Az Apollo-programban több mint húszezer alvállalkozó vett részt, 400 000 műszerészt, mérnököt, menedzsert vonzott magához a NASA. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"A Langley Légibázis asztronauta irodájában Alan Shepard az asztala mellől hallgatta Kennedy szavait a rádióban. Arca változó érzelmekről árulkodott: hitetlenségről, reményről, csodálatról. Végül már képtelen volt érzéseit magában tartani.
A többiekhez fordult. „Valóban jól hallottam? Tényleg azt mondta, amit hallani véltem?”
Deke Slayton bólintott. „Jól hallottad” – erősítette meg Alant. „Ez az ember azt akarja, hogy leszálljunk a Holdra. Leszállást mondott, nem csak a Hold megkerülését” – hangsúlyozta Deke.
„Oké, de nem emlékeztek arra, amit Washingtonban mondott?” – szögezte neki Alan. „Hogy a Holdat körberepülő küldetést akar. Meg, hogy törekedjünk a biztonságra.”

Gordo Cooper felnézett, és végtelen türelemmel a hangjában megszólalt: „Ez egyszerűen lehetetlen” – kapcsolódott be a beszélgetésbe. „Először is, nincsenek rakétáink. Másodsorban űrhajónk sincs, harmadrészt pedig még azt sem tudjuk, hogyan navigáljunk el odáig, majd vissza.”
Deke Gordora nézett, és elnevette magát a Légierőtől érkezett társán. „Hé, Gordo, ne felejtsd el, hogy Kennedy haditengerész, akárcsak Shepard. Ugyan még csak tizenöt percet töltöttünk az űrben, de már azt latolgatja, honnan kerítünk valahonnan egy térképet. Esetleg síneket fektetünk le a Holdig, hogy eljussunk oda.”
„Ja, az már biztos: haditengerész pilótára vall, hogy így vezetne el minket odáig” – kuncogott Cooper – „síneket követve.”
Alan Shepard széles vigyorral válaszolt, jobb kezének középső ujját a magasba lendítve.
„Kennedy meghibbant” – a megjegyzés a szoba másik végéből érkezett.
„Meghibbant?” – nevetett Deke. „Megtörténhet, hogy a kiváló Gus Grissom százados az elnökünket hibbantnak nevezi?”
Gus vigyorgott egyet, majd John Glenn próbálta felhívni magára a figyelmet. Komoly arccal beszélt. „Ez az egész talán nem is annyira őrültség, srácok” – mondta lassan. „Tudjuk, hogy vannak hordozórakétáink, amik szeretnek felrobbanni.”
„Ja” – jött a csípős megjegyzés. „Mint az a túlfújt lufi, amit Atlasnak hívnak. Még felszállni is képtelen.”
„Meg fogják csinálni” – mondta Glenn határozottan. „De az csak egy pillanatnyi állomás számunkra. A Titan rövidesen kész lesz, ezt mindannyian tudjuk. Ti láttátok a Szárazföldi Erők nagyratörő programjait, amin Wernher dolgozik?”
Mindenki Glenn felé fordult. „Nyögd már ki, John.”

„DARPA” – felelte. Tudták, mire gondol: a Pentagon elitügynökségére. Ez volt a Defense Advanced Research Projects Agency. „A Szárazföldi Erők hatalmas kommunikációs műholdrendszert akar kiépíteni. Hogy azonnal kapcsolatba léphessenek a világ minden pontjával. Így aztán Wernhert rászabadították valamilyen Saturn nevű rakétaszörnyre. Nyolc hajtómű. Valamivel több, mint négy és fél millió N tolóerő a felszálláskor. Egy Mack teherautót is könnyedén fel lehetne küldeni a világűrbe azzal az izével.”
Az asztronauták leültek. „Most is ezen dolgoznak?” – kérdezték.

