MoonShot

Az Apollo-Szojuz küldetésén az amerikaiak oroszul beszéltek, az oroszok pedig angolul. Több száz ember fejenként hétszáz órában nyelvet tanult. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"„Tudják, mi volt a legdurvább része a felkészülésnek? Elmondom, de ne gondolják, hogy bármi köze van valamilyen műszaki részlethez, vagy a technológiához, esetleg a tudományhoz. Az már akkorra úgyis rutinból ment. Az egész felkészülésben a legnehezebb – mondta teljes komolysággal – az orosz beszéd megtanulása volt. A mi korunkban az iskolapad puszta gondolatától is kiver a víz. Mielőbb el akarsz szabadulni az óráról, hogy csak kedvedre repülhess. De nem lehetett. Oroszul beszélni istenverte nehéz volt.
„Hétszáz óra. Hétszáz nyelvórát kellett vennünk” – folytatta. „Azt hiszem, mindenféle kifogással előálltunk volna, csakhogy a kozmonautákra is ugyanez várt az angollal! És ez nem csak arra az öt emberre volt igaz, aki az elsődleges legénységek tagja volt. Ott voltak a tartalékok, a mérnökök, az irányítók – rengetegen, akik  mindegyikének gyorsan el kellett sajátítania egy új nyelvet. Elég kétségbeejtő” – nevette el magát – „amikor nem tudod megkérdezni, hogy hol a pokolban van a WC?”
„Namármost, Tomnak és Vance-nek lényegesen jobban ment a nyelvtanulás. Én épp csak annyit tanultam meg, amire a boldoguláshoz feltétlen szükség volt, és az is már jó teljesítménynek számított. Az volt a szabály, hogy a pályára állás után mi oroszul beszélünk, a kozmonauták pedig angolul.”

Deke felidézte azt az éjszakát, amikor egy sugárhajtású gép alacsonyan elhúzott Csillagváros fölött, mintegy ötven kilométerre Moszkvától. A gép dübörgésétől megcsörrentek az ablakok, és beleremegtek a házak. Úgy érezte, hogy „Istenem, odahaza az Államokban, amikor azokat a nagy gépeket hallottuk elhúzni a fejünk fölött, rögtön tudtuk, hogy a mieink. Mifelénk úgy tartják, hogy attól lesz szép álmunk, ha este erre alszunk el.”
Deke kiegyenesedett a székében, és hunyorított. „De most az orosz vadászgépek robaját hallottuk, és az oroszok ugyanezt gondolták magukban, hiszen Oroszországban voltunk: ezek az orosz vadászgépek és bombázók pedig folyton jöttek-mentek. Néha a hideg kirázott ettől.”
„Ez azonban nem az egyetlen dolog volt, ami az idegeinkre ment, és meglepetésként ért. Amikor eljött a pihenő ideje, belefutottunk az orosz rendszerbe. A totalitárius kormány a megfelelő szó erre. Összehasonlítva azzal, ahogy mi éltünk, az oroszok többsége akár egy börtönudvaron is dolgozhatott volna.”
Deke hangja ezen a ponton ellágyult, empátiával beszélt azoknak az embereknek az életéről, akik a barátai lettek. „Nem pusztán arról volt szó, hogy egy másik országban voltunk. Olyan érzésünk volt, mintha egy furcsa bolygón lennénk. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy rémálom közepén valaki felébreszt csak azért, hogy utána ugyanazon a borzalmas helyen találd magad, ahol előzőleg az álmodban jártál.”

„Első látogatásunk alkalmával” – idézte fel Deke – „az Intourist Hotelben laktunk, Moszkva belvárosában, a Vörös Tér és a Kreml közelében. Turistaként jelentkeztünk be. ”
Nem túl vonzó hely volt, de nem is azért jöttünk ide, hogy a falakat bámuljuk. Minden reggel az oroszok buszokkal jöttek értünk, és ötven kilométerre, Csillagvárosba szállítottak minket, majd minden este felpakoltak minket, és visszahoztak a hotelbe.
„Ez az állapot nem tartott túl sokáig” – nevetett Deke. „A hotel pincéjében volt egy bár. Valóságos oázisnak számított a macskaköves utcák rengetegében és a betonsivatag közepette. Rendszeres találkahely volt az idelátogató németek, finnek, kubaiak és csehek számára. Mindenhonnan jöttek ide. A külföldiek számára ez egy nagy közösségi ház volt. Vettünk egy nagy levegőt, és mi is betértünk ide: elvegyültünk a tömegben, vodkát ittunk, mintha mi is turisták lennénk. Napközben gürcöltünk, az éjszaka nagy részében szórakoztunk. Bármire képesek voltunk, hogy némi változatosságot vigyünk a minket körülvevő steril világba.”
„Ezt azonban nem jó szemmel nézték az oroszok. Vendéglátóink finoman szólva sem lelkesedtek, amiért jól éreztük magunkat, nem is beszélve az azt követő másnaposságról. De nem tehettek ellene semmit sem. Legalábbis, az első oroszországi látogatásunk alkalmával biztosan nem.”

Deke elmosolyodott, amikor eszébe jutott a második útjuk. „A francba, még csak a hotel közelébe sem vittek minket. A repülőtéren buszokra pakoltak, ahogy korábban is. Arra készültünk, hogy majd lemegyünk abba a bárba, és elengedjük magunkat. Tévedés! Egyenesen a Csillagvárosba vittek minket. Nagyon titokzatosak voltak, és ez nagyon nem tetszett nekünk. Odakinn csak fenyők voltak. Fenyők, szögesdrót és átfogó ellenőrzés, mi pedig csak pislogtunk egymásra, hogy mi a fene történik velünk.”

„Az oroszok mindig tartogatnak meglepetéseket. Amíg mi odahaza, az Államokban voltunk, felhúztak egy hotelt, kifejezetten az amerikai személyzet számára. Még csak nem is volt összecsapva. Ez az átkozott épület három emelet magas volt, és volt benne néhány nagy lakás, de egy étkezővel és egy spéci konyhával is felszerelték, ahol külön szakács főzött ránk. És volt egy bárja is. Felejthetetlen emlék.” Deke elmosolyodott. „És jó orosz szokás szerint ezt is túltolták: a szükségesnél négyszer annyi bútort zsúfoltak a szobákba. Bátran levethettük magunkat bárhova, mivel biztos, hogy székre huppanunk.”
„De ettől még mindig Oroszországban voltunk. Hiába a bútorok, az étkező, a lakások és a bár, a legalapvetőbb dolgok hiányoztak: nem volt elég törölköző és szappan, a lefolyókról hiányoztak a dugók, a fürdőkád pedig nem volt bekötve. Ha piaci körülmények között kellett volna megélniük, egy hét alatt csődbe mentek volna. Talán nem Oroszországban, de Amerikában biztosan.”

„Most aztán nagyon odafigyeltek, amikor körbevezettek minket az épületben. Úgy próbálták feltüntetni, mintha egy turistáknak szánt hotelben lennénk. Azzal érveltek, hogy így nem kell Moszkvába buszozni, majd vissza, és még jobban összpontosíthatunk a felkészülésre. Ez csak duma volt” – jegyezte meg Deke. „Lakat alatt akartak tartani minket, hogy mindig szem előtt legyünk. Nem egykönnyen érzi magát az ember turistának egy szögesdrótkerítés mögött, fegyveres őrök, őrkutyák, és még ki tudja, mi minden társaságában. Könnyű bejutni, de annál nehezebb kimenni. Ha munka után be akartunk menni a városba bulizni, hogy leeresszük a gőzt, előbb egy autót és sofőrt kellett igényelni. Talán túlzás, hogy be voltunk zárva, de tényleg teljes volt a felügyelet. Valahányszor csak kinéztünk a szögesdróton túlra, mindig azt éreztük, hogy nem vagyunk egyedül. KGB-ügynökök ültek fekete autóikban. És ez így ment éjjel-nappal, váltásokban őriztek minket.”

„Hát, mit tehettünk volna? Megtanultunk együtt élni ezzel. De ez nem mindenre volt igaz” – Deke arcán grimasz jelent meg. „Az étel nem volt rossz. Összehasonlítva azzal, amit egy átlag orosznak kellett ennie, valóságos lakomákban volt részünk. De az orosz sör katasztrofális volt. Panaszkodtunk is miatta. Sokat panaszkodtunk rá. Egy este Tommal kettesben épp a hugyos sört tartottuk a kezünkben, és bevallottuk, mennyire szeretnénk, ha valami jobbat ihatnánk.”
„Nagyon tanulságos lecke volt. Másnap este, amikor a kiképzés után visszatértünk szállásunkra, az épület összes hűtője nagyon kiváló cseh sörrel volt tele.”
Nem kellett rakétatudósnak lenni ahhoz, hogy kitalálják: az oroszok az egész hotelt lehallgatták. Tüsszenteni sem lehetett anélkül, hogy valaki ne hallotta, vagy rögzítette volna.

„Így aztán előnyt kovácsoltunk belőle” – mondta Deke nevetve. „Megtanultunk a falakhoz, a lámpákhoz és a tükrökhöz beszélni – mindegy hova. Mindennek füle volt. Egyszer valamelyikünk azt találta mondani, hogy milyen jó lenne, ha több törölközőt és szappant kapnánk. Láss csodát, másnap este meg is kaptuk. Másvalaki mintegy mellékesen megemlítette, hogy milyen jó lenne, ha lenne egy biliárdasztalunk. Mikor másnap visszajöttünk a munkából, kis híján átestünk a benne. Afféle kezdetleges darab volt, amit az Államokban múzeumokban mutogatnak, de tény, hogy biliárdasztal volt.”
„Ezt a játékot óvatosan űztük, és ügyeltünk arra, hogy ne tűnjünk túl zsémbesnek. Velünk dolgozott pár orosz technikus is, akiket ki nem állhattunk. Így aztán valamelyik este az egy lámpának megvallottuk, hogy mekkora seggfejeknek tartjuk őket, és láss csodát: soha többé nem láttuk viszont őket. Egyszerűen felszívódtak.”
Az alapvető kényelem hiányát az oroszok vendégeik szórakoztatásával pótolták. Az asztronautákon, az elsődleges és tartaléklegénységen kívül, száz műszaki ember is ott lakott. A szovjetek kezdtek partikat rendezni az „Amerikanszkij Hotelben”.

De csak óvatosan nyíltak meg az amerikaiak előtt, viszont nemsokára az amerikaiak már orosz lakásokban vacsoráztak, kifogyhatatlan vodka- és konyakkészlet társaságában. „Ezeknek az embereknek nem sok mindenük volt, amit felajánlhattak volna” – szólalt meg Deke a csodálat hangján vendéglátóikról – „de amijük volt, azt megosztották velünk. Vannak esetek, amikor a legnagyobb eredményekhez még az ujjunkat sem kell megmozdítanunk.”
„Később, amikor az oroszok Houstonba látogattak, viszonoztuk vendégszeretetüket. Többségük még sosem hagyta el a Szovjetuniót, és amikor hazavittük őket otthonainkba, teljesen lenyűgözte őket az életmódunk. Takaros otthonokkal találkoztak, ami számukra valóságos palotának tűnt, több autó parkolt odakinn, egy rakás fürdőszoba volt odabenn, hifi és televízió mindenhol. Az oroszok nem akarták elhinni, hogy ezeket a házakat nem az Egyesült Államok kormánya építette, afféle kirakat gyanánt, hogy jó benyomást gyakoroljanak rájuk. Amikor végül megértették, hogy ezek tényleg a mi otthonaink – és körülöttünk mindenki más is hasonló körülmények között él, amit saját munkájuk verítékével szereztek meg – összeesküvésre gyanakodtak. Azt mondták, hogy tisztában vannak vele, hogy nagyon megkülönböztetetten kezelt emberek vagyunk, de az átlag amerikai biztos nem él ilyen hihetetlen luxusban és szabadságban.

Valósággal sokkolta őket, mikor rájöttek, hogy én semmivel sem élek jobb körülmények között, mint a környéken bárki. Nem akartak hinni a szemüknek, amikor látták, hogy akkor jövünk és megyünk, amikor kedvünk tartja. Hogy fogjuk magunkat, kimegyünk személyi okmányok nélkül, és oda utazunk, ahova csak akarunk. Ez már sok volt nekik. Tágas házak mindenfelé, soknak még úszómedencéje is volt.”
Amikor az oroszok kezdték megérteni, hogy errefelé nincsenek kerítések, szögesdrótok, fegyveres őrök, olyanok lettek, mint a gyerekek, akik beszabadultak egy édességboltba. „Hát, mi megadtuk a módját, és texasi módon üdvözöltük őket” – mesélte Deke. „Együtt ittunk, éttermekben ettünk, amitől leesett az álluk, közösen szaunáztunk, vadászni, horgászni mentünk, várost néztünk, rodeókra és lóversenyekre jártunk. Kijelenthetem, hogy pusztán azzal, hogy barátként kezeltük őket, többet elértünk, mint kormányunk hosszú évekig folytatott propagandája: amikor hazamentek Oroszországba, elmondták a többieknek, hogy valójában milyen Amerika. Elég csak felidézni Kubaszov hozzánk intézett szavait.
Azt mondta, hogy ígéretes jövő elé néznénk, ha továbbra is egymás mellett élnénk. Szó szerint ezeket a szavakat mondta: „azt akarom, hogy a gyerekeim békében és nyugodtan aludjanak, mint ti is.” Ez tényleg melegséggel tölti el az ember lelkét.”"

