MoonShot

Az oroszok első űrsétája után a küldetés szokatlan véget ért: az űrhajó két fenyőfa közé szorult, és foglyul ejtette a kozmonautákat. Itt is éjszakáztak. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra: "Leonov Beljajev felé biccentett. Ellenőrizték az eltelt időt és a műszereket. Egy ideje már tiszta oxigént lélegeztek be. „Most már kiürült belőlünk az összes nitrogén” – mondta Pavel I. Beljajev, a Gyémánt (Voszhod-II) parancsnoka a társának. „Készen állok” – biccentett Alekszej A. Leonov.
Rövid idő múlva szkafanderüket teljes nyomás alá helyezték, így készült fel a két férfi egy esetleges vészhelyzetre.
Leonov kicsatolta magát, és hátizsákját Beljajev felé fordította, aki ellenőrizte. Leonov számára egy akkucsomag biztosította az áramot, lélegezni a szintén szkafanderében lévő oxigénpalackokból tudott. Egy nagy zsilipkamra nyúlt ki az űrhajó egyik oldalán. Leonov odalebegett, majd maga mögött lezárta az ajtót. Most megszüntette a túlnyomást a zsilipkamrában, és egy biztonsági pányvát rögzített a belsejéhez. Amikor a műszerek zéró nyomást mutattak, kinyitotta a felső ajtót – ez egyenesen a világűrre nyílt.
Leonov odaúszott, és finoman átpasszírozta magát a kijáraton. „Úton vagyok kifelé” – mondta a rádión Beljajevnek. Izgatott parancsnoka ezt a Moszkva környékén lévő küldetésirányítás részére továbbította: „Ebben a pillanatban” – mondta leplezetlen örömmel – „egy ember lebeg szabadon a világűrben.”

Az első emberszatellit a Voszhodtól tovalibegett, lassan megfordult és bukfencezett a súlytalanságban, lenyűgözve a Föld látványától. Körbefordult, hogy belenézzen a „vakító fényárba, ami olyan volt, mint egy hegesztés ívfénye.” Finoman meghúzta mentőkötelét és a Voszhod teste felé lendült. Gyorsan kinyújtotta a kezét, hogy irányítsa mozgását, és bukdácsolni kezdett. A világűr vákuumában és a súlytalanságban megtapasztalt valamit a hatás-ellenhatás szeszélyes erőiről. A zsilipkamra tetejére erősített kis kamera rögzítette a mosolygó arcú, nevető kozmonautát, amint ott fickándozott az emberiség első űrsétáján – a Gyémánt 1965. március 18-i küldetésén.
A küldetési terv értelmében 10 perc volt az űrsétára. Ez alatt a tíz perc alatt közel ötezer kilométeres távot tett meg a szovjet Légierő harminc éves alezredese, ez a tapasztalt ejtőernyős, vadászpilóta, atléta, aki most, lebegve forgolódott, és tárta szét elragadtatva a karjait. Kétszáz kilométerrel alatta a Föld 28 000 km/h sebességgel forgott.
„Nem féltem” – mondta később. „Csak a végtelen teret és az univerzum határtalan mélységét éreztem.”Tíz perc múlva még egy utolsó pillantást vetett az alant forgó gyönyörű bolygóra, majd lábaival előre becsúszott a zsilipkamrába. Beszorult a nyílásba. A percek rohantak, és Beljajev figyelmeztette, hogy kezd kifogyni az oxigénből. Leonov lassan vette a levegőt, mélyeket lélegzett, és koncentrált. Megtalálta a problémát. A szkafandere kitágult, és beszorult esett, mint egy dugó a palackba. Lassan és óvatosan csökkentette a szkafander nyomását, és hatalmas erejével visszapréselte magát a zsilipkamrába. Miután kinyitotta a zsilip belső ajtaját, betuszakolta magát a kabinba. Beljajev az ülésébe húzta, becsatolta hevedereit. Aztán közösen ellenőrizték a belső ajtót. „Hadd menjen” – mondta Beljajev. A műszerfallal foglalatoskodtak, majd a zsilipkamra levált, és eltávolodott a Gyémánt mellől.
Az első űrséta már történelem volt. Beljajev alaposan megnézte Leonovot. „Olyan, mint aki épp most született újjá, egy ember, aki épp most tért vissza egy másik világból.” Izgatottan rávágott Leonov vállára, és azt kiáltotta: „Mologyec!”
Hangját hallgatták az irányítóközpontban is. „Nagy szám volt!” – Beljajev kiáltását hallva az irányítók ujjongásban és tapsban törtek ki.

Miközben a világ ezzel az új, látványos szovjet űrbeli sikerrel volt elfoglalva, a Gyémánt küldetése hirtelen baljós fordulatot vett, ezzel egy újabb klasszikus példával szolgált arra, mennyi minden elromolhat egy rövid küldetés során.
A baj az űrsétát követő napon jelentkezett, amikor elérkezett a fékezőrakéták gyújtásának ideje, a földre való visszatérés kezdete. Az automata stabilizáló rendszer elromlott, Beljajev és Leonov a megfelelő vészhelyzeti forgatókönyvet vette elő, majd Beljajev átvette az űrhajó fölött a manuális irányítást. Ez időbe telt, és egy földkörüli keringéssel később kerülhetett sor a fékezőrakéták gyújtására. Azután, hogy a parancsnok végül beindította a rakétákat, elképesztő teljesítménnyel vezette át a hajót a légkörbelépés szívszorító folyamatán. De az extra keringés miatt közel 1600 kilométerrel keletebbre érkeztek tervezett leszállóhelyüktől, ahol a mentőalakulatok eredetileg várták őket.
Emellett az űrhajó további kétszáz méterrel messzebb repült. A két kozmonautának ugyanis el kellett hagynia ülését a műszerek és a beállítások ellenőrzése érdekében, amikor a fékezőgyújtáshoz megfelelő helyzetbe állították az űrhajót. Ez nem okozott volna gondot, ha az automata helyzetszabályzó még mindig működött volna.
De nem működött, és mozgolódásukkal enyhén megváltoztatták a Gyémánt tömegközéppontját. Az űrhajó Perm közelében, az Ural-hegység sűrű erdeibe érkezett. A Gyémántot nem szerelték fel a Vosztokban használt katapultülésekkel, és a legénységre számára sem voltak ejtőernyők a fedélzeten. Egyedül az űrhajó rendelkezett ejtőernyőkkel.
A kozmonauták űrhajójuk foglyai voltak, és itt is maradtak, amíg a földet érés előtt használatos fékezőrakéták röviddel a landolás előtt be nem gyújtottak.

A hivatalos hírek szerint a Gyémánt nagy hóba érkezett, pedig igazából egy erdőbe zuhant, és két nagy fenyőfa közé ékelődött be.
Leonov és Beljajev a Voszhodban ragadt, mivel az ajtót képtelenek voltak kinyitni. A fagyos éjszakában a kabin ventilátorai teljes erővel működtek, az elektromos rendszer ugyanis olyan hevenyészett volt, hogy a kozmonauták nem tudták kikapcsolni azokat. Ironikus módon fűteni sem lehetett addig, amíg a hűtőventilátorok lapátjai forogtak.
 
Egy mentőhelikopter két és fél órával a landolás után ért a helyszínre, és a moszkvai hivatalos források nagy megkönnyebbülésüket fejezték ki amiatt, hogy az incidens rövidesen véget ér. De a mély hó és a sűrű erdőtakaró miatt a helikopter nem tudott leszállni.
A személyzet meleg ruhákat dobott le a hidegtől reszkető kozmonautáknak, de a ruhák fennakadtak a magasabb ágakon, ahol a kozmonauták nem érhették el őket: még akkor sem tudták volna összeszedni, ha a kapszula közvetlen közelébe pottyannak: a kozmonautákat túszul ejtette saját az űrhajójuk.

Így aztán a ruhák a fák magasabb ágain maradtak, a Gyémánt pedig továbbra is a két fenyőfa között, így a kozmonautáknak át kellett vészelniük egy fagyos éjszakát. Másnap reggel egy mentőcsapat síléceken behatolt a sűrű permi erdőbe, kiszabadították az űrhajót a fák fogságából, majd kiengedték a kozmonautákat éjszakai börtönükből. A meleg étel és a ruhák rövidesen megtették hatásukat: Leonov és Beljajev síléceken tette meg az erdőtől a rájuk váró helikopterig vezető utat.
Most, amikor már biztos volt, hogy a két kozmonauta úton van Moszkva felé, a szovjet hatóságok pozitív ívet igyekeztek adni a küldetésnek, és a történelem első űrsétájának jelentőségét hangsúlyozták, miközben elbagatellizálták a kijelölt leszállóhely túlrepülésének problematikáját, valamint az erdőben töltött ijesztő éjszakát. Egy kormányszóvivő megmagyarázta az oroszoknak és a világnak, hogy az űrsétát tökéletesíteni kell, mielőtt nagy űrállomások épülhetnének földkörüli pályán. „De” – tette hozzá – „az előttünk álló cél a Hold.” Ez egyértelműen jelezte a szovjetek szándékait: az Apollo előtt akarnak eljutni a Holdhoz.

Ez a figyelmeztetés és az űrséta felélénkítette az amerikaiakat. Leonov űrsétája kétséget kizáróan bebizonyította a szovjetek űrbeli fölényét. A NASA részéről Chris Kraft dicséretes őszinteséggel gratulált az oroszoknak, és beismerte az amerikai közvélemény előtt, hogy az űrséta „hatalmas meglepetés volt, és teljesen felkészületlenül ért minket mindössze öt nappal az első Gemini-küldetés előtt.”
Az sem segített, hogy az oroszok telekürtölték a világot azzal, hogy az új Voszhod-űrhajó három embert is képes a világűrbe juttatni. Kiemelték, hogy az amerikaiak leghamarabb négy év múlva lesznek képesek háromfős legénységet felküldeni egy űrhajó fedélzetén. A Pravda címlapján a „Bocsánat, Apollo!” címmel közölt egy cikket, ami a NASA-t gúnyolta azzal a megjegyzéssel, hogy a két ország közti különbség „nemhogy csökkenne, de még nő is… Az úgynevezett piacgazdaság képtelen felvenni a versenyt a szocializmussal egy olyan bonyolult és modern szakterületen, amilyen az űrkutatás.”

Kétségtelen, hogy ez az oroszok nagy pillanata volt, és a jövő illetően Washingtonban még több aggodalomra adott volna okot, ha tudják, hogy Pavel Beljajev kozmonauta röviddel visszatérése után megkezdte felkészülését a Hold megkerülésére, amit két és fél éven belül, 1967-ben kívántak megvalósítani. Arról sem volt tudomásuk, hogy Alekszej Leonov szintén a kozmonautáknak abba a csoportjába került, akiket a holdutazásra képeztek ki, és ő lett a parancsnoka annak a küldetésnek is. Amerikának mit sem tudott arról, hogy Leonov és Oleg Makarov került a Holdat megkerülő első, kéttagú legénységbe.
De az Egyesült Államok nem tétlenkedett. Többé már nem csetlett-botlott a világűrben, űrprogramja egyre nagyobb lendületet vett, és magasabb fokozatba kapcsolt. Amerika tudta, mit kell tennie, és az ütemezés reális alapokon nyugodott – függetlenül attól, hogy mennyi energiát emészt majd fel a megvalósítása.

A Gemini-programon volt a sor – ez jelentette a hidat a Mercury-program szárnypróbálgatásai és az Apollo-program között. Wernher von Braun és csapata pedig kivárja a Gemini-programot. Ez idő alatt az Apollo rakétaszörnyetegét tökéletesítették: egyrészt a Saturn-I-et a háromfős legénységből álló űrhajó földkörüli tesztjeihez, illetve a Saturn-V nevű gigászt, ami asztronautákat juttat majd a Holdra. Kaliforniában a North American Aviation az űrhajó fejlesztésén és megépítésén dolgozott. Amerika számára a kocka el volt vetve."

Alan Shepard, az első amerikai asztronauta épp a Gemini-program első küldetésére készült, amikor forogni kezdett vele a világ. Ménière-szindrómája volt. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"A NASA 1963. májusában megpróbált a lehető legtöbbet profitálni az utolsó Mercury-küldetésből, amikor Gordon Cooper több mint harmincnégy óráig száguldozott a Föld körül. De bármennyit is magasztalták Gordo fantasztikus teljesítményét, a közvéleményt nem lehetett meggyőzni arról, hogy Amerika elkezdett felzárkózni az oroszokhoz.
A számok önmagukért beszéltek, és amíg a NASA az Emberes Űrhajó Központ építésével volt elfoglalva, az oroszok folytatták űrrepüléseiket, és bebizonyították, hogy PR-ügyekben gyorsabban tanulnak.
Június 14-én, mindössze egy hónappal azután, hogy Cooper szívet melengető küldetése véget ért, az oroszok pályára küldték a Vosztok-V-öt – a Sólymot – Valerij F. Bikovszkij alezredessel a fedélzetén. A kozmonauta több mint 119 órát töltött pályán, amivel megdöbbentette a meglepett közvéleményt.
De még Bikovszkij űrrepülését is leszorította a címlapokról, amikor két nap múlva a Vosztok-VI – Sirály – felszállt a bajkonuri indítóállásról. Bikovszkij, aki ekkor még mindig földkörüli pályán volt, a startközpontra nézve látta, ahogy a szovjet hordozórakéta a Sirályt pályára emeli – egy nővel a fedélzetén.
Valentyina V. Tyereskova volt az első nő, aki belépett ebbe a mindezidáig férfiak uralta közegbe, és közel 71 órát töltött el odafenn.
Washingtonban az eget ostromló oroszok teljesítménye Kennedy elnök számára sürgető felszólítás volt: „Az Isten szerelmére, csinálj valamit!”

