Az Apollo-Szojuz küldetése előtt a három amerikai és két orosz űrhajós meghúzta a vodkát, majd valamennyien ráírták nevüket az üvegre. Ez az oroszoknál hagyomány volt. Több száz ember fejenként hétszáz órában nyelvet tanult. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"Az eltelt három évben az amerikai és az orosz legénységek megtanultak egymás anyanyelvén beszélni, az új szimulátorokban pályamanővereket gyakoroltak, munkájukat pedig mérnökök és veteránok segítették: átalakították űrhajóikat és új berendezéseket építettek.
A köztük lévő falak lassan leomlottak. Az oroszok gyanakvása érezhetően alábbhagyott, és miután a szovjetek előbb a texasi küldetésirányítást, majd a floridai Cape Canaveral indítóállást is felkeresték, már alig várták, hogy az amerikai személyzetnek megmutassák a bajkonuri indítóállásaikról dübörögve felszálló erőteljes orosz hordozórakétákat. A három évig tartó mérnöki előkészületek és a szimulátoros tréningek agyzsibbasztó szeánszai közepette azért akadtak pillanatok, amikor a hotdogé és a söré, a borscsé és a vodkáé volt a főszerep, megmártóztak a floridai habokban is, és vad hócsatákat rendeztek Csillagvárosban, a Kozmonauta Kiképző Központban.
Apránként kezdett összeállni ez a sok ezer darabból álló nemzetközi kirakósjáték. Asztronauták és kozmonauták bíztak saját, immár közös masináikban. Most már mindannyiuknak volt bizodalma a másik űrhajóiban, amit még soha korábban nem láttak az űrben.
Az új dokkolóegység – Deke Slayton szakterülete – szó szerint kontinenseket kötött össze: különböző kultúrák találkozhatnak egymással, műszaki eredményeket lehet megosztani a másikkal, és közös célokat lehetett kitűzni. Ha majd az Apollo és a Szojuz magasan a Föld felett találkozik, a dokkolóegység jelentette átjárót túlnyomás alá helyezik, kinyitják az ajtókat, és a korábban még gyakorlatilag ellentétes oldalon álló űrhajósok – immár jó barátok – a súlytalanságban átlebegnek egyik járműből a másikba.
Ha minden jól megy, és Deke forradalmi egysége beváltja a hozzá fűzött reményeket, az öt férfi kézfogásai és ölelései ugrásszerűen átformálják ezeknek az embereknek a technológiáról és a tudományról alkotott képét, hiszen túlélésük amúgyis a kölcsönös bizalmon és együttműködésen alapult.
Magasan a Föld felett, a világűr fagyos vákuumában kezd majd felengedni a hidegháborús szembenállás.
Az Apollo-Szojuz küldetésre készülő öt férfi egy asztal körül ült. Az egyik oldalon a három amerikai foglalt helyet, a másikon a két orosz. A hangulat komor volt, mégis ígéretes. Deke Slayton, Tom Stafford, Vance Brand és Valerij Kubaszov tekintete Alekszej Leonovra szegeződött, aki kinyitott egy üveg orosz vodkát.
Leonov Tom felé nyújtotta az üveget. Ő bólintott, átvette tőle, megbillentette a többiek tiszteletére, majd egy pillanatig hezitált, hogy lenyelje-e a csipetnyi sót. Végül alaposan meghúzta. Aztán az üveget továbbadta a mellette ülőnek, aki megismételte ezt a hagyományt.
Amikor mind az öt űrhajós lenyelte a sót, és legurította az italt, így kívánva jószerencsét közös útjukhoz, Leonov egy csavarintással és erős kezének egyetlen ütésével visszazárta az üveget.
Az üveg ismét körbejárt, ezúttal mindenki ráírta a nevét a címkére. A komor hangulatot hirtelen széles mosoly és hátlapogatás váltotta. Leonov a magasba tartotta az üveget. Öten megfogadták, hogy legközelebb már csak az Apollo-Szojuz küldetése után nyitják ki újból az üveget. Akkor majd megisszák a maradékot, és előveszik a következő üveget!
Nagy gonddal válogatták meg szavaikat. Senki mondott tósztot a még mindig előttük álló közös kaland sikerére. Az oroszok számára ez balszerencsét jelentett volna.
„Igyunk a felkészülésre” – magyarázta Kubaszov. „Az untig elég.” A három amerikai pilóta beleegyezően bólintott.
A két erős rakéta startja ekkor mindössze három hónapra volt: az egyik űrhajó Bajkonurból, a másik Cape Canaveralról száll majd fel. Erre a „só és vodka” szertartásra 1975 áprilisában került sor, a levegőben a tavasz bujkált, és minden reménytelinek tűnt. Deke felállt az asztal mellől, és az ablakhoz sétált: végignézett a Csillagváros Gagarin kiképzőközpontján. Megszakításokkal itt töltötték az elmúlt három évet. A biztonsági kerítések többé már nem tűntek fenyegetőnek, minden régi ismerősként köszönt vissza. Elmosolyodott. Ki hitte volna, hogy egy Csillagvárosban lévő lakásra egyszer majd úgy gondol, mint ami otthonos és meghitt?