Ha szeretnéd a magyar zászlót a Holdon látni, támogasd a Google Lunar XPRIZE versenyben részt vevő Puli Space-t az odajutásban. Hogy minél jobb eredményt tudjunk elérni a jövőben is, mindenkinek a segítségére szükségünk van - a Tiedre is. Kis Lépés Klubunkon keresztül támogathatod további fejlesztéseinket, akár rendszeres előfizetéssel is.

Segíts Te is, hogy Magyarország lehessen az első európai nemzet, amely eljut a Holdra!

Facebook     Google+    Twitter

A NASA-nál sokan attól tartottak, hogy az oroszok ipari kémkedésre készülnek, és majd tervrajzokat csempésznek ki a pulóverük alatt. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Sok múlhat az 1975 nyarára tervezett Apollo-Szojuz útján. A küldetés célját az amerikaiak és az oroszok egyaránt kritikus jelentőségűnek tartották: egy „közös dokkolóberendezést” kellett megtervezni, megépíteni, majd a világűrben letesztelni, amit a jövőbeli küldetések során „teljes dokkolásra” lehet majd használni amerikai és/vagy orosz űrhajók esetében, amennyiben egy meghibásodott űrhajóról vagy űrállomásról ki kellene menteni a legénységet. A korábbi években, ha egy legénység hajtómű hiba miatt nem tudott volna visszatérni a földre – pláne, ha ez esetleg korlátozott oxigén- és energiaellátással is párosult – örökre a világűrben rekedtek volna. Az amerikai és szovjet űrhajókra egyaránt felszerelhető dokkolóegységgel a legénység megmenekülésének esélyei fényévekkel javultak.

Ez a feladat Deke-re várt: neki kellett megvalósítani az ehhez szükséges berendezést. Nem csak a dokkolórendszer fejlesztését kellett szemmel tartania, de személyesen ki is kellett próbálni azt – az Apollonak és a Szojuznak a megadott pillanatban össze kellett egymással kapcsolódnia.
Hiába fűzték baráti szálak az űrhajósokat egymáshoz, igazából sosem szabadultak a küldetés politikai jellegétől, ami beárnyékolta a felkészülésüket. Az oroszok korábban tisztes távolban tartották magukat a közös küldetés gondolatától, mivel nagyon bizalmatlanok voltak az Egyesült Államokkal szemben, és mert a felszín alatt dühösek voltak, amiért nem sikerült az amerikaiak előtt eljutni a Holdra. De a közös dokkoló mechanizmus tesztelését valahol el kellett kezdeni, ez volt ugyanis az Apollo-Szojuz alapja – a szerkezet a jövőben megnyitja az utat a nagy űrbeli közös projektek számára, a két ország egyesítheti erőit, ami így hatalmas anyagi- és időmegtakarításokkal jár.

Amerika űrprogramjának vezetői és befolyásos politikai szövetségeseik emlékezetében még élénken élt, amikor a NASA még azzal szerencsétlenkedett, hogy grapefruit-nagyságú rakományokat juttasson földkörüli pályára. Eközben az oroszok súlyban és méretben kisebbfajta teherautó méretű műholdakat küldtek a világűrbe. Az űrrepülés kezdetén Moszkva minden adandó lehetőséget megragadott arra, hogy teleharsogja a világot a szovjetek fölényével – úttörő szerepet játszott az emberes földkörüli repülésekben, az űrsétákban, és emellett legénység nélküli robotszondákat indított a Holdhoz, valamint más bolygókhoz.
Noha az amerikaiak gyorsan felzárkóztak, majd le is hagyták a szovjeteket, sokan mégis vonakodtak a közös űrrepülés gondolatától, mivel az oroszok – akik szerintük szánalmasan lemaradtak az űrbeli sikerek terén – a közös küldetéssel igazából az amerikai technológiát kívánják csak megkaparintani. Ugyancsak ők arra is felhívták a figyelmet, hogy az orosz Szojuz és az amerikai Apollo közös repülésével a szovjetek később kijelenthetik, hogy az űrkutatásban azonos szinten állnak az Egyesült Államokkal.

Szerencsére, az űrkutatás hosszútávú érdekeit szem előtt tartó vélemények kerekedtek felül. Mindkét ország összeállította a maga mérnökcsapatát, és munkához látott: az Apollo-Szojuz útja hivatalosan az 1972. május 24-i űrjogi szerződés aláírásával közös cél lett – az aláírásra a moszkvai csúcstalálkozón került sor Richard Nixon elnök és Leonyid Brezsnyev szovjet vezető között.
A két ország személyzete elfoglalta a helyét. Glynn Lunney, aki hajdanában küldetésigazgató volt, most Houstonban irányította az amerikaiak munkálatait. A Szovjetunióban a Szovjet Tudományos Akadémia részéről kollégája, Konsztyantin Busujev tette ugyanezt.
Az oroszok a közös projektnek az USA-val összehasonlítva tagadhatatlanul elavult technikával vágtak neki. Mindamellett a propagandában, az oroszok hamar elismerték az Apollo műszaki fölényét a Szojuzhoz képest. Korrektül mérték fel a két űrhajó képességeit, és határozták meg a két ország szerepét a küldetésben.
Az űrszektorból kevesen voltak felkészültebbek és tapasztaltabbak Chris Kraft veterán küldetésigazgatónál. „Nem hiszem, hogy helyesen mérték fel saját képességeiket” – mondta az oroszokról. „Szerintem Busujevnek és társainak fogalma sem volt arról, hogy mivel jár az űrben használatos hardver kifejlesztése és a két ország részvételével zajló küldetés. Tolmácsok közvetítésével kellett dolgoznunk, ez azonban körülményes és időigényes volt… Kezdetben nagyon sikeresnek mondhattuk magunkat, ha egy nap sikerült öt percnyi érdemi munkát elvégeznünk.”

Deke figyelmét nem kerülte el Lunney és Kraft, valamit az amerikai csapat többi tagjának frusztrációja. „Adjatok nekik egy kis időt” – javasolta Deke a csapat tagjainak. „Különböző a hátterünk, és nekünk nem kell annyira elmerülnünk a technikai részletekben, mint nekik. Rá kell, hogy érezzenek a dolog ízére. Olyan ez, mint amikor egy farmon meg akarjuk állapítani a talaj minőségét. Lehet mindenféle tanulmányokat gyártani, de a farmer számára abból derül ki igazán, hogy mire számíthat, ha átmorzsolhatja ujjai közt a talajt. Ezekkel az emberekkel is ez a helyzet. Amint rákapnak a dolog ízére, jönni fognak velünk.”
Deke-nek lett igaza. „Régebben” – ismerte el Chris Kraft – „az embereinknek egy nap alatt egy teljes munkanapra elegendő feladatot kellett megcsinálniuk.”

Deke felnevetett. „Mint mondtam, csak hagyj időt nekik, hogy megtalálják önmagukat. Most azt szeretném, ha a mi központjaink emberei segítenék ezeket a srácokat. Senki ne kiabáljon a túlóra miatt, semmi szakszervezetesdi, és senki ne siránkozzon, ha a mosdó nem működik. Csak csináljuk.”
Deke egyszerre türelmes és kitartó tudott lenni. „Felejtsük már azt a marhaságot egyszer s mindenkorra, hogy az oroszok műszak titkokat csempésznek a pulóverük alá. Mi sem taligaszám adjuk át nekik az információkat. Való igaz, hogy a Szojuz húsz éves múltra tekint vissza. De azt sem szabad elfelejteni, hogy az Apollo sem nevezhető újnak – a pokolba is, akkoriban már tízéves konstrukció volt. Ezidőtájt már egy merőben új technológiát dolgoztunk ki az űrsiklónk számára. Amit az oroszok megtanulhattak tőlünk – ha egyáltalán volt ilyen – az a működésünk. Ebben tűntünk ki igazán, ők pedig elismerően beszéltek arról, ahogy mifelénk mennek a dolgok.”
Deke ezen a ponton felemelte az ujját a nagyobb nyomaték kedvéért. „Természetesen úgy tűnik, hogy senki sem volt tisztában azzal – vagy csupán megfeledkeztek róla – hogy az oroszok is új technológián dolgoztak: a saját űrsiklójukat fejlesztették meg egy bazi nagy hordozórakétát. Csak nem beszéltek róla, és kész.”
Deke hátradőlt a székében, és megdörzsölte a feje búbját. „Mindkét félnek volt mit tanulnia. De ami engem illet, csak egyvalami érdekelt. Nem érdekelt, melyik ország jár a másik előtt. Csak csináljuk! Az Apollo-Szojuz volt az utolsó hajó az öreg Deke számára.”"

Ha valami bedöglik, vagy szétesik, még mindig ott lesz nektek Kubaszov, aki bármit képes összehegeszteni - mondták az oroszok az amerikaiaknak az első közös űrrepülés előtt. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Vitás kérdésnek számított az emberi szervezet tűrőképessége: vajon mennyi időt képes eltölteni a súlytalanságban? Az amerikai űrprogramot alapvetően nagyfokú óvatosság jellemezte: abból indultak ki, hogy a zéró-G nem csak biológiailag káros következményekkel jár, hanem akár halálhoz is vezethet, ha az asztronauták túl sokáig maradnak a világűrben. Az oroszok olyan programba kezdtek, aminek révén tanulmányozhatták a huzamosabb ideig tartó súlytalanság hatásait. Kozmonautáik előbb hat hónapot töltöttek a földkörüli pályán keringő állomások fedélzetén, később nyolcat, és végül több mint egy évet. Ezek során semmilyen tartós egészségügyi elváltozást nem tapasztaltak.

Az amerikai űrprogram az Apollo látványos sikere után rögös útra és kitérőkre kényszerült. A nagy űrállomások, az állandó holdbázis és a beharangozott emberes Mars-expedíció  grandiózus tervei egykettőre a kiábrándult Kongresszus és a gyorsan érdektelenné váló közvélemény martalékává lettek. Az ország problémái és a rá váró kihívások miatt az űrprogram immár árnyéka volt korábbi önmagának.
Eltűnt az a hajtóerő, ami az Apollo-t a Holdra juttatta. Amerikát műszaki kihívás elé állította hidegháborús riválisa. A félelemérzet, a nemzeti büszkeség az USA-t válaszlépésre késztette, hogy megnyerje az új, immár high-tech hadszíntéren folytatott háborút. A tét nem volt kicsi. A szovjetek űrbeli jelenléte többé már jelentett veszélyt, és a földi személyzet veteránjai valamint az asztronauták körében általános vélemény szerint a merész jövőt megálmodó emberek és az "építőmunkások" helyére bürokraták érkeztek, akik a politikai széljárásnak megfelelően hajladoztak, és kiábrándítóan híján voltak bármiféle álomnak, hajtóerőnek és elkötelezettségnek, ami a földöntúli felfedezések folytatásához kellett volna.

Lassan a testtel – ez lett a NASA új mottója, ami fura kombinációban öltött testet: hogyan lehet minimális anyagi ráfordítással egy minden igényt kielégítő megoldást találni. A NASA figyelemre méltó bölcsességről tett tanúságot, amikor egy olyan rendszer megvalósítása mellett határozta el magát, amit újabb és újabb űrrepülések alkalmával fel lehet használni – ez volt az Űrszállító Rendszer, az STS (Space Transportation System), ami széles körben csak űrsikló néven vált ismertté. A nagy, szárnyakkal ellátott, újrahasznosítható űrhajó tudományos és mérnöki értelemben egyaránt látványos eredmény. Egy technológiai csoda. Összehasonlításképp, a Mercury-, a Gemini- és az Apollo-űrhajók méretben és teljesítményben egyaránt kezdetleges csónaknak számítottak mellette.
Nem a NASA eszközparkján múlt a kudarc.
Ezekből az ígéretekből semmi nem lett. A program költségei hamar elszálltak, és legalább ilyen ütemben csúszott a fejlesztés is. A hetekből hónapok lettek, és a hónapok alatt megvalósítható projektek évekké dagadtak, bármiféle konkrét határidő nélkül.
Valamivel ki kellett tömni a rést. A NASA-nak mindenáron meg kellett tartania vezetését, a mérnököket és az asztronautákat.

Ezt a célt szolgálta a Skylab. Az űrügynökség rendelkezésére álltak a kongresszus bárdjának áldozatul esett utolsó három Apollo holdutazás rakétái és űrhajói. A mérnökök azt javasolták, hogy a meglévő eszközöket alakítsák át űrállomássá, ahol az asztronauták a Napot és a többi csillagot kutathatják, kísérleteket végezhetnek, hogy ezek révén új, mindeddig ismeretlen anyagok és gyógyszerek jöhessenek létre. Emellett megtudhatják, mi kell ahhoz, hogy az ember huzamosabb ideig súlytalanságban éljen, ha majd egyszer egy szép napon Amerika elhatározza, hogy asztronautákat indít egy sok-sok hónapos Mars-expedícióra. A szovjeteknek van űrállomása - mondták egyesek. Amerika beérheti kevesebbel?
Ez persze sokba fog kerülni, de a Kongresszus egyetértett abban, hogy a NASA emberei jelentős nemzeti potenciált jelentenek, amit meg kell őrizni.