1963. november 16-án John Kennedy eleget tett stábja kérésének, és Cape Canaveralra látogatott, hogy személyesen tekintse meg a Légierő startközpontját, és az épülő nagy holdbázist a szomszédos Merritt-szigeten.
Kennedy Dr. Wernher von Braunt kérdezgette, aki leplezetlen büszkeséggel beszélt a hatalmas Saturn-I hordozórakétáról, amit épp az első tesztrepülésére készítettek elő. 1961 októberében már elstartolt a Saturn-I a maga 5 900 000 N tolóerejével, amivel 17 000 kg rakományt lesz képes pályára állítani. Ezzel a rakétákat illetően az Egyesült Államok behozza lemaradását a Szovjetunióval szemben.
Kennedy von Braun után Gus Grissom és Gordon Cooper asztronauták társaságban egy helikopterre szállt, utóbbiak pedig rendíthetetlen lelkesedéssel és büszkeséggel mutatták meg neki az épülő holdkikötő főbb pontjait, ahol egy nap majd a Saturn-V nevű szörnyeteg áll az indítóálláson. Itt az Apollo-program minden egyes nappal kézzelfoghatóbbá vált.
John F. Kennedy nem érte meg az amerikaiak holdutazását. Hat nappal azután, hogy megtekintette az Apollo-program startkörzetét, az Egyesült Államok elnöke egy merénylő golyójának esett áldozatul egy dallasi autós parádén.
Amerikát sokkolták a történtek, és döbbent bénaság lett úrrá rajta. Az egész országot megrendítette Kennedy elvesztése, és a Cape Canaveralon dolgozó munkások is gyászolták azt az embert, aki Amerikát elindította a Hold felé vezető úton.

1963. végén bizonytalanság lengte körül az amerikai űrprogramot. Halott volt a NASA legnagyobb támogatója. Fura apátia telepedett az amerikai és az orosz emberes űrprogramokra. A Mercury és a Vosztok utolsó repülésével egy korszak véget ért, és több mint egy évnek el kellett telnie ahhoz, hogy ismét emberek legyenek földkörüli pályán. Elérkezett az átértékelés, az átszervezés és a jövőre vonatkozó új vállalások ideje.
Lyndon Johnson és Jim Webb nem tétlenkedett, és továbbra is kitartott amellett, hogy Amerika űrprogramját folytatni kell.
A Hold! A Hold volt a cél. Persze, könnyebb ezt mondani, mint megcsinálni, de most már legalább az eddig szerzett jelentős tapasztalatok birtokában a NASA vezetői és a mérnökök meghatározhatták a rájuk váró legkritikusabb műszaki kihívásokat, amiket még le kellett küzdeniük.
A jövő űrhajóinak többet kellett tenniük annál, hogy képesek tengelyük körül forogni a légkörbelépés során, és fix földkörüli pályájukon csak bukfencezni tudnak. Ez rendben volt a korlátozott Mercury-program esetében, amikor az volt a kérdés, hogy az ember képes-e egyáltalán életben maradni és dolgozni a világűrben. De most húsba markolóan egyértelművé vált, hogy az űrben a manőverezhetőség az új szent Grál, amit meg kell szerezni.
Ezért jött létre a Gemini-program, ami egy négy tonnás, kétfős legénységgel repülő űrhajót jelentett, ami az űrben teljesen szabadon és megbízhatóan képes közlekedni. Ez már az Apollo-programjának problémáira keres válaszokat a jövő legénységgel a fedélzetén repülő holdűrhajói számára, amik egyelőre még csak a tervezőasztalon léteztek.
A Gemini-program küldetésein részt vevő asztronauta „ikerpároknak” a holdutazáshoz szükséges valamennyi kulcsfontosságú technikát ki kellett munkálniuk: ilyen volt az űrrandevú egy másik űrhajóval, a dokkolás, a huzamosabb ideig tartó küldetés, valamint az űrséta.
Két legénység néküli Gemini-űrhajó dübörgött földkörüli pályára egy-egy Titan-II hordozórakéta tetején, és nagyon sikeres küldetést hajtottak végre. A NASA úgy tekintette, hogy az új űrhajó készen áll első útjára immár emberekkel a fedélzetén; az első startot 1965 kora tavaszára tűzték ki.

Deke Slayton azt gondolta, hogy a Gemini tesztútjának kritikus, kosztümös főpróbáját a legjobbra kell bízni, és gondolkodás nélkül Alan Shepardot választotta ki a feladatra, hogy a Gemini-programot is vele kezdődjön, és ő mutasson irányt a többieknek. Másodpilótának Tom Staffordot szánta, aki így az asztronauták második körben kiválasztott csoportjából elsőként vehetne részt egy konkrét küldetésen. Deke a tartaléklegénységgel a Mercury-ban használt forgatókönyvet követte: Gus Grissom lett a parancsnok, és John Young – szintén Stafford csoportjából – a másodpilóta. Ideje volt, hogy az újoncok is kivegyék részüket a küldetésekből.
Az előkészületek hat hétig olajozottan mentek, míg nem Alan Shepard egy reggel hányingerre ébredt.
Alan Deke Slaytonnak elmesélte, mi történt vele. Nem köntörfalazott. „Deke, annyira szédültem, hogy elestem! Az egész szoba forgott velem, és egyszer csak lenn találtam magam a padlón. A falnak támaszkodva álltam fel, és abban a pillanatban olyan beteg lettem, hogy hánynom kellett. Azon gondolkodtam, hogy Uramisten, mi a fenét ittam én az este? Bármi is volt, pokoli keménynek kellett lennie. De hát semmi ilyet nem ittam.”
Shepardnek ezután napig semmi baja nem volt, és precízen dolgozott: úgy tűnt, hogy a történtek egyszer s mindenkorra elmúltak. Aztán az ötödik napon ismét szédülés fogta el és hányni kezdett. A szoba őrült vitustáncot járt körülötte. Bal füle borzalmasan csöngött. Aztán elmúlt.
Majd ismét visszatért, és ez jó párszor megismétlődött. Alan tudta, hogy valami nagyon-nagyon nem stimmel nála. A repülőorvosokhoz fordult.
„Súlyos probléma van a bal oldali belső fülével” – mondta végül az orvos egy alapos kivizsgálást követően. „Úgynevezett Ménière-szindrómában szenved.”
„Mi a fene az?” – kérdezett vissza Alan.
„Egyes A-típusú személyiséggel rendelkező emberek esetében szokott előjönni ez a probléma: ők hiperaktívak, motiváltak és nagyon versengőek” – felelte az orvos. „A belső fülben a folyadék nyomása megnő, ami a mozgás érzékelésért felelős félkörös ívjáratokat elképesztően érzékennyé teszi. Ez tájékozódásbeli problémákat, szédülést és hányingert okoz. Ez a helyzet magával. Emellett glaukómája is van, szemgolyóiban megnőtt a nyomás. Ez egy újabb jele annak, hogy hiperszemélyisége van.”

Alan türelmesen végighallgatta a diagnózist, de türelme egy pillanat alatt elszállt. „Ne hablatyoljon itt nekem összevissza” – mondta mérgesen. „Én egy egyszerű vadászpilóta vagyok. Uramisten…” Feszült csönd következett, és hirtelen nyilvánvalóvá vált számára, hogy az imént hallottak azt jelentik, hogy elveszti a Gemini parancsnoki posztját.
Igaza lett. A NASA orvosaiból álló bizottság letépte szárnyait, és hirtelen a pálya szélén, a kispadon találta magát Deke társaságában.
„Nézze, Alan” – mondta az egyik orvos barátian. „Jelenlegi tudásunk szerint az állapotán műtéti úton nem lehet változtatni, de van némi esély, olyan húsz százalék körüli, hogy a betegsége magától elmúlik, és meggyógyul. Mindezt kezelés nélkül. És az a gyógyszer, amit felírtunk Önnek, növeli az esélyeit.”
„Mennyivel?”
„Némileg.”
„Mennyit javulnak az esélyeim, a fene egye meg!”
„Enyhén.”
Alan megsemmisülten ült le Deke-kel szemben, hogy őszintén átbeszéljék a dolgokat. „Deke, mi a fenéhez kezdjek én most? Hagyjak itt mindent? Lépjek le? Megvolt a dicső pillanatom, ha azt egyáltalán annak lehet nevezni, de pokoli távol áll tőlem, hogy beérjem ennyivel. Valami éget odabenn, mélyen és ellentmondást nem tűrően, és egy hang azt súgja, hogy újra repülnöm kell, ne hagyjam abba, és egy nap elrepülhetek egészen a Holdig. Haver, ugye te most már több mint két éve nem repülhetsz? Mennyi esélyed van arra, hogy ez valaha megváltozzon? És nekem?”

Deke kivárt a válasszal. A barátja, pilótatársa ült vele szemben – a fenébe is: az első amerikai, aki az űrben járt – és tudta, milyen kínokat él át most Alan Shepard. Végül Deke vontatottan ezt mondta: „Figyelj rám, Al. Beszéltem az orvosokkal. Szerintük van esély rá, és nem is kevés, hogy visszatérhess. Hogy ismét repülhess. Azt is mondták, hogy összehasonlíthatatlanul jobbak az esélyeid, mint nekem. Amíg rendbe nem jössz, maradj velünk. Van egy állásom a számodra. Gyógyulás közben segíthetnéd a munkámat. Rövidesen egy új munkakörbe kerülök, én leszek a legénységműveletiek főnöke. Ennek során az Asztronauta Irodát is nekem kell majd felügyelnem. Szükségem van valakire, aki közvetlenül irányítja az irodát, helyettesít engem és együtt tud dolgozni velem. Ezzel az események sűrűjében maradhatsz, én pedig a lehető legjobb munkatársra teszek szert. Mit gondolsz?”
Shepard az ajkába harapott. Jól hangzott, de –
„Az Istenért, Deke, nem tudom elég jó leszek-e arra, hogy az asztronautákat pátyolgassam. Te ezt született profiként csináltad. Na, de én? Én más történet vagyok. Borzalmasan kemény dolog lesz lekísérni a legénységet a Cape-re, megpaskolgatni őket, majd végignézni, ahogy felszállnak. Ez bárkit kicsinálna belülről.”
„Igen? Valóban kemény lesz. De a fene egye meg, te is kemény vagy – morogta Deke. „Mindketten kemények vagyunk, és nem hiszem, hogy számunkra véget ért a történet. Számomra biztosan nem. Ki akarok jutni a világűrbe, Al. Ott tartom a lábam az ajtónyílásban, és a tiednek is az enyém mellett a helye.”
Shepard elmosolyodott. „Annyira akarok újra repülni. És ha így nyitva tudjuk tartani azt az ajtót – ja, akkor ezt teszem” – mondta, és ezzel lábát Deke-é mellé csúsztatta.
A két egymás mellett lévő láb láttán visszatért a régi mosoly Deke arcára. „Tarts ki mellettem, tengerész” – kacsintott Alanre. „Majd kifundáljuk, hogyan jussunk ki a világűrbe.”
„Rendben, Légierő” – nevetett Alan. „Nem vagy egyedül.”
Évekbe telik majd. Sok-sok évbe. De Alan és Deke végül valóban eljut a világűrbe."

A NASA houstoni központjának otthont adó ezer hektáros földterületet 99 évre kapta meg az űrügynökség, de a döntést hatalmas politikai mutyi előzte meg. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"A NASA Emberes Űrhajó Központ új lakhelyének kiválasztása egy lovasroham eleganciájával történt. Jeb Stuart sem csinálhatta volna mesteribben a dolgot azoknál a washingtoni berkekben járatos politikusoknál, akik a politika útvesztőjében bolyongva próbáltak mindent elkövetni azért, hogy a Houstontól negyven kilométerrel délre fekvő terület legyen a befutó.
Bob Gilruth, a korábbi Space Task Group igazgatója kapta meg az új központ vezetését is, és olyan helyet akart kiválasztani a központ számára, aminek semmi köze nincs Houstonhoz, vagy bármi máshoz. Azt akarta, hogy minden Langley-be kerüljön, hiszen a Chesapeake Öbölnél az egész világon nem létezett jobb hely a vitorlázáshoz. Ő és emberei nagy része már a régi NACA-s korszaktól kezdve a Langley Fielden éltek, és szükségtelennek tartotta, hogy minden mérnök és technikus az ország másik felébe költözzön.
Langleyben azonban egész egyszerűen nem volt elég hely az Apollo-program megvalósításához szükséges hatalmas léptékű növekedéshez – ez az ambiciózus program kívánt amerikaiakat juttatni a Holdra. Nem volt hely az egyre népesebb asztronauta-csapat számára, de nem fértek el a kiképzésükhöz szükséges berendezések és a nagy irányítóközpont sem, ahonnan majd felügyelik a másik világ felfedezésére induló legénységek küldetését. Ugyancsak nem lehetett volna itt elhelyezni a laboratóriumot sem, ahol a Holdon összegyűjtött értékes kőzeteket vizsgálják majd, de szűkös volt a hely a beszállítóktól érkező mérnökök, technikusok, menedzserek és mások ezrei számára is, akik az új központban az álom valóra váltásán fáradoznak majd.

„Mondd csak, Bob” – fordult James Webb, a NASA igazgatója Gilruthhoz – „mit tett érted ez a Harry Byrd?”
Webb a kérdéssel a lényegre tapintott. Byrd virginiai szenátor egyebet sem csinált, mint szapulta az űrprogramot. Webb egy kaliforniai vagy texasi birtok megszerzésében gondolkodott, annál is inkább, mivel a két állam nagyhatalmú politikai szereplői egyúttal az űrprogram elkötelezett támogatói is voltak.
Így aztán Gilruth létrehozott egy bizottságot, ami az egész országot átfésüli, hogy rátaláljanak az ideális helyszínre. Végül pár kaliforniai és texasi birtok került a listájukra, amit Webb részére el is küldtek, hogy ő mondja ki a végső szót az ügyben. Webb a kaliforniai Mare Szigetet választotta, és javaslatát Lyndon Johnson alelnök részére is elküldte.

Webb két befolyásos texasi politikus fricskájával nem számolt. Az egyik a houstoni Albert Thomas volt, aki a Képviselőház tulajdonszerzéssel foglalkozó albizottságának kulcsfontosságú szereplője volt. A másik Johnson alelnök volt, ő vezette Kennedy elnök Nemzeti Űrtanácsát.
Thomas, akinek lelki szemei előtt ideális helyszín gyanánt mindvégig a houstoni kopár legelő lebegett, megkereste Johnsont. Átbeszélték a dolgot, és az alelnök végül felülbírálta Webbet, mondván, hogy Houstonban kellene területet szerezni – azon a helyen, ami Gilruth kedvencei között is szerepelt.
A houstoni földszerzés támogatói szerint ez a tökéletes helyszín a NASA céljaira, mivel autópályán, vasúton, vízi és légi közlekedéssel egyaránt megközelíthető. Ez persze más helyszínekről is elmondható volt. A „rendelkezésre álló földterület” keresése hamvába hullt, azután, hogy a NASA akkoriban 88 000 hektár földterületet vett meg Cape Canaveral közvetlen szomszédságában. Ez a Merritt Islandon elterülő terület, ahol kezdetben leginkább csak narancsligetek voltak, hatalmas ipari létesítménnyé és űrkikötővé nővi ki magát, ahonnan emberek utaznak majd a világűrbe.

