Gordo Cooper volt az első asztronauta, aki a visszaszámlálás közben kicsit elszunyókált az űrhajójában. Előző nap bulizott. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"A kulisszák mögött Deke Slayton saját háborúját vívta, hogy visszaszerezze repülős státuszát. Deke a legjelesebb szakértőket is felkereste, és végül eljutott Dr. Paul Dudley White-hoz, akit Amerika legkiválóbb kardiológusaként tartottak számon. Dr. White alaposan kivizsgálta Deke-et, majd ezt mondta neki: „Fiatalember, maga nagyon szép kort megélhet. De egyet kell értenem a NASA embereivel. Nem akarnak szükségtelen kockázatot vállalni. Nem könnyű hibáztatni őket azért, mert a biztonságot tartják szem előtt.”
Deke frusztráltan és leverten tért haza. A többi asztronauta átbeszélte, hogy a történtek milyen iszonyú hatással voltak rá, és végül John Glenn mutatott rá a lényegre. „Egy csapat vagyunk. Össze kell fognunk Deke-ért, és segítenünk kell neki.”
Shepard bólintott. „Vissza kell adni Deke büszkeségét. Meg kell találnunk a módját.”
Így azzal az ötlettel álltak elő, hogy Deke legyen a főnökük. Hatalmat kell adni neki. Legyen saját beosztása, irodája, minden, amit csak akar. Gordo Cooper szerint gyorsan munkához kell látniuk. „Szó van arról, hogy a Légierőtől valamilyen tábornokot, vagy admirálist tennének az Asztronauta Iroda vezetőjévé, és vele töltenék be ezt az új posztot. Úgy kell ez nekünk, mint púp a hátunkra, semmi szükség, hogy egy pöcs idejöjjön, és ossza az észt.”
A NASA tudta, hogy a Mercury Hetek létszáma nem lesz elég az összes űrrepülésre az egyre gyorsabb tempót diktáló programban, és újabb pilótákat kezdett toborozni. Kellett valaki, aki ezt irányítja, kiválasztja a legénységeket, megtervezi a kiképzésüket, feladatokat ad nekik, összeköti az asztronautákat és a vezetőséget. Röviden, ennek az elit mezőnynek egy tyúkanyóra volt szüksége.
A Mercury-asztronauták meggyőzték a NASA vezetőit, így ettől kezdve Deke koordinálta az asztronauták munkáját. A külső megfigyelők talán eleinte még azt gondolhatták kinevezéséről, hogy az valamiféle könyöradomány egy csüggedt asztronautának, mindenesetre – ha ezt is gondolták – véleményük gyorsan megváltozott. Deke teljesen ura volt a helyzetnek. Sok meglepett NASA-munkatárs végül Vasembernek tekintette őt. Ez jóleső érzéssel töltötte el. Rövid időn belül Deke irodája hatásközpont lett, amivel számolni kellett. Sosem tapasztalt tisztelet övezte az egész asztronauta-csapatot. Mindenki más meghátrált, amikor