MoonShot

Az oroszok első űrsétája után a küldetés szokatlan véget ért: az űrhajó két fenyőfa közé szorult, és foglyul ejtette a kozmonautákat. Itt is éjszakáztak. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra: "Leonov Beljajev felé biccentett. Ellenőrizték az eltelt időt és a műszereket. Egy ideje már tiszta oxigént lélegeztek be. „Most már kiürült belőlünk az összes nitrogén” – mondta Pavel I. Beljajev, a Gyémánt (Voszhod-II) parancsnoka a társának. „Készen állok” – biccentett Alekszej A. Leonov.
Rövid idő múlva szkafanderüket teljes nyomás alá helyezték, így készült fel a két férfi egy esetleges vészhelyzetre.
Leonov kicsatolta magát, és hátizsákját Beljajev felé fordította, aki ellenőrizte. Leonov számára egy akkucsomag biztosította az áramot, lélegezni a szintén szkafanderében lévő oxigénpalackokból tudott. Egy nagy zsilipkamra nyúlt ki az űrhajó egyik oldalán. Leonov odalebegett, majd maga mögött lezárta az ajtót. Most megszüntette a túlnyomást a zsilipkamrában, és egy biztonsági pányvát rögzített a belsejéhez. Amikor a műszerek zéró nyomást mutattak, kinyitotta a felső ajtót – ez egyenesen a világűrre nyílt.
Leonov odaúszott, és finoman átpasszírozta magát a kijáraton. „Úton vagyok kifelé” – mondta a rádión Beljajevnek. Izgatott parancsnoka ezt a Moszkva környékén lévő küldetésirányítás részére továbbította: „Ebben a pillanatban” – mondta leplezetlen örömmel – „egy ember lebeg szabadon a világűrben.”

Az első emberszatellit a Voszhodtól tovalibegett, lassan megfordult és bukfencezett a súlytalanságban, lenyűgözve a Föld látványától. Körbefordult, hogy belenézzen a „vakító fényárba, ami olyan volt, mint egy hegesztés ívfénye.” Finoman meghúzta mentőkötelét és a Voszhod teste felé lendült. Gyorsan kinyújtotta a kezét, hogy irányítsa mozgását, és bukdácsolni kezdett. A világűr vákuumában és a súlytalanságban megtapasztalt valamit a hatás-ellenhatás szeszélyes erőiről. A zsilipkamra tetejére erősített kis kamera rögzítette a mosolygó arcú, nevető kozmonautát, amint ott fickándozott az emberiség első űrsétáján – a Gyémánt 1965. március 18-i küldetésén.
A küldetési terv értelmében 10 perc volt az űrsétára. Ez alatt a tíz perc alatt közel ötezer kilométeres távot tett meg a szovjet Légierő harminc éves alezredese, ez a tapasztalt ejtőernyős, vadászpilóta, atléta, aki most, lebegve forgolódott, és tárta szét elragadtatva a karjait. Kétszáz kilométerrel alatta a Föld 28 000 km/h sebességgel forgott.
„Nem féltem” – mondta később. „Csak a végtelen teret és az univerzum határtalan mélységét éreztem.”Tíz perc múlva még egy utolsó pillantást vetett az alant forgó gyönyörű bolygóra, majd lábaival előre becsúszott a zsilipkamrába. Beszorult a nyílásba. A percek rohantak, és Beljajev figyelmeztette, hogy kezd kifogyni az oxigénből. Leonov lassan vette a levegőt, mélyeket lélegzett, és koncentrált. Megtalálta a problémát. A szkafandere kitágult, és beszorult esett, mint egy dugó a palackba. Lassan és óvatosan csökkentette a szkafander nyomását, és hatalmas erejével visszapréselte magát a zsilipkamrába. Miután kinyitotta a zsilip belső ajtaját, betuszakolta magát a kabinba. Beljajev az ülésébe húzta, becsatolta hevedereit. Aztán közösen ellenőrizték a belső ajtót. „Hadd menjen” – mondta Beljajev. A műszerfallal foglalatoskodtak, majd a zsilipkamra levált, és eltávolodott a Gyémánt mellől.
Az első űrséta már történelem volt. Beljajev alaposan megnézte Leonovot. „Olyan, mint aki épp most született újjá, egy ember, aki épp most tért vissza egy másik világból.” Izgatottan rávágott Leonov vállára, és azt kiáltotta: „Mologyec!”
Hangját hallgatták az irányítóközpontban is. „Nagy szám volt!” – Beljajev kiáltását hallva az irányítók ujjongásban és tapsban törtek ki.