Akkor már nem lenne jobb, ha minden ide költözne? Ez a hely nem csak, hogy Houston minden előnyével rendelkezett, de még jó hasznát is vehette a földi támogatással, a start és az űrhajók útját a világűrben megfigyelő hálózattal kapcsolatban itt felhalmozott páratlan szaktudásnak.
Lyndon Johnson beosztottai számára jelezte, hogy keveset, vagy még annyit sem tudnak az űrhajózás művészetéről, illetve arról a logisztikai háttérről, ami mindehhez szükséges. Fontolják meg Cape Canaveralt – mondta jól irányzott politikai éllel. Ez egy katonai objektum, ahol a legerősebb fegyvereket tökéletesítik. Rakéták egész erdeje sorakozott itt: az Atlas-szal, a Titannal, a Polaris-szal, a Thorral és a Jupiterrel bármikor csapást lehetett mérni a világ többi részére, nem beszélve a többi titkos fegyverről, ami annyira pusztító erejű volt, hogy létezésük nem is volt nyilvános.
Johnson megemlítette, hogy a Cape-en egyre több rakétát tesztelnek, épp ezért a megfigyelő-hálózat, a kommunikációs- és rádióhálózat túlterhelt, és nehéz, talán lehetetlen kihívás a NASA számára zavartalan kommunikációs csatornákat biztosítani egy hosszabb emberes küldetés idejére.
Épp ezért mi lenne, ha a NASA rakétáit a Cape-ről indítanák, de a távolból kommunikálnának velük – lehetőség szerint egy houstoni irányítóközpontból? Egy új központnak – jelentették ki Johnson szövetségesei – legalább 200 kilométerre kell lennie, elég messze ahhoz, hogy Cape Canaveral rádióforgalma ne zavarja a NASA-ét.

Hát, lássuk csak! A floridai különítmény számára nem volt idegen a gondolat, hogy saját malmukra hajtsák a vízet, és kerek-perec hazugság terjesztésével vádolták meg Lyndon Johnsont.
Ha az új központot a Cape-től 200 kilométer távolságra kell létesíteni, akkor miért Houstonba költözzön, mikor Floridában adott a tökéletes helyszín? A MacDill Légibázis Tampában kiváló létesítmény volt, amit adófizetők dollárjaiból építettek, és rendelkezésére állt a város teljes ipara, gazdasága, a sztrádák, a vasúti közlekedés, vízi- és légikikötők, meg minden, amire egy új létesítmény kialakításánál szükség lehet. A bázisnak hosszú felszállópályái voltak, saját kommunikációs központja révén pedig az egész világgal összeköttetésben állt, ráadásul elhelyezkedése könnyebbséget is jelentett a közlekedés és a kommunikáció terén, mivel a startközpont Florida keleti partján, mindössze 240 kilométerre volt tőle. Emellett a Légierő épp készült jelenlétét jelentősen korlátozni a MacDill Légibázison, így jelentős kormányzati pénzeket lehetett volna megtakarítani: a MacDill tárt karokkal várta az új NASA-csoportot.

Lyndon Johnson dörzsöltebb volt annál, hogy az adófizetők pénzéből megspórolható, akár egy dolláros megtakarítás ellen érveljen. Inkább összehívta a földterületek kiválasztását végző csapatát, elmagyarázta nekik a helyzetet, majd arra utasította őket, hogy álljanak elő egy hihető magyarázattal: miért is nem megfelelő helyszín a MacDill?
Így történt, hogy mielőtt még beköszöntött volna az új korszak, megváltoztak a földterülettel kapcsolatos elvárások. AJohnson-bizottság új irányelveket fogalmazott meg, ezek értelmében egy második NASA irányítóközpontnak legalább 400 kilométer távolságra mindenképp kellett lennie a Cape Canaveraltól.
Johnson mosolygott. MacDill kihúzva, és a houstoni kassza hangjai csilingeltek. Legalább már fejben hallotta a hangjukat. A végsőkig eltökélt volt arra, hogy ez a zsíros üzlet végül saját államában landoljon. Amikor a kongresszusi bizottságok a lehetséges területek számát tízre szűkítették, közülük hét Texasban volt. Most a mérleg a Stetson-fivéreknek kedvezett. Albert Thomas kongresszusi képviselő bevetette erőit, és a tényeket úgy csűrte-csavarta, hogy borítékolható legyen az általa kezdeményezett szavazás kimenetele. Thomas történetesen a Képviselőház tulajdonszerzésekért felelős bizottságának elnöke volt, ami a jövőbeli NASA-projektek finanszírozását is felügyelte.
Charles Donlon, a Space Task Group igazgatóhelyettese csak álmélkodva csóválta a fejét, amikor egy interjú során beismerte: „Olyan mintha egy útvesztőben bolyonganánk, miközben végig tudjuk, melyik ajtón távozunk.”

A NASA kitartott amellett, hogy legalább ezer hektár földet kapjon, mindenfajta korlátozás nélkül, és lehetőség szerint adomány útján, hogy ezzel is takarékoskodjanak az adófizetők pénzével. Utóbbi elvárásnak olyan vehemenciával tettek eleget, mint egy bártáncos, akinek egy texasi kisváros lokáljait kell feltakarítania.
LBJ Humble Oil-os barátainak sok ezer hektár legelő volt a birtokában, és felajánlottak ezer hektárt. A vállalat amúgysem sok hasznát vette a földnek, ami az olaj-kitermelés szempontjából értéktelennek bizonyult. A Humble az ezer hektárt nem a NASA-nak, hanem a houstoni Rice Egyetemnek adományozta, azzal a kikötéssel, hogy az iskola a földet kilencvenkilenc évre az űrügynökség rendelkezésére bocsátja.

Egyesek már jóval ezelőtt elégedetten dörzsölhették tenyerüket a legközelebbi városban, Clear Lake vidékén. Az Emberes Űrhajó Központ (MSC) környékének csendjét rövidesen buldózerek, útegyengető munkagépek, betonkeverők és ki-be mászkáló teherautó-konvojok hangja verte fel. A hangsúly a NASA MSC-be költöző embertömegeit kiszolgáló létesítményeken volt: új egészségügyi intézmények, iskolák, közművek és az új közösség szövete elképesztően rövid idő alatt jött létre a nagy alföldeken, és vált virágzó zöldövezetté, ahol szó szerint tízezrek törték magukat azért, hogy új házat vegyenek, vagy új apartmanokat lízingeljenek.
Lyndon Johnson és Albert Thomas sok barátja rettenetesen megtollasodott azzal, hogy végül Houston lett a befutó. A már eleve dúsgazdag emberek bukszái dagadtak az új alapok bevételétől. Senkit nem lepett meg igazán, hogy a Brown & Root vezetése - LBJ közeli barátai - kapta meg az Emberes Űrhajó Központ építésére szóló szerződést.

Minden más körülménytől eltekintve, Houston volt ez a javából. Hétszáz mérnök és családjaik dobozokba, poggyászokba pakolva felkerekedtek autóikkal, hogy Virginia és a Chesapeake Öböl barátságos környékéről megtegyék azt a hosszú utat a lapos texasi farmra, ami az új űrprogram központjává válik."

Gordo Cooper volt az első asztronauta, aki a visszaszámlálás közben kicsit elszunyókált az űrhajójában. Előző nap bulizott. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"A kulisszák mögött Deke Slayton saját háborúját vívta, hogy visszaszerezze repülős státuszát. Deke a legjelesebb szakértőket is felkereste, és végül eljutott Dr. Paul Dudley White-hoz, akit Amerika legkiválóbb kardiológusaként tartottak számon. Dr. White alaposan kivizsgálta Deke-et, majd ezt mondta neki: „Fiatalember, maga nagyon szép kort megélhet. De egyet kell értenem a NASA embereivel. Nem akarnak szükségtelen kockázatot vállalni. Nem könnyű hibáztatni őket azért, mert a biztonságot tartják szem előtt.”
Deke frusztráltan és leverten tért haza. A többi asztronauta átbeszélte, hogy a történtek milyen iszonyú hatással voltak rá, és végül John Glenn mutatott rá a lényegre. „Egy csapat vagyunk. Össze kell fognunk Deke-ért, és segítenünk kell neki.”
Shepard bólintott. „Vissza kell adni Deke büszkeségét. Meg kell találnunk a módját.”
Így azzal az ötlettel álltak elő, hogy Deke legyen a főnökük. Hatalmat kell adni neki. Legyen saját beosztása, irodája, minden, amit csak akar. Gordo Cooper szerint gyorsan munkához kell látniuk. „Szó van arról, hogy a Légierőtől valamilyen tábornokot, vagy admirálist tennének az Asztronauta Iroda vezetőjévé, és vele töltenék be ezt az új posztot. Úgy kell ez nekünk, mint púp a hátunkra, semmi szükség, hogy egy pöcs idejöjjön, és ossza az észt.”

A NASA tudta, hogy a Mercury Hetek létszáma nem lesz elég az összes űrrepülésre az egyre gyorsabb tempót diktáló programban, és újabb pilótákat kezdett toborozni. Kellett valaki, aki ezt irányítja, kiválasztja a legénységeket, megtervezi a kiképzésüket, feladatokat ad nekik, összeköti az asztronautákat és a vezetőséget. Röviden, ennek az elit mezőnynek egy tyúkanyóra volt szüksége.

A Mercury-asztronauták meggyőzték a NASA vezetőit, így ettől kezdve Deke koordinálta az asztronauták munkáját. A külső megfigyelők talán eleinte még azt gondolhatták kinevezéséről, hogy az valamiféle könyöradomány egy csüggedt asztronautának, mindenesetre – ha ezt is gondolták – véleményük gyorsan megváltozott. Deke teljesen ura volt a helyzetnek. Sok meglepett NASA-munkatárs végül Vasembernek tekintette őt. Ez jóleső érzéssel töltötte el. Rövid időn belül Deke irodája hatásközpont lett, amivel számolni kellett. Sosem tapasztalt tisztelet övezte az egész asztronauta-csapatot. Mindenki más meghátrált, amikor a küldetések legénységének kiválasztásáról volt szó. Deke-nél volt a labda, és élt is vele.

1962. október 3-án az Atlas, aminek megbízhatósága egyre közismertebb lett, Wally Schirra-t és Sigma Seven űrhajóját pályára állította. Wally megcsillantotta képességeit, amiben korábban Deke egy pillanatig sem kételkedett. Hatszor kerülte meg a Földet – kilenc órát töltött a világűrben. Ugyanannyi üzemanyaggal küldték fel, mint amennyi Glenn és Carpenter űrhajójában volt, de ő úgy takarékoskodott az üzemanyaggal, amivel még a Küldetésirányítást is meglepte. Eközben olyan hatékonysággal ment végig a tudományos célú kutatásokon és a mérnöki ellenőrzőlistákon, hogy egy robot is elsárgult volna az irigységtől.

Pont erre várt a NASA, pont erre volt szüksége az egész országnak. Egy tökéletes földkörüli küldetésre, tökéletes befejezéssel: a Sigma Seven a mentést végző repülőgép-hordozótól kevesebb mint 7 kilométerre szállt vízre a Csendes-óceánon, a Midway-szigetek közelében. A NASA szerint a küldetés úgy ment, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

Schirra küldetését kilenc berepülő pilóta követte élénk figyelemmel, akik csak nemrég lettek asztronauták – ők voltak az új fiúk, akik a Gemini-program kétfős küldetésein vesznek majd részt, és a nagyerejű Titan-II rakéta tetején repülnek majd – utóbbit a második generációs interkontinentális hatótávolságú hadi rakétából alakították ki. Közülük egyesek legendákká válnak, mások az életüket adják az űrprogramért: Neil Armstrong, Frank Borman, Charles „Pete” Conrad, James Lovell, James McDivitt, Elliott See, Tom Stafford, Ed White és John Young.
Slaytonnak immár tizenöt asztronauta volt a szárnyai alatt. Az újoncokra betanítás és kiképzés várt, Deke pedig úgy vélte: minél többet látnak a Mercury-program hátralevő napjaiból, annál felkészültebbek lesznek a nehezebb, nagyobb, jóval fejlettebb Gemini-űrhajóra. Az új űrhajóval Slayton megkezdheti az Apollo-program és a holdutazás során szükséges manőverek és eljárások tesztelését.

Deke segített megtervezni azt a repülési tervet, aminek révén a Mercury azonos súlycsoportba kerül majd Oroszország nehéz űrhajójával, már ami az űrben töltött időt illeti. A Mercury negyedik, és egyben utolsó földkörüli repülése nem holmi három vagy hat keringésből álló küldetés lesz. Huszonkétszer kerülné meg a Földet, teljes másfél napot töltene pályán, ami embert és gépet egyaránt próbára tesz.

Walt Williams négyszemközt beszélt Deke-kel. „Nézd, tudom, hogy rajtad kívül már csak Gordo Cooper nem repült még a Mercury-programban. De talán jó ötlet lenne, ha inkább Al Shepard kapná meg a Mercury utolsó küldetését.” Aztán Williams mosta kezeit: „Természetesen, ez rajtad áll, Deke.”
Williams egy másodpercig sem tréfált. Arról volt szó, hogy az űrügynökség hierarchiájában egyeseknek Gordon Cooper túl kezelhetetlennek és önfejűnek tűnt. Nem nézték jó szemmel a pilóta vagány stílusát, ahogy azt sem, hogy hajlamos volt megszegni a szabályokat – ilyen volt az autóversenyzés Cocoa Beach utcáin, vagy a Daytona Nemzetközi Autópályán.
Deke szemében viszont Gordo elképesztően jó pilóta volt, aki a J-3 egymotorostól kezdve az F-106-osig mindennel repült, és apránként verekedte fel magát a ranglétrán. Most az űrhajó következett. Ha valaki tudta, milyen érzés az, ha egy megérdemelt küldetést kirántanak az ember alól, akkor az Deke Slayton volt, aki nem hagyta, hogy Gordo-n verjék el a port.