Az egyik Saturn-V harmadik rakétafokozatát megfosztották hajtóműveitől, és egy komplett űrállomássá alakították, amit a nagy hordozórakéta első két fokozata állított földkörüli pályára. A Skylab afféle otthon volt az otthontól távol, fedélzetén a tudományos felszerelések elhelyezését szolgáló tárolórekeszekkel, csillagászati laboratóriummal, és több mint 368 köbméteres térrel, ami páratlan kényelmet és szabadságot nyújtott a háromfős legénység számára. Hol voltak már a múlt zsúfolt, telefonfülke méretű űrhajói? A Skylaben sütni lehetett, a magányra vágyó legénység visszavonulhatott, az asztronauták zuhanyozhattak, edzhettek és egy sor egyéb „luxus” előnyeit élvezhették, amiről legfeljebb csak álmodni lehetett 1973 májusáig, amikor az űrállomást végül pályára állították. A három egymást követő küldetés háromtagú legénységei egy kisebb Saturn-1B rakétával és az Apollo parancsnoki hajójával utaztak az űrállomásra. 1974-ben az utolsó küldetés már nyolcvannégy napig tartott, és bebizonyította, hogy a súlytalanság ennyi idő után sem káros az emberi szervezetre.

Végül dugába dőlt az a terv is, hogy a Skylab az 1990-es évekig pályán maradjon. A napszél folytonos ostroma közepette az űrállomás egyre közelebb és közelebb sodródott a Földhöz. A NASA hosszútávú tervei között szerepelt, hogy az egyik űrsikló legénysége 1978-ban felkeresi a Skylabet, és egy hordozórakétát csatlakoztat hozzá, amivel magasabb pályára állíthatják az űrállomást, ahol aztán ismét jó pár évig hasznát vehetik a legénységek. De az űrsiklóprogramot egészen 1981-ig forráshiány, műszaki problémák és elhúzódó fejlesztés jellemezte.
1979 nyarán a nagy űrállomás rövid karrierjét egy látványos légkörbelépéssel fejezte be. Meggyötört testének izzó darabjai az Indiai-óceánba és Ausztrália nyugati részének lakatlan területeire hullottak.

Az űrrepülésre váró asztronauták felkészítését felügyelő vezetőként, a Skylab normális esetben Deke Slaytonhoz tartozott volna. De az Apollo-Szojuz küldetés közeledtével, Deke az első közös amerikai-orosz űrrepülésre készült.
Ismét közeli barátja, Alan Shepard mentette a helyzetet. Shepard azt tervezte, hogy családjával visszavonul, amikor úgy ítéli meg, hogy elfogytak számára az űrrepülések. Ezzel a lépéssel Deke-nek több feladata lett volna, mint amennyinek képes lett volna eleget tenni: egyfelől az Asztronauta Iroda munkáját kellett felügyelni, másrészt pedig első űrrepülésére kellett koncentrálnia.
Így aztán Shepard vette át a Skylab-program asztronautáinak felügyeletét, Deke pedig Tom Stafford és Vance Brand társaságában Moszkvába utazott.

Deke Slayton közel hajolt a repülőgép ablakához, ahogy a gép lassan megkezdte süllyedését Moszkva fő repülőterére. A példa nélküli közös űrrepülésre való felkészülés során asztronauta-társaival - Tom Stafforddal és Vance Brandtal – egyetemben rövidesen belemerül a szovjet űrtechnikába, az orosz kultúrába és nyelvbe.
Miközben az alant elterülő zöldellő erdőket és lejtős dombokat nézte, önkéntelenül is eszébe jutott, hogy alig harminc évvel korábban ezekben az erdőkben és dombok között német katonák százezrei nyüzsögtek, és a szovjet főváros kapuján dörömböltek. Moszkva szilaj ellenállást tanúsított, és túlélte a támadást, Oroszország pedig nem állt meg ezen a ponton: huszonkét millió áldozat árán végül megsemmisítette a Wehrmachtot és kettétörte a náci háborús gépezet gerincét. A Szovjetunió és az Egyesült Államok akkor egymás szövetségeseként harcolt, most viszont a hidegháború vert éket a világ két szuperhatalma közé, ami beláthatatlan pusztítást helyezett kilátásba.
Deke régebben B-25-ös kétmotoros bombázókkal szállt szembe a németekkel, és mindig erős érzelmi szálak fűzték a távolban harcoló orosz pilótákhoz, akik szintén B-25-ös bombázókkal támadták a Wehrmacht erőit. Társainak tekintette őket.
De 1945 után ezeket az érzéseket megtépázta az egyre erősődő gyanú, hogy a szovjetek az európai kontinenst és az egész világot politikai befolyásuk alá akarják hajtani. Azokban az években bombázóink és hatalmas nukleáris rakétáink szovjet célpontokra irányultak. És az oroszok nem késlekedtek a válasszal, így egyre feszültebb lett a viszony, mígnem a két ország közötti ellenségeskedés egészen odáig fajult, hogy a nukleáris háború lehetősége fenyegető valósággá vált - legalábbis, a washingtoni és moszkvai politikusok és katonai stratégák szerint.

Deke csak nehezen tudott elképzelni egy nukleáris háborút, amikor láthatatlan célpontok ellen vetik be a hatalmas fegyverarzenált. Deke szemében a harc sosem ilyen személytelen volt, és ez a véleménye mit sem változott azóta, hogy előbb a németekkel, később pedig a II. világháború végefelé a japánokkal szállt szembe. Számára a háború mindig két gép közti összecsapást jelentette – suhanó szárnyakat és dübörgő motorokat, amik nagy magasságokban vívnak egymással - ott, ahol a ritka, hideg levegőben mindenki emberére akadt, ahol az ország védelme volt a tét, ahol a különbségek nem számítottak, és a becsület új értelmet nyert. A kaliforniai sivatag fölött kemény manőverekkel általa tesztelt gépeket arra szánták, hogy majd a vörös csillagos repülők ellen induljanak harcba. Ha a hidegháború tényleg háborúba torkollt volna, Deke bevetésekről alkotott elképzelése segítségére lett volna abban, hogy átlásson az imperialista kapitalisták és az ördögi birodalom közti összecsapást szajkózó propagandán, és a konfliktust személyes ügynek tekintse. Függetlenül attól, hogy a két orság bürokratái mit vágnak egymás fejéhez, Deke mindig egy másik embert látott ellenfelében.
Egy hozzá hasonló másik embert. Egy műszerekkel és kezelőszervekkel telezsúfolt fülkében ülő másik embert, aki élesen hátranyilazott szárnyú gépén, egy vulkán erejével vetekedő hajtóművel, pusztító fegyverarzenállal a fedélzeten repült – és mindez abban az egyetlen pillanatban csúcsosodna ki, amikor két ember légiharcot vív egymással
Ez volt a Deke-et alapjaiban meghatározó erő, aminek révén a maga módján képes volt értékelni ezeket a fura, titokzatos oroszokat. Egy vadászpilóta mindig vadászpilóta marad.

Pár röpke évvel korábban megeshetett volna, hogy Moszkva felé az együléses, nagyon nagy hatótávolságú vadászgépen repül két hidrogénbombával a szárnyak alatt. Most azonban egy túlnyomásos, összkomfortos utasszállító gép fedélzetén ült, és épp készült kiszállni, hogy ezen a fura és tiltott tájon az oroszokkal találkozzon, és megosszon velük mindent, együtt dolgozzon velük, majd egységbe kovácsolódva velük repüljön a világűrbe.
Akármilyen furcsa szobatársak is lesznek majd ezek a kozmonauták, Deke és két társa pontosan tudta, hogy ha sikerül megvalósítani ezt a közös küldetést, azzal egycsapásra sokat enyhül a hidegháborús helyzet.
Ez csodálatos távlat volt. De ha megkérdezték volna Deke-et arról, hogy az intenzív és kemény felkészülést követően bánja-e, hogy találkoznia kell az oroszokkal földörüli pályán, ő erre csak elmosolyodott volna, és ezt felelte volna: „Hogy bánom-e? Uram, ezért a küldetésért négykézláb görgetném az orrommal a lószart valamelyik zsúfolt Los Angeles-i autópályán.”
Mindezt azért, mert a pragmatikus, bevetéseken edződött öreg pilóta, a berepülő pilóta, a majdnem-asztronauta jól tudta, hogy ez az egyetlen esélye, hogy levesse magáról a gravitáció bilincseit.

Két oroszból és három amerikaiból áll majd a legénység: egy dokkolóegységgel felszerelt Apollo űrhajóval egy szovjet űrhajóhoz, a Szojuz-19-hez csatlakoznak, és a két űrhajó földkörüli pályán válik majd eggyé.
Ahhoz azonban, hogy összeszokott csapattá váljanak, jó pár akadályt le kellett előbb küzdeniük - ezek a műszaki problémákhoz hasonlóan szintén jelentősek voltak. Indításképp, az oroszok nem beszéltek angolul, és az amerikaiak pedig nem beszéltek oroszul, és egyik fél sem tudta elolvasni és értelmezni a másik ország űrhajóin található jelöléseket és feliratokat.
Az orosz csapatot Alekszej Arhipovics Leonov vezette. Deke hamar felismerte, hogy a zömök, izmos kozmonauta egyike a legjobbaknak, akivel életében találkozott. Minél alaposabban megismerte, annál biztosabb volt abban, hogy Leonov épp olyan őrült, mint a vadászpilóták többsége. A veterán kozmonauta kedvelte a mókát, és extrovertált személyiséggel rendelkezett, és minden pillanatot megragadott a poénkodásra, ami eleinte az angol nyelv jelentette akadály miatt ritkábban jött össze, mint szerette volna.

„Alekszej szakasztott olyan volt, mintha egy mesekönyvből lépett volna ki” – mondta Deke. „A pali elismert művész volt, munkái egész Oroszországban keresettek voltak. Elvégzett pár katonai repülőiskolát, az élmezőnyben végzett, majd egy mentőalakulatnál száz ejtőernyős ugrást hajtott végre, és a Szovjet Légierőnél ejtőernyős ugrásokra képezte ki a bevetésre váró embereket – mindez ékes bizonyítéka volt annak, hogy ez az ember minden rendelkezésre álló módon bizonyítani akart.”
 Az oroszok már egészen a kezdet kezdetén felfigyeltek Leonovra. Kiváló atléta volt, kiemelkedően jól úszott, vívott, röplabdázott, ezen kívül versenykerékpározott, és jachtozott. 1960-ban könnyűszerrel bekerült a kozmonauták közé.
Leonov a Voszhod-II küldetésén az űrrepülés történetében elsőként hajtott végre űrsétát. Ez a tapasztalat felbecsülhetetlen értékű lesz a rájuk váró közös küldetés során.
„Valamilyen furcsa sorsközösséget éreztem Alekszejjel” – mesélte Deke. „Oleg Makarovval kettesben őket jelölték ki arra a feladatra, hogy elsőként repüljék körbe a Holdat. Ez 1968 végefelé, vagy 1969 elején történt. Persze, erre sosem került sor. Az oroszok holdprogramja atomjaira hullott. De én sem repültem el a Holdig, így volt bennünk valami közös.”
Az amerikai-orosz küldetésre váró másik kozmonauta Valerij Nyikolajevics Kubaszov volt, aki kiváló repülőmérnök volt, igaz, sosem próbálta ki magát vadászpilótaként vagy berepülő pilótaként. Az oroszok szerint két pilóta egy űrhajón fölösleges túlzás volt. Kubaszov földkörüli űrrepülésen szerzett tapasztalatai és mérnöki végzettsége miatt tökéletes választás volt a Szojuz-19 útjára. A kezdetektől fogva a szovjet űrprogramban dolgozott, az űrhajók megtervezésében, fejlesztésében vett részt, és tesztelte az új járműveket. Első földkörüli útjára 1969 októberében a Szojuz-6 fedélzetén került sor, a küldetés keretében az űrben hegesztett, fémeket olvasztott meg, berendezéseket szedett szét, majd javított meg. Igen jól sikerült küldetés volt az övé. Kubaszov pilótája, Georgij Csonin a Szojuz-7-tel és a 8-cal űrrandevút hajtott végre földkörüli pályán, bonyolult manővereket kivitelezett, majd közel öt nap után visszatért a földre.
„Tökéletes választás a Szojuz és Apollo közös küldetésére” – mondták a szovjet vezetők az amerikai asztronautáknak. „Végülis” – tették hozzá nevetve – „ha valami bedöglik, vagy szétesik, még mindig ott lesz nektek Kubaszov, aki bármit képes összehegeszteni.”

