A gyermek David Scott, az Apollo-15 leendő parancsnoka részére apja üzeneteket dobált az udvarra a repülőgépéről. Ez csak megerősítette abban, hogy pilóta akar lenni. Erről is beszámol a "Two Sides of the Moon" című könyv, amit David Scott és Alekszej Leonov közösen írt. Scott a Gemini-8 és az Apollo-15 asztronautája volt, Alekszej Leonov, pedig elsőként hajtott végre űrsétát a Voszhod-2 fedélzetén. Könyvükből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"David Scott
A harminc de Havilland Jenny kétfedelű repülőgép szoros kötelékben szállt a felhőtlen texasi égen, és az „USA” betűit karcolták bele. Emlékszem, anyám lehajolt hozzám, és az „S” csúcsára mutatva megpróbálta túlkiabálni a motorok dübörgését.
„Ott van apud, Davy!” – mondta a kezemet fogva. A San Antonio-i Randolph repülőtéren lévő házunk előtt háromkerekű biciklimen ülve lenyűgözve néztem, ahogy ezek a gyönyörű nyitott fülkés gépek erőfeszítés nélkül suhannak odafenn. Anyám elővett egy fényképezőgépet, és megörökítette a látványosságot.
Ez a fotó apám dolgozószobájában kiemelt helyre került. Habár ekkor nem lehettem több három évesnél, ez a fotó mindig arra a gyerekkori pillanatra emlékeztetett, amikor magával ragadott a gondolat, hogy apámhoz hasonlóan én is pilóta legyek.
Később időnként belebújtam apám barnabőr pilótazubbonyába, aminek széles szőrmegallérja volt, felvettem bőrsisakját, pilótaszemüvegét, és elképzeltem, ahogy én is a házunk fölött repesztek a Randolph repülőtéren (amiről a második keresztnevemet kaptam). A Hadsereg Légi Hadteste (Army Air Corps) formakabátból, térdnadrágból, Sam Brown-övből és díszszablyából álló egyenruhája túl nagy volt ahhoz, hogy felpróbáljam. De az a kabát tökéletesnek tűnt egy kisfiú számára – annak ellenére, hogy egészen a bokámat súrolta.
Ennek ellenére tizenkét éves koromig várnom kellett, mire apám első ízben magával vihetett repülni, a Légi Hadtest szabályzata ugyanis nagyon szigorú volt. De kissrác koromban párszor beültetett a felszállópályán álló gép pilótafülkéjébe, és hagyta, hadd érezzem a kezelőszerveket. Máskor kis ejtőernyőket dobott le a fülkéből, amikor átrepült az udvarunk fölött, mindegyikre kis köveket rakott nehezék gyanánt. A kő köré egyszerű üzeneteket csavart: „Davidnek, szeretettel Apa.” Ezek a kis papírfecnik a szélben csapkodva jöttek lefelé, és még eltökéltebbé tettek, hogy egy nap én is birtokba vegyem az eget, és saját repülős kalandokra vállalkozzam.
Mégis véletlenül alakult úgy, hogy apám, Tom William Scott, elvitt repülni: erre egy péntek esti bulin kötött fogadás eredményeként került sor. Főiskolai évei alatt a dél-kaliforniai olajmezőkön dolgozott, és a nyarakat lyukak fúrásával és az olaj pumpálásával töltötte, hogy elég pénzt keressen a tandíjra, és segíthesse anyját, miután nagyszüleim elváltak. Nagymamám előbb a kaliforniai Fresnoba, majd a kansasi Wichita után Los Angelesbe költözött azután, hogy tönkrement a házassága, és – bár apám nem szeretett beszélni erről – ez egészen biztosan kemény időszak lehetett neki.
Az egyetem után egy adminisztratív állást kapott egy hollywoodi filmstúdiónál. De egy péntek esti buli alkalmával egyik barátjával elhatározták, hogy felvételiznek a Hadsereg Légi Hadtestjébe. A rákövetkező szombaton megcsinálták az orvosi vizsgálatot, átmentek, és felcsaptak katonának. Két nap múlva apám otthagyta a stúdiót, és repülni kezdett. Korabeli szóhasználattal élve „üldöző pilótának” (pursuit pilot) képezték ki, a vadászpilóta (fighter pilot) kifejezés a II. Világháború előtt nem volt széles körben elterjedt. Ugyanakkor ez mindössze tíz évvel az I. világháború után történt, a nagy gazdasági világválság idején. A Légi Hadtestnek nem volt sok pénze, így a régi kétfedelesekkel repültek, mint amilyen a de Havilland Jenny volt. Ő viszont nagyon szeretett ezekkel a régi gépekkel repülni. Ez volt az élete. Mire megszülettem, már oktatópilóta volt, és így sok időt töltött otthon, leszámítva, amikor el kellett menni a Légi Hadtestet reklámozni.