A felszín alatt volt más probléma is. Gordo ízes oklahomai tájszólása irritálta a NASA PR-eseit. Számukra az, hogy ki repül a világűrbe, teljesen független volt a pilótaként elért eredményektől. A magyarázatuk egyszerű volt. Nem akartak egy déli parasztot földkörüli pályán látni.
Kennedy elnök fülébe is eljutott a hírük, és nem örült neki. Ha a NASA vezetésében lettek volna olyanok, akik ellenzik Gordo repülését, Deke őket is visszautasította volna. Döntött. A küldetés Gordoé.
De még egy akadály volt hátra: ez pedig nem más volt, mint maga Gordon Cooper. Úgy tűnt, hogy a fegyelmezetlen, forrófejű pilótának nem igazán sikerült fenegyerekből jólfésült asztronautává változnia. Két nappal tervezett startja előtt, Gordo próbára tette a NASA felső vezetésének jóindulatát és türelmét.
Cooper Atlasát és űrhajóját a startra előkészítő csapat épp keményen dolgozott, amikor hirtelen egy hatalmas bumm rázta meg az indítóállást és az állványzatot. Senki nem látott lángokat felcsapni, holott mindenki erre számított. Füst sem volt, házak sem dőltek össze, de a robbanás olyan erejű volt, hogy –
Aztán meglátták. Egy fényes vadászgép volt, ami - miután átsüvített a Cape-en, és megajándékozta a startközpontot a hangrobbanással - szédületes emelkedőbe kezdett. Gordora vallott, ezzel köszönt: „’Reggelt, mindenki!”

A vadászpilóták számára a köszöntésnek ez a formája nem volt szokatlan: legalább olyan hagyomány volt az asztronauták körében, mint régebben – még mielőtt egyáltalán szó lett volna űrrepülésről. Na, de ilyet csinálni szinte a start napján, miközben a rakéta és az űrhajó utolsó, kritikus ellenőrzését végzik? Gordo szemszögéből nézve ez nem volt több egy baráti gesztusnál: bejelentette érkezését. Ennek volt alapja: senki sem bízott benne, hogy időben befut saját küldetésére.

Walt Williams épp az irodájában állt, amikor Cooper és az F-102 ablakmagasságban elhúzott. A hangrobbanásba beleremegett az épület, Williams kiejtett a kezéből minden iratot, és szája elé kapta a kezét, nehogy a szíve kiugorjon a torkán. A Mercury műveleti igazgatója ott állt, remegve, mint egy nagy rozmár dühkitörés közben. Elég gyorsan megfordult ahhoz, hogy még lássa a kék homályt, ahogy a szuperszonikus üdvözlet elhúzott az asztronauta szállás irányába.
Williams sötét ábrázattal ment át a szállásra, összehúzott szemöldökkel rontott be, a harag ráfagyott az arcára.
Egyenesen Deke Slayton-hoz vonult.
„Jó még Al Shepardre a szkafandere?” förmedt Slaytonra.
„Tessék?”
„Nagyon egyszerű dolgot kérdeztem, Slayton” – morogta. „Egy rohadt választ akarok hallani! Jó még a szkafandere rá?”
Deke a kérdésre kérdéssel válaszolt. „Miért?”
„Azért mert ő Cooper tartaléka, és tudni akarom, hogy be tud-e ugrani ennek a fenegyereknek a helyére, ezért!”
Deke maga is hallotta a hangrobbanást, és nem kis önuralomra volt szükség ahhoz, hogy magában tartson egy mosolyt. Végtére is, ő maga sem volt teljesen ártatlan az ilyen jellegű köszöntésekben. Pár ablak miatta is megremegett, de most a diplomatikus utat választotta. Sikerült megnyugtatni a toporzékoló műveleti igazgató kedélyeit, akit egy vacsora és pár ital után végül rávett arra, hogy a küldetésre az eredeti terv szerint, Gordoval a fedélzeten kerüljön sor. Ez nem sokon múlt. Gordo számára azonban ezzel még nem ért véget a történet.

Másnap este, Cooper startjának előestéjén Henri Landwirth moteltulajdonos baráti vacsorát szervezett a Mercury-s fiúk és a Geminis Kilencek számára – ezzel a névvel váltak ugyanis ismertté a második körben kiválasztott asztronauták. Henri meghagyta séfjének, hogy fantasztikus menüt készítsen, amit aztán így hirdetett: bécsiszelet krumplifantáziával, kitűnő salátákkal, a legfinomabb importborok társaságában.
A meglepett asztronauták köszönetet mormoltak Henrinek. Mindannyian leültek a nagy fogadáshoz, és azonnal késztetést éreztek arra, hogy a tósztokat mondjanak, jókívánságaikat fejezzék ki, és szerencsét kívánjanak egymásnak. Ez bajtársisasság volt a javából, a barátság szívet melengető megnyilvánulása. A bor hatására tetőfokára hágott az asztronauták hangulata, majd a tizenhat asztronauta nekiült, hogy kiélvezze a rájuk váró gasztronómiai örömöket.

A pincérek ezüsttálcákon szolgálták fel a menüt. Az asztal körül ülők egy csapásra elnémultak. Henri egy kisütött kartonpapírból, nyers burgonyából és romlott salátából álló fényűző lakomát készített számukra, amit napokig a forró floridai napon érlelt.
Gordon Cooper megelőzte őket. Tény, ami tény, Gordo az ehhez hasonló pillanatokkal komoly hírnévre tett szert a világ legkülönbözőbb légibázisain.
Az astronauták legnagyobb meglepetésére Gordo bezabált, anélkül, hogy hallatta volna az igazi klasszikus „Ezt megszívtátok!” felkiáltást.
 
Másnap reggel, amikor Gordo Cooper a Faith Seven nevű Mercury-űrhajóba szíjazva, szkafanderében az utolsó, emberrel a hátán útnak induló Atlas hordozórakéta tetején várakozott, a visszaszámlálás egyik technikai szünetében egykettőre elszenderült az indítóálláson.
Sok pilóta és asztronauta mindent megtett azért, hogy ennek az embernek az életét megkeserítse, és nagyjából ugyanennyien kudarcot is vallottak: 1963. május 15-e reggelén Gordo már a Faith Seven fedélzetén utazott, ez alkalommal viszont ő lett az első amerikai, aki – ezúttal már a terv szerint – földkörüli pályán aludhatott.

Egészen a tizenkilencedik keringésig tökéletesen ment a küldetés: Gordo minden egyes földkörül megtett körével amerikai időrekordot állította fel. Hirtelen azonban az irányítók megrémültek. Egy zöld fény villant fel az egyik panelen. „Szent Isten” – morogta egyikük. „Megindult a föld felé!” A jelzőfény a „0,05 G” feliratnál villant fel, aminek akkor kellett világítania, ha a kapszula elkezdte visszaútját a légkörbe. A CapCom azonnal felvette a kapcsolatot az űrhajóval, hogy ellenőrizze a földkörüli pálya tervezettnél korábbi elhagyásának tényét: megérdeklődte Gordo-tól, hogy megkezdte-e a légkörbe lépést.
A válasz Cooperre vallott. „Mint a huzat.” – felelte. Majd hagyta, hogy rájöjjenek, melyik szenzor és miért produkálta ezt a téves jelzést.

Ez a stikli arra utalt, hogy valami nem stimmel az elektromos vezetékekkel, és ha már egy ilyen eset előfordult, szinte biztosra vehető, hogy más problémák is jelentkeznek. Így is történt. Mielőtt a következő keringés végére ért volna, a túláram miatt a navigációs berendezések is leálltak. Ezek tájékoztatták Coopert az űrhajó Földhöz képest elfoglalt helyzetéről. A helyzet a huszonegyedik keringés során még melegebb lett, ekkor az automata irányítórendszer is bedobta a törülközőt.
Ez azt jelentette, hogy Coopernek – Scott Carpenterhez hasonlóan – kézi vezérléssel kell begyújtania fékezőrakétáit, majd végigvezetni a kapszulát a perzselő légkörbelépésen egészen a landolásig. De Gordo Cooper úgy volt vele, hogy pont az ilyen esetek miatt tartják, amikor meg kell oldani a repülés során felmerülő problémákat. „Hát” – mondta a repülésirányítóknak eltéveszthetetlen akcentusával – „szerintem, van itt pár apró gebasz. Úgy tűnik, hogy nekünk kell vezetnünk ezt az izét.”

Deke mosolygott. Ismerte Gordo képességeit, és most ez volt a várva várt visszavágó a NASA PR-szakembereinek, akik nem akarták volna ezt a déli parasztot az űrben látni.
A küldetésből már csak egy óra volt hátra, az irányítóközpont kidolgozta, milyen sorrendben és mikor kell a visszatéréshez szükséges teendőkre és manőverekre sort keríteni, majd a Japántól délre, egy megfigyelőhajó fedélzetén állomásozó John Glenn, beolvasta ezeket Coopernek.
Másfél nap súlytalanság után, Gordo begyújtotta három fékezőrakétáját.
Glenn jelentette: „Nagyon feszes volt. Pontosan a kellő időben gyújtotta be a rakétákat. Nagyon jónak tűnik.” Gordo sebész pontossággal érkezett.

A Faith Seven tengelye körül stabilan forogva tért vissza az űrből, az oklahomai fiú olyan precizitással repült, hogy az irányítók szerint egy robotpilótánál is pontosabb volt: Cooper a repülőgép-hordozótól mindössze 6 kilométerre csobbant a vízbe.
Deke Slayton azzal fogadta, hogy kiváló munkát végzett. Azt is mondta, hogy ezzel a küldetéssel Gordo igazolta az asztronautákkal kapcsolatban tett valamennyi kijelentést, ígéretet és jövőbeli tervet.
„Milyen pontosan ért véget a Mercury-program, Gordo.” – mosolygott Deke, miközben kezet fogtak.
„Ó, rá se ránts, Deke” – vigyorgott Gordo. „Az elégedettségre hajtunk."

Személyesen Kennedy tanácsadója fúrta meg a Glenn után következő asztronauta űrrepülését. Deke Slaytonnak ugyanis szívritmuszavara volt. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"A NASA központjából megérkezett az ukáz: a küldetéseket folytatni kell. Minél előbb sort kell keríteni a következő Mercury repülésére. Deke Slayton következett a Kettes Számú földkörüli repüléssel, és tartalékával, Wally Schirrával együtt munkához látott. Mit sem sejtett arról, hogy sötét felhők gyülekeznek a feje fölött.

Jerome Wiesner sarokba szorította James Webbet a NASA-főnök irodájában. „Hallgass rám, Jim” – mondta Wiesner. „Nagy hiba lenne ezt a Slaytont felküldeni. Feltételezzük – csak feltételezzük – hogy a küldetés balul sül el. Amikor az egész véget ér, mi pedig fekete karszalagot viselünk, egyszer csak kiderül, hogy az űrhajón repülő asztronautának szívproblémái voltak. Szerinted kit fognak vádolni? Senkit nem érdekel majd, hogy a szívének semmi köze nem volt a kudarchoz. Te és a kormány kerül majd a célkeresztbe.”
Webb feszengett a székében. Gyűlölte, hogy ezt kell hallania. De az igazságnak megvan az a rossz szokása, hogy fájni szokott. Rámeredt az elnök tudományos tanácsadójára. „Értem, mire gondol” – mondta Webb boldogtalanul.
„Vedd el tőle a küldetést, a fene egye meg” – ismételte meg Wiesner. „Ezt a kockázatot nem engedhetjük meg magunknak. Ne hallgass az érzelmeidre, Jim.”
Webb érzékelte, hogy Wiesner még mindig feszült volt amiatt, hogy javaslata ellenére az elnök mégsem állította le az egész emberes űrprogramot. Felülbírálták akkor is, amikor megpróbálta töröltetni Shepard küldetését. Most viszont nem akarta, hogy bármi rosszul süljön el, ami esetleg befeketíthetné az elnököt.

Ha Slayton küldetése kudarcba fulladna, John Kennedy hideget-meleget kapna. Wiesner egy megkerülhetetlen érvvel fejezte be mondandóját: „Miért kockáztatnánk az ismeretlent, mikor tökéletes fizikai állapotban lévő asztronautáink is vannak, akik bármikor készek indulni?”
Webb azután adta meg magát, hogy megkérte a Légierő főorvosát, és egy repülőorvosokból álló bizottság kivizsgálta az esetet. Deke-nek idiopathiás paroxizmális pitvarfibrillációja volt, ami a szív felső részében található szívizomszövet ritmuszavarát jelentette. Senki nem tudta, hogy mi okozta.
Szívritmuszavara nagyjából kéthetente jelentkezett. Deke szempontjából ez csak annyira volt súlyosnak tekinthető, mint az, ha valakinek az egyik szeme kék, a másik pedig barna. Korábban pusztító erejű gépezetekkel repült anélkül, hogy bárki tudott volna szívproblémájáról. Dr. Bill Douglas és a többi repülőorvos, aki megvizsgálta Deke-et, egyetértett abban, hogy állapota nem életveszélyes, és meghagyták repülőengedélyét. A Webb által kezdeményezett, a Légierő repülőorvosaiból álló új bizottság ugyanerre a következtetésre jutott, és Slaytont „tisztnek és pilótának teljes mértékben alkalmasnak” találták.
Ugyanakkor Webbet ez nem nyugtatta meg, és bevont három jeles kardiológust. Ők is megvizsgálták Deke-et, és arra az álláspontra helyezkedtek, hogy bár nem lehet minden kétséget kizáróan kijelenteni, hogy Slayton állapota veszélyeztetné teljesítményét, elég ismeretlen volt ahhoz, hogy a NASA ne kockáztasson. Deke-et meg kell fosztani repülős státuszától.
„Az Isten verje meg, Bill, nem tehetik ezt velem a rohadékok” – kiabálta magából kikelve Bill Douglasnek, amikor megtudta a döntést. „Ehhez túl régóta és túl keményen dolgozom.”

Nem tett jót az sem, hogy miután Deke szembesült a rossz hírrel, szinte azonnal egy washingtoni sajtótájékoztatóra kellett mennie, aminek témája repülős státusza elvesztése volt. „Egy orvos társaságában el  kellett magyaráznunk a történteket, nekem pedig ezalatt úgy kellett viselkednem, mintha egy kibaszott emberi lény lennék” – mondta. „Képes lettem volna a teremben mindenkit kinyírni.”
Elképesztő önuralomról téve tanúságot, Deke elmondta a sajtónak, hogy többé nem repülhet. „Természetesen csalódott vagyok. Asztronautaként félreállok, de minden rendelkezésre álló módon segítem az űrprogramot.”
Voltak más rossz hírek is. A szabályok értelmében ilyen esetben a tartalékpilóta vette át a küldetést. Ez azt jelentette, hogy Wally Schirrán volt a sor. De Bob Gilruth úgy döntött, hogy Scott Carpenter, John Glenn sokat halogatott küldetésének tartalékpilótája több időt töltött szimulátoron, mint Schirra, így végül Scott kapta a megbizatást.