Az oroszok szemszögéből a háromfős amerikai legénység furcsamód híján volt az űrrepülési tapasztalatoknak. Az Egyesült Államok legénységének parancsnoka Thomas Stafford volt. Negyvennégy évesen ő volt a földkörüli pályán találkozó öt férfi közül a legtapasztaltaltabb. Korábban a Gemini-6 és a Gemini-9 küldetésén is részt vett, majd Gene Cernannel az Apollo-10 Snoopy nevű holdkompjával alig 14 kilométerre közelítette meg a Hold felszínét, ennek során pedig hajszálhíján becsapódtak a Holdba. A  dokkolóegység pilóta az a Deke Slayton lesz, aki immár tizenhat éve várt az első űrrepülésére. A maga ötven évével ő volt a legénység "véne".
A negyvennégy éves Vance Brand, a parancsnoki egység pilótája, Deke-hez hasonlóan korábban még sosem járt a világűrben, de pedigréje mellette szólt. Megfontolt, eltökélt repülőmérnök volt, aki egyben komoly tapasztalatokat szerzett berepülő pilótaként is.  A férfiak hónapokat töltöttek együtt, mialatt megpróbálták egymás anyanyelvét elsajátítani. Anélkül, hogy akarta volna, Stafford egyre gyakrabban nevettette meg Leonovot: van abban valami nagyon pikáns és bizarr, ha egy nyurga amerikai oklahomai akcentussal beszéli az oroszt."

Négy év alatt huszonnégy amerikai asztronauta utazott a Holdhoz – egyesek kétszer is. A huszonnégy asztronauta közül tizenketten szálltak le az égitestre holdkompjukkal. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"1972. december 7.
Röviddel éjfél után a Cape Canaveral sötétbe merült partvidékén ezrek hitték azt, hogy feljött a nap.
Fény világította be a tengerpartot, és egyre nagyobb területre áradt szét, mintha csak egy fényes lökéshullám lenne. Kilenc másodperccel azután, hogy az Apollo-17 Saturn-V hordozórakétája maximális teljesítményre kapcsolt, és emelkedni kezdett a vakító tűzgolyó tetején ülve, kettévált az éjszaka, mintha egy késsel hasították volna szét a mennyet. A sötétséget bántó erejű fény váltotta: nyolcszáz kilométerrel arrébb, Georgia északi részén, a Stone Mountain csúcsán megdöbbent megfigyelők olyasmit láttak, ami leginkább egy atombomba tűzlabdájához hasonlított, ugyanakkor soha nem látott magasságokba emelkedett, a láng pedig vakító fehérből előbb sárga színű lett, majd karmazsinvörösbe ment át, és végül hatalmas tolldísszé változott: 250 méter hosszú ibolyaszín, lidérces varázslat hagyta el nagy sebességgel a Földet.
Gene Cernan, Jack Schmitt és Ron Evans America nevű hajójukon megkezdték a Hold felfedezésének utolsó útját, ami a program történetének első és egyetlen sötétedés után végrehajtott Saturn-V-ös startjával kezdődött.

Cernan és Schmitt – utóbbi a Holdra látogató egyetlen geológus volt – a Taurus hegység Littrow völgyében tette le a Challenger névre hallgató holdkompot, hogy az emberiség történetének leghihetetlenebb felfedezését hajtsák végre. Három napot töltöttek a felszínen, ez idő alatt az összesen több mint huszonkét órában három kirándulásra kerítettek sort: holdjárójukkal hatalmas sziklamezőkön hatoltak át, meredek hegyek lejtőin mentek fel, a meredek szakadékok peremére, ahonnan lenyűgözve bámulták a Hold felszínét szétszaggató kataklizmák nyomait. Felfedezőútjuk végéig 110 kilogramm sziklát és talajmintát rakodtak be a Challenger fedélzetére, tucatnyi tudományos kísérletet hajtottak végre, és a Hold sok titkára fényt derítettek, amik évszázadok óta nem hagyták nyugodni az emberiséget. Az Apollo-17 és a korábbi holdraszállások során gyűjtött adatok feldolgozása évtizedekre elegendő munkával látta el számos ország kutatóit, akik az amerikai kormány jóvoltából kaptak a Holdról hozott kőzetmintákból.

Ezekből egy irgalmatlan hő közepette megszülető Hold képe rajzolódott ki, amit rövid ideig fortyogó láva borított, felszínét pedig becsapódások rázták meg, majd az égitest geológiai értelemben vett korai, primitív fázisban kihunyt. A Hold mintegy 4,6 milliárd éve jött létre, amikor a szoláris köd nevű gáz elkezdett összesűrűsödni – létrehozva a Napot, a Földet, és a Naprendszer többi bolygóját és holdját. A ködből eleinte nagyobb törmelékdarabok alakultak ki – voltak köztük apró kavicsméretűek és több kilométer széles sziklák is – ezek összeütközése és egybeolvadása révén jöttek létre az égitestek.
Az Apollo-program során begyűjtött adatokból kiderült, hogy a Hold esetében a törmelék hatalmas hő kíséretében állt össze, ami a Hold felszínét sok kilométer vastag olvadt lávatengerré változtatta. Amikor a láva lehűlt, létrejött a Hold primitív kérge. A Naprendszer létrejöttével egy időben keletkező törmelékek továbbra is folyamatosan bombázták a Holdat, és hatalmas krátereket, völgyeket vájtak ki felszínéből, illetve hegyeket hoztak létre hatalmas sziklák egymásra halmozásával.

Úgy hisszük, hogy a Föld ifjú korában is hasonló meteorbecsapódásoknak és vulkanikus tevékenységnek volt kitéve, ami a Holdon nagyjából fél milliárd évig tartott. Ezután a két égitest fejlődése más irányt vett. A gyenge holdi gravitáció miatt a vulkanikus gázok a világűrbe szöktek. A nagyobb testű Föld erős mágneses tere és gravitációs mezeje azonban visszatartotta a vulkanikus gázokat, és ezekből jött létre a légkör és az óceánok – így teremtve meg az élet kialakulásához a feltételeket. A Hold halott, élettelen égitestté vált.
Az America nevű űrhajó december 17-én tért vissza a Földre. Ezzel az Apollo-program véget ért. Gene Cernan, az utolsó ember a Holdon, egy végső pillantást vetett a körülötte lévő világ fekete szépségére. Az indulás előtt az alábbi szavakat mondta. „Miközben egy ideig én leszek az utolsó ember, aki a Hold felszínét elhagyja, meg szeretném jegyezni, hogy az emberiség jövőjét a ma Amerikájának kihívásai kovácsolták össze. És most, amikor elhagyjuk a Holdat és a Taurus-Littrowot, úgy távozunk, ahogy ide jöttünk, és Isten akaratából így is fogunk visszatérni ide: békében és az egész emberiség érdekében.”
Több mint két évtized telt el azóta, hogy ezeket a szavakat kimondta. Azóta egy amerikai sem lépett a Holdra, ahogy más ember sem. És valamikor a következő évszázadban tapossa csak emberi láb a Hold porát.

Négy év alatt huszonnégy amerikai asztronauta utazott a Holdhoz – egyesek kétszer is. A huszonnégy asztronauta közül tizenketten szálltak le az égitest felszínére holdkompjukkal, hogy az apró világ porában és sziklái közt sétáljanak, vagy holdjáróikkal bolyongjanak.
Ha a Szovjetunió megtartotta volna korábbi technológiai erőfölényét az Egyesült Államokkal szemben, valószínűleg sokkal több ember látogatott volna a Holdra. Heves versengés kezdődött, és a szovjetek mindent megtettek azért, hogy elsőként szálljanak le egy másik égitestre, legyen az bármilyen parányi és élettelen is. Azután, hogy elsőként elérték a földkörüli pályát, az oroszok rakétái sorra robbantak fel, és költséges, kudarcba fulladt kísérletek követték egymást.
Mindössze két héttel azelőtt, hogy az utolsó Apollo elindult volna a Hold felé, az oroszok utolsó reménységét a hatalmas N-1 rakéta jelentette, ami még Wernher von Braun hihetetlenül sikeres Saturn-V-ösénél is nagyobb teljesítményű volt. Ezzel még mindig lehetőség kínálkozott arra, hogy addig jussanak el a Holdra, amíg még amerikai asztronauták kocsikáznak a felszínén.

De ebből semmi nem lett. A negyedik N-1-et a felszállás közben egy robbanás darabokra tépte. A roncs visszabucskázott a földre, az oroszok számára pedig ez jelentette az emberes holdprogram végét.
A kudarc miatt megkeseredett és frusztrált szovjet kormány ezután azt állította, hogy soha nem is vett részt a Hold meghódításáért folytatott versenyben. A kordokumentumokból azonban más derült ki. Számos, emberes holdraszállásra tervezett leszállóegység vált porfogóvá a távoli hangárokban. Az N-1 különböző rakétafokozatait és hatalmas üzemanyagtartályait csűrökké verték szét, és a gyerekek játékszere lett.
Amíg azonban Oroszország borzalmas kudarcokat könyvelt el az emberes holdraszállás terén, jelentős energiát, tapasztalatot és tudást fordított a földkörüli pályára szánt grandiózus űrállomásokra. A Szaljut-állomások úttörő jelentőségűek, és hihetetlenül sikeresek voltak. Ezeket a drága, bonyolult, és elképesztően sokoldalú Mir-állomás követte, amit a szovjetek rendre újabb tudományos modulokkal és munkaállomásokkal bővítettek. A kozmonauták – férfiak és nők vegyesen – Szojuz-űrhajóikkal rendszeresen felkeresték az űrállomásokat, ahol aztán orvosi, tudományos, anyagmegmunkálással kapcsolatos kísérletekre kerítettek sort, illetve katonai célú megfigyeléseket is végeztek."

Nixon elnök az Apollo-Szojuz küldetésében a hidegháborúból való kilábalás lehetőségét látta, de az oroszok csak nagyon lassan mozdultak. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Egy hónappal azután, hogy Deke visszanyerte pilótastátuszát, az Apollo-16 asztronautái – John Young, Charles Duke és Ken Mattingly – holdkörüli pályára álltak. Young és Duke a holdi égbolton hagyták Mattingly-t, aki a továbbiakban a Casper nevű parancsnoki egységben körözött. Ők ketten az Orionnal a Descartes-hegység közelében egy széles fennsíkra ereszkedtek. A második holdjáróval hatalmas sziklamezőket járhatott be a két asztronauta: kráterek között hajtottak át, és nem várt kémiai összetételű kőzetekre bukkantak: a bazalt magas alumínium-tartalma meglepte a geológusokat. Három kirándulásuk során olyan híres nevezetességeket is megközelítettek, mint amilyen a North Ray Kráter. A küldetés végén 97 kilogramm sziklát és talajmintát vittek vissza az Orionra, ezután pedig hazautaztak, és a tudósok a meglévő kérdéseikre válasz helyett újabb kérdéseket kaptak.
Az Apollo-16 már történelem volt, és miközben mindenki az utolsó holdraszállásra készült, egyre jobban körvonalazódott Deke Slayton utolsó esélye az űrutazásra.

Az alapötlet korántsem volt újdonság, és már régóta dédelgették, ugyanakkor komoly kétségek is övezték. Az Egyesült Államok az „űrversenynek” titulált propaganda-háborúban felzárkózott az oroszok mellé, majd a hihetetlen Saturn-V rakéták állva hagyták az oroszokat: egyre-másra szálltak le az újabb és újabb amerikai legénységek a Holdra. De a kemény versenyt meg lehet-e úgy változtatni, hogy magasabb rendű célokat is szolgáljon? Vajon a világűr jelenti majd azt az új színteret, ahol egy közös küldetés révén az Egyesült Államok és a Szovjetunió maga mögött hagyhatja a földön folytatott dühös csetepatékat? Ha igen, azzal megnyílik az út a jövőbeli együttműködés számára.
A leendő ASTP – Apollo-Szojuz Kísérleti Program – küldetés először 1969-ben kezdett körvonalazódni. Thomas Paine, a NASA igazgatója az Air Force One fedélzetén Richard Nixon elnök társaságában utazott – épp a Holdról visszatérő első asztronauták köszöntésére repültek a Csendes-óceán fölött.

Paine számára ezzel tökéletes alkalom kínálkozott arra, hogy megvitassa az űrprogram jövőjét. Egyvalami biztos volt: az amerikaiakon kívül csak az oroszok tudtak embereket küldeni a világűrbe. Paine elképzelése szerint mindkét ország számára előnyös lehet egy olyan program, aminek keretében egy esetleges vészhelyzetben az egyik ország űrhajósa megmentheti a másik ország színeiben repülő, bajba jutott kollégáját. Ez jelenleg nem volt kivitelezhető, mivel a két ország nem csak, hogy eltérő dokkolási manővereket alkalmazott az űrben, de az általuk használt berendezések is eltérőek voltak, így nem kapcsolódhatott össze egy amerikai és egy szovjet űrhajó. Ha azonban a két ország képviselőit sikerülne egy asztal mellé ültetni, és osztozhatnának a kutatóikon, a mérnökeiken és a legjobb asztronautákon valamint kozmonautákon, úgy a két ország jövőbeli terveiben szereplő űrállomások lényegesen biztonságosabbak lennének, ha egy vészhelyzet során a legénységet ki kellene menekíteni.