Pedig az volt. Alekszej lakásában voltak, és a zömök, extrovertált kozmonauta felesége olyan mennyiségű ételt és ital halmozott eléjük, hogy az asztal kis híján összeroskadt a súly alatt.
Deke-et kellemes érzéssel töltötte el minden, ami eddig a pillanatig történt. A többi a jövő zenéje volt. A felkészülés gyakorlatilag véget ért. Már csak a hordozórakétákkal és az űrhajóval kapcsolatos ellenőrzőlisták elemeinek kipipálása volt hátra.
A hétszáz óra nyelvtanulástól zsongott az Apollo-Szojuz asztronautáinak a feje, aki nyelvtudása fokozatosan javult, végül már az orosz nyelv árnyalatait is megértették.
„Az kemény volt” – mesélte Deke. „Ki kellett hámozni a másik ember mondandójának lényegét. Washingtonban a fejesek azt akarták, hogy egy számítógépet használjunk, ami majd mindent lefordít nekünk. Ez marhaság volt. A számítógép nem ismeri a nüanszokat és az idiómákat. Ez olyan, mintha számítógéppel lefordíttatnánk egy régi angol kifejezést oroszra, amit gyerekkorunkban sokat hallhattunk. Tudják, erre gondolok: „A lélek ugyan készséges, de a test gyenge.” Tudják, mi lesz ebből, ha számítógépre bízzuk a fordítást? „A vodka erős, de a hús rohadt.” A gép nem végez túl jó munkát.”
Így aztán mindannyian végigküzdötték magukat a nyelvleckéken a hőn áhított cél érdekében: amikor a földkörüli pályán az űrhajósok az Apollo és a Szojuz között lebegnek majd, az oroszok angolul, az amerikaiak pedig oroszul beszéljenek egymással – még akkor is, ha Leonov és Kubaszov dől a nevetéstől Stafford oklahomai tájszólását hallva.
Még egy utolsó mérföldkőről kell említést tenni. Ez sehol nem szerepel a küldetés hivatalos dokumentumai között. Jóval a start előtt már erős baráti szálak fűzték őket egymáshoz. Igazából ezzel kezdődött a visszaszámlálás az Apollo-Szojuz útjára.
Alan Shepard Cape Canaveralon nem messze a tengerparttól állt, és bámulta az óceánt, ahol a hajnal első jeleként vérvörös kezdte félénken megfesteni a horizont alját. Ez még nem igazi hajnal volt – a világnak ez a részén még mindig éjszaka volt, és épp csak kezdte megadni magát a napkeltének. A horizonton bárányfelhők lekerekített hegycsúcsai magasodtak az óceán fölé, köd ülte meg a köztük lévő hasadékokat. Napsugarak áradtak szét az égbolton, és a vörös és narancsszín fénycsíkok egy újabb nap kezdetét jelezték. Alannek legutoljára Gus Grissom szuborbitális űrugrása előtt volt része ilyesmiben: az egy másik flordiai július volt –nagyon régen. Azon a reggelen a Cape Canaveralon összegyűlt tömeg meglepve tapasztalta, milyen gyorsan festi a hajnal egyre világosabbra a horizont hatalmas legyezőjét. A látvány emberek százait ejtette rabul, akik ekkor éljenzésben és tapsban törtek ki.
Alan tekintete most egy óriást övező hatalmas fényáron állapodott meg – az óriás pedig a méretes acélszerkezet tetején trónoló Saturn-1B rakéta volt – előbbi tette lehetővé az 1B kiszolgálását. A fényben úszó hatalmas rakétától távolabb, az űrközpont sötétbe burkolózó területein a természet már javában ébredezett. A reggeli felmelegedés következtében szellemszerű köd szállt a tájra: ott kavargott a pálmafák és a bokrok között, néhol megült, vagy finoman a központ behálózó csatornák és vízi utak fölött lebegett. Az űrközpont mindenhonnan látható volt, akárcsak az épületek, a közlekedési lámpák, az autóutak és a mozgó autók. Fényük átsejlett a ködön, színek és formák kaleidoszkópszerű egyvelegét hozva létre. A hajnal beköszöntött, ragyogása a szivárvány minden színével szórta tele a vidéket. Ahogy a Nap elkezdte magasba ívelő útját a keleti horizonton, a páraréteg teteje könnyed narancsszínben táncolt – egy hosszú pillanat erejéig az űrközpont valóságos fénykavalkádban fürdött.
A napkelte vetett véget a varázslatnak. Még a starttoronyra szegezett reflektorok fényei is csak a rakétaegyüttes közvetlen közelében érvényesültek.