Deke ellenezte a dolgot. Azt akarta, hogy Wally repüljön, és ennek érdekében sok mindent kész volt megtenni, ugyanakkor nem akarta felhergelni a NASA tisztviselőit. Az ügynökség a jövőre nézve jegelte repülős státuszát, és nem akarta eljátszani esélyét – bármilyen csekély is volt – hogy egyszer részt vehessen egy űrrepülésen. Deke betartotta a játékszabályokat.
A NASA gondoskodott arról is, hogy Carpenter küldetésének idejére eltávolítsa Deke-et a közelből. Amikor az Aurora Seven 1962. május 24-én felszállt, Deke Slayton egy távoli megfigyelő-állomáson volt Ausztráliában. De ez az űrrepülés teljesen rácáfolt a várakozásokra.

Amikor Scott Carpenter egy rakéta vállán kiszáguldott a világűrbe, többé már nem voltak olyan kardinális kérdések a napirenden, mint amilyen a súlytalanság emberi testre gyakorolt hatása, vagy a légkörbelépés veszélyei. Ő már birtokában volt Gagarin, Shepard, Grissom, Titov és Glenn űrbeli tapasztalatainak, és Scott a maximumot ki is hozta küldetéséből. Az első két keringés alkalmával többet evett, ivott, majd a Mercury-űrhajót irányító segédhajtóművek kezelőszerveinek csavargatásával gyakorlatilag kimerítette az űrhajó helyzetváltoztatására szánt üzemanyagot. Egy rakás fényképet készített, és szakavatottan végigfutott küldetése tudományos kísérleteinek ellenőrzőlistáján, többek között egy ballont kellett kiengednie a kapszulából. Ezen kívül annyi időt töltött a látványos napkelték és naplementék tanulmányozásával, amennyit csak tudott. Jól érezte magát.

Az első két földkörüli keringés után, ami oly sok üzemanyagot emésztett el, a Mercury Irányításnál komolyan mérlegelni kezdték, hogy egy keringéssel hamarabb visszahozzák Carpentert. De aztán végül az utolsó pillanatban mégis inkább úgy döntöttek, hogy földkörüli pályán hagyják, feltéve, hogy kiüzemelt állapotban „sodródik” az űrhajó, amivel takarékoskodhat megmaradt üzemanyagával. Scott ezt jó ötletnek tartotta, és így is tett, de közben az űrrepülés minden pillanatát kiélvezte. Egy napfelkelte alkalmával aztán kezével rácsapott a kapszula belső falára.
Ez egy nagyon eredményes ütés volt, és nem várt jutalommal járt. Ahogy megütötte a falat, abban a pillanatban előkerültek John Glenn „szentjánosbogarai”, és körbevették az űrhajót. Aztán még egyszer rávágott a kapszula testére, és még több szentjánosbogár rajzott elő. Bár fogytán volt a segédhajtóművek működtetésére szolgáló üzemanyag, begyújtotta azokat, megfordult a kapszulával, és minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy a rejtélyes szentjánosbogarakat az űrhajóból távozó pára hozta létre. Az emberi test párája.

Az asztronauta légzése – különösen a kilégzés – során a testből távozó párát és gázokat az űrhajóból kivezették, ami így a kapszula oldalán található nyíláson át a világűrbe távozott. Amikor ez a nedvesség a világűr hideg vákuumába ért, azonnal megfagyott, és jégrészecskék jöttek létre. Egy részük a kapszula körül rajzott, esetleg eltávolodott tőle, más részük az űrhajó külsejére tapadt, és innen szakadt le, amikor Scott rácsapott a kabin falára. Amikor a Nap sugarai megfelelő szögből érkeztek – napkelte vagy napnyugta alkalmával – ezek a részecskék a híres „égi szentjánosbogarakká” váltak.
Egy rejtéllyel kevesebb.

Carpenter ezután valahogy kezdett lemaradni az ellenőrzőlistáival. Már közel volt a fékezőrakéták begyújtásának ideje, amikor egy irányító a Hawaii állomásról ezt jelentette: „Olyan érzésünk, hogy nagyon össze volt zavarodva a teendőket illetően. Ugyanakkor nagyon nehéz megmondani, hogy tényleg össze volt-e zavarodva, vagy egyszerűen csak sok dolga akadt.”
Nem tudni miért, de Caprenter végül három másodperces késéssel gyújtotta be a fékezőrakétákat, emiatt az Aurora Seven oldalirányban huszonöt fokkal elfordult az ideálistól.
„Remélem, kitart az üzemanyagom” – mondta Carpenter az ereszkedés kezdetén. Nem tartott ki, és kénytelen volt fékezőernyőjét és főernyőjét hamarabb kiengedni, hogy így stabilizálja a csúnyán rázkódó űrhajót.
Keringési sebességgel repülve pár másodperces késlekedés is komoly eltéréssel jár a földön. A fékezőrakéták megkésett gyújtása és a rossz pozíció miatt az Aurora Seven 400 kilométerrel suhant túl Atlanti-óceáni kijelölt leszállóhelyén. Carpenter magára maradt, kívül minden rádió vételkörzetén. Harminc percre eltűnt a rémült Küldetésirányítás és a világ szeme elől, akik a küldetést rádión vagy a tévében követték figyelemmel.
Egy mentőrepülő végül fogta rádiójelét, és meghatározta az eltűnt asztronauta koordinátáit. Amikor a gép legénysége rátalált Carpenterre, zavartan viselkedett, miközben a vízen hánykolódó űrhajóhoz erősített mentőcsónakban üldögélt. És közben édességet majszolt."

Sokáig úgy tűnt, hogy John Glenn nem éli túl az amerikaiak első földkörüli repülését: a műszerek szerint az űrhajó hőpajzsa lelazult. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Glenn tudta nélkül a Friendship Seven vészhelyzetbe került. Chris Kraft küldetésigazgató és a repülésirányítók attól tartottak, hogy John egy teljesen váratlan problémával áll szemben, ami olyan súlyos volt, hogy akár az életébe is kerülhet.
A Mercury Irányítás ellenőrző paneljei felvillantak az "51-es Szegmens" feliratú tétel alatt. A figyelmeztető fénnyel együtt torokszorító riasztás hallatszott, ezzel is jelezve, hogy a Friendship Seven hőpajzsa lelazulhatott.

Ebben az esetben a légkörbe lépés során John Glennt az akár 2200 Celsius fokos hő elhamvasztotta volna, amikor az atmoszférán átszáguld. Az irányítócsapat minden idegszálával a probléma megoldására koncentrált. Ha a hőpajzs tényleg lelazult, mit tehetnének az asztronauta és az űrhajó megmentéséért? Egy rakás ötletet megvitattak, a legtapasztaltabb mérnökök bedobták saját javaslataikat a közösbe. A megoldás gyorsan kezdett körvonalazódni.
A túlélés kulcsa a hőpajzs külsejére erősített fékezőrakéta-egységben lehet. Ez az egység hat kisméretű rakétából állt. Három apró rakéta az Atlas hajtóművének leállása után gyújtott be, hogy leválassza az űrhajót az immár hasznavehetetlen hordozórakétáról. Három nagyobb rakéta viszont arra várt, hogy a Mercury keringési sebességét 150 m/s-mal lassítsa, és így az űrhajó megkezdhesse a légkörbe lépést.

A küldetés során semmit nem bíztak a véletlenre. A fékezőrakéták begyújtanak, és a kapszula sebességét enyhén lelassítják - annyira, ami épp elég ahhoz, hogy megkezdje légkörbe vezető útját. Ezután az asztronauta által megadott elektromos jelre az egységet rögzítő fémpántok eltörnek, és az egész leválik az űrhajóról.
Chris Kraft és Walt Williams műveleti igazgató megtárgyalta a dolgot a Mercury Irányítás csapatával. Feltételezték, hogy amennyiben a fékezőrakéta-egységet a gyújtás után nem választják le, a pántok elég erősek lesznek ahhoz, hogy a hőpajzsot a helyén tartsák, amíg a Mercury olyan magasságba nem ér, ahol a megnövekedett légnyomás a hőpajzsot a fékezőrakéta-egység elégése után is a helyén tarthatja.
Ha a hőpajzs tényleg lelazult, és a fékezőrakéta-egység rögzítőpántjaival sem lehet a helyén  tartani, úgy a földkörüli pályáról visszatérő első amerikai elégne. [Az alábbi képen baloldalon látható csíkos egységben voltak a fékezőrakéták, a rögzítőpántok is jól látszanak.]Kraft és Williams úgy döntött, hogy a problémáról inkább nem szólnak Glenn-nek, és nem izgatják fel. Glenn második földkörüli keringésének végefelé szerzett tudomást arról, hogy valami nem stimmel, amikor a Canton-szigeti állomás tudtára adta, hogy a fékezőrakéta-egységet a gyújtás után nem választhatja le.
Miért? – kérdezte. A Cantonban állomásozó CapCom erre annyit felelt, hogy részletes tájékoztatást kap, mihelyt kapcsolatba lép a texasi állomással. Glenn-nek nem tetszett a dolog. Senki nem tudta, hogy milyen következménnyel jár, ha a visszatérés során keletkező légellenállás hatására elég a felforrósodó fékezőrakéta-egység. Megtörténhet, hogy összevissza csapódik majd, és károsítja a hőpajzsot. Egyenlőtlen hőeloszlást is okozhat a pajzson, és utóbbi még azelőtt megsérülhet, hogy John túl lenne a pokoli hővel járó légkörbe lépésen.
 
Egy robotos, módszeresen megtervezett küldetés során a protokoltól való bármilyen eltérés súlyos következményekkel járhat, akárcsak a dominók esetében: az egyik elem eldőlésével továbbiak borulhatnak fel. A kapszula robotpilótájába egy pontosan meghatározott forgatókönyvet programoztak be. Eszerint, ha a fékezőrakéta-egységet nem választják le, a periszkóp sem húzódik vissza, és ajtajai sem csukódnak be. Az életben maradáshoz John-nak el kell térnie repülési tervétől, és manuális üzemmódba kell kapcsolni.
Amikor a robotpilóta áramkörei 0.05 G lassulást érzékelnek, a kapszula elektronikus agya automatikusan belekezd az előre betáplált forgatókönyv végrehajtásába, aminek záróakkordjaként a kapszula biztonságosan landol az óceán felszínére.
Azzal, hogy a fékezőrakéta-egység nem válik le az űrhajóról, John Glenn olyan helyzetben találta magát, mint egy félkarú ember, aki egy olyan szobát próbál kitapétázni, ami képtelen egyhelyben maradni. Egyetlen kritikus lépés kimarad, és az egész űrhajó a lángok martalékává válik.

Glenn természetesen kész volt mindent megtenni, de azzal, hogy a fékezőrakéta-egységet az űrhajón kellett tartani, a Föld felé száguldó tűzszekerén bámészkodó utasból hirtelen nagyon elfoglalt pilótává vált, aki egymaga irányította masináját.
Volt még valami. A küldetés minden elemét megtervezték, egészen a legapróbb részletekig. Most viszont ennek épp a legkritikusabb pontja változott meg. Új tényezőket kellett figyelembe venni, és a repülés – ez különösen a tesztrepülésre igaz - régi szabálya szerint az eljárási rendtől minden eltérés kerülendő: csak józanul és biztonságosan kell repülni. Saját bőrét viszi vásárra, aki nem így tesz.

Glenn meg akarta tudni, hogy miért változtatták meg az eredeti repülési tervet, és várta, hogy a texasi CapCom közvetítésével magyarázatot kapjon. Pulzusa gyorsult, mostanra percenként 96 volt. A berepülő pilóták ásza és a bevetéseken megedződött háborús veterán jól ismert szerepben találta magát. Az előző két keringés során pulzusa 86 volt. Csekély mértékben nőtt a pulzusa, ami normálisnak tekinthető.
A texasi CapCom megerősítette, hogy Glennek az űrhajón kell tartania a fékezőrakéta-egységet a légkörbe lépés során. Pontban 4 órával 43 perccel és 53 másodperccel a start után manuálisan ki kell iktatnia a 0.05 G kapcsolót, be kell vonnia a periszkópot, majd le kell zárni annak külső takarólemezeit. A megfigyelőállomás vételkörzetét még azelőtt elhagyta, hogy további információhoz jutott volna. Rövidesen már a Cape-en lévő Mercury Irányítással lépett kapcsolatba. Végül Alan Shepard elmondta, miért szükséges a fékezőrakéta-egységet az űrhajón tartani. John mérges lett, amiért nem tájékoztatták előbb a problémáról, de egyetértett a döntéssel.

A küldetés negyedik órájában, még a kaliforniai partok előtt, a három fékezőrakéta öt másodperces szünetekkel műkődésbe lépett. Glenn három tompa puffanást hallott a kabin alja felől. „Olyan érzés, mintha visszarepülnék Hawaii-ra” – kiáltott fel.
A Friendship Seven belekóstolt a légkörbe. A hőmérséklet emelkedett. A kapszula enyhén kilengett. Glenn figyelmét egy hirtelen csattanás kötötte le a háta mögött. Az volt az érzése, mintha a fékezőrakéta-csomag egy darabja szakadt volna le. Glenn a texasi CapCom-mal próbált kapcsolatba lépni. Sikertelenül. Ionizált levegő vette körbe az űrhajót, ami ellehetetlenítette a kommunikációt. Glenn űrhajójával egyre mélyebbre ereszkedett, és úgy nőtt a hőmérséklet is egyre jobban.

Pulzusa percenként 109-re gyorsult. Amennyire tudták, a földről figyelemmel követték Glenn útját. Alan Shepard mindenképp meg akarta mondani Johnnak, hogy válassza le a fékezőrakéta-egységet, amint a kapszulára 1 G vagy annál nagyobb erő kezd hatni. Az üzenet már nem jutott át az ionizált pajzson.

A száguldó tűzgolyó belsejében Glenn eközben egyre tovább zuhant a föld felé. Teljesen magára volt hagyatva.
Az ablakon kinézve rémálomba illő látványban volt része. A fékezőrakéta-egység egyik rögzítőpántja eltört, vagy megolvadt, és az ablakát ütögötte. Aztán teljesen felemésztette tűz, és elrepült. Lángoló, nagy fémdarabok kavarogtak odakinn, és húztak el az ablaka előtt. Tűzördögök ütköztek az űrhajónak, mielőtt még tovatűntek volna, hogy elnyelje őket az ionizált alagút, amit az űrhajó hasított ki az atmoszférából.
Ember még soha nem száguldott egy izzó fémmeteor belsejében, miközben manuálisan kellett irányítania a szárnyak nélküli kapszulát.
„Rossz élmény volt” – mondta később. Azt gondolta, hogy minden rendben lesz, ha az űrhajó nem esik szét alatta. Ha igen, akkor „úgyis hamar véget ér az egész, és pont. Semmit nem tehettem ellene.”
Glenn két dologra koncentrált: az egyre magasabb hőmérsékletre, illetve arra, hogy stabilan tartsa a Friendship Sevent, ami egyik irányból a másikba hevesen kilengett. Tartott a hőpajzs sérülésétől, ami őt emberi meteorrá változtathatja. John Glenn percenként 109-es pulzusa stabilan tartotta magát.