Nixon mindebben a hidegháborúból való kilábalás lehetőségét látta, és szabad utat adott Paine-nek. Amint visszatért Washingtonba, Paine az Egyesült Államok moszkvai nagykövetségén keresztül kapcsolatba lépett a szovjetekkel, és előadta az egymással kompatibilis dokkolórendszer gondolatát, amit egy amerikai és egy szovjet űrhajóval tesztelni is lehetne.
A NASA égbetörő vágyai és az Egyesült Államok Apollo-programmal bemutatott egyértelmű fölénye ellenére az oroszok bizalmatlanok voltak az USA-val és szándékaival kapcsolatban. Többet akartak tudni a nagykövetség közvetítésével kapott általánosságoknál, és elzárkóztak a megállapodástól.

A Tom Paine által elindított folyamat, amit az oroszok gyanakvása miatt már nem tudott befejezni, Dr. Phillip Handlerre, a köztiszteletben álló Nemzeti Tudományos Akadémia elnökére maradt.
1970. május 11-12-én, sokhetes előkészítést követően Dr. Handler találkozott szovjetunióbeli kollégájával, M. V. Keldissel, a Szovjet Tudományos Akadémia elnökével. Handler megragadta a lehetőséget, és a „közös dokkolási mechanizmus” értékeit, valamint a közös rendszer alkalmazásában rejlő hatalmas lehetőségeket hangsúlyozta.
Ezzel meg is ágyaztak az ötletnek. Az oroszok kínkeservesen lassan mozdultak csak meg, és 1972. május 24-ig nem is történt semmi érdemleges, ekkor került sor a Nixon elnök és Leonyid Brezsnyev szovjet vezető közti moszkvai csúcstalálkozóra, ahol egy szerződést is aláírtak. Ez több más mellett célul tűzte ki „egy szovjet Szojuz-típusú űrhajó és az Egyesült Államok Apollo-típusú űrhajója közti dokkolást”, aminek során az asztronauták és a kozmonauták kölcsönösen látogatást tesznek egymás űrhajóiban.
Az orosz fél aláírása több volt annál, minthogy egyszerűen útjára bocsátott egy ambiciózus, tudományos téren példa nélküli együttműködést. Az oroszok az aláírásukkal megváltották a jegyet Deke Slayton számára az űrrepüléshez, ami ezzel elérhető közelségbe került.

Nixon és Brezsnyev a közös nyilatkozatot mindössze két hónappal azután írta alá, hogy az orvoscsoport szétzúzta a Deke-et a földhöz láncoló bilincseket.
Egy másodpercig sem habozott. Ismét beviharzott Chris Kraft irodájába, az asztalára támaszkodott, és mélyen belenézett Kraft szemébe.
„Chris, az Apollo-Szojuz elkezdődött. Arra számítok, hogy a nevem a küldetés legénységének jelöltjei között lesz. Ezennel bedobtam a nevem a kalapba.”
Chris állta Deke tekintetét. „Javasolj egy legénységet, ahogy azt mindigis tetted” – felelte.
Deke azonnal válaszolt. „Oké, meglesz. A legénység élére önmagamat jelölöm.”
Kraft bólintott.
„És Vance Brand személyében is nagyon biztos vagyok” – mondta Deke. „Meggyőző munkát végzett a Skylab legénységek tartalékaként. Most, mondd el te, hogy kit szánnál a legénységbe.”
Kraft hátradőlt a székében. Nevek futottak végig a fejében, szakmai múltak, vezetői készséget, sőt, még politikai szempontokat is mérlegelt. „Rendben, Deke. Én Tom Staffordra szavazok. Két Gemini és az Apollo-10 küldetése van a háta mögött. Namármost, a kutyaütő szempontjából az is legalább olyan fontos, hogy a NASA részéről ő vett részt a kozmonauta-temetésen. Elég sok időt töltött el ott ahhoz, hogy egy sor kozmonautával és az űrprogram illetékesei közül jó pár vezetővel összebarátkozzon. Ennek minden másnál jobban hasznát vehetjük, ha mielőbb el akarjuk kezdeni ezt a közös projektet.”

Slayton elfogadta Kraft javaslatát. De ezzel még nem végeztek. „Még van valami. A rangidős jogán én lehetek a küldetés parancsnoka. A szolgálati idő igenis számít. Korábban még sosem tettem ilyet, most viszont élni kívánok vele.”
Ezt azonban Kraft elutasította. Tom Staffordnak megvolt a kellő tapasztalata – és ami mindennél fontosabb: jó viszonyt ápolt az oroszokkal, akik megbíztak benne.
Alan Shepard már nagyon várta, hogy mi lesz a Deke és Kraft közti megbeszélés kimenetele. Deke részben fellelkesülve, részben morogva lépett be Alan irodájába. „Elmondhatom, Al, hogy a történtekre a „keserédes” a legjobb kifejezés. Mint te is tudod, kezdettől fogva én akartam lenni ennek az átkozott orosz cuccnak a parancsnoka. Naná, hogy Chris nem ment bele, és inkább Tom Staffordot bízta meg vele.”
Shepard elnevette magát: „Ugyan, cimbi, mire számítottál?”
Deke képén bánatos mosoly jelent meg. „Igazad van. Chris helyében én is így döntöttem volna.”
„Jól van ez így” – mondta Alan csöndesen. „A lényeg a repülés. Hogy kijuss a világűrbe. Igazából nem számít, melyik ülésben is ülsz, hiszen úgyis mind egyenrangú. Senki nem főnök, és senki sem alárendelt.”
„Ja” – mondta Deke, immár jobb kedvre derülve. „És mindketten tudjuk, hogy ez az egyetlen esélyem. Az űrsikló még nagyon a messzi távolba vesz. Ezzel a küldetéssel kifutok az időből.”
Az Apollo-Szojuz útjára még három évet kellett várni."

A holdjáróval az asztronauták 10 kilométerre távolodhattak el a holdkomptól, hogy legyen elég tartalékuk visszagyalogolni, ha esetleg a "gokart" bedöglene. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Miközben Deke a csatáját vívta az orvostársadalommal, a floridai partvidéken lévő startközpont teljes gőzzel üzemelt. 1971. július 26-án az Apollo-15 asztronautái – Dave Scott, Jim Irwin és Al Worden – megkezdték holdutazásukat. Scott és Irwin a Falcon nevű holdkompjukkal az Appeninek-hegység lábánál szállt le, Worden pedig a fejük fölött, az Endeavour fedélzetén fényképezőgépével megkezdte a jövőbeli leszállóhelyek felderítését.
Scott és Irwin a Holdra lépve, ámulva nézett fel az Appeninekre, ami 4500 méterrel magasodott a síkság fölé, ahol álltak. A hegyek három oldalról vették körül őket, a negyedik oldalon pedig egy másfél kilométer széles hasadék, a Hadley húzódott. Ekkorra az asztronauták már tudták milyen problémákra számíthatnak, és kellő ismerettel és felszereléssel felvértezve, ami jelentős mértékben megkönnyítette a geológiai kutatásokat és a felfedezést. Ez volt az első holdküldetés, ami egy pehelysúlyú elektromos autót is magával vitt: olyan volt, mintha egy golfautót egy homokfutóval kereszteztek volna. Az akkumulátorral hajtott elektromotorok a nem épp elegáns gokartot vízszintes terepen akár óránként 11 kilométeres sebességgel hajthatták, de lejtőn lefelé a 35 kilós alkalmatosság (a Földön 210 kg-t nyomott) a nyaktörő, óránként akár 18 kilométeres sebességgel száguldozhatott. Ennél is lényegesebb volt, hogy ez a holdjáró huszonöt fokos meredekségű emelkedőkön is képes volt fel- illetve lemenni, miközben a nehéz szerszámokat, a kamerákat – valamint a két asztronautát szállította.

Mivel segítségével 10 kilométerre távolodhattak el a holdkomptól, ezzel hatalmasra nőtt az a területet, ahol kutatásokat végezhettek, és mintákat vehettek. Viszont biztonsági okokból nem mehettek 10 kilométernél messzebbre. Ha ugyanis a holdjáró lerobban, az asztronauták még mindig elegendő árammal és oxigénnel rendelkeztek ahhoz, hogy gyalogosan is visszatérjenek a Falconhoz.
Háromnapos holdi tartózkodásuk során három különböző kirándulásra kerített sort a két asztronauta: közel tizenkilenc órát töltöttek holdkompjukon kívül, a felszínen, ahol emelkedőket másztak meg, széles és sekély kráterekbe vezették holdjárójukat, és egészen a Hadley-hegység pereméig elmentek.
Mielőtt visszaindultak volna az Endeavourra, és megkezdték volna hazaútjukat, Scott és Irwin egy táblát helyezett el a Hold felszínén, megemlékezve arról a három újabb tragédiáról, amit a világűr meghódítása követelt. Mindössze négy héttel az Apollo-15 startja előtt három szovjet kozmonauta halt meg a Földre való visszatérés közben, miután rekord ideig – huszonnégy napig – voltak földkörüli pályán. A Szojuz-11 legénysége – Georgij Dobrovolszkij, Vladiszlav Volkov és Viktor Pacsajev – egy szempillantás alatt meghalt, amikor űrhajójuk szivárogni kezdett, és megszűnt a kabinnyomás. Ez egy újabb figyelmeztetés volt: az űrrepülés még mindig nem rutinszerűen ment, a kockázat még most is az űrhajósok állandó útitársa volt.

Dr. Mankin jóváhagyásával felfegyverkezve, Chuck Berry repülőorvos javában vívta egyszemélyes keresztes háborúját annak érdekében, hogy Deke Slayton mielőbb visszakapja orvosi alkalmasságiját, és újra repülhessen. Úgy tűnt, hogy versenyt futnak az idővel: még ha Deke vissza is kapja pilótaengedélyét, vajon marad-e számára küldetés? Berry az orvosi szakma legjobbjainak ajtaján dörömbölt. Amikor lefutotta köreit, még mindig maradt pár huhogó, azonban a specialisták többsége teljesen elégedett volt Dr. Mankin vizsgálatának eredményeivel, és áldását adta arra, hogy Slayton ismét az aktív pilóták közé kerülhessen.

Alan Shepard – aki Deke érdekében szintén bekopogtatott jó pár ajtón – számára ismerős volt ez a győzelmi mámor, amikor sikerült legyőzni egyensúly-központjának őrjítő megbetegedését, és így leszállhatott a Holdra.
Most Deke-en volt a sor. 1972. március 13-án az orvosok behívták egy szigorúan privát beszélgetésre. Ez végül kézfogással és egyetlen szóval ért véget: „Gratulálunk.”
Deke Slayton keserű évtizede ezzel véget ért. Shepard hátba vágta. „A következő lépés, barátom” – mondta Alan – „hogy találjunk neked egy űrrepülést. És nagyon sok a versenytársad.”
Deke bólintott. Késlekedés nélkül berobbant Chris Kraft irodájába, akivel az elmúlt tíz évben nagyon szoros munkakapcsolatban állt.
„Többé már nem vagyok igazgató, Chris.”
A központvezető rámeredt. Mi a fenéről beszélsz, Deke? Egy mosoly futott végig Deke marcona ábrázatán. „Ettől kezdve Chris, egy űrrepülés fő várományosa vagyok.”
Kraft rácsapott a hátára, és izgatottan megszorította a kezét. A két férfi ki akarta hagyni az ilyenkor szokásos sablonos párbeszédeket, és mielőbb a lényegre akart térni. „Csodálatos ez a hír, Deke. Tudod, mit gondolok az űrrepülésedről.” Hirtelen megkomolyodott a hangja. „De a valósággal is szembe kell néznünk, barátom. Nem lesz egyszerű feladat egy űrrepülést találni számodra. Nem mehetsz csak úgy oda egy űrhajóhoz, és rúghatsz ki valakit a fedélzetről.”
„Tudom” – morogta Deke.
„Nézd, az Apollo-program utolsó legénységei már javában készülnek az útjukra. Ezt mindketten jól tudjuk. A Tizenhatos nemsokára teljesen készen áll a repülésre, a Tizenhetes legénysége pedig már nagyon összekovácsolódott.”
„Skylab?” – kérdezte Deke felvont szemöldökkel.
„Már kineveztük a három küldetés legénységeit.”
„A fenébe … tudom.”
„Nos, Deke, a Te helyzeted nagyon speciális. Élhetsz azzal az előjogoddal, hogy rangidős vagy, és kipenderíthetsz valakit a Skylabről, de ha nem tévedek, te –”
„Nem, nem, igazad van” – szakította félbe Deke komoran. „Sose tennék ilyet egy másik pilótával.”
„Nos, akkor ott van az űrsikló” – folytatta Kraft. „De arra még legalább hat évet kell várni. Hisz jól tudod. De az űrsikló esetében szinte korlátlanok a lehetőségek.”
„Az még pokoli messze van” – tette hozzá Deke.
„Mondok valamit. Folytasd a jelenlegi munkádat. Az Apollo-program végéig maradj olyan szoros kapcsolatban Alannel, mint eddig, és majd meglátjuk, mit tehetünk.”"