Glenn bólintott. „A mérnökök szerint nyerő. Mindenesetre, nem gyenge kezdésnek. A kulcsa az erejében és a megbízhatóságában rejlik. Bevallom, mindezt nyolc év alatt összehozni baromi meló, de” – és elvigyorodott: „Van köztetek olyan, aki elég öreg ahhoz, hogy emlékezzen, milyen mélyen ültünk a szarban, amikor a japánok szétvertek minket Pearl Harbornál? Kevesebb, mint négy év múlva Japán már csak egy kupac hamu volt.”
„Nyolc év, ugye?” szólt közbe Deke. Társaira kacsintott. „Kennedy sose mondott volna olyat, amit ne tartana reálisnak. Másrészt viszont gondoljátok csak meg, hogy ez mit jelent számunkra. Nyolc év múlva még mindig fiatalok leszünk.”
Nevetve a térdére csapott. „Nyolc éven belül még mindannyian elmehetünk a Holdra. Erre gondoljatok.”
Deke felállt. „Van valami, amit szerintem mindig fejben kell tartanunk.”
„Mi az?”
„Ha nem lennének az oroszok, mi sehova sem mennénk.”
Ezt senki sem vitatta.

A Kongresszus úgy viselkedett, mintha vitaminbombát adtak volna be neki. Az első pénzügyi évre 1,7 milliárd dollárról szóló csekket hagyott jóvá a NASA-nak, amiből az beindíthatta új programját. Jim Webb, a NASA igazgatója, rászolgált Kennedy bizalmára, amikor nagy hálót vetett ki az Egyesült Államokra, és elkezdte összegyűjteni a legnagyobb tehetségeket a szövetség összes államának vezető ipari és tudományos központjaiból. Majd a kongresszusi választókörzetek arányában kezdte szétosztani a szerződéseket, de emellett még más tényezőket is mérlegelnie kellett. Biztosította, hogy az ország legambiciózusabb műszaki kihívását ne akadályozzák kormányzók és kongresszusi képviselők, akik azért dörömbölnek majd az ajtaján, mert az államukat kifelejtették az űrprogramból. Ezzel a taktikával Webb széleskörű politikai támogatást nyert meg a programnak.

Az amerikai holdutazás mindent elsöprő ereje megváltoztatta az ország arculatát, iparát, tudományos életét és életmódját. Több mint húszezer alvállalkozót, és négyszázezer műszerészt, mérnököt, menedzsert szívott fel a NASA, az adminisztratív és más területeken dolgozókról nem is beszélve.
 
Az új rakéta- és űrprogramok a görög, a római és északi mitológiai alakokról kapták nevüket, és később teljesen mindennapos lett, hogy olyan nevek forogtak közszájon, mint amilyen a Thor, a Jupiter, a Juno, az Atlas, a Titan, a Saturn, a Mercury, a Gemini, a Pegasus, az Orion, a Polaris, a Poseidon és mások. Most ott volt az Apollo, akinek szárnyain emberek repülhetnek a Holdig. Legalábbis, ez volt a terv.
Ekkor még csak 1961-et írtunk. A Hold még mindig elképzelhetetlen messzeségben volt. A meghajtás, a navigáció, illetve a leszállás az élettelen felszínre olyan bonyolult probléma volt, ami leküzdhetetlen akadályként tornyosult előttük.

Eközben az egész program sikere abban rejlett, hogy képesek-e lépésenként haladni. Az ország eddig mindössze egyetlen űrkapszulát juttatott a világűrbe, ami csak öt percet töltött a súlytalanság állapotában.
A második lépés az első megismétlése volt: még több adatot kellett összegyűjteni, majd meg kellett erősíteni az előző lépésben tanultakat. Mintha építőkockákat helyeznénk egymásra.
Gus Grissom repül majd a második, emberes Redstone fedélzetén. Amíg azonban a mérnökök és az asztronauták a vékony gyorsítórakétát előkészítették szuborbitális küldetésére, egyesek figyelmét már a tengerparthoz közelebbi indítóállások kötötték le.

Itt volt a négy indítóállásból álló Atlas-komplexum. Az Atlasnak olyan vékony és érzékeny volt a borítása, hogy belülről nyomás alá kellett helyezni, nehogy légballonszerű szerkezete összeroppanjon. Igazán bizalomgerjesztő volt. Az asztronauták tudták, hogy az Atlas állítja majd őket földkörüli pályára. De akkoriban még senki nem vállalkozott volna arra, hogy felüljön az ingatag kedélyállapotú hordozórakétára.

Az Atlas-küldetéseknek borzalmas volt a statisztikája. Senki nem törte magát az indítóálláshoz, hogy felüljön a másfélmillió Newton tolóerejű lángoszlop tetejére, aminek megvolt az a rossz szokása, hogy szeretett felrobbanni. Kennedy beszéde nagyszabású volt, elképesztően csodálatos. De a Holdhoz vezető utat még ki kellett kövezni."