"A Föld az értelem bölcsője, de nem lehet örökké bölcsőben élni" - mondta egyszer Ciolkovszkij. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"A zöld mezők, a hatalmas, megművelt területek és a városok sötétebb foltok voltak a felszínen, és onnan föntről nézve a nagy folyók szalagok módjára kanyarogtak a sötétzöld tájon. De az éjszaka nyűgözte csak le igazán. Deke már tudta, hogy amikor a Nap eltűnik mögöttük, és az éjszaka birodalmába érnek, minden teljesen megváltozik ahhoz képest, amit a napfényben látott. Az éj felfedte azt, ami nappal láthatatlan maradt. A városok szikrázó, sokszínű fényeikkel életre keltek, neonfények hada tette tündöklővé az utcákat, az épületeknek a kivilágított ablakok szabályos sora kölcsönzött formát: a színdús ragyogás ember alkotta oázisai voltak ezek, amit a reflektoroktól fénylő autópályák hosszú idegpályái kötöttek össze.
Deke számára jól kivehetőek voltak a városok körvonalai, és ha köd vagy vékony felhők ültek a városokra, reszketegen pislákolt a fényüket nagy területekre vetítették: tört fénnyel világító pontok voltak, ami a földkörüli pálya páholyából nézve sem volt semmi mással összekeverhető. Olajfúrótornyok és gázkutak lángja ragyogott a sötét sivatagokban. Az éjszaka láthatatlan erdőségek és dzsungelek hatalmas kiterjedésű területein már másféle fényeket lehetett látni, ahogy hatalmas lángok emésztették a fákat és a mezőket.
Egy lakott bolygóra utaló jelek kavarogtak, mozogtak, éltek odalenn. A jót vagy a rosszat nem lehetett megítélni az Apollo fedélzetéről, az egész bolygó nyitott könyv módjára ott feküdt Deke szemei előtt.
A viharok vagy az emberek által gyújtott tüzeken kívül voltak más fények is. Csöndes, varázslatos színek szálltak alá a sarkvidéki területek felől: az aurora borealis, a Föld atmoszférájának felső rétegeiben a Nap által elektromosan töltött részecskék. Másodpercek alatt akár a fél bolygót is eltakarták, zöld, vörös, sárga, narancs és kék színekben tündököltek, amit a létező legfinomabb ecsettel festettek az égre: fényük reszketeg önmagukba kanyargott, kavarodott.
De minden látnivaló közül a sötét atmoszférában azok a villanások ragadták magukkal leginkább, amiket korábban már látott – de mindig csak messze, magasan a feje fölött. Most izzó meteorok száguldottak át az atmoszférán, hullócsillagok, amiket ezúttal fölülről nézett!
A világűr szentjánosbogarai csíkokat húzva égtek el. Aztán elérkezett a pillanat, amit Deke sosem felejt el. Egy csoda részese lett, ami egy csapásra a sarkáig kitárta előtte a világűr kapuját.
Annyi meteor száguldott el, amennyit még soha korábban nem látott, a bolygóképződés és kozmikus ütközések ősi törmelékdarabkáit egymás után nyelte el a bolygó légköre.
Aztán jött valami, aminek pontos méretét nem tudta megbecsülni, de kétségkívül nagy, sőt hatalmas volt, és hatalmas sebességgel a Föld felé száguldott. A meteor a Föld felé rohant, de olyan szögben, ami miatt tovasiklott az atmoszféra tetején, szinte párhuzamosan a bolygó alant húzódó felszínével. Deke akkor pillantotta meg a betolakodót, amikor az elég mélyre merült a föld légóceánjába, és meghorzsolta a légkör szélét olyan sebességgel, amit Deke nem tudott megítélni. Csak annyit tudott, hogy egy robosztus test volt, amit a gravitáció hatalmas sebességre sarkallt.
A meteor belehasított a vékony légrétegbe, és a külseje abban a pillanatban égni kezdett: a Föld felé néző szélei felizzottak, és olyan volt, mintha egy óriási hegesztőpisztoly megőrült volna. Az atmoszféra tetején megpattant, felhajtóerőt kapott, mint egy lapos kő a tükörsima víz felületén. Deke lenyűgözve nézte, ahogy az égő betolakodó folytatta útját az atmoszféra mentén, majd tovaszáguldott. A levegő karmai közül kiszabadulva a még mindig égő meteor egy részecskékből és túlhevült gázokból álló ionizált csíkot húzott maga után. Most, hogy eltávolodott a földtől, messze magasra emelkedett, és eltűnt a Föld árnyékában. A napfény megvilágította az ionizált csíkot, a távozó test hátrahagyott nyomát, ami elég hosszú ideig megmaradt ahhoz, hogy Deke alaposan szemügyre vehesse, egészen addig, míg pislákolt és az utolsó kis felvillanással el nem tűnt a szeme elől.
Azt érezte, hogy nem szabad levenni tekintetét az ablakról. Tekintete követte a nyílegyenes ösvényt, amerre a mostanra már láthatatlanná váló naprendszeri vándor távozott. Deke merev tekintettel, pislogás nélkül saját galaxisának csillagainak fényét látta megszámlálhatatlan mennyiségben – csillagokat, amikről tudta, hogy kisebbek, mint a Nap, sokan közülük viszont jóval nagyobbak és intenzívebb energiájúak. A közös bennük, hogy mindannyian a papírforgóra emlékeztető Tejútrendszer tagjai, aminek Deke és bolygója egyetlen parányi alkotórésze volt csupán.
Alázatot és csodálatot érzett lelkében, és hálás volt a történtekért, amiért megadatott neki, hogy ilyet láthatott, és most már tisztán megelevenedett előtte a jövő. Az élet és az idő lényegére koncentrált. Megérteni, hogy az élet közönyös. Megérteni, hogy az idő csak az emberi agyban létezik. Hagyta, hogy a jövővel kapcsolatos gondolatai eluralkodjanak rajta. Ez a jövőkép részleteiben nem volt közelebbről megragadható, hanem egy konkrét útra korlátozódott. Odalenn az élet bőségszaruja. Az emberiség lemondott a csodákról az emberi faj fejlődése és növekedése érdekében, és felfelé, az ég felé fordította tekintetét, csillagokról és más világokról tűnődött.
Ez a világ volt az élet kezdete, jelene és vége. A Föld természeti kincsei korlátozottak. Energia- és élelmiszer.tartalékai, a tiszta légkör, a ősi vizei – mind-mind véges. És bármilyen korszak következzen is, a rövidlátó, nemtörődöm emberiség mérgezni, kínozni fogja és kihasználja majd.
Deke egy gondolatot képtelen volt kiverni a fejéből attól kezdve, hogy elolvasta Konsztyantin E. Ciolkovszkij, az orosz tudós és iskolai tanár századfordulón papírra vetett gondolatait: Ciolkovszkij elsőként vetítette előre az űrrepülés során alkalmazható rakéták lehetőségét. Egyszerű, de annál csodálatosabb megfogalmazással, Ciolkovszkij a jövőt közvetítette, és pontosan látta, mit kell tennie az emberi fajnak, és merre kell továbblépnie.
„A Föld az értelem bölcsője” – írta ez az autodidakta ember a jövőről - „de nem lehet örökké bölcsőben élni.”
Itt volt a bölcső. Ami véges. Ha Deke és az őt megelőző, valamint az utána következő asztronauták sikert érnek el, azzal az emberiség megtette első tétova lépéseit nem csak a közeli, hanem a távoli csillagok és az idegen napok körül keringő égitestek felé. Deke saját bolygójára szomorúsággal és reménnyel vegyes érzelmekkel nézett le, mivel tudta, hogy egy nap ez a Föld nevű bolygó elpusztul. Senki nem tudta, hogy ez pontosan mikor következik be, azzal viszont mindenki tisztában volt, hogy ez elkerülhetetlen.
Odalenn, a Föld Űrhajó fedélzetén az emberiség a korlátozott készleteket fékevesztett tempóban élte fel. A Nap túlzott tevékenysége folytán persze megtörténhet, hogy kiég a Föld – még mielőtt elfogynának a tartalékok, és a mezők sivataggá válnának. Esetleg instabillá válhat a Napunk belseje, és abbamarad energiatermelése, és a Föld megfagy. Mindegyik eshetőség az emberiség kipusztulását jelenti.
Most legalább, valamit tesznek az elkerülhetetlen jövő megelőzéséért. Az űrutazók eddig mást sem tettek – kezdve Gagarinnal Shepardig, Leonovtól Armstrongig, Deke-et is beleértve – mint egymásnak adták tovább a lángot, és tették ezt azért, nehogy az emberiség hosszú történelme egy szemvillanásnyi idő alatt véget érjen.
Hát, fejtegette magában, akármilyen rövid is lesz ez a szemvillanásnyi idő az emberi történelem egészéhez képest, ő megtette a dolgát.
Tudta, hogy egy napon az emberiség majd eljut messzi csillagokhoz, és megtelepedik távoli naprendszerek bolygóin, és akkor az emberi faj biztonságba kerül. Egy csillag felrobbanhat, és megsemmisíthet egy egész naprendszert, de ha az ember sok naprendszeren megveti a lábát – gondolta magában mosolyogva – akkor az élet megy tovább.
Ez mindazon embertársaink ajándéka a jövő nemzedékek számára, akik mindezt lehetővé tették: Shepard, Armstrong, Conrad, Grissom, Gagarin, Leonov, Stafford, Scott, Irwin, Young, Cernan, Glenn, Cooper, Schirra, Carpenter, és – még oly sokan. De ebből a felsorolásból egy nevet semmiképp sem szabad kifelejteni. Soha. Deke Slaytonét. Az asztronautáét."