Deke Slayton hiába kúrálta ki szívritmuszavarát, az orvosok csak kísérleti tengerimalacnak tekintették, és nem vették komolyan. Ezen múlt az űrutazása. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Az Apollo-14 öröksége messze túlmutatott a Hold felszínéből vett mintákon vagy a kimerítő erőfeszítésen, amikor a két férfi elkötelezetten küzdötte magát végig azon a barátságtalan tájon, ami minden lépésüknek ellenállt. Ez már történelem.
Hátra volt még három Apollo-küldetés a Holdra, bár sokáig nagyon félő volt, hogy azokat is lefújják. Erre a három küldetésre az Apollo-14 sikere miatt kerülhetett sor.
De vajon mi lesz majd az Apollo-program utolsó holdraszállásai után?

Deke Slayton felnézett íróasztala mögül, és látta, hogy Alan Shepard épp a vele szemközti székbe ereszkedik. Az Apollo-14 útja már a háta mögött volt, és Deke most első alkalommal beszélhetett Sheparddal négyszemközt, amióta Alan visszatért a Holdról.
„Emlékszel, Al” – kezdte izgatottan – „amikor a Tizenhármas indulása előtt olyan rohadtul megfáztam?”
Alan elmosolyodott. „Igazi jelenség voltál.”
„Ja” – jegyezte meg Deke. „Chuck Berry akkor egy vitaminkúrára fogott engem. Ez azonban nem csak a megfázást mulasztotta el.” – mosolygott Deke.
Alan érdeklődve figyelt, barátja szemei valósággal ragyogtak. Alan bólintott, és várta a folytatást.
„Hát” – Deke arcán egyre szélesebb lett a mosoly – „már több mint egy év eltelt azóta, és még mindig szedem azokat a vitaminokat.” Deke hátradőlt a székében, és vett egy mély levegőt. „Al, azóta egyszer sem hagyott ki a szívem.”
Alannel szemközt egy olyan férfi ült, aki közel egy évtizede nem repülhetett. Egy kérdés maradt megválaszolatlanul. „Fölösleges mondanom, milyen nagyszerű dolog ez, Deke. A kérdés az, hogy most mihez kezdesz?”
Deke arcáról lehervadt a széles mosoly, amikor visszagondolt saját hányattatott múltjára. „Minden repülőorvosnak el fogom mondani, hogy mi történt velem. Rácsapok az asztalukra, és azt mondom nekik: „hé, ide figyeljetek, a szívem kifogástalanul működik.” Alkalmanként felvettem egy Holter-monitort – ez az, amit az ember mindenhova magával vihet. Így egész álló nap rögzítette a szívműködésemet. A kütyü persze púp volt a hátamon, de az eredmények szerint ez idő alatt egyszer sem hagyott ki a szívem.”
Shepard nem akarta kimondani – legalábbis még nem – hogy ezzel Deke számára megnyílhat az út egy űrrepülés előtt. „Mit mondanak a dokik?” – kérdezte Alan csöndesen.
Deke arca eltorzult a dühtől és a frusztrációtól, amiért mindig falakba ütközött. „Egy hangyányit sem voltak együttműködőek” – morogta. „A pokolba velük. Egy rakás tesztet el akarnak végezni rajtam. Minden ugyanaz, mint az eltelt években. Mindössze egy kezes tengerimalacot látnak bennem. És kijelentik, hogy a vizsgálatok eredményei nem bizonyítanak semmit. Maradjak nyugodt, és legyek türelemmel. Amikor elmondom nekik, hogy ezzel a vitaminkúrával meggyógyítottam a szívem, legtöbbjük úgy néz rám, mintha megőrültem volna. Azt hiszik, hogy az agyamra ment valami. Tíz orvosból kilenc szerint ez képtelenség, és csak beképzelem magamnak.” És nem hajlandóak elhinni, hogy az öreg ketyegő tökéletesen működik.”

Deke előredőlt a székében, és mélyen Shepard szemébe nézett. „Figyelj, találnom kell valakit, aki elég tökös ahhoz, hogy olyan szakvéleményt adjon, amit mások nem mernek bevállalni. Al, én alkalmas vagyok a repülésre.”
Shepard visszafogott maradt. Deke-ben annyi tűz volt, ami kettejüknek is bőven elegendő lett volna. Az asztronauták repülőorvosa jutott az eszébe. „És mi a helyzet Chuck Berryvel?”
„A fenébe is, Chuck tökös gyerek, az már igaz” – vágta rá Deke. „Mellettem áll, de még Berry sem mondhatja ki orvosi alkalmasságomat. Egymagában biztosan nem. A NASA ragaszkodik ahhoz, hogy egy kiváló szívspecialista adja írásba, hogy egészséges vagyok a repüléshez. És ilyet” – sóhajtott Deke – „nem tudunk találni.”
Shepard mérlegelte a hallottakat. Nem kérdés, hogy ez az ember mindent megpróbált. És ha a szíve tényleg úgy működik, ahogy mondja, ebben az esetben többé már nem egy orvosi probléma láncolja őt a földhöz. Ezért újfent a „biztonsági játékosok és a „védd a segged”-hozzáállás volt okolható.

Alan felemelkedett a székéből, és Deke-kel szemközt állt. Shepard megkerülte az asztalt, és megölelte azt a férfit, aki az emberes űrprogram első napjától fogva mellette állt. „Deke” – mondta csöndesen – „Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy segítsek neked. Azok után, amit értem tettél, nem is tehetek mást.”
„Helyesen cselekedtem” – vágta rá Deke azonnal.
„A lényeg az, hogy hittél bennem, és megcsináltam. Nézd, én negyvenhét éves vagyok. Mindketten tudjuk, hogy nem sok esélyem van újra végigmenni a rotáción, és egy másik küldetés legénységébe kerülni. Ennek ellenére az Asztronauta Irodánál maradok, mivel csak onnan segíthetek neked.”

Pár hónap múlva, a világ másik végén, az óvilágban Dr. Chuck Berry megtalálta a megoldást.
Berry épp egy nemzetközi orvoskonferencián vett részt a törökországi Isztambulban. Itt Dr. Harold Mankinnal találkozott, aki a minnesotai Mayo Klinika világhírű kardiológusa volt. Berry megragadta a lehetőséget, és mesélt a Deke űrrepülésének útjában álló akadályokról. „Tudnál segíteni?” – kérdezte Berry.
Mankin azt felelte, hogy „küldd Slaytont a Mayora. Egyszer s mindenkorra kiderítjük, hogy van-e esélye” – és itt elmosolyodott – „maga mögött hagyni ezt a világot.”
Deke azon nyomban északra utazott, amint megtudta a hírt Chuck Berrytől. Dr. Mankin pedig teljes körű orvosi kivizsgálásnak vetette alá Deke-et, „egy komplett, mindenre kiterjedő kivizsgálásnak. Fölöttébb mozgalmas volt. Szinte teljesen kifordítottak. Fejjel-lefelé kellett edzenem egy futópadon, lyukakat szúrtak belém, festéket pumpáltak a testembe, és olyan helyeken vizsgáltak meg, amikről addig nem is tudtam, hogy léteznek.”
Deke-et előjegyezték egy angiogramra, de ő megmakacsolta magát. Korábban már többször megpróbálták erre rávenni az orvosok. Elmondták, mennyi mindent lehet így megállapítani a szívéről, majd hozzátették, hogy az eljárásnak van némi „minimális” kockázata.

„Van némi esély arra, hogy belehaljon” – felelték. „És ha megnyugtató lesz is az eredmény, ez attól még mindig csak egy vizsgálat. Nincs semmi garancia arra, hogy ettől ismét alkalmas lesz.”
Deke szokásos módján felelt, mint amikor akadály állt az útjába. „Csesszék meg” – mondta az orvosoknak. „Legalább mondjanak egyetlen okot, amiért megéri kockára tenni az életem.” Nem volt jobb ötletük, így Deke az angiogram kivételével mindent megtett, hogy bebizonyítsa: nincs semmi, ami orvosi értelemben távol tarthatná egy űrrepüléstől.
Dr. Mankin azonban megváltoztatta Deke véleményét. „A többi vizsgálaton jól szerepelt” – mondta. „Deke, ha az angiogram eredményei is jók lesznek, úgy ha rajtam múlik a dolog, pozitív fordulatot vesz a történet. Támogatni fogom, hogy ismét repülhessen.”
„A pokolba, doki, ez megéri a kockázatot” – felelte Deke. Egy újabb kivizsgálás következett, idézte fel később, immár nevetve. „A karomon egy bemetszést ejtettek, majd a szondát ezen keresztül vezették fel egészen a szívemig.”
Nyugtalan volt, Türelmetlenül várt Dr. Mankin ítéletére. A sebész rögtön a lényegre tért. Felhívta Chuck Berryt. „A maga betege Deke Slayton, igaz? Ez a pali kifogástalan állapotban van.”
A világűrbe vezető ajtó résnyire ugyan, de kinyílt."

Az Apollo-14 legénysége vért izzadt a Holdon a rendkívüli megerőltetéstől, ráadásul a parancsnok még golfozott is egyet. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Másnap tettre készen, alig várták, hogy indulhassanak: jóval a tervezett tízórás pihenőidejük lejárta előtt felébredtek. Megreggeliztek, majd bekopogtattak a Küldetésirányításhoz. „Hahó, mi fenn vagyunk” – mondta Shepard türelmetlenül a CapComnak. „A legénység kiváló formában van.”
Küldetésük legkritikusabb napján a tervezettnél két órával hamarabb akarták megkezdeni holdsétájukat. A Tölcsér kráter már várta őket.
Az orvoscsoportok rábólintottak, a küldetésigazgatók el voltak ragadtatva, majd engedélyt adtak a CapComnak:
„Hadd menjenek.”
Shepard és Mitchell előjött az Antaresből, készen a rájuk váró feladatok elvégzésére: előttük állt az Apollo-program első, egész napos „geológiai tanulmányútja”.
Kézikocsijukat, a MET-et megpakolták a Tölcsérhez vezető útjuk során szükséges dolgokkal, és abban bíztak, hogy így könnyebb útjuk lesz, mintha tekegolyó méretű köveket kellene hurcolniuk. Még a csökkentett holdi gravitáció ellenére is hátfájdító mutatvány tucatnyi ilyen követ cipelni.
A MET, vagy másnéven riksa, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A Fra Mauron a porréteg vastagabb volt, mint a korábbi holdraszállások alkalmával. A riksával olyan volt a mozgás, mintha vastag homokban mennének.

„Ez nevetséges” – dörmögte Mitchell Shepardnak. „Kapjuk fel ezt a vacakot, és inkább vigyük.” Shepard egyetértett, a holdséta pedig egyre nehezebb lett. Nem csak a por és az egyre több kő miatt, de a dimbes-dombos felszín ismét kelepcébe csalta őket. Az optikai illúzió a kezdettől fogva megnehezítette dolgukat. Olyasmi volt ez, mint amikor a távoli hegyeket nézünk egy földi sivatagból. Tiszta időben úgy tűnhet, mintha egy hegycsúcs, vagy hegylánc mindössze pár kilométer távolságra lenne, de a valóságban akár 65-80 kilométerre is lehet.
A térképet mintha valamilyen másik égitestre szánták volna, és nem a Fra Maurora. A térképészek elég jó munkát végeztek, de sosem találkoztak azokkal az „aknamezőkkel”, ahol Shepard és Mitchell nagy erőfeszítés árán tudott csak áthatolni.

A távolságok nagyon félrevezetőek voltak. A napsugarak beesési szöge megváltoztatta, felismerhetetlenné tette a formákat. A légkör nélküli világ kristálytiszta élessége megzavarta mélységészlelésüket, amit pilótaként oly tökéletesre fejlesztettek. Az egészben a legrosszabb a szakadékok voltak, amikre semmi nem figyelmeztette őket, és a fényképfelvételeken sem látszódtak.
A holdséta erőltetett menetté vált, kiszívta minden erejüket, és egyre-másra frusztrálta őket, miközben azt sem tudták, hogy pontosan merre is járnak, és értékes időt elvesztegetve tudták csak meghatározni helyzetüket.
Valahányszor megálltak, végigmentek ellenőrzőlistájukon, és begyűjtötték az érdekesnek tűnő kőzetmintákat. A cél ott lebegett a szemük előtt, valahányszor tovább indultak, és egymásnak bizonygatták: „Az ott már a Tölcsér pereme. Közel vagyunk hozzá.”
Ijesztő ütemben lélegezték be az oxigént. Mindkét férfi izzadtságban fürdött, a szkafander belső hőmérséklete a magasba szökött. Gyakran álltak meg pihenni. Van, amikor a Hold kegyetlen is tud lenni. „Átkozott kráter” – morogta Shepard két levegővétel között. „Olyan mintha kihívás elé akarna állítani minket, hogy elérjük-e a csúcsát.”