Shepard jól megnézte magának a nagy hordozórakétát, és biccentett egyet. Ez Deke madárkája. Nincs más neve. Eljött a nagy nap, hogy az a férfi, akit Shepard a testvérének tekintett, megkezdje űrutazását az utolsó Apollo fedélzetén.
Alan lelke mélyén elégedetten nyugtázta, hogy Deke régóta várt nagy pillanata szinte karnyújtásnyira került. Mindent el akart követni annak érdekében, hogy megóvja Deke-et, bár azt is tudta, hogy ez meghaladja az erejét.
Deke-kel egészen speciális volt a kapcsolata, de egészen mostanáig kettejük közül csak Alannek sikerült elhagyni a Földet – kétségek között hagyva barátait és családját. Egészen eddig ők aggódtak érte, és nekik kellett felülkerekedni félelmeiken.
Az érzelmek hirtelen rohanták meg. Eluralkodott rajta a startfrász! Hetek óta be volt rezelve. Ismerős érzés volt – ahogy a visszaszámlálás menetét és az irányítócsapatot is jól ismerte: kivont kard gyanánt sétált körbe, készen arra, hogy a legkisebb hiba első jelére könyörtelenül lesújtson mindenre, ami nem működött tökéletesen. Nem tehetett semmit ellene: féltette Deke-et. Így aztán Alan ellenőrzött, vizsgálódott, embereket vont kérdőre, és mindenkit vizsgáztatott, akinek a legcsekélyebb köze volt a közelgő küldetéshez. Kész volt mindent megtenni azért, hogy Deke-nek és legénységének a lehető legbiztonságosabb űrrepülésben legyen része.
Mindent? Amire csak képes?
Megcsóválta a fejét. Igazából már nem volt beleszólása a dolgok menetébe. Ő már csak Alan Shepard volt, az első amerikai asztronauta. Nemrég – azután, hogy Deke űrrepülése sínre került – visszavonult a NASA-tól, és houstoni üzletemberként polgári életet kezdett.
A szabályok szerint már nem volt beleszólása itt semmibe. Nos, a pokolba vele. És a pokolba azokkal a szabályokkal is, amik előírják, hogy ki ellenőrizheti az előkészületeket. Akár többször is. Ha ő maga nem is sújthat le, és vonhatja felelősségre a slendriánul dolgozókat, ismer mindenkit, aki ezt megteheti. Hallgatni fognak rá, ebben biztos volt. Pontosan tudta, hogy képes segíteni, ahogy abban is biztos volt, hogy ezt meg is fogja tenni. Még akkor is, ha mindenki sorscsapásnak és nyűgnek tartja majd jelenlétét.
Ezért volt most itt, a startközpontban. És ha az eltökéltség, elhivatottság és a feltétlen optimizmus számít valamit, akkor Alan mindent latba vetett azért, hogy a Saturn-1B-t földkörüli pályára repítse.
Mosoly ült ki az arcára, amikor lehiggadt és rendezte gondolatait. A magabiztosság csodálatos érzése töltötte el. Hé, hiába hívják az asztronauták Deke-et „vénembernek” egymás között, Deke az elmúlt hónapokban teljesen kivirult: boldog volt, és úgy vigyorgott, mint egy gyerek, akit a Disney Worldbe visznek. Deke biztosította Alant arról, hogy minden rendben lesz. Jó nap lesz. Nagyszerű nap.
De csak délután. Előbb a Szojuz-19-en volt a sor, fedélzetén Alekszej Leonovval és Valerij Kubaszovval: a visszaszámlálás már javában folyt, Alan pedig nagy késztetést érzett arra, hogy visszasiessen a startközpontba, és figyelemmel kísérje a 14500 kilométerre lévő indítóálláson álló orosz rakétáról szóló tévéközvetítést.
1975. július 15-én a katonai titkosszolgálatok legjobb becslése szerint is olyan kétszázezer rakéta várakozott az Egyesült Államokban és a Szovjetunióban bevetésre készen. Közülük sok kicsi, vállról indítható fegyver volt. Másokat katonai járművekben, teherautókban tároltak. Megint mások a vadászgépek és bombázók szárnya alatt, vagy a bombakamrákban bújtak meg. Nagy erejű, bármikor bevethető rakéták százai utaztak az óceánok felszíne alatt a nukleáris tengeralattjárók fedélzetén. És, hogy teljes legyen a rettenetes fegyverarzenál, további rakéták ezrei várakoztak a silók mélyén - némelyek magassága egy tízemeletes házéval vetekedett, amiket több termonukleáris robbanófejjel szereltek fel.
De ezen a napon két rakéta fegyverzet helyett emberek szállítására készült. Ha minden jól megy, a Szojuz-19 – majd a nap hátralevő részben az amerikai rakéta, a Saturn-1B is – megkezdi útját, hogy aztán a két űrhajó találkozzon egymással a világűrben."