Apámnak nagyon szerény körülmények között élő skót felmenői voltak. Gyerekkoromban nem sok pénzünk volt, de szépen megéltünk belőle, a hadsereg gondoskodott rólunk. Miután szüleim összeházasodtak, és apámat a Randolph repülőtérre helyezték, 1932. június 6-án megszülettem, és egy nagy, stukkóval díszített homlokzatú, kétemeletes házban laktunk. Még nem köszöntött be a légkondicionálók kora, így San Antonio fullasztó hősége elől rövid időre egy indianai légibázisra költöztünk, majd apámat a Fülöp-szigetekre rendelték.
Valamivel 1936 karácsonya előtt a hadsereg régi csapatszállító hajójára szálltunk, és elindultunk a Fülöp-szigeteki Manilába, ahol a következő három évben viszonylagos jólétben éltünk: kisebb szolgahad végezte a háztartási teendőket, anyám pedig kedvére bridzsezhetett, mahjong partikra járhatott, és sokat utazhatott. Szüleim Kínába is ellátogattak, de a veszély miatt csak külön-külön. Kína 1937-es japán invázióját követően az egész térség a háború felé sodródott, ahogy a világ másik felén Európa úgyszintén. De engem fiatal srác lévén nem foglalkoztattak ezek a problémák. Minden nap egy öszvérfogattal mentem haza az iskolából, és sokkal inkább azzal kötött le, hogy miként mászhatnám meg a kókuszfákat.
Otthon mindig nagy fegyelem volt. Apám nagyon szigorú ember volt, ugyanakkor melegszívű is. Határozott, éles hangja volt. Mindig „uramnak” szólítottam, anyámat pedig „asszonyomnak”, és esténként formális keretek között költöttük el a vacsorát. Apám nagyon magasra tette a mércét. Nagyon rendezett volt, és tőlem is ugyanezt várta el. Egyértelműek voltak a szabályok, én pedig betartottam ezeket: akkoriban ez volt a szokás. A fallal szemben kellett ülnöm, ha esetleg mégis megszegtem valamit. Elég csöndes gyerek voltam, nem félénk voltam, hanem visszafogott. Ez néha frusztrálta az apámat, aki azt mondogatta nekem, hogy „menj ki, és vegyülj a többiekkel.”
Emlékszem, hogy hatéves voltam, amikor részt vettem az első „úszótalálkozón” a Fülöp-szigeteken. Ez igazából egy verseny volt, de nem ismertem a szabályokat. Amikor a startpisztoly eldördült, szétnéztem magam körül, és megvártam, míg mindenki más beugrik a vízbe. Amikor már mindenki a vízben volt, azt gondoltam, hogy „OK, most rajtam a sor”, ezzel beugrottam én is. Azt hittem, hogy udvariasnak kell lenni. Természetesen, utolsónak értem célba. Apámat ez eléggé lelombozta. Minden kétséget kizáróan elmagyarázta, hogy mindenkinek egyszerre kell beugrani a vízbe. „Ne várj a többiekre. Indulj a startpisztolyra” – mondta nekem. Apámat kemény fából faragták, és így is nevelt engem.
Emlékszem, hogy nagyjából ezidőtájt egy aprócska motorcsónakban mentünk anyám elé, aki épp egy óceánjáró fedélzetén tért vissza kínai látogatásáról. Erős szél fújt, mi pedig a vad tengeren hánykolódtunk.
„Ott áll az anyád a korlátnál” – kiabálta apám. „Integess neki.” Csöppet sem volt hangulatom vidámkodni: még mindig bennem van, hogy milyen rosszul is éreztem magam abban a kis lélekvesztőben. De nem tehettem mást, mint azt feleltem: „Igen, uram”, és integettem.
Hétéves voltam, amikor apámat 1939. decemberében visszarendelték az Egyesült Államokba. Pontosan tudtam, hogy a minket az USA-ba szállító hajó az utolsó, ami katonákkal a fedélzetén kihajózhat a Fülöp-szigetekről. Ezután már csak nők és gyerekek távozhattak. Apám sok barátját hátrahagytuk, és közülük sokan meghaltak a későbbi harcokban. Távol-keleti tartózkodásunk idején egyre nagyobb viharfelhők gyülekeztek, majd két évvel hazatérésünk után, elszabadult a vihar az Egyesült Államokra, és kis világom a feje tetejére állt.
1941. december 7-én a rádióban bemondták, hogy a japánok megtámadták Pearl Harbort, és ettől apám teljesen tűzbe jött. Bevágott a kocsiba, és elmentünk a drogériába újságért. Seperc múlva megérkezett a parancs is: a „tengerentúlra” kellett mennie. Senki nem tudta, hogy a „tengerentúl” egészen pontosan mit jelent. Álmomban sem gondoltam, hogy három évig nem látom viszont az apámat.
