszférájának páráján áthatoló napsugarak idéznek elő. Amikor a Nap a Föld horizontja fölé emelkedett, bolygónk széles görbülete sötétkékre színeződött. Ezt aztán színpompás, ragyogó szivárvány váltotta – előbb világoskékbe, majd lilába, pirosba és narancsba ment át, mielőtt a látványos színparádét elnyelte a fehér: a fényes labda módjára felbukkanó Nap fényétől hirtelen egycsapásra minden szín kifakult.
De most, amikor Afrika keleti partjaitól az Indiai-óceán fölé ívelt a pályánk, a Föld körvonalai odalenn eltűntek az egyre halványabb fényekben. Ekkor közölte velünk a Küldetésirányítás az első aggasztó hírt a Madagaszkár szigetén található Tananarive megfigyelő állomás közvetítésével.
„Ha bajba kerültök, és az Agena megbolondul, csak üssétek be a 400-as parancsot, kapcsoljátok ki, és vegyétek át az irányítást az űrhajó fölött. Vettétek?”
Neil Armstronggal, a parancsnokommal, lopva összenéztünk, de egy szót sem szóltunk. Annyi időt eltöltöttünk már együtt az eltelt hét hónapban, amióta kijelöltek minket erre a küldetésre, hogy szavak nélkül is megértettük egymást. Kitaláltuk, mi jár a másik fejében, akárcsak a profi kosarasok, amikor vakon passzolják egymásnak a labdát: pillantás nélkül is pontosan tudják, hogy merre van a társa.
Mindketten tudtuk, hogy ez a megjegyzés mire utal: valami nem stimmel az Agena-rakétával, amivel épp most hajtottuk végre az első űrrandevút és dokkolást. A most az űrhajónk elejéhez kapcsolódó Agenának kellemetlen előélete volt: a tesztek során jó pár példány kudarcot vallott, más esetben komoly problémák léptek fel röviddel a felszállás után. Mivel az én dolgom volt parancsokat küldeni az Agenának, egy pillantást vetettem a rakéta műszerfalára, és nyugtáztam a Küldetésirányítás aggodalmát.
„Vétel, megértettük” – rádióztam Tananarivebe.
Ezután kiléptünk a megfigyelőállomás hatóköréből, én pedig felkapcsoltam a kabin teljes világítását, és rögzítettem a pontos időt: 7:00 GET (Ground Elapsed Time) – ez a felszállás óta eltelt időt jelentette, a küldetés során ez alapján dolgozunk. Az óráról tekintetem Neil repülésirányító helyzetjelző műszerére („8-balls”) vándorolt – ez a műszer jelezte tájolásunkat, és ez azt mutatta, hogy űrhajónk 30 fokban elfordult.
„Hé, Neil bedőlünk” – mondtam, ő pedig ránézett az előttem lévő ugyanolyan helyzetjelző műszerre: a két műszer által mutatott érték megegyezett.
„Igazad van” – erősítette meg. „Forgunk.” A mozgás olyan lassú volt, hogy semmit nem vettünk észre belőle. Egy bizonyos ingerküszöb alatt a belső fülben található egyensúlyozó szervünk képtelen érzékelni a forgást, és az ablakon kinézve sem tudtuk a bedőlés tényét megerősíteni, mivel teljes sötétségben repültünk. Azt viszont pontosan tudtuk, hogy semmilyen forgásnak vagy hullámzásnak nem kellett volna bekövetkeznie. Ettől kezdve már tudtuk, hogy valami baj van.
A Küldetésirányítás figyelmeztetését követően mindketten arra gyanakodtunk, hogy a forgásért az Agena meghibásodása felelős. Így aztán Neil azt mondta, hogy kapcsoljam ki a helyzetszabályzó segédhajtóműveket, ő pedig a Geminivel átvette az irányítást a két összekapcsolódott jármű fölött. Eleinte úgy tűnt, hogy igazunk volt, és az Agena ismét rászolgál a rosszhírére. Amikor a két jármű mozgása stabilizálódott, kiadtam egy újabb parancsot, és ezzel az Agenát teljesen kiüzemeltem. De aztán ismét forogni kezdtünk.
„Azt hittem, hogy kiüzemelted az Agenát” – kételkedett Neil, én pedig megerősítettem, hogy valóban ez történt.
„Hát, akkor kapcsold vissza” – parancsolta, én pedig azonnal beütöttem a 401-es, előbbivel ellentétes parancsot. Továbbra is forogtunk. Kétség nem fért hozzá, hogy a helyzet sokkal komolyabb lett.
„Kapcsold ki újra” – mondta Neil ismét. Én újra kiadtam a 400-as parancsot, ő pedig a Geminiből átvette az irányítást a két jármű fölött. A forgás ismét abbamaradt, mi pedig elkezdtük alaposan átnézni rendszereinket, hogy rájöjjünk, mi okozza a bajt. Nagyjából tíz percig még nem léphettünk kapcsolatba a Küldetésirányítással, ekkor kerülünk ugyanis a következő megfigyelőállomás, a Csendes-óceán nyugati részén, Kína partjainál várakozó Coastal Sentry Quebec hatókörébe. Még javában ellenőriztük a dolgokat, amikor ismét forogni kezdtünk. Neil ismét az Agena kiüzemelésére utasított.
„Ki van kapcsolva” – biztosítottam őt. „De újra kiadom a 400-as parancsot.”
Ezúttal azonban nem történt semmi. Egyre nagyobb rémülettel néztünk egymásra, és éreztük, hogy egyre gyorsabban forgunk. Ezúttal azonban már ismét napfényben repültünk, és most már saját szemünkkel is meggyőződhettünk arról, amit eddig csak a műszerek révén tudtunk. Ijesztő látvány volt. Az orrunk előtt lévő Agena pereméből a Föld horizontja egy hatalmas óra mutatói gyanánt állt ki – egyik oldalon a sötét égbolt látszott, a másikon bolygónk sötétkékje. A mutatók eleinte lassan mozogtak, de aztán egyre gyorsabban forogtak, mintha csak valaki gyorsan végigpörgetné a mutatókat a számlapon.
Neil a kézi vezérlővel megpróbálta megfékezni a forgást. De most már mindhárom tengely mentén forogtunk: a forgás mellett fel-le bólintottunk, miközben egyik oldalról a másikra legyezőirányban is mozogtunk. A hatalmas óramű elmosódott a szemünk előtt, ahogy űrhajónk – még mindig forogva – lefelé bólintott, és a kék Föld látványa először töltötte meg ablakainkat, hogy aztán hirtelen a sötét égbolt váltsa – újra és újra. Olyan volt, mintha az űrhajó egy hatalmas ezüstpálca lenne, amivel egy kozmikus mazsorett hadonászik a világűrben.
A heves mozgás miatt nagy terhelés érte a Geminit az Agenával összekötő dokkológallért. Még csak hasonló esetről sem hallottunk soha, a szimulátorban sem volt dolgunk ilyesmivel. Össze-vissza bukdácsoltunk az űrben. És ekkor sokkal rosszabbra fordult a helyzet…"