Miközben a világ ezzel az új, látványos szovjet űrbeli sikerrel volt elfoglalva, a Gyémánt küldetése hirtelen baljós fordulatot vett, ezzel egy újabb klasszikus példával szolgált arra, mennyi minden elromolhat egy rövid küldetés során.
A baj az űrsétát követő napon jelentkezett, amikor elérkezett a fékezőrakéták gyújtásának ideje, a földre való visszatérés kezdete. Az automata stabilizáló rendszer elromlott, Beljajev és Leonov a megfelelő vészhelyzeti forgatókönyvet vette elő, majd Beljajev átvette az űrhajó fölött a manuális irányítást. Ez időbe telt, és egy földkörüli keringéssel később kerülhetett sor a fékezőrakéták gyújtására. Azután, hogy a parancsnok végül beindította a rakétákat, elképesztő teljesítménnyel vezette át a hajót a légkörbelépés szívszorító folyamatán. De az extra keringés miatt közel 1600 kilométerrel keletebbre érkeztek tervezett leszállóhelyüktől, ahol a mentőalakulatok eredetileg várták őket.
Emellett az űrhajó további kétszáz méterrel messzebb repült. A két kozmonautának ugyanis el kellett hagynia ülését a műszerek és a beállítások ellenőrzése érdekében, amikor a fékezőgyújtáshoz megfelelő helyzetbe állították az űrhajót. Ez nem okozott volna gondot, ha az automata helyzetszabályzó még mindig működött volna.
De nem működött, és mozgolódásukkal enyhén megváltoztatták a Gyémánt tömegközéppontját. Az űrhajó Perm közelében, az Ural-hegység sűrű erdeibe érkezett. A Gyémántot nem szerelték fel a Vosztokban használt katapultülésekkel, és a legénységre számára sem voltak ejtőernyők a fedélzeten. Egyedül az űrhajó rendelkezett ejtőernyőkkel.
A kozmonauták űrhajójuk foglyai voltak, és itt is maradtak, amíg a földet érés előtt használatos fékezőrakéták röviddel a landolás előtt be nem gyújtottak.

A hivatalos hírek szerint a Gyémánt nagy hóba érkezett, pedig igazából egy erdőbe zuhant, és két nagy fenyőfa közé ékelődött be.
Leonov és Beljajev a Voszhodban ragadt, mivel az ajtót képtelenek voltak kinyitni. A fagyos éjszakában a kabin ventilátorai teljes erővel működtek, az elektromos rendszer ugyanis olyan hevenyészett volt, hogy a kozmonauták nem tudták kikapcsolni azokat. Ironikus módon fűteni sem lehetett addig, amíg a hűtőventilátorok lapátjai forogtak.
 
Egy mentőhelikopter két és fél órával a landolás után ért a helyszínre, és a moszkvai hivatalos források nagy megkönnyebbülésüket fejezték ki amiatt, hogy az incidens rövidesen véget ér. De a mély hó és a sűrű erdőtakaró miatt a helikopter nem tudott leszállni.
A személyzet meleg ruhákat dobott le a hidegtől reszkető kozmonautáknak, de a ruhák fennakadtak a magasabb ágakon, ahol a kozmonauták nem érhették el őket: még akkor sem tudták volna összeszedni, ha a kapszula közvetlen közelébe pottyannak: a kozmonautákat túszul ejtette saját az űrhajójuk.