Houston aggódott értük, és amellett, hogy azt tanácsolta nekik, hogy ne hajtsák túl magukat, sürgette is őket. Egy céljuk volt: elérni a Tölcsér krátert, ahol elkezdhetnek a több mint négy milliárd éves kövek után kutatni.
Aztán egy meredek szakasz került az útjukba: egy 120 méteres emelkedő, ez vezetett a Tölcsér pereméig.
A céljukhoz egy nagy sziklamezőn is át kellett mászniuk. A látvány nagyon lesújtó volt: mindenhol szikladarabok hevertek, némelyik mérete egy kisebb házéval vetekedett.
Tudták, hogy kezdenek kifutni az időből, és rövidesen Houston visszarendeli őket az Antareshez. Olyan elszántan meneteltek, amennyire csak bírtak. Az emelkedő azonban nem hagyta magát, és bokáig elmerültek a porban. Mintha egy meredek homokdűnét másztak volna meg.
„Egyet lépsz felfelé” – tájékoztatta Shepard Houstont – „és felet visszacsúszol.”
Alan egyik lába hirtelen térdig elmerült az érdes porban, mintha csontszáraz komposztba ragadt volna. Küszködve próbált felállni. Mitchell gyorsan odasietett hozzá, és segített lábra állítani társát. Levegő után kapkodtak. „Menjünk tovább.” Alannek a szavakért meg kellett küzdenie.
Az emelkedő azonban minden mozdulatuknak ellenállt. Kínkeserves menetelésüket elnézve, Shepard kezdte elfogadni, hogy a Tölcsér kráter áll nyerésre.

„Úgy becsülöm, hogy legalább harminc percre lehetünk” – tájékoztatta Shepard Houstont. Hozzátette: most már kétségesnek tartja, hogy meg tudják csinálni, hacsak nem vesznek vissza erőfeszítésükből, hűtik le szkafanderüket, és hagynak ki pár fontos állomást útjuk során, miután végeztek a Tölcsérnél.
Mitchell mindent megtett azért, hogy ne adják meg magukat a veszélyes emelkedőnek. „Adjunk neki” – buzdította Shepardot. Majd elfojtott frusztrációval a hangjában folytatta: „Tyűű, nem hagyhatjuk abba anélkül, hogy bele ne nézzünk a Tölcsér Kráterbe!”
Shepard még mindig elég erőt érzett magában a folytatáshoz, de most már tapasztalatból mérte fel a helyzetet. Egy rossz helyzetből a legtöbbet akarta kihozni, hogy visszavihessék a kutatók hőn áhított köveit, amikről most azt érezte, teljesen körbeveszik.
„Szerintem most épp azt nézzük, amiért idejöttünk” – mondta Mitchellnek. „Ez a sziklamező repült ki a Tölcsérből.”
„De nem a legaljáról” – felelte Mitchell makacsul – „ami nekünk kell.”
Tovább vánszorogtak, csizmáik és kesztyűs ujjaik merültek a Hold porába, mígnem fájóan egyértelmű lett, hogy a Tölcsér Kráter nyeri meg a csatát.

Az idő, az oxigén és az erejük egyaránt fogytán volt. Másfél óráig küzdöttek a meredek emelkedőn, hogy feljussanak a Tölcsér Kráter peremére: teljesen kimerültek, valósággal kapkodták a levegőt, és zihálásuktól alig lehetett érteni, mit mondanak.
„Ez kemény, nagyon kemény” – mondta Shepard elgyötörten és leverten.
A Küldetésirányítás úgy ítélte meg, hogy a két férfi eljutott teljesítőképességének határára, és még mindig nagyjából húsz méterre voltak a kráter tetejétől. A csapatvezetők ekkor ezt mondták a CapComnak: „Mondd meg nekik, hogy lefújva. Irány a hajó.”
„Al, Ed, srácok kihasználtátok azt a harmincperces hosszabbítást is, ami már letelt” – érkezett a lesújtó hír Houstonból. „Úgy véljük, hogy jobb lenne, ha a kőzetminták gyűjtésével folytatnátok.”
A Tölcsér Kráter magas peremének meghódítása elmarad.
„Árulók vagytok” – mondta Mitchell mindenki füle hallatára.
A két férfi jó pár közelben fekvő, nagy sziklához odament, mintákat csippentettek fel, és minden részletet rögzítettek, a sziklákat pedig mintavétel előtt és után is lefotózták. Mindezt azért, hogy a kutatók később megállapíthassák, hogy a visszahozott minták az oly sok millió évvel ezelőtti kataklizmából származnak-e. (Később kiderült, hogy Shepard és Mitchell több mint négymilliárd éves köveket gyűjtött be, ezek a Holdról hazahozott legősibb kövek közé tartoztak.)

A lejtőn lefelé menni összehasonlíthatatlanul könnyebb volt, mint amikor minden centiért meg kellett küzdeni felfelé.
Szkafanderükben a hőmérséklet gyorsan visszatért a normális szintre, és újult akarattal és energiával indultak neki, hogy befejezzék a holdsétára tervezett kísérleteket. Az Antares felé közeledve megálltak a Különös-kráternél és másoknál is, aprólékosan dokumentálták a riksába kerülő köveket. A mintavételi tubusokat benyomták a felszínbe, árkokat ástak, hogy kiderítsék, miként rétegződött egymásra az anyag az eltelt évezredek alatt, és annyi adatot gyűjtöttek össze, amivel évekre elegendő munkát adnak a kutatóknak.
Aztán egyszer csak a holdkompnál termettek. Bepakolták zsákmányukat a fedélzetre, és már épp készültek megmászni a kabinjukba vezető kilenc lépcsőfokot.
De csak majdnem.
„Houston” – hozta a frászt Alan a Küldetésirányítás személyzetére, akik a két férfi minden mozdulatát szemmel tartották. Alan Shepard azonban épp olyasmire készült, amit soha senki nem tett előtte a Holdon.
Szkafandere egyik zsebéből kis fémlapot vett elő, majd óvatosan ráillesztette a mintavételi rúd hosszú, alumínium fogantyújára, amivel az apró kőzetmintákat szedte fel a Holdról. A Küldetésirányításban minden szempár a képernyőre szegeződött. Vajon mire készül Shepard?

„Houston” – mondta, és itt hatásszünetet tartott – „talán felismeritek azt, amit a kezemben tartok … ez a mintavételi rúd fogantyúja, és történetesen pont egy eredeti hatos vas van az alján.”
Az irányítók tágra nyílt szemmel bámultak.
Shepard benyúlt a szkafandere zsebébe, és egy kerek tárgyat tartott a magasba, hogy az egész világ jól lássa. „Bal kezemben egy kis fehér golyó van, ami amerikaiak milliói számára lehet ismerős.”
„Ez egy golflabda!” – kiáltott fel az egyik irányító. Széles mosoly jelent meg az irányítók arcán.
Shepard, aki elkötelezett golfjátékos volt a földön, a labdát a Hold porába ejtette. Merészen megpróbálta felvenni a szokásos kétkezes pózt, és úgy megütni a labdát. Ez azonban otromba szkafanderében esélytelen vállalkozás volt. Sóhajtott. Ez esetben az első földöntúli golfütést egykezes lendítéssel kísérli meg.
„Megpróbálok kijönni ebből a homokcsapdából” – recsegte, miközben esetlenül meglendítette karját, majd a hatos vas lapos fele holdport vert fel, a labda pedig egy alig 30 méterre lévő kráterbe pottyant.
„Inkább a port találtam el” – szabadkozott Shepard.
„Innen nézve jó ütésnek tűnt” – szólt közbe Mitchell.
Alan egy második labdát is leejtett, ezúttal azonban eltökélt volt. A hatos vassal telibe kapta kis gömböt, ami a gyenge holdi gravitációban a teljesen fekete égbolton száguldott végig.

„Gyönyörű” – motyogta Alan. Aztán, immár hangosabban, hogy földi közönsége is hallja, elkiáltotta magát: „Ott repül! Mérföldekre és mérföldekre és mérföldekre!”
Még hosszú éveken át téma marad, hogy kétszáz méterre, háromszázötven méterre, esetleg jóval messzebbre lőtte-e el a labdát.
Ezzel véget ért a küldetés. A két férfi meggyőződött arról, hogy minden a fedélzeten legyen, amit a Földre szántak. Shepard a távoli televíziókamera felé fordult.
„Oké, Houston, az Antares legénysége most elhagyja a Fra Mauro Bázist.”
„Vettük, Antares.”
Később, a visszaszámlálás percei másodpercekké olvadtak. Lángok hasítottak a Hold porába. A leszállófokozatról aranyfólia repült mindenfelé. Az amerikai zászló előre és hátra hajlongott a hajtóműből kiáramló gázok viharában.
Az Antares gyorsan emelkedett. Ha valaki a Holdról nézte volna, egy napfényben tükröződő kis csillaggá látta volna zsugorodni, majd eltűnt volna a szeme elől.
Shepard és Mitchell harminchárom órát és harminc percet töltött a Holdon. Egy órával a felszállás után megközelítették a rájuk várakozó Kitty Hawkot. Ezúttal semmi gond nem volt a dokkolással. Tökéletesen összekapcsolódtak.

Minden földre szánt elemet "átúsztattak" a parancsnoki egységbe. Légmentesen lezárták a két űrhajó közti átjárót, majd Stu Roosa a Kitty Hawkkal távolabb manőverezett a holdkomp visszatérő fokozatától.
„És most viszlát, Antares” – mondta búcsúzásképpen tisztelegve a holdkomp most már elhagyatott felső fokozata előtt, ami ezután a Holdba csapódik majd egy szeizmikus kísérlet keretében. Ideje volt az Apollo-14 utolsó holdkörüli teendőjére sort keríteni.
Áttetsző láng jelent meg mögöttük, amivel kezdetét vette a hazautazás. Három napos eseménytelen utazás várt rájuk, mindenféle vészhelyzet nélkül, majd a Csendes-óceán vízére landoltak, a New Orleans repülőgéphordozó közelében."

Az Apollo-14 egyik asztronautája számára az isteni jelenlét kézenfogható volt a Holdon. Ed Mitchell szerint az univerzumnak értelme és célja van. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"A CapCom tudni akarta, hogy milyennek találja Mitchell a csökkentett gravitáció trambulinját. Ed elnevette magát, és jókedve ragadós volt. „Mi sem egyszerűbb” – jelentette. „Egy kis elrugaszkodás, és már a magasban is vagy.”
Olyan volt, mint egy szavannán szökellő gazella. Lehetett, hogy ez munka volt, és tartaniuk kell magukat a küldetési tervhez, Ed Mitchell számára azonban nem voltak határok, semmi nem korlátozhatta abban, hogy mit tesz, mit néz és miként érez.
Mitchellt magával ragadta a „csúcsélmény”, és ekkor „az isteni jelenlét szinte kézzelfogható volt”. Ekkor minden kétséget kizáróan tudta, „hogy az univerzumban az élet nem egy véletlen baleset műve”.
Ez a meggyőződése szubjektív, személyes élményekből táplálkozott, de minden morzsája olyan valóságos volt, mint azok az objektív adatok, amikkel mondjuk a navigációs program vagy a kommunikációs rendszer működött.
„Egyértelmű” – elmélkedett - „hogy az univerzumnak értelme és célja van.” Úgy gondolta, hogy az a „sosem látott dimenzió”, amiről korábban még csak nem is álmodtak, és ami az univerzumot intelligensen megtervezte és célt adott neki, lesz a legértékesebb felfedezésük egy olyan világon, ahol ők voltak az egyedüli mozgó, dolgozó, gondolkozó élőlények.

Egy küldetéshez figyelemre és munkára van szükség, így Alan és Ed nekilátott feladataik megvalósításának. Közel száz méterre hagyták holdhajójuk biztonságot jelentő közelségét. A földi nézők, akik televíziójukon kísérték figyelemmel a Fra Mauroról érkező képsorokat, hamar megtanulták, hogy a Hold voltaképpen az optikai illúzió forrása.
Ami laposnak és jelentéktelennek tűnik, az valójában olyan hullámos, mint az óceánok a Földön. A felszín „lapos” volta igazából a Hold felszínének hosszan elnyúló, lágyan emelkedő és alászálló dimbes-dombos jellegéből adódik: félrevezető, lágy hullámokból áll. Ha ez a felszín tüzetes megfigyelésével nem lett volna észrevehető, akkor Shepard és Mitchell távoli szökellései kétségen felül rácáfoltak erre az illúzióra.
Amikor tudományos kísérleteik helyszínéhez közeledtek, és mintegy kétszázötven lépésre voltak a holdkomptól, úgy tűnt, mintha a két férfi elsüllyedt volna a porban. Miközben az volt a néző benyomása, hogy vízszintesen haladnak, lábaik azonban rendre el-eltűntek majd ismét láthatóvá váltak, mint az apró hajók a hullámzó tengeren. A valóságban azonban a Fra Mauro alföldjének enyhe lejtőin ereszkedtek lefelé.
Egy alkalommal a CapCom még hangot is adott meglepetésének. A két férfi ugyanis előbb eltűnt, majd lassanként újra előbukkant, és úgy menetelt tovább, hogy testük nagy részét eltakarta egy hosszanti domborulat.
„Csak hónaljtól felfelé látszotok” – tájékoztatta őket a CapCom szórakozottan.
Shepard felnevetett, miközben épp a Hold felső porrétegén gázolt át. „Semmi nem fogható ahhoz, ha az embert a hónaljáig holdpor borítja” – mondta.

