A Szojuz és az Apollo épp kezet fog egymással - ezekkel a szavakkal kommentálta Leonov az amerikai és szovjet űrhajó első dokkolását. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"„Látom a jelzőfényt az ablakban” – tudatta a rádión Leonov angolul.
„Kevesebb, mint öt méter a távolság…három méter…egy méter” – mondta Stafford oroszul, miközben az Apollo-t a Szojuzhoz közelítette.
A küldetés simán, a vártnál gyorsabban ment, és ezzel rácáfoltak a huhogókra, akik a közös amerikai-szovjet küldetést kivitelezhetetlennek tartották. Alig ötvenkét órával azután, hogy Leonov és Kubaszov felszállt Bajkonurból, Stafford, Slayton és Brand összekapcsolta a két űrhajót. Enyhén megremegett a két, 28 000 km/h sebességgel repülő jármű, és dokkoltak. „Megvan” – jelentette Stafford. „Szép munka, Tom” – felelte a Szojuz parancsnoka. „Szép mutatvány volt. A Szojuz és az Apollo épp kezet fog egymással.”
Abban a pillanatban új fejezet kezdődött a történelemben, ami az elkövetkező évszázadokra is hatással lesz. Világszerte milliók nézték izgatottan, sőt, lenyűgözve, ahogy az amerikai és orosz űrhajósok kinyitják űrhajóik ajtaját, és balett-előadás keretében elrugaszkodnak az egyik űrhajóból, és a súlytalanságban lebegve a másikba úsznak.
A tévénézők hitetlenkedve rázták a fejüket a három oroszul beszélő amerikai és a két angolul beszélő orosz űrhajós láttán, akik magasan a föld felett gratuláltak egymást, míg mélyen alattuk, a Földön a hidegháború átmenetileg szünetelt.
„Taváris” – kiáltott Stafford, miközben kezet fogott Leonovval. „Nagyon, nagyon boldog vagyok, hogy találkozunk. Hogysmint?” – kérdezte Leonov, miközben Staffordot és Slaytont a tradicionális medve-öleléssel üdvözölte. Aztán a Szojuz kabinjába úsztak, ahol Kubaszov köszöntötte őket. Az űrhajósok megajándékozták egymást, átadták egymásnak országaik zászlóit, emléklapok cseréltek gazdát. Leonov, aki egyúttal tehetséges művész is volt, átadta a felkészülés során az asztronautákról készített rajzait.
A Szojuzra látogató amerikaiak egy zöld fémasztal köré gyűltek az evéshez, és a küldetés sikerére almalével mondtak tósztot. Lakomájuk epersűrítményből, Roquefort-i sajtból, alma- és szilvadarabokból, tubusban tárolt borscsból állt, utóbbit a kozmonauták megtévesztésül vodka felirattal láttak el. Később, az Apollo fedélzetén a kozmonautákat burgonyalevessel, kenyérrel, újfent eperrel és grillezett steakkel kényeztették orosz társaikat. Az űrhajósok sosem voltak túl nagy véleménnyel a kosztról, és ez Leonov megjegyzésében is testet öltött: „Ahogy a filozófusok mondják, nem az étel miatt lesz jó az ebéd, hanem a társaság teszi azzá.”
Abban a negyvenhét órában, amíg a két űrhajó össze volt kapcsolódva, asztronauták és kozmonauták a maguk sajátos módján kölcsönös diplomáciai köröket futottak. Leonov elmondta, hogy a küldetést a hidegháború „enyhülése” tette lehetővé, ami Richard Nixon elnöksége alatt kezdődött. Az utazást úgy minősítette, mint ami „az első lépés a világűr felfedezésének végtelen útján.” Slayton arról beszélt, hogy a különböző országok űrhajósai a jövőben jobban megérthetik egymást. Gerald Ford elnök alig várta, hogy beszélhessen az Apollo fedélzetén lévő legénységgel, ami még mindig együtt volt az öt űrhajós. Deke Slaytont kérte a rádió közelébe, és egyenesen hozzá intézte szavait.
„A világ legidősebb újonc űrhajósaként van valamilyen tanácsa a fiatalok számára, akik jövőben szeretnének űrrepüléseken résztvenni?” – kérdezte az elnök.
Deke a rá jellemező pragmatikus stílusban válaszolt. A legjobb tanács, amit a világ fiataljai számára adhat – felelte – az, hogy „döntsék el, mihez akarnak kezdeni az életben, és ne adják fel, amíg el nem érik.”