Félelme ellenére megőrizte hidegvérét, és tette a dolgát. Eközben odakinn vakító narancsszín ragyogást látott, és égő darabok húztak el mellette. Érezte az egyre nagyobb G-erőket. Úgy megörült nekik, hogy legszívesebben a keblére ölelte volna őket. Ez ugyanis azt jelentette, hogy folyamatosan lassult. Hívta a CapComot, de a hanghullámok még mindig nem tudtak áthatolni a könnycsepp alakú ionizált burok falán. Háta mögött a hőpajzs több mint 1600 Celsius fokra forrósodott. A hátán nem érzett hőséget, amiből esetleg a pajzs meghibásodására lehetett volna következtetni.

A Mercury Irányításnál mindenki tehetetlennek érezte magát. Senki nem tudott segíteni John-nak. Mindössze annyit tehettek, hogy várták a rádiócsend végét. Ez volt életük leghosszabb négy perc húsz másodperce. Egy mérnök állt Alan Shepard mögött, a köré gyűlt csoportban. „Beszélj hozzá, Alan” – kérte. Shepard ismét Glennt szólongatta.
„Friendship Seven, itt a Mercury Irányítás. Hallasz engem? Vétel.”
Szavai a Friendship Seven fedélzetén valóságos angyali üdvözletnek hatottak. Glenn válasza egyszerű volt. „Tiszta a vétel. Mármint én?”
Mosoly futott végig Shepard arcán. „Vétel” – mondta. „Tisztán hallak. Hogysmint?”
„Ó, hát elég jól” – felelte Glenn – „de apám, az aztán tűzgolyó volt a javából!”
A Mercury Irányításnál az emberek üdvrivalgásban törtek ki.
Glenn a légkörbe lépés során 7 G-vel lassult. A kapszula sebessége egyre csökkent, és egyik oldalról a másikra rázkódott, olyan keményen, hogy John a segédhajtóművekkel a továbbiakban már képtelen volt korrigálni. Amúgy sem sok hasznukat vette ekkor: a légkör ugyanis egyre vastagabb lett.
16 700 méteren úgy döntött, hogy lekapcsolja a robotpilótát, és a tervezettnél hamarabb kiengedi a fékezőernyőt, hogy némiképp stabilizálja az űrhajót. A kapcsolóért nyúlt.
Glenn pulzusa ekkor percenként 134 volt. A fékezőernyő kinyílt. Az automatika által kontrollált események óramű pontossággal követték egymást, és a Friendship Seven a Noa romboló és mentőhajó közelében érkezett a vízre.

John Glenn Washingtonba olyan kaliberű hősként tért vissza, mint amilyen Charles Lindbergh volt. Az első amerikai, aki földkörüli pályára állt. Úgy tűnt, hogy az oroszok előnyéből sikerült valamennyit lefaragnunk. Meghívták Johnt is a Fehér Házba, és negyedmillió ember dacolt a zuhogó esővel, csakhogy egy pillantást vessen az előtte elvonuló asztronautára. Majd New York következett, ahol négy milliós sikongató, ünneplő tömeg köszöntötte óriási éljenzéssel, és egy parádés felvonulással. A Hold már nem veszett annyira a távolba, mint korábban."

John Glenn űrhajóját apró, fényes pillék vették körül, mintha csak valamilyen meséből kerültek volna oda: minden apró teremtmények ezreivel volt tele. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"A NASA figyelme ezután John Glenn felé fordult. Küldetését december 20-ára tervezték. Ez lenne Amerika karácsonyi ajándéka. De a dolgok nem a terv szerint alakultak. Attól a naptól kezdve, hogy Glenn hordozórakétája és űrhajója elfoglalta helyét az indítóálláson, egy sor frusztráló késedelembe futottak bele: műszaki problémák, meghibásodások, rossz időjárási körülmények, és idegesítő problémák merültek fel, amik egy kevésbé edzett embert megtörtek volna. Végül aztán 1962. február 20-a reggelén, nyolcvankét napos csúszás után John Glennt beszíjazták a Friendship Seven nevű Mercury-űrhajóba. A szerencse a tizedik startkísérlet alkalmával rájuk mosolygott, ahogy rohamosan közeledett a délelőtt 9:47 - a hosszú ideje frusztrált startszemélyzet elérkezett a visszaszámlálás utolsó másodperceihez.

A startra kíváncsi tömegek drukkoltak és imádkoztak a küldetés sikerért, az Atlas pedig ott várakozott állványzatán, miközben jéghideg pára gomolygott körülötte, amibe belekapott a szél. A visszaszámlálás elérte a negyvenedik másodpercet, és folytatódott. A startot felügyelő csapat egyetlen embergépezetté vált.
„Státusz-ellenőrzés”- dünnyögte a teszteket vezető T.J. O’Malley szájmikrofonjába, így a csapata összes tagja hallhatta őt.
„Túlnyomás?”
„Rendben.”
„Folyékony oxigén feltöltés?”
„Maxon villog.”
O’Malley tudott erről. Annak ellenére, hogy az Atlas tartályában a folyékony oxigénszint kijelzője hamis értéket mutatott, a hordozórakétába több mint elegendő folyékony oxigént töltöttek ahhoz, hogy az üzemanyagot égésben tartsa a földkörüli pálya eléréséig. „Az rendben” – vágta rá O’Malley. A következő tétel előtt egy pillanatnyi szünetet tartott.
„Földi tápkábeleket leválasztani.”
Megtörtént.
„Megfigyelő-állomások?” – kiabálta O’Malley.
„Startra készen.” Az egész bolygót körbeölelő, az űrhajó útját a földről figyelemmel kísérő megfigyelő állomás-hálózat felkészült a küldetésre.
„A Mercury-kapszula?”
„Rendben.”
„A start előtt minden egység rendben működik” – harsogta O’Malley. „A startra-kész lámpa világít. Leválasztani a Mercury-t a földi tápról.”
„Leválasztva a Mercuryról.”
„Minden felvevőt gyorsállásba” – parancsolta T.J. „18 másodperc a startig, és folytatódik a visszaszámlálás. Hajtómű indít!”
„Megkaptad a jelet a gyújtásra!” – tolmácsolta Scott Carpenter asztronauta barátja, John Glenn részére a blokkházból, ahol a CapCom székében ült. B.G. MacNabb telefonált, hogy O’Malley-vel beszélhessen, és sok szerencsét kívánjon neki. O’Malley örült a hívásnak, előtte az egész visszaszámlálást végigimádkozta. Most vett egy mély levegőt, és a keménykötésű ír katolikus keresztet vetett. „Istenem, Te vezesd őt útján” – mondta csöndesen.

„Isten veled, John Glenn!” A jókívánság Carpentertől érkezett, miközben letudta a visszaszámlálás utolsó másodperceit. „Három másodperc …kettő…egy…zéró!” A blokkházat csönd ülte meg, mindenki lélegzet visszafojtva várt, a csendet csak a műszerek hangja törte meg. Az Atlas begyújtott, és lángok törtek elő három nagyerejű főhajtóművéből és két süvöltő kormányhajtóművéből, a vibráció miatt John Glenn hangja remegni kezdett.
„Hú … rend-ben…az óra elindult…Úton vagyunk…”
És valóban. Az Atlas fényes ezüstszín teste hatalmas tűzoszlopba vegyült. A sötét Mercury kapszula egy jéggel borított cső tetején ült, csak a narancsszín mentőrakéta magasodott fölé.
Közel 1 630 000 N lángoló tolóerő. A robotpilóta minden gond nélkül működött, a rakéta a fő- és kormányhajtóművek segítségével engedelmesen hagyta magát irányítani. Glenn beleszólt a rádióba: „Tervezett forgás rendben.” Az autópályákon, a strandokon az épületek tetején és az utcákon összegyűlt tömeg tombolni kezdett. Az Atlas mennydörgő robajjal száguldott felfelé százezrek és százezrek ujjongása közepette.

Max-Q. A hatalmas légnyomás szorongatta és rázta az Atlast, óriási erők gyötörték a rakéta megerősített burkolatát, szerkezete recsegett-ropogott. A fedélzetén lévő tengerészgyalogos a küldetésirányításnak jelezte: „Kissé hepehupás az út errefelé”.
A rakéta elhagyta a Max-Q-t. Szuperszonikus sebességgel, erőteljesen gyorsulva emelkedett, ahogy a hajtóművei által kifejtett tolóerő és a teljesítmény egyre nőtt, ahogy az Atlas súlya az elégetett üzemanyaggal folyamatosan csökkent. A két főhajtómű levált, ezzel még tovább csökkent a súlya. A hátramaradt egy hajtómű, valamint a két apró kormányhajtómű egyre gyorsabb tempóra sarkallta az Atlast. Glenn már több mint 160 kilométer magasan járt.

Ekkor a hajtómű leállt, a mentőrakéta levált, az űrhajót leválasztó segédrakéták pedig működésbe léptek, és a Friendship Seven eltávolodott ekkorra már magatehetetlen hordozórakétájától.

„Rendben, zéró-G, jól vagyok.” – jelentette Glenn. „A kapszula épp most fordul át. Ó! Micsoda látvány!”
Glenn-nel együtt Amerika is földkörüli pályára állt. Az ország egy emberként éljenzett, könnyek záporoztak a szemekből mindenfelé. Az asztronauta épp arra készült, hogy háromszor megkerülje a Földet, de emlékeztette magát, hogy az érte már-már kétségbeesetten aggódó emberek millióinak tartozik annyival, hogy halljanak valamit a bolygót megkerülő első amerikaitól: milyen élményben van része, és mit is lát. Így Glenn elmosolyodott, és amikor ideje engedte, saját utazásának narrátorává vált.
Első földkörüli keringésén az Indiai-óceán fölött Glenn lett az első amerikai, aki több mint 160 kilométer magasból végignézhetett egy naplementét. „Az alkony egyszerűen csodálatos” – jelentette. „Az ég az űrben koromfekete, és egy keskeny kék csík húzódik a láthatáron. A nap gyorsan lebukott a horizont alá, én gyorsabbra számítottam. Öt vagy hat percig lassan, de folyamatosan csökkent a fény intenzitása. A szédületes narancs és kék színben pompázó sávok negyvenöt és hatvan fok közötti szögben ölelték körül a Napot két oldalról, majd a horizont irányába fokozatosan elenyésztek.”

Más érzékletes beszámolókat is tartott az alatta elsuhanó bolygóról, beszélt magas, hófödte hegycsúcsokról, a bahama-szigetek mélyzöld vízéről, a sivatagok faragáshoz hasonló homokdűnéiről. Lenézett a vulkánokra, látott lavinákat, mesélt a felhők által visszavert napfényről, és a nagyvárosok legmagasabb csúcsairól.
A sötétben repülve nagy viharokat látott, amik óriás villanykörte módjára köpködték magukból fényes tűzüket. A horizonton terpeszkedő viharokat elnézve úgy tűnt, mintha egy csatamezőhöz közeledne, és puskák torkolatfénye villanna, rakétákat lőnének ki, és bombák csapódnának be. Elképesztő volt.

Az éj koromfekete bársonyán csüngve csak a Friendship Seven hajtóműveinek és berendezéseinek zaját lehetett hallani. Az univerzum többi része néma volt. Szemei hozzászoktak a sötéthez, és lekapcsolta a műszerfal világítását.
A bársonyos éjszakában Glenn kezdte észrevenni a csillagokat. Először opálos fénnyel ragyogtak, mintha fátyol borítaná őket, de aztán olyan fényesek lettek, amilyet még életében nem látott: ilyen ragyogásnak csak nem sokkal ezelőtt lehetett először tanúja emberi szem.
Első, éjszakában megtett etapja gyorsan a végefelé közeledett, és a menetiránynak háttal ülve, maga mögött a sötétben egy nagyon vékony csíkot pillantott meg: egy ezüstös fényű, leheletfinom tündérországot. A színek egyre határozottabbá váltak, és rövidesen valóságos kavalkáddá álltak össze. A horizont egy varázsütésre élénk, ragyogó sarlóvá alakult, ami az éjt a nappaltól elválasztotta. A nap fénye a kapszula egyik oldalát világította csak meg, az űrhajó másik fele árnyékban volt, itt a Föld fénye derengett alulról.
Hirtelen John Glenn-nek társasága akadt.

A Friendship Sevent apró, fényes pillék vették körül, mintha csak valamilyen meséből kerültek volna oda: minden apró teremtmények ezreivel volt tele. Egyesek egyenesen az ablakáig merészkedtek, ő pedig elbűvölten nézte a parányi szemcséket. Aztán rájött, hogy jégből vannak. Némelyik göndör volt, mások csillagszerű hópihékre hasonlítottak, és csodálatos rajokban táncoltak, forogtak az űrhajó körül.
Glenn magán kívül volt a kíváncsiságtól és a csodálkozástól. Ötlete sem volt, hogy ezt a megdöbbentő jelenséget mi okozhatta. „Megpróbálom elmondani, mi vesz körül” – rádiózta a földi irányításnak. A Csendes-óceáni Kanton-szigeten lévő megfigyelő-állomáson mindenki kerek szemmel, nagy érdeklődéssel hallgatta jellemzését.
„Nagyon parányi részecskék ezrei vesznek körül, és olyan fényesek, mintha foszforeszkálnának”. John folytatta: „A színük ragyogó sárgászöld. Olyasmi méretük és fényük van, mint egy nagyon sötét éjjelen a szentjánosbogaraknak. Semmi ehhez foghatót nem láttam még.”
„Vétel, Friendship Seven, itt a kantoni CapCom” – jött rögtön a válasz. „Hallani, ahogy nekiütköznek a kapszulának? Vége.”
„Nem, nem. Nagyon lassúak” – felelte Glenn. „Nem mehetnek gyorsabban öt, talán hat km/h-nál.” A földi irányítás döbbenten állt a jelenség előtt, nem kevésbé Glenn, és közösen megpróbáltak mindent elkövetni, hogy megfejtsék, mi megy „odafenn”.