Houstonban holdsétájuk során számos alkalommal aggódtak a két férfi fizikai igénybevétele miatt, amit a teher cipelése, a hajlongás, az előregörnyedés majd a sziklák szállítása okozott. Az orvosok, akik folyamatosan szemmel tartották őket útjukon, hallották, ahogy nyögnek, időnként zihálva szívják be az oxigént, hogy bírják a gyűrődést. Aztán rájöttek, hogy a két asztronauta túl nagy tempót diktál magának, és túlterheli magát. Az asztronauták azonnal visszavettek a tempóból, és takarékoskodtak erejükkel. Az eredmény meghaladta az orvosok legvérmesebb reményeit.
„Fantasztikusan megy nekik” – ez volt az irányítóközpont egyöntetű véleménye.
„A tervek szerint négy órát és 10 percet kell odakinn lenniük” – jegyezte meg az egyik orvos. „De a dolgok jelenlegi állása szerint fél órával többet is eltölthetnek holdsétával.”

Ezzel az első holdséta időtartama a ráadással együtt négy óra és ötven perc lett, így további köveket – köztük két futball-labda méretűt – is magukkal vihettek az Antareshez. Egy hosszú csigasor segítségével húzták fel a hermetikusan lezárt tárolódobozokat a holdkomp felső fokozatáig – ez jelentette az otthonukat ebben az idegen világban.
Annyi holdport keféltek, ütögettek és töröltek le szkafanderükről, amennyit csak bírtak, majd felmentek a létrán az ajtó előteréhez, ahol mindketten megtorpantak, és még egy utolsó pillantást vetettek erre a vidékre. Lelkük még mindig nem nyugodott meg, és csordultig voltak csodálattal, hogy mindez tudományos munkájuk közepette épp velük történik meg.

Mitchell jól megnézte magának a Tölcsér krátert, illetve azt a 120 méteres emelkedőt, amin majd második kiruccanásuk alkalmával fel kell menniük. Igazából a Tölcsér csúcsának megmászása volt küldetésük fő célja. Mitchell úgy saccolta, hogy alig másfél kilométerre volt az Antarestől. „Nem okozhat gondot odamenni holnap. Tényleg sok a szikla az oldalán. Azt mondanám, hogy némelyik átmérője legalább hat méteres… Szerintem fel tudunk menni a peremére.”
Shepard és Mitchell korábban hónapokig gyakorolták ezt a földi, sziklás terepen, ahol ástak, kőzetmintákat vettek, és megtanulták, hogy olyan kőzetfajták után kutassanak, amilyenekre a tudósoknak szüksége van. Az őket felkészítő geológusok azt mondták nekik, hogy mindaz, amit a Tölcsér kráternél találnak, megváltoztathatja a Hold kialakulásáról és szerkezetéről alkotott képet.

„Ti ketten a holdkutatás új fejezetét nyithatjátok meg” – mondta az egyik kutató. „Úgy véljük, hogy a Tölcsér egy hatalmas erejű meteorbecsapódás következtében, több mint négy milliárd éve jött létre. De a kráter nagyon sajátosan alakult ki, és minden esély megvan arra, hogy a kőzet akár 100 méteres mélységből is kirobbanhatott, és ezek a sziklák aztán a kráter peremére kerültek. Ha sikerülne nektek közülük párat hazahozni, akkor olyan anyagot tanulmányozhatnánk, ami egyidőben jött létre a Naprendszer bolygóival és holdjaival, miután azok a por és gázfelhőből létrejöttek, és felvették ma is látható formájukat. Ti ketten a szó minden értelmében visszautaztok az időben. Olyasmiket láttok majd, amilyeneket mi is keresünk. Ehhez kétség sem fér.”
Shepard és Mitchell megértette a tudósok mondandójának lényegét, és azt, hogy milyen kritikus jelentőségű is az utazásuk. Amikor elérik a Tölcsér krátert, a Hold történetének legősibb sziklái hevernek majd a lábaiknál. Történetük évmilliárdokra nyúlik vissza, és ennek megismeréséhez nem kell többet tenni, mint lehajolni értük, noha első látásra semmi különös nem lesz bennük: por borítja majd őket, de belsejükben letűnt korok titkai rejtőznek.

De erre már csak másnap kerülhet sor. Első kirándulásukat teljesítették. A holdséta résztvevői úgy bújtak vissza kabinjukba, mint két kissrác, aki egy faházba négykézláb mászik be: lezárták maguk mögött az ajtót, túlnyomás alá helyezték a hajót, és aztán kiengedték magukból a gőzt. Houston figyelmeztette őket, hogy annyit egyenek és igyanak, amennyit csak bírnak. Újból feltöltötték szkafandereik oxigén- és vízkészletét, ellenőrizték az akkucsomagokat és a különböző rendszereket, majd élvezték, hogy végre megszabadulhatnak nehéz és otromba ruháiktól.
Testileg és lélkileg kimerülve aludtak el."

Az Apollo-14 legénysége holdkörüli pályáról látta azt a kétszáz méteres krátert, amit az Apollo-13 harmadik rakétafokozatának becsapódása hozott létre. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Magasan a fejük fölött, a Kitty Hawk fedélzetén Stuart Roosa folytatta Hold körüli száguldozását: kétóránként kerülte meg a kráterekkel szabdalt égitestet. Izgatott hangon tájékoztatta a CapComot: „Látom az Antarest a felszínen!” Kétség nem fért hozzá, a napfény megcsillant a pókszerű holdhajón, a landolás a port nagy területen szórta szét.
A Roosa által készített fényképek újra és újra rácáfoltak arra a gyakorta ismételgetett állításra, miszerint a Hold felszíne évmilliárdok óta változatlan, és még újabb évmilliárdokig az is marad. Miközben Shepard és Mitchell a rájuk bízott kísérletekkel foglalatoskodtak a Fra Mauro-n, Roosa figyelmét a Landsberg B kráter kötötte le. Ez volt az a hely, amit még korábban a földi irányítás célba vett az Apollo-13 harmadik rakétafokozatával: utóbbi ide csapódott be, hogy munkára bírják az Apollo-12 küldetés keretében telepített szeizmométert. A sok ezer kilométeres óránkénti sebességével becsapódó hatalmas, üreges test és a nehéz hajtómű kétszáz méter széles krátert robbantott ki a felszínből.
A Hold túloldalán Roosa-t váratlan meglepetés érte. A Földről sosem látható kráterek fölött repülve, szünet nélkül kattintgatott fényképezőgépeivel, amikor ellenőrizte a korábbi küldetések alkalmával készített fotók helyszíneit. Ennek során meglepetten vett észre egy kivételesen világos krátert, ami pont a pályája alatt feküdt. A Földön ennek a kráternek a létezéséről senki nem tudott, korábban még ember sem látta: pár hete vagy hónapja jöhetett létre egy meteorbecsapódás következtében – ezzel még egy sebhellyel több borította ezt az idegen világot, amiről úgy tűnt, mintha a folyamatos kozmikus bombázás pusztította volna el.

Deke Slayton egy televízió előtt ült, a képernyő felé hajolva, és teljesen megfeledkezett az idő múlásáról. Azt nézte, ahogy Alan és Ed a Holdon dolgozik. Egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy melyikük Alan: egy halványvörös csík volt karjain és a lábain. Deke nem pusztán szemlélte az eseményeket. Érzékelte, sőt, lelke mélyén érezte az Alan által átélt élményeket és a fejében motoszkáló gondolatokat. Deke látta Alant sétálni, amint félig-meddig ott lebegett a fátyolos holdi gravitációban, és rövidesen Deke azon kapta magát, hogy saját lábizmai barátja mozgásának ütemére feszülnek be. Amikor Alan felemelte a karját, Deke is késztetést érzett arra, hogy ugyanezt tegye.
Később lehunyta a szemét, és a világűrből érkező hangokra koncentrált. A televízióval szemközt ülve, a Fra Mauroról érkező élő adás alatt teljesen eggyé vált Alan Sheparddal.
Ebben a csöndes egyesülésben Deke elmosolyodott. Aztán hangosan felnevetett, amikor hallotta Alant szitkozódni a holdpor miatt.

A por, amit Shepard figyelemre méltó önmérsékletről tanúságot téve jellemzett Houstonnak, „nagyon finom szemcséjű volt, akár a hintőpor. Mindenhez hozzátapad.”
Olyan volt ez, mintha a Holdat fémreszelék borítaná, amit szkafandereik mágnesek módjára vonzottak magukhoz: valahányszor csak megmozdultak, és felkavarták a felszínt, a por azonnal megtelepedett csizmáikon, és utat talált szkafanderük felsőbb régióiba is.
Deke kinyitotta a szemét. Alan megdermedt. Abból, ahogy Alan ott állt, majd lassan megfordult, Deke-nek olyan érzése támadt, mintha nagyon intenzív érzelmek kerítették volna hatalmukba ezt az embert.
Deke nem tévedett. Ebben a pillanatban Alan Shepardban az ember felülkerekedett a felfedezőn.

Alan Shepard ezt a pillanatot eltette magának.
Mozdulatlanul állt, lábát megvetve, egyensúlyi helyzetben megtámasztva magát. Kifinomult túlnyomásos ruhájába volt zárva, ez jelentette életterét, ez biztosította számára az energiaellátást, a fűtést, a hűtést, a vízet, az oxigénnyomást – ez az életkapszula, amit otthonában készítettek, és ez az otthon most ott csüngött az univerzum bársonyos, teljesen fekete tapétáján.
Alan jól megnézte magának a Földet.
Magukkal ragadták érzései, gondolatait és érzékeit lángra gyújtotta az a csoda, ami ott lebegett a feje fölött a teljes sötétségben.
Ebben a pillanatban emberek milliói néztek fel a Földről az éjszakai égboltra, és látták a Holdat – az Apollo-14 Holdját: csak a kétharmadát látták a növekvő fázisban lévő Holdnak, ami épp készült felvenni teljesen kerek alakját.

Alan viszont az otthonát nézte, aminek kétharmad részét most gyémántkeménységű sötétség vett körül. Bolygója egyharmada így is varázslatos látvány volt, ahogy hihetetlen plasztikusan lebegett a semmi közepén. A Földnek csak a harmadát látta, „mégis lélegzetelállító volt. Felnézni a fekete égboltra, és megpillantani ezt a gyönyörű bolygót … a jégsapkákat a sarkokon, a fehér felhőket, a kék vizeket …lenyűgöző!”
Ez jelentette számára az otthont. A helyet „ahol a barátaim élnek…”
Hihetetlen látvány volt. Most értette meg, hogy amíg a Földön van az ember, addig szinte végtelennek tűnik hatalmas óceánjaival és magasba szökellő hegyeivel, ahol mindig a távolba vész a horizont, és ahol hajnalok és naplementék váltják egymást.
„De innen, a Holdról nézve” – gondolta magában – „valójában nagyon végesnek tűnik, nagyon törékeny…olyan nagyon törékeny. Ott az a vékony légkör, a világot körülölelő leheletvékonyságú légburok – és olyan könnyen tönkre lehet tenni! Egy meteor, egy vulkán okozta kataklizma, az emberi gondatlanság, amivel megmérgezik…”

És ekkor a kiváló vadászpilóta és berepülő pilóta, az asztronauta, a felfedező, a kalandor, a repülőgépek és a rakéták nagymestere, milliók hőse zokogni kezdett.
Alan arcán könnyek gurultak végig. Ezt a küldetésük során megtapasztalt lelki megpróbáltatások, majd a landolás okozta megkönnyebbülés miatt felgyülemlett feszültség levezetésének tulajdonította, amit a látvány hatására most ezerszeres erővel támadt rá. Most azonban mégis minden más elhalványult a „bolygónk” törékeny szépsége láttán.
Azt érezte, hogy Mitchellel ketten - mindazokkal együtt, akik előttük jártak a Holdon, és ezután követik majd őket ide - jóval többre hivatottak, mint a holdporban sétálni, egy sebhelyes égitest felszínén robbantgatni, megmérni a mágneses mezőket, a napszelet és a sugárzás mértékét – mindez csak a nyitány volt, amiért már eddig is annyi mindent tettek, és tesznek is a későbbiekben.
Minden erőfeszítés ebben a gyönyörű Földre vetett egyetlen, hosszú pillantásban csúcsosodott ki, mintha bizony azért küldték volna őket ide a többiekkel együtt, hogy visszanézzenek erre a csodálatos, törékeny gömbre, és tolmácsolják az üzenetét az otthoniaknak: mindenki tanuljon meg együtt élni a másikkal ezen a világon. Nem számít, hogy ki kit szeret, vagy melyik oldalon áll, mert mindannyian egy nagyon korlátozott készletekkel rendelkező helyen élnek, és mindenki számára szörnyű következményekkel jár, ha a végletekig kizsigerelik a Földet. Azt a bolygót, ahol az emberi faj megfogant, és ami gondoskodott róla – cserébe pedig az ember beszennyezi és elpusztítja –
Itt tartott, amikor rávette magát, hogy gátat szabjon gondolatainak és érzéseinek.
Vissza a munkához! Sok még a teendő, és kilométereket kell megtenni, mielőtt az első éjszakát eltöltik itt … ezen a Föld fényében fürdő tájon."