"A földlakók páholyból követhették figyelemmel a fejleményeket, mivel az Apollo ablakán egy televíziókamera bámult kifelé, és közvetítette a fura, bogárszerű Szojuzt, amint a Nap fényében meglepő zöld színben tündökölt. Körülötte mindenhol csak a sötét világűr, alant pedig a Föld azúrkékje látszott." Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"A visszaszámlálás elérte a zérót. A Saturn-1B valósággal életre robbant. Heves lángok lövelltek ki, majd az indítóállás fölé emelkedtek. Pár másodperc múlva az asztronauták megtapasztalták, hogy hordozórakétájuk bizony nem a nyugodt és hatalmas Saturn-V. Az 1B egy dühös, köpködő, harapós szörnyeteg volt, ami alaposan összerázta emberekből álló szállítmányát.
A nagy hordozórakéta az indítóállásról felkapaszkodott az égbe, és Deke közben azt érezte, mintha wisconsini farmjának hepehupás földútján egy öreg kisteherautón ülve utazna. Nyolc hajtómű dolgozott teljes erőbedobással, a hangok és zajok kusza egyvelegét hozva létre – a hatalmas sebességgel pörgő turbópumpákból az üzemanyag nagy erővel végigzúdult a csöveken, a nagy nyomás miatt tompa puffanásokat lehetett hallani, és ez mind-mind hozzájárult ahhoz remegéshez, amitől az űrhajósok fogai egymáshoz koccantak, látásuk pedig elhomályosult.
Deke korábban hátradőlve akarta kiélvezni a földkörüli pályára vezető útja minden pillanatát. Ehelyett olyan érzése volt, mintha egy hosszú, gumiléggömb tetején egyensúlyozna, ami erős szelek közepette küzdi magát felfelé, és a legtetején ülő három asztronautát függőleges irányban, fel és lerázta, mindeközben pedig még forgott is. Olyan volt, mint amikor a vizes kutya megrázza magát, és közben a szerencsétlen állat a lábai összeroskadnak alatta – így jellemezte Deke a hajtóműves emelkedést. A Dr. Strangelove című filmből eszébe jutott az a részlet, amikor Slim Pickins szőrén üli meg a B-52-esről ledobott atombombát: Deke próbált kitartani, és elrejteni sarkantyúit az ülése alatt.
Újabb kaland várt rájuk, amikor maximális aerodinamikai nyomás érte az űrhajót: hatalmas erők facsarták és rázták össze a Saturn-1B-t. A rakéta és a tetején lévő Apollo egész testében remegett. Aztán hirtelen elhagyták a Max-Q-t, és úgy száguldottak felfelé, mint egy ijedt kisnyuszi. Amikor elérték a szuperszonikus sebességet, egycsapásra megszűnt a hajtómű dübörgése és a rakéta mellett elszáguldó levegő magas, vékony hangú süvöltése.
Bár a start pillanatában tapasztalt zajok enyhültek, a hordozórakéta tompa nyögésekkel és recsegéssel panaszkodott, mint egy öreg fahajó, amit a megvadult tenger kénye-kedve szerint dobál. Végül az első rakétafokozat üzemanyaga elfogyott. Egy röpke pillanat erejéig a morgások, recsegések, a remegés, a rázkódás és minden más kellemetlen körülmény véget ért.
De csak egy pillanatra. Robbanótöltetek szakították szét a két fokozatot, ami olyan volt, mintha egy mozdonyt zúdítanának le a magasból egy sziklás lejtőn. A második fokozat begyújtott, és célbavette azt a parányi, fánknagyságú lyukat az űrben, amin át kell jutniuk, hogy elérjék tervezett pályájukat. A kátyús földutat már rég maguk mögött hagyták, és pár másodperc múlva megkezdték földkörüli utazásukat.
„Imádom” – kiabálta Slayton. „Imádom, az isten verje meg. Haver, ez megérte, hogy tizenhat évet várjak rá.”
„Tetszett, ugye, Deke?” – vigyorgott Stafford.
„Legszívesebben naponta megismételném ezt az utazást” – mondta nevetve az ötvenegy éves újonc asztronauta, és karját győzedelmesen a magasba lendítette. Aztán hirtelen már meg is érkeztek. Súlytalanság! És Deke érezhette. Érezte azt a csodálatos érzést, hogy megszabadult kilóitól, és teste olyan könnyű lett, mint egy hópihe.
„Juhééé!” – kiáltotta Deke. „Ez állati. Még sosem éreztem magam ennyire szabadnak.”
Stafford és Brand nevetett, és mindannyian kiélvezték ezt a mámorító pillanatot, amire ez az ember olyan sokat várt. Gyorsan levetették szkafandereiket, beöltöztek fedélzeti kezeslábasukba, és átadták magukat a súlytalan repülés okozta komfortnak.
Az Apollo-legénység levált az elhasznált rakétafokozatról, szembe fordult vele, hogy aztán dokkolóegységet kiemelje a kiürült rakétafokozat tetején lévő parkolóhelyéről (ahogy ez a holdutazások esetében a holdkomppal is történt). Manőverező segédhajtóműveikkel eltávolodtak a hordozórakétáról, és elkezdték pályájukat a rájuk váró orosz hajó pályájához igazítani.
Vance Brand a Szojuz rádiófrekvenciájára kapcsolt: „Mü nakhoditszja na orbite!” Pályán vagyunk!
Ezután Deke oroszul üzent a másik legénységnek. „Szojuz, itt az Apollo. Milyen a vétel?”
Kubaszov angolul válaszolt. „Nagyon jó. Helló mindenki.”
„Helló, Valerij” – felelte Slayton. „Hogysmint? Szép napot, Valerij.”
„Hogysmint? Szép napot!” – válaszolta Kubaszov.
„Kiválóan!” – kiáltotta Deke. „Nagyon boldog vagyok. Jó reggelt.”
Ezután Leonov hangja szólalt meg. „Apollo, itt a Szojuz. Milyen a vétel?”
„Alekszej, tökéletesen hallak” – felelte Deke.
„Tiszta a vétel” – erősítette meg Leonov.
„Remek” – mondta Slayton, aki anyanyelvén sem a legbőbeszédűbb pilóták közé tartozott. Oroszul folytatott párbeszédét esetlen vergődésnek érezte. De ki a fenét érdekelt ez most? Elvégre megcsinálta! Földkörüli pályán volt!
Eljött az ideje, hogy megkezdődjön az üldözés. Az Apollo legénysége végrehajtotta az első manővereket, amik révén két nap alatt utolérik a Szojuzt egy égi fogócska keretében. Alacsonyabb pályán körözve, és pontos pályakorrekciókkal, az Apollo fokozatosan beérte az orosz hajót, és július 17-én a két űrhajó a franciországi Metz városa fölött impozáns földkörüli balettet hajtott végre: megkerülték egymást, majd a két űrhajó egymás közelébe ért. A földlakók páholyból követhették figyelemmel a fejleményeket, mivel az Apollo ablakán egy televíziókamera bámult kifelé, és közvetítette a fura, bogárszerű Szojuzt, amint a Nap fényében meglepő zöld színben tündökölt. Körülötte mindenhol csak a sötét világűr, alant pedig a Föld azúrkékje látszott."