Így aztán a ruhák a fák magasabb ágain maradtak, a Gyémánt pedig továbbra is a két fenyőfa között, így a kozmonautáknak át kellett vészelniük egy fagyos éjszakát. Másnap reggel egy mentőcsapat síléceken behatolt a sűrű permi erdőbe, kiszabadították az űrhajót a fák fogságából, majd kiengedték a kozmonautákat éjszakai börtönükből. A meleg étel és a ruhák rövidesen megtették hatásukat: Leonov és Beljajev síléceken tette meg az erdőtől a rájuk váró helikopterig vezető utat.
Most, amikor már biztos volt, hogy a két kozmonauta úton van Moszkva felé, a szovjet hatóságok pozitív ívet igyekeztek adni a küldetésnek, és a történelem első űrsétájának jelentőségét hangsúlyozták, miközben elbagatellizálták a kijelölt leszállóhely túlrepülésének problematikáját, valamint az erdőben töltött ijesztő éjszakát. Egy kormányszóvivő megmagyarázta az oroszoknak és a világnak, hogy az űrsétát tökéletesíteni kell, mielőtt nagy űrállomások épülhetnének földkörüli pályán. „De” – tette hozzá – „az előttünk álló cél a Hold.” Ez egyértelműen jelezte a szovjetek szándékait: az Apollo előtt akarnak eljutni a Holdhoz.

Ez a figyelmeztetés és az űrséta felélénkítette az amerikaiakat. Leonov űrsétája kétséget kizáróan bebizonyította a szovjetek űrbeli fölényét. A NASA részéről Chris Kraft dicséretes őszinteséggel gratulált az oroszoknak, és beismerte az amerikai közvélemény előtt, hogy az űrséta „hatalmas meglepetés volt, és teljesen felkészületlenül ért minket mindössze öt nappal az első Gemini-küldetés előtt.”
Az sem segített, hogy az oroszok telekürtölték a világot azzal, hogy az új Voszhod-űrhajó három embert is képes a világűrbe juttatni. Kiemelték, hogy az amerikaiak leghamarabb négy év múlva lesznek képesek háromfős legénységet felküldeni egy űrhajó fedélzetén. A Pravda címlapján a „Bocsánat, Apollo!” címmel közölt egy cikket, ami a NASA-t gúnyolta azzal a megjegyzéssel, hogy a két ország közti különbség „nemhogy csökkenne, de még nő is… Az úgynevezett piacgazdaság képtelen felvenni a versenyt a szocializmussal egy olyan bonyolult és modern szakterületen, amilyen az űrkutatás.”

Kétségtelen, hogy ez az oroszok nagy pillanata volt, és a jövő illetően Washingtonban még több aggodalomra adott volna okot, ha tudják, hogy Pavel Beljajev kozmonauta röviddel visszatérése után megkezdte felkészülését a Hold megkerülésére, amit két és fél éven belül, 1967-ben kívántak megvalósítani. Arról sem volt tudomásuk, hogy Alekszej Leonov szintén a kozmonautáknak abba a csoportjába került, akiket a holdutazásra képeztek ki, és ő lett a parancsnoka annak a küldetésnek is. Amerikának mit sem tudott arról, hogy Leonov és Oleg Makarov került a Holdat megkerülő első, kéttagú legénységbe.
De az Egyesült Államok nem tétlenkedett. Többé már nem csetlett-botlott a világűrben, űrprogramja egyre nagyobb lendületet vett, és magasabb fokozatba kapcsolt. Amerika tudta, mit kell tennie, és az ütemezés reális alapokon nyugodott – függetlenül attól, hogy mennyi energiát emészt majd fel a megvalósítása.

A Gemini-programon volt a sor – ez jelentette a hidat a Mercury-program szárnypróbálgatásai és az Apollo-program között. Wernher von Braun és csapata pedig kivárja a Gemini-programot. Ez idő alatt az Apollo rakétaszörnyetegét tökéletesítették: egyrészt a Saturn-I-et a háromfős legénységből álló űrhajó földkörüli tesztjeihez, illetve a Saturn-V nevű gigászt, ami asztronautákat juttat majd a Holdra. Kaliforniában a North American Aviation az űrhajó fejlesztésén és megépítésén dolgozott. Amerika számára a kocka el volt vetve."