Aztán amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan el is tűntek a fényes szemcsék, ahogy a Friendship Seven a Csendes-óceán fölött az egyre vakítóbb napfénybe száguldott. De az újabb napfelte alkalmával ismét előkerültek, majd az azt követőn is, valahányszor csak megvilágították őket a kelő tűzgömb sugarai.
Miközben értetlenül álltak a „szentjánosbogarak” rejtélye előtt, a földi irányítók figyelmét hirtelen egy sokkal súlyosabb probléma kötötte le."

A hatvanas évek elején az amerikaiak űrhajója 1300 kg volt, az oroszoké közel 5 tonnát nyomott. A szovjet sikerek miatt célozták meg az amerikaiak is a Föld körberepülését. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Gus Grissom Mercury-Redstone rakétája 1961. július 21-én szállt fel az indítóállásról, és szinte egy az egyben megismételte Alan Shepard szuborbitális repülését: 185 kilométer magasra emelkedett, a Cape-től légvonalban 480 kilométerre landolt. A két küldetés közti hasonlóság döbbenetes volt, és Gus tökéletes vízreszállással fejezte be száguldását, de ezzel a hasonlóság Shepard küldetésével véget is ért.
Gus végigment a Liberty Bell Sevenre keresztelt kapszulát a helikopteres mentésre előkészítő rutinlépéseken. Miközben arra várt, hogy kihalásszák a tengerből, végigvette a mentés ellenőrzőlistáját. A hátán feküdt, mikor  robbanás rázta meg az űrhajó oldalát. Az ajtó, amit Shepard kapszulájához képest annyiban módosítottak, hogy a mechanikus zárakat egy robbanótöltetben végződő gyújtózsinórra cserélték, teljesen váratlanul begyújtott, és lerobbantotta a vészkijárat ajtaját.

Gus látta betörni hullámokat, és kénytelen volt kikecmeregni a kapszulából, és az életéért úszni, miközben végignézte, ahogy a 1360 kilós űrhajó elsüllyed a 4500 méter mély óceánba.
A mérnökök értetlenül álltak a robbanás előtt. Egyesek szerint véletlenül léphetett működésbe a robbanószerkezet, mások elméleteket gyártottak arról, hogy talán Grissom véletlenül megütötte a vészkioldót, ami az ajtó lerobbantásához vezetett. Grissom tagadta a vádakat, és minden alkalommal kitartott amellett, hogy „Az átkozott izé egyszerűen csak úgy magától berobbant.” A többi asztronauta mellé állt, és a balesetet kivizsgáló bizottság végül felmentette Gust: szerintük semmi köze nem volt a történtekhez.

Az ajtó robbanásával kapcsolatos megválaszolatlan kérdések továbbra is üldözték Grissomot. A legelterjedtebb elméletek merő spekuláción alapultak. Ezek szerint a gyújtószerkezethez vezető külső gyújtózsinór belegabalyodhatott az ejtőernyő hevederébe, vagy egy tömítőgyűrűt lefelejtettek a detonátorról, esetleg a helikopter statikus elektromossága hozta működésbe az ajtót leválasztó mechanizmust. Mivel a bizonyíték az óceán alján hevert, lehetetlen volt megállapítani, pontosan mi okozta a bajt.
 
Pár órával Grissom rémálma után Washingtonban Kennedy elnök aláírta azt a törvénytervezetet, aminek értelmében további 1,8 milliárd dollárt csoportosítottak át a NASA-hoz, beleértve az Apollo-program beindításához szükséges összeget is. A Kongresszus minden fillért jóváhagyott, bármit is kért az elnök.
Ha a Liberty Bell Seven elvesztése némiképp elhalványította az amúgy tökéletes küldetést, az eredmény Gus vízreszállása után tizenhat nappal végképp odalett, amikor Oroszországban egy másik, nagyerejű SS-6 hordozórakéta mennydörögve az égbe emelkedett. Ez volt a Vosztok-II – a Sas – fedélzetén Gyerman S. Titov őrnaggyal, aki korábban Jurij Gagarin tartalékpilótája volt. Titov egy közel 5000 kilós űrhajóban utazott, és egy teljes napot töltött földkörüli pályán.
 
A NASA vezetői és a hét asztronauta nem tehettek egyebet, mint a fejüket ingathatták. Egymásra néztek, és megállapították, hogy a Redstone ezzel megtette kötelességét. Eljött az idő, hogy egy amerikai is földkörüli pályára álljon, és hirtelen Amerika legsürgetőbb célja az lett, hogy még 1961-ben egy emberrel a fedélzeten megkerüljék a Földet. Ebben az évben az oroszok megmutatták, mire képesek, ráadásul nem is csak egyszer, hanem kétszer, és ők lettek az elsők. De a történelemkönyvek feljegyezhetik, hogy mindkét ország ugyanabban az évben hajtott végre egy földkörüli űrrepülést. Már ha sikerül. És ez bizony elég kétséges volt.

Az amerikai rakétaarzenálból csak az Atlas interkontinentális ballisztikus rakéta állíthatta földkörüli pályára a Mercury-kapszulát. Az Atlas interkontinentális hatótávolságú katonai rakétaként jól bevált, de vékony fala gyakran nem bírta el a Mercury űrhajó és a fedélzetén lévő, életfontosságú berendezések hatalmas súlyát, és összeroppant alattuk. A Mercury-t földkörüli pályára juttató hordozórakéta még nem bizonyított, és tele volt kockázattal.
Három Atlas szállt fel az indítóállásról, tetejükön egy-egy legénység nélküli Mercury-val, és a három kísérlet közül két esetben felrobbant a méretes rakéta: ezzel önmaga és az űrhajó lángoló roncsait a tenger mélyére küldte.

Egyre nagyobb nyomás nehezedett Walt Williams, a Mercury Műveleti Igazgatója vállára. A Fehér Ház azt akarta, hogy egy amerikai repüljön a világűrbe, mégpedig olyan magasan, mint az oroszok. Wiliamsnek egyensúlyoznia kellett a Fehér Ház dühös türelmetlensége és az alkalmatlan hordozórakéta realitása között. Végül Williamsnél elszakadt a cérna. Elege volt abból, hogy az Atlast gyártó Convair illetékesei egyre csak szánalmas kifogások litániáját szavalták, ugyanakkor a küldetések rendre robbanással végződtek, miután előzőleg biztosították arról, hogy a rakéta ezúttal meg tudja csinálni. Kész volt arra, hogy ejtse a Convairt és az Atlast, és elmondja az elnöknek, hogy a rakéta egy rakás fémhulladék.
Azt akarta javasolni, hogy a NASA várja ki a Légierő ekkor már a tesztelés fázisában leledző új Titan interkontinentális ballisztikus rakétáját. Ez lelassítaná az asztronauták földkörüli programját, de legalább a pilótáknak jobb esélyeik lennének annál, hogy három próbálkozásból mindössze egyszer érjenek földkörüli pályára.

Williams elkapta B.G. MacNabbot, a Convair képviselőjét a Cape-en, és ultimátumot adott neki: „Vagy megjavítjátok, vagy húzhattok a fenébe.” MacNabb felvonta a szemöldökét: „Megjavítjuk.”
MacNabb a Convair legkeményebb tesztvezetőjét vette maga mellé. Elmondta Williams dühödt szavait, majd tájékoztatta Tom O’Malley-t arról, hogy a NASA épp azt fontolgatja, hogy lecseréli az Atlast a Titanra. O’Malley egy Atlas interkontinentális rakéta tesztpadjától érkezett a Mercury-Atlas indítóállásához, összehívta a rakétát a startra előkészítő csapatot, és új ukázzal látta el őket: „Azt a seggfejet, aki legközelebb azt mondja, hogy nyugi, meg azt állítja nekem vagy bárki másnak, hogy minden rendben van, úgy rúgom ki, hogy a lába nem éri a földet.”T.J. – így ismerte mindenki – nem tűrte, ha visszapofáztak neki. Nyers egyénisége meghozta gyümölcsét, és csapatát elkötelezetté tette, akik éjt nappallá téve akartak dolgozni azon, hogy az Atlast megbízható gépezetté alakítsák.
Sok mindent módosítottak az Atlason. Törékeny falát a legsérülékenyebb pontokon – ott, ahol az űrhajó a rakétára illeszkedett – megerősítették, és szeptember 13-án, öt hónappal a legutóbbi robbanás után a NASA és a Convair készen állt az ismételt próbára. Ezúttal az Atlas egy svájci óra pontosságával üzemelt, és földkörüli pályára állított egy legénység nélkül Mercury-kapszulát. Miután az egyszer megkerülte a földet, a földi irányítás begyújtatta fékezőrakétáit, és az űrhajó biztonságban visszatért.
Lelkesedés és önbizalom töltötte be az emberes űrprogramot.

John Glenn készen állt a folytatásra.
A kezdetektől fogva azért lobbizott, hogy ő repülhessen elsőként a Mercury-val, és vele kezdődjön Amerika emberes űrrepülésének története. Bob Gilruth Shepardra és Grissomra bólintott rá, a két küldetés után a maradék öt asztronauta is megismételte volt szuborbitális űrugrásukat. Ezzel az egész csapat alapvető tapasztalatra tett volna szert.
A Vosztok-I és a Vosztok-II küldetése a Mercury eredeti ütemezését teljesen feltúrta. Ezzel befellegzett a szuborbitális repüléseknek. A harmadik küldetéssel már földkörüli pályára kell állni, és Glenn – aki egyben Shepard és Grissom tartaléka is volt – tökéletes helyzetben volt a feladatra.
Leszámítva persze, hogy neki is el kellett viselni ugyanazt a megaláztatást, ami Shepard-ot is feldühítette. 1961. november 29-én Glenn félreállt egy másik csimpánz, ezúttal Enos előtt, akit a NASA biomérnökei raktak be a Mercury-kapszulába. Az Atlas egy újabb hibátlan küldetés hajtott végre, és a főemlőst földkörüli pályára állította. Minden a majomról szólt, a világ többi része pedig az USA-n nevetett. De a csimpánz végül egész elfogadható állapotban tért haza."

A NASA történetében csak egyetlen férfi asztronauta repült női fehérneműben a világűrbe. Gus Grissomnak hívták. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Kora este volt. A napnak ebben az időszakában a Cape Canaveral startközponthoz vezető út kiüresedett, és az autók helyét éjszakai teremtmények vették át: száguldó rovarok özönlötték el, és prémes állatok, amik néha akkorák voltak, hogy könnyedén összetörhették egy száguldozó autó elejét. Az út a gyorshajtóknak kedvezett: előbb egy szakaszon nyugatra vezetett, majd egy íves kanyar következett, amit egy hosszú egyenes váltott, és aztán jobb kéz felől ismét egy nagy, íves kanyarba torkoljon. Az út vége egy hosszú egyenes szakasz volt, és pontosan kelet felé, a Cape főkapujának irányába vezetett.

Jim Rathmann profin váltott sebességet, a Corvette-et 160 km/h sebesség fölé hajszolta. Ez kellemes tempó volt Rathman számára, aki mindössze egy évvel ezelőtt vette át a bajnoki címet az izzasztó Indianapolis 500-on. Szerette a ’Vette-et, akárcsak az autó tulajdonosa, aki mellette ült a jobboldali ülésben. Gus Grissom legalább annyira rajongott a sebességért, mint haverja, Rathmann, habár Gus általában mintegy 12 000 méterrel a tengerszint felett száguldozott.
Rathmann átszáguldott egy bukkanón, a ’Vette pörgő kerekei pedig a levegőbe emelkedtek, majd egy kielégítő bumm-mal ismét visszatértek az útra. Olyan volt, mint szakadó hóban vezetni: az autó fényeit visszaverték a felhőkben repülő rovarok, amik valóságosan záporoztak a szélvédőre.

„Hánnyal szoktad bevenni ezt a kanyart, Gus?” – kérdezte Rathmann.
„Kábé százhetvennel” – jött a válasz.
„Hú. Az elég jó. De ma este azok a Daytona versenygumik vannak alattunk” – emlékeztette Gust. „Olyan simák, mint egy baba segge.”
„Aha” – morogta Gus. „Nem számít, azokkal is ugyanolyan gyorsan be tudom venni.”
„Valóban? Tényleg meg tudod csinálni sima gumikkal?”
Gus elvigyorodott: „Sima ügy.”
„Igen? Hát akkor kapaszkodj” – dünnyögte Rathmann. Benyomta a gázpedált, a sebesség pedig egyre nőtt. A kormányt szorítva a kanyar belső ívébe vágott, szakértő kezei között a kormány kezes bárányként viselkedett.
 