Mielőtt az űrhajók ajtajait utoljára bezárták volna, a két parancsnok egy rövid búcsúceremóniára kerített sort a Szojuz fedélzetén. Mindkét legénységnél két alumíniumból és acélból készült emlékmedál egyik fele volt, ezeket most Stafford és Leonov egymáshoz illesztette. A Federation Aeronautique Internationale részére aláírtak négy dokumentumot – ez a szervezet hitelesíti a repülés és az űrrepülés terén elért eredményeket. Ezután kicsi, magvakat tartalmazó dobozkákat is átadott egymásnak a két legénység – az amerikaiak hibrid fehér lucfenyő magjait hozták magukkal, az oroszok pedig skót fenyő, szibériai vörösfenyő és Nordmann fenyő magvait adták át: ezeket a hazatérés után kellett elültetni. A Szovjetunióban ugyanis ősi szokás volt, hogy a vendég egy fát ültetett, ami az igaz barátságot jelentette. Ezt mindkét földi személyzet meg is tette: az amerikaiak Houston mellett, a Küldetésirányításnál, az oroszok pedig a Csillagvárosban.
Mindez szinte hihetetlen volt. Alan Shepard többször azon kapta magát, hogy lélegzetvisszafojtva figyeli az űrrepülés legkritikusabb pillanatait: a vad felszállást, a rakétafokozatok leválását, a pályára állást, majd a későbbi pályakorrekciókat, amik révén az Apollo a pályaszámításnak köszönhetően találkozott a Szojuzzal, és magát a dokkolást.
Ugyanakkor Alan figyelme gyorsan elterelődött a műszaki dolgokról. Deke-re gondolt, aki végre megmerítkezett a súlytalanság csodálatos élményében.
Lelki szemei előtt Deke-et látta, amint a mennyek szélén lebeg, nézi a Holdat, a bolygókat, a csillagokat vagy épp egész galaxisokat. Tudta, hogy Deke immár azon kevesek közé tartozik, akik abban a kiváltságban részesültek, hogy egyetlen pillantással gyönyörködhetnek az alattuk ragyogó Föld szépségében, ha pedig felemelik a fejüket az univerzum részének érezhetik magukat. Alan Shepard arcára mosoly ült ki. Tudta, hogy Deke Slayton számára ez a küldetés jelenti vágyai netovábbját.
A két űrhajó dokkolása a küldetésnek egészen eddig a pontjáig kizárólag az amerikai legénység attrakciója volt. Eljött az idő, hogy próbára tegyék az orosz űrtechnikát és a kozmonauták tudását. A két űrhajó különvált egymástól, ezután pedig az Apollo passzív szereplőként viselkedett. Leonov a Szojuz-19-et hihetetlen könnyedséggel irányította. Mintha bizony évek óta csak ilyen manővereket hajtott volna végre: tökéletesen egymásba illesztette a két űrhajót, és teljesen dokkolt.
Nem volt kérdéses, hogy egy esetleges vészhelyzetben mindkét ország képes kimenteni a magasan a Föld fölött keringő űrhajósokat. Alig pár éve még egy amerikai-szovjet közös űrrepülés elképzelhetetlennek tűnt. Most a két ország öt űrhajósa 225 kilométerrel a bolygó fölött egy nemzetközi űrhajó fedélzetén találkozott egymással, közös sajtótájékoztatókat tartottak az űrben, amit a Föld számos országából riporterek hada kísért figyelemmel.
Ez volt az Apollo-Szojuz öröksége és lényege. A világsajtó az űrkutatás új korszakáról beszélt. Ennél azonban többről volt szó. Az Apollo-Szojuz céljai és eredményei túlmutattak a műszaki vagy tudományos eredményeken.
A történelemben először két ellenséges, a világ legerősebb hadseregével rendelkező ország képviselői békében találkoztak egymással, és teljes összhangban működtek együtt, az általuk használt technikából pedig semmit sem titkoltak el a másik elől: ez volt ennek az űrrepülésnek a „sava-borsa”.
Később a két űrhajó végleg különvált. Deke Slayton ügyesen és biztos kézzel kezelte az Apollo segédhajtóműveit: elhátrált a Szojuz mellől, majd meghökkentő manővereket lejtett a szovjet hajó körül. Egy ideig a két űrhajó még egymás közelében maradt, majd fokozatosan eltávolodtak egymástól.
Mielőtt azonban ez megtörtént volna, Alekszej Leonov bejelentette: „Küldetés teljesítve.” Tom Stafford sem késlekedett a válasszal: „Szép mutatvány volt.” Az Apollo és a Szojuz ezután már külön utakon járt, és mindkét űrhajó fedélzetén egymástól függetlenül különböző kísérletekre kerített sort a legénységek.
