John Glenn űrhajóját apró, fényes pillék vették körül, mintha csak valamilyen meséből kerültek volna oda: minden apró teremtmények ezreivel volt tele. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"A NASA figyelme ezután John Glenn felé fordult. Küldetését december 20-ára tervezték. Ez lenne Amerika karácsonyi ajándéka. De a dolgok nem a terv szerint alakultak. Attól a naptól kezdve, hogy Glenn hordozórakétája és űrhajója elfoglalta helyét az indítóálláson, egy sor frusztráló késedelembe futottak bele: műszaki problémák, meghibásodások, rossz időjárási körülmények, és idegesítő problémák merültek fel, amik egy kevésbé edzett embert megtörtek volna. Végül aztán 1962. február 20-a reggelén, nyolcvankét napos csúszás után John Glennt beszíjazták a Friendship Seven nevű Mercury-űrhajóba. A szerencse a tizedik startkísérlet alkalmával rájuk mosolygott, ahogy rohamosan közeledett a délelőtt 9:47 - a hosszú ideje frusztrált startszemélyzet elérkezett a visszaszámlálás utolsó másodperceihez.
A startra kíváncsi tömegek drukkoltak és imádkoztak a küldetés sikerért, az Atlas pedig ott várakozott állványzatán, miközben jéghideg pára gomolygott körülötte, amibe belekapott a szél. A visszaszámlálás elérte a negyvenedik másodpercet, és folytatódott. A startot felügyelő csapat egyetlen embergépezetté vált.
„Státusz-ellenőrzés”- dünnyögte a teszteket vezető T.J. O’Malley szájmikrofonjába, így a csapata összes tagja hallhatta őt.
„Túlnyomás?”
„Rendben.”
„Folyékony oxigén feltöltés?”
„Maxon villog.”
O’Malley tudott erről. Annak ellenére, hogy az Atlas tartályában a folyékony oxigénszint kijelzője hamis értéket mutatott, a hordozórakétába több mint elegendő folyékony oxigént töltöttek ahhoz, hogy az üzemanyagot égésben tartsa a földkörüli pálya eléréséig. „Az rendben” – vágta rá O’Malley. A következő tétel előtt egy pillanatnyi szünetet tartott.
„Földi tápkábeleket leválasztani.”
Megtörtént.
„Megfigyelő-állomások?” – kiabálta O’Malley.
„Startra készen.” Az egész bolygót körbeölelő, az űrhajó útját a földről figyelemmel kísérő megfigyelő állomás-hálózat felkészült a küldetésre.
„A Mercury-kapszula?”
„Rendben.”
„A start előtt minden egység rendben működik” – harsogta O’Malley. „A startra-kész lámpa világít. Leválasztani a Mercury-t a földi tápról.”
„Leválasztva a Mercuryról.”
„Minden felvevőt gyorsállásba” – parancsolta T.J. „18 másodperc a startig, és folytatódik a visszaszámlálás. Hajtómű indít!”
„Megkaptad a jelet a gyújtásra!” – tolmácsolta Scott Carpenter asztronauta barátja, John Glenn részére a blokkházból, ahol a CapCom székében ült. B.G. MacNabb telefonált, hogy O’Malley-vel beszélhessen, és sok szerencsét kívánjon neki. O’Malley örült a hívásnak, előtte az egész visszaszámlálást végigimádkozta. Most vett egy mély levegőt, és a keménykötésű ír katolikus keresztet vetett. „Istenem, Te vezesd őt útján” – mondta csöndesen.
„Isten veled, John Glenn!” A jókívánság Carpentertől érkezett, miközben letudta a visszaszámlálás utolsó másodperceit. „Három másodperc …kettő…egy…zéró!” A blokkházat csönd ülte meg, mindenki lélegzet visszafojtva várt, a csendet csak a műszerek hangja törte meg. Az Atlas begyújtott, és lángok törtek elő három nagyerejű főhajtóművéből és két süvöltő kormányhajtóművéből, a vibráció miatt John Glenn hangja remegni kezdett.
„Hú … rend-ben…az óra elindult…Úton vagyunk…”
És valóban. Az Atlas fényes ezüstszín teste hatalmas tűzoszlopba vegyült. A sötét Mercury kapszula egy jéggel borított cső tetején ült, csak a narancsszín mentőrakéta magasodott fölé.
Közel 1 630 000 N lángoló tolóerő. A robotpilóta minden gond nélkül működött, a rakéta a fő- és kormányhajtóművek segítségével engedelmesen hagyta magát irányítani. Glenn beleszólt a rádióba: „Tervezett forgás rendben.” Az autópályákon, a strandokon az épületek tetején és az utcákon összegyűlt tömeg tombolni kezdett. Az Atlas mennydörgő robajjal száguldott felfelé százezrek és százezrek ujjongása közepette.
Max-Q. A hatalmas légnyomás szorongatta és rázta az Atlast, óriási erők gyötörték a rakéta megerősített burkolatát, szerkezete recsegett-ropogott. A fedélzetén lévő tengerészgyalogos a küldetésirányításnak jelezte: „Kissé hepehupás az út errefelé”.
A rakéta elhagyta a Max-Q-t. Szuperszonikus sebességgel, erőteljesen gyorsulva emelkedett, ahogy a hajtóművei által kifejtett tolóerő és a teljesítmény egyre nőtt, ahogy az Atlas súlya az elégetett üzemanyaggal folyamatosan csökkent. A két főhajtómű levált, ezzel még tovább csökkent a súlya. A hátramaradt egy hajtómű, valamint a két apró kormányhajtómű egyre gyorsabb tempóra sarkallta az Atlast. Glenn már több mint 160 kilométer magasan járt.
Ekkor a hajtómű leállt, a mentőrakéta levált, az űrhajót leválasztó segédrakéták pedig működésbe léptek, és a Friendship Seven eltávolodott ekkorra már magatehetetlen hordozórakétájától.
„Rendben, zéró-G, jól vagyok.” – jelentette Glenn. „A kapszula épp most fordul át. Ó! Micsoda látvány!”
Glenn-nel együtt Amerika is földkörüli pályára állt. Az ország egy emberként éljenzett, könnyek záporoztak a szemekből mindenfelé. Az asztronauta épp arra készült, hogy háromszor megkerülje a Földet, de emlékeztette magát, hogy az érte már-már kétségbeesetten aggódó emberek millióinak tartozik annyival, hogy halljanak valamit a bolygót megkerülő első amerikaitól: milyen élményben van része, és mit is lát. Így Glenn elmosolyodott, és amikor ideje engedte, saját utazásának narrátorává vált.
Első földkörüli keringésén az Indiai-óceán fölött Glenn lett az első amerikai, aki több mint 160 kilométer magasból végignézhetett egy naplementét. „Az alkony egyszerűen csodálatos” – jelentette. „Az ég az űrben koromfekete, és egy keskeny kék csík húzódik a láthatáron. A nap gyorsan lebukott a horizont alá, én gyorsabbra számítottam. Öt vagy hat percig lassan, de folyamatosan csökkent a fény intenzitása. A szédületes narancs és kék színben pompázó sávok negyvenöt és hatvan fok közötti szögben ölelték körül a Napot két oldalról, majd a horizont irányába fokozatosan elenyésztek.”
Más érzékletes beszámolókat is tartott az alatta elsuhanó bolygóról, beszélt magas, hófödte hegycsúcsokról, a bahama-szigetek mélyzöld vízéről, a sivatagok faragáshoz hasonló homokdűnéiről. Lenézett a vulkánokra, látott lavinákat, mesélt a felhők által visszavert napfényről, és a nagyvárosok legmagasabb csúcsairól.
A sötétben repülve nagy viharokat látott, amik óriás villanykörte módjára köpködték magukból fényes tűzüket. A horizonton terpeszkedő viharokat elnézve úgy tűnt, mintha egy csatamezőhöz közeledne, és puskák torkolatfénye villanna, rakétákat lőnének ki, és bombák csapódnának be. Elképesztő volt.
Az éj koromfekete bársonyán csüngve csak a Friendship Seven hajtóműveinek és berendezéseinek zaját lehetett hallani. Az univerzum többi része néma volt. Szemei hozzászoktak a sötéthez, és lekapcsolta a műszerfal világítását.
A bársonyos éjszakában Glenn kezdte észrevenni a csillagokat. Először opálos fénnyel ragyogtak, mintha fátyol borítaná őket, de aztán olyan fényesek lettek, amilyet még életében nem látott: ilyen ragyogásnak csak nem sokkal ezelőtt lehetett először tanúja emberi szem.
Első, éjszakában megtett etapja gyorsan a végefelé közeledett, és a menetiránynak háttal ülve, maga mögött a sötétben egy nagyon vékony csíkot pillantott meg: egy ezüstös fényű, leheletfinom tündérországot. A színek egyre határozottabbá váltak, és rövidesen valóságos kavalkáddá álltak össze. A horizont egy varázsütésre élénk, ragyogó sarlóvá alakult, ami az éjt a nappaltól elválasztotta. A nap fénye a kapszula egyik oldalát világította csak meg, az űrhajó másik fele árnyékban volt, itt a Föld fénye derengett alulról.
Hirtelen John Glenn-nek társasága akadt.
A Friendship Sevent apró, fényes pillék vették körül, mintha csak valamilyen meséből kerültek volna oda: minden apró teremtmények ezreivel volt tele. Egyesek egyenesen az ablakáig merészkedtek, ő pedig elbűvölten nézte a parányi szemcséket. Aztán rájött, hogy jégből vannak. Némelyik göndör volt, mások csillagszerű hópihékre hasonlítottak, és csodálatos rajokban táncoltak, forogtak az űrhajó körül.
Glenn magán kívül volt a kíváncsiságtól és a csodálkozástól. Ötlete sem volt, hogy ezt a megdöbbentő jelenséget mi okozhatta. „Megpróbálom elmondani, mi vesz körül” – rádiózta a földi irányításnak. A Csendes-óceáni Kanton-szigeten lévő megfigyelő-állomáson mindenki kerek szemmel, nagy érdeklődéssel hallgatta jellemzését.
„Nagyon parányi részecskék ezrei vesznek körül, és olyan fényesek, mintha foszforeszkálnának”. John folytatta: „A színük ragyogó sárgászöld. Olyasmi méretük és fényük van, mint egy nagyon sötét éjjelen a szentjánosbogaraknak. Semmi ehhez foghatót nem láttam még.”
„Vétel, Friendship Seven, itt a kantoni CapCom” – jött rögtön a válasz. „Hallani, ahogy nekiütköznek a kapszulának? Vége.”
„Nem, nem. Nagyon lassúak” – felelte Glenn. „Nem mehetnek gyorsabban öt, talán hat km/h-nál.” A földi irányítás döbbenten állt a jelenség előtt, nem kevésbé Glenn, és közösen megpróbáltak mindent elkövetni, hogy megfejtsék, mi megy „odafenn”.
Aztán amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan el is tűntek a fényes szemcsék, ahogy a Friendship Seven a Csendes-óceán fölött az egyre vakítóbb napfénybe száguldott. De az újabb napfelte alkalmával ismét előkerültek, majd az azt követőn is, valahányszor csak megvilágították őket a kelő tűzgömb sugarai.
Miközben értetlenül álltak a „szentjánosbogarak” rejtélye előtt, a földi irányítók figyelmét hirtelen egy sokkal súlyosabb probléma kötötte le."