Akkoriban újra a texasi San Antonioban laktunk, és miután apám elment, anyám elhatározta, hogy eladja a nagy házunkat, és egy kisebb helyre költözünk. Született egy kisöcsém, Tom, aki hét és fél évvel volt fiatalabb nálam. Anyám elég aktív társasági életet folytatott, így sokat kellett vigyáznom Tomra. A fejadagrendszer bevezetésével egyidőben, anyám egy kis robogót vett nekem, így egyedül mehettem iskolába, majd haza. Tom nagyon szerette, ha elvittem magammal egy-egy körre. Anyám gyengédebb volt apámnál, így az a döntés született, hogy apám távollétében nagyobb fegyelemre van szükségem.
Így aztán egy kis katonai iskolába kerültem, amit az episzkopális egyház felügyelt. Nagyon szigorú hely volt. Egyenruhát hordtunk, és meneteltünk. Rangfokozatokat használtunk. Ha valamelyik tanárunkkal pimaszkodtunk, ráhúztak egyet a hátunkra, majd iskola után szobafogság következett.
De még mindig ott voltak a nyarak, amik reménnyel töltöttek el, és csodálatosak is voltak. Anyám úgy gondolta, hogy apám távollétében egy apafigurára van szükségem, ezért aztán anyám a nyári vakációkra felpakolt engem, és apám főiskolai közeli barátjához, David Shattuckhoz küldött, akiről elneveztek engem. A kaliforniai Hermosa Beachen lakott. Ezzel kevésbé voltam kitéve a paralízisjárvány veszélyének, ami akkoriban Texasban jóval jellemzőbb volt, mint Kaliforniában.
Egy tízéves fiú számára a Hermosa Beach a mennyország kapuját jelentette. San Antonioból három napig kellett vonatozni, mire odaértem. Egyedül utaztam, és az út során a hordárok tartottak szemmel. Érkezésem után három hónapig nem volt cipő a lábamon. Egyhektáros homokos terület Dave bácsié volt, itt kedvünkre röplabdázhattunk és úszhattunk. A szomszédos srácokkal csapatba verődve vittük az előre becsomagolt ebédet, és Pales Verdesbe kirándultunk, vagy Venice Beachre, a Vidámparkba látogattunk, és felültünk a hullámvasútra.
Odahaza, San Antonioban minden szabadidőmben repülőgép-modelleket készítettem. Aprólékosan ismertem minden amerikai, brit és német repülőt. Hálószobám mennyezetéről füzérekben lógtak a Messerschmidtek, a Spitfire-ek, a Hurricane-ek, a Mustangok és a Lightningok. Nem rémlik, hogy bármikor kétség merült volna fel bennem, hogy apám nyomdokain járva pilóta legyek. A repülős filmeknek is nagy rajongója voltam: A pokol angyalainak, „A Hajnali Őrjáratnak. Nem tudom, hányszor néztem végig, ahogy Errol Flynn behajítja üvegét a kandallóba, és elindul a bevetésre. Nagyon szerettem ezt a műfajt. Ők természetesen I. világháborús gépekkel repültek, és számomra ez volt a csúcs. Az volt az igazi repülés.
Miközben apám a II. világháború alatt Európában állomásozott, addig mi még Texasban is az elsötétítést gyakoroltuk. Habár ez gyerekfejjel viccesnek tűnt, nem tudtuk, hogy Amerikát megszállják-e vagy sem. Figyelemmel kísértük a normandiai partraszállások előkészületeit. A rádióban Churchill beszédeit és Roosevelt híres „közvetlen hangvételű beszélgetéseit” hallgattuk. De csak nagyon keveset tudtunk az apámról.
Azok a levelei, amik egyáltalán eljutottak hozzánk, egytől-egyik egy New York-i postafiókon át érkeztek. Elképzelésünk sem volt, merre van. Leszámítva, hogy a távozását követő első karácsonyra egy repülőgépmodellekről szóló könyvet kaptam tőle, benne egy kísérőkártyával, amire ezt írta: „Kedves David, Boldog Karácsonyt, Valahonnan Angliából, Szeretettel, Apa.”
Csak apám hazatérése után tudtuk meg, hogy pontosan merre állomásozott. Elmesélte, hogy az Anglia északi részében lévő Blackpool közelében a Burtonwood légibázis parancsnoka volt. Itt a B-17-es és B-24-es bombázók karbantartási és javítási munkálatait felügyelte. A háborúba még hadnagyként indult, de ezredesként tért vissza. 1957-ben tábornokként vonult nyugdíjba."