Július 21-én – miután hat napot töltöttek a világűrben – Leonov és Kubaszov bekapcsolta űrhajójuk fékezőrakétáit, elhagyták földkörüli pályájukat, és megkezdték hazautazásukat a Földre. A szovjet televíziókamerák révén a világ elsőként nézhette végig élőben egy orosz űrhajó hazatérését: a Szojuz a felhős égből, egyetlen vörös-fehér színű ejtőernyőn himbálózva ereszkedett lefelé. Oroszország középső részének lapos, jellegtelen gabonamezői fölött két és fél méterre, a Szojuz begyújtotta a földet érést segítő fékezőrakétáit, amik puhává tették a landolást, és hatalmas porfelhőt vertek fel, ami rövid időre elnyelte az űrhajót.
Harminc percen belül egy helikopter landolt a Szojuz mellé, és a mentőszemélyzet gyorsan kinyitotta az ajtót. A kozmonauták mosolyogva léptek ki a kabinból, megölelték a mentőcsapat tagjait, és integettek az operatőröknek. Nem messze tőlük több száz emberből álló tömeg tapsolt és éljenzett, köztük helyi parasztok is voltak.
A még mindig földkörüli pályán keringő Apollo legénysége is megtapsolta őket. Stafford, Slayton és Brand arra kérte a Küldetésirányítást, hogy adják át Leonov és Kubaszov részére jókívánságaikat, és mondják meg nekik, mennyire örülnek annak, hogy biztonságosan földet értek. A Szojuz hazatért.
Az utolsó Apollo fedélzetén azonban volt még mit csinálni. Még három nap állt a legénység előtt, és még egy sor kísérletekre kellett sort keríteniük, mielőtt repülési tervük utolsó szakaszába léptek volna.
Az Alaszkai-öböl partjáról az éjszakai eget kémlelve a szórványos felhők között egy csillag mozgása látszott. Alig valamivel a horizont fölött jelent meg, az erős fényű, gombostűhegy méretű pont valószerűtlenül utazott a világ fölött.
A néma csöndben egyre közelebb ért, és ahogy egyre magasabbra kapaszkodott, úgy lett egyre fényesebb, ezután pedig ez a ragyogó, égi hírnök lustán szállt alá a bolygó délkeleti horizontja felé, Kanada irányába. Az űrhajó egyenesen a Lake Superior nyugati partjai felé tartott, ezúttal azonban az égboltot már nem éji sötét uralta, a vidék a hajnal sötétnarancsszín pírjában fürdött.
Deke Slayton az Apollo egyik ablakához úszott, majd egyik karjával és lábával megtámasztotta magát székében. Lefelé nézett, és még mindig lenyűgözte a fények játéka a horizonton, ami a Lake Superior hatalmas felületét narancsszínűre festette, majd gyorsan halvány karmazsinvörösbe ment át, hogy aztán felragyogjon, ahogy a Nap a világ peremén a magasba szökkent.
Gyakorlott szemével, ami hozzászokott ahhoz, hogy egész életében a magasból kutasson a földi táj jellegzetességei után, a tó déli partját Duluth szikrázó fényeivel vetette össze.
Most tekintetével a dél felé kígyózó Mississippi folyót követte, aminek szalagjai a hajnal fényében szikráztak. Azt a pontot kereste, ahol a Mississippi és a Wisconsin folyók egymásba futnak. Meg is lett. A hajnali fényben tisztán kivehető volt, ahogy a két folyó összeér egymással. Az ott kétséget kizáróan a még mindig éjszakai kivilágításban fürdő La Crosse volt. A 225 kilométeres magasságból, La Crosse-tól keletre látni lehetett Sparta városát is.
Ebből a magasságból összemosódott a dimbes-dombos vidéki táj Sparta alatt, a térképen alig nyolc kilométerre. Deke ezt a wisconsini mezőgazdasági területet mindenki másnál jobban ismerte. Az itt elterülő százhatvan hektáron töltötte gyerekkori éveit, egy olyan vidéken, ami szívbemarkolóan hasonlított arra a norvég tájra, ahonnan családja származott. De több mint egy évszázada már ez a földterület számított a családi fészeknek, ami most másodpercenként 8 kilométeres sebességgel száguldott el alatta. A kora reggeli napsütésben fürdő táj túl messze volt ahhoz, hogy ki lehessen venni az országutakat, és a két folyót kivételével semmilyen határvonal nem látszott, ahogy a Slayton család birtokát sem lehetett kivenni a magasból. Amit nem lehetett látni, az emlékeiből pótolta ki.
Aztán egy lélegzetvételnyi idő alatt a Föld körül száguldó űrhajó már messzire járt. Deke Slayton egyszerre két helyen érezte magát otthon. Odalenn, az emlékeiben örökké létező vidéken, és a közvetlen környzetében – annak az űrhajónak a fedélzetén, amire idestova tizenhat évet várt."