A centrifugális erő hatására Gus ki akart esni az üléséből: mihelyt beértek a kanyarba, ujjait a kapaszkodó köré kulcsolta. Ebben a pillanatban a sima gumik megadták magukat, és a Corvette tapadása megszűnt. Egy szempillantás alatt a nehéz autó vad vitustáncba kezdett, a tengelye körül forgott, és egyenesen az út melletti sósvízű mocsár felé tartott. Az ültetett Corvette, ami olyan volt, mint egy kis tank, összetört, és felszántotta a talajt, mire megállt; dísztárcsái elsüllyedtek a sárba.
Gus a barátjára meredt: „A fenébe, Jim, a frászt hoztad rám!”
„Minden rendben, cimbi” – nevetett Rathmann. „Ahogy megmondtam. Azok a sima gumik nem tapadnak.”
„Ne szarozz már, Jose” – káromkodott Gus. Körülnézett. „A fenébe, pár napon belül repülnöm kell!”
„Tényleg?” – morogta Rathmann, mintha nem tudott volna róla.
„Ha Walt Williams, vagy valamelyik NASA-góré meglátja a kocsimat ilyen állapotban, akkor nekem annyi.”
„Nyugi. Seperc alatt eltűnünk innen.”
„Innen?” Gus aggódva csóválta a fejét. „Ha most eltűnnénk, az is már túl késő lenne. Mindjárt itt lesznek a zsaruk.”
„Mondtam, hogy ne izgulj.” – nevetett Rathmann. „Ők is az én autóimat vezetik. Majd megkérem őket, hogy nézzenek a másik irányba!”
„Ennyi?”
„Ennyi. Csak ne izgasd fel magad, cowboy.” – mondta Rathmann, ezzel kimászott az autóból. „Nemsokára visszajövök a Lone Ranger-rel.” Rathmannt elnyelte az éjszaka, Gus pedig lapított a kocsiban, tudva, hogy jelen körülmények között az egyetlen esélye az, ha elbújik. Ha Williams ezt megtudja, egy szempillantás alatt elveszi Gustól a küldetést. Nincs több Redstone-repülés. Williams lecseréli Glennre, és ezzel az űrrepülés véget is ér Gus Grissom számára.
„Ostoba!” – dühöngött Gus magára. „Ostoba fajankó!”
Igaza volt. A NASA egyre szigorúbban vette asztronautái csínytevéseit. Ha valaki megsérül, vagy kinyírja magát egy küldetés előtt, azzal teljesen felborul a részletesen megtervezett program. Teltek-múltak a percek, és Gus komolyan aggódni kezdett. Fényszórókat látott közeledni a kanyarból.
Nem hitt a szemének. Rathmann volt az, két vontatóval! Egy időbe beletelt, amíg kiügyeskedték a nehéz autót a sárból, és elszállították Rathmann garázsába, ahol rejtve volt – és ahol megjavíthatták.
Gus Grissom újra és újra korholta magát, amiért vásárra vitte a bőrét, és egyúttal kockára tette űrrepülését. Tudta, hogy több fölösleges kockázatot nem vállalhat be, de túl nagy volt a kísértés, hogy kiegyenlítse a számlát. Pár nap múlva, Gus engedély nélkül bevitte Rathmannt, a civilt, a Patrick Légibázisra, amivel egy sor szövetségi szabályt szegett meg. Bemásztak egy szuperszonikus vadászgépbe, felvették az oxigénmaszkokat és a sisakokat.
Rövidesen a gép már a felszállópályán száguldott. Grissom a repülőtérről meredeken és gyorsan emelkedett el, és a kék magasokba tört. Amikor közel 13 kilométer magasra voltak a földtől, Rathmann meglepve tapasztalta, hogy az ég hirtelen eltűnt: egy szempillantás alatt pörgő, függőleges vonallá változott, végül Rathmann rájött, hogy az a horizont lehet. Olyan volt, mintha a gép egy nagy láthatatlan hengerben forogna, majd megátalkodott sebességgel vágott ki, de csak azért hogy utána függőlegesen forogjon. A forgások csontrepesztő hirtelenséggel maradtak abba. A kék ég volt alul, az óceán odafenn, és egy ideig nem tudta eldönteni, melyik van alul, és melyik felül. Gus olyasmiket csinált a géppel, amit Rathmann sem elmondani nem tudott, de még csak értelmezni sem. A gyomra a torkában volt, a feje bepasszírozódott a nyakába, majd a változatosság kedvéért hirtelen a másik irányból érte a terhelés: szemei kigúvadtak, és azt hitte, hogy a fülei is leszakadnak a helyükről. Épp ott tartott, hogy kiadja magából a reggelit az oxigénmaszkba, amikor Gus úgy döntött, hogy visszafizetett Rathmann-nak, amiért Canaveralnál leszánkázott az útról.
Mikor földet értek, a két cimbora jót nevetett, és hátba veregették egymást. „Gus, a frászt hoztad rám!”
Gus nevetésben tört ki. „Lássuk csak, mikor is hallottam ezt utoljára?”

Amíg a startot felügyelő csapat felkészítette a Redstone-t és az űrhajót a küldetésre, Gus elég lazán állt a dolgokhoz, és hagyta, hogy a személyzet tegye a dolgát. De a régi szabály szerint senki sem egyenlő egy csapatban, Gus pedig a legjobbat akarta. Sasszemmel figyelt fel az átsiklott részletekre, és a trehányság nála gyorsan kicsapta a biztosítékot. Az őszintén beismert hibákat elviselte, amíg azok nem lettek súlyosabbak. Ha mégis, akkor haragja a hibáért felelős kockafejekre zúdult, akiket ott helyben ki akart rúgni csapatából. A szánalmas kifogások csak üres duma volt számára, és lesújtott a hozzá nem értőkre, ha észrevette, hogy azon a hajón dolgoznak, amitől az élete függött.

Az űrhajón dolgozó mérnökök egészen mostanáig ember nélküli robotokkal foglalkoztak. A gépek nem látnak, nem beszélnek, nem szenvednek és nem jönnek ki a sodrukból. Amikor viszont mérnöki kérdések kerültek napirendre, Grissom a legjobbak közé tartozott. És amikor meglátta, hogy kemény munka helyett valaki lopja a napot, Gus két választás elé állította: vagy a lépcsőn távozik, vagy kihajítják az állványzatról. Azok a mindent az utolsó másodpercre hagyó munkások, akik megpróbálnak jó benyomást gyakorolni főnökükre, gyakran megtapasztalhatták haragját.

Nagyon dühös lett, valahányszor egy mérnöki akadályba ütközött. Ugyanaz probléma őrjítette meg, amire Harry Truman, az Egyesült Államok korábbi elnök is felfigyelt, amikor először megmutatták neki a Mercury-t. „És hogy a pokolban pisilnek ezek a fiúk?” – kérdezte Truman. Hosszas tanácstalan toporgás után valaki végre megszólalt: „Ööö, Uram, nem pisilnek.” Truman abban a biztos tudatban távozott, hogy az ország űrmérnökei egytől-egyik balekok.

Az Alannel történtek után, amikor hólyagjának teljes tartalmát nehéz alsóneműje szívta fel, Gus választ keresett Truman kérdésére.
Bill Douglas repülőorvos jobban ismerte Grissomot annál, hogy félvállról vegye, és azonnal megoldást keresett a problémára. Douglas az asztronauták nővérkéjét, Dee O’Hara-t Cocoa Beach-re küldte fűzőért. Azzal érvelt, hogy a testre simuló ruhadarab jó szolgálatot tehet folyadéktárolóként. Gus, aki először megdöbbent az „orvosi megoldás” láttán, végül azt morogta: „Ó, a pokolba is, rosszabb szükségmegoldásokkal is találkoztam már”. Amikor bemászott a Mercury kabinjába, ő lett az egyetlen férfi asztronauta, aki az űrutazást női fehérneműben kockáztatta meg."

Az Apollo-programban több mint húszezer alvállalkozó vett részt, 400 000 műszerészt, mérnököt, menedzsert vonzott magához a NASA. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"A Langley Légibázis asztronauta irodájában Alan Shepard az asztala mellől hallgatta Kennedy szavait a rádióban. Arca változó érzelmekről árulkodott: hitetlenségről, reményről, csodálatról. Végül már képtelen volt érzéseit magában tartani.
A többiekhez fordult. „Valóban jól hallottam? Tényleg azt mondta, amit hallani véltem?”
Deke Slayton bólintott. „Jól hallottad” – erősítette meg Alant. „Ez az ember azt akarja, hogy leszálljunk a Holdra. Leszállást mondott, nem csak a Hold megkerülését” – hangsúlyozta Deke.
„Oké, de nem emlékeztek arra, amit Washingtonban mondott?” – szögezte neki Alan. „Hogy a Holdat körberepülő küldetést akar. Meg, hogy törekedjünk a biztonságra.”

Gordo Cooper felnézett, és végtelen türelemmel a hangjában megszólalt: „Ez egyszerűen lehetetlen” – kapcsolódott be a beszélgetésbe. „Először is, nincsenek rakétáink. Másodsorban űrhajónk sincs, harmadrészt pedig még azt sem tudjuk, hogyan navigáljunk el odáig, majd vissza.”
Deke Gordora nézett, és elnevette magát a Légierőtől érkezett társán. „Hé, Gordo, ne felejtsd el, hogy Kennedy haditengerész, akárcsak Shepard. Ugyan még csak tizenöt percet töltöttünk az űrben, de már azt latolgatja, honnan kerítünk valahonnan egy térképet. Esetleg síneket fektetünk le a Holdig, hogy eljussunk oda.”
„Ja, az már biztos: haditengerész pilótára vall, hogy így vezetne el minket odáig” – kuncogott Cooper – „síneket követve.”
Alan Shepard széles vigyorral válaszolt, jobb kezének középső ujját a magasba lendítve.
„Kennedy meghibbant” – a megjegyzés a szoba másik végéből érkezett.
„Meghibbant?” – nevetett Deke. „Megtörténhet, hogy a kiváló Gus Grissom százados az elnökünket hibbantnak nevezi?”
Gus vigyorgott egyet, majd John Glenn próbálta felhívni magára a figyelmet. Komoly arccal beszélt. „Ez az egész talán nem is annyira őrültség, srácok” – mondta lassan. „Tudjuk, hogy vannak hordozórakétáink, amik szeretnek felrobbanni.”
„Ja” – jött a csípős megjegyzés. „Mint az a túlfújt lufi, amit Atlasnak hívnak. Még felszállni is képtelen.”
„Meg fogják csinálni” – mondta Glenn határozottan. „De az csak egy pillanatnyi állomás számunkra. A Titan rövidesen kész lesz, ezt mindannyian tudjuk. Ti láttátok a Szárazföldi Erők nagyratörő programjait, amin Wernher dolgozik?”
Mindenki Glenn felé fordult. „Nyögd már ki, John.”

„DARPA” – felelte. Tudták, mire gondol: a Pentagon elitügynökségére. Ez volt a Defense Advanced Research Projects Agency. „A Szárazföldi Erők hatalmas kommunikációs műholdrendszert akar kiépíteni. Hogy azonnal kapcsolatba léphessenek a világ minden pontjával. Így aztán Wernhert rászabadították valamilyen Saturn nevű rakétaszörnyre. Nyolc hajtómű. Valamivel több, mint négy és fél millió N tolóerő a felszálláskor. Egy Mack teherautót is könnyedén fel lehetne küldeni a világűrbe azzal az izével.”
Az asztronauták leültek. „Most is ezen dolgoznak?” – kérdezték.

Glenn bólintott. „A mérnökök szerint nyerő. Mindenesetre, nem gyenge kezdésnek. A kulcsa az erejében és a megbízhatóságában rejlik. Bevallom, mindezt nyolc év alatt összehozni baromi meló, de” – és elvigyorodott: „Van köztetek olyan, aki elég öreg ahhoz, hogy emlékezzen, milyen mélyen ültünk a szarban, amikor a japánok szétvertek minket Pearl Harbornál? Kevesebb, mint négy év múlva Japán már csak egy kupac hamu volt.”
„Nyolc év, ugye?” szólt közbe Deke. Társaira kacsintott. „Kennedy sose mondott volna olyat, amit ne tartana reálisnak. Másrészt viszont gondoljátok csak meg, hogy ez mit jelent számunkra. Nyolc év múlva még mindig fiatalok leszünk.”
Nevetve a térdére csapott. „Nyolc éven belül még mindannyian elmehetünk a Holdra. Erre gondoljatok.”
Deke felállt. „Van valami, amit szerintem mindig fejben kell tartanunk.”
„Mi az?”
„Ha nem lennének az oroszok, mi sehova sem mennénk.”
Ezt senki sem vitatta.

A Kongresszus úgy viselkedett, mintha vitaminbombát adtak volna be neki. Az első pénzügyi évre 1,7 milliárd dollárról szóló csekket hagyott jóvá a NASA-nak, amiből az beindíthatta új programját. Jim Webb, a NASA igazgatója, rászolgált Kennedy bizalmára, amikor nagy hálót vetett ki az Egyesült Államokra, és elkezdte összegyűjteni a legnagyobb tehetségeket a szövetség összes államának vezető ipari és tudományos központjaiból. Majd a kongresszusi választókörzetek arányában kezdte szétosztani a szerződéseket, de emellett még más tényezőket is mérlegelnie kellett. Biztosította, hogy az ország legambiciózusabb műszaki kihívását ne akadályozzák kormányzók és kongresszusi képviselők, akik azért dörömbölnek majd az ajtaján, mert az államukat kifelejtették az űrprogramból. Ezzel a taktikával Webb széleskörű politikai támogatást nyert meg a programnak.

Az amerikai holdutazás mindent elsöprő ereje megváltoztatta az ország arculatát, iparát, tudományos életét és életmódját. Több mint húszezer alvállalkozót, és négyszázezer műszerészt, mérnököt, menedzsert szívott fel a NASA, az adminisztratív és más területeken dolgozókról nem is beszélve.
 
Az új rakéta- és űrprogramok a görög, a római és északi mitológiai alakokról kapták nevüket, és később teljesen mindennapos lett, hogy olyan nevek forogtak közszájon, mint amilyen a Thor, a Jupiter, a Juno, az Atlas, a Titan, a Saturn, a Mercury, a Gemini, a Pegasus, az Orion, a Polaris, a Poseidon és mások. Most ott volt az Apollo, akinek szárnyain emberek repülhetnek a Holdig. Legalábbis, ez volt a terv.
Ekkor még csak 1961-et írtunk. A Hold még mindig elképzelhetetlen messzeségben volt. A meghajtás, a navigáció, illetve a leszállás az élettelen felszínre olyan bonyolult probléma volt, ami leküzdhetetlen akadályként tornyosult előttük.

Eközben az egész program sikere abban rejlett, hogy képesek-e lépésenként haladni. Az ország eddig mindössze egyetlen űrkapszulát juttatott a világűrbe, ami csak öt percet töltött a súlytalanság állapotában.
A második lépés az első megismétlése volt: még több adatot kellett összegyűjteni, majd meg kellett erősíteni az előző lépésben tanultakat. Mintha építőkockákat helyeznénk egymásra.
Gus Grissom repül majd a második, emberes Redstone fedélzetén. Amíg azonban a mérnökök és az asztronauták a vékony gyorsítórakétát előkészítették szuborbitális küldetésére, egyesek figyelmét már a tengerparthoz közelebbi indítóállások kötötték le.

Itt volt a négy indítóállásból álló Atlas-komplexum. Az Atlasnak olyan vékony és érzékeny volt a borítása, hogy belülről nyomás alá kellett helyezni, nehogy légballonszerű szerkezete összeroppanjon. Igazán bizalomgerjesztő volt. Az asztronauták tudták, hogy az Atlas állítja majd őket földkörüli pályára. De akkoriban még senki nem vállalkozott volna arra, hogy felüljön az ingatag kedélyállapotú hordozórakétára.

Az Atlas-küldetéseknek borzalmas volt a statisztikája. Senki nem törte magát az indítóálláshoz, hogy felüljön a másfélmillió Newton tolóerejű lángoszlop tetejére, aminek megvolt az a rossz szokása, hogy szeretett felrobbanni. Kennedy beszéde nagyszabású volt, elképesztően csodálatos. De a Holdhoz vezető utat még ki kellett kövezni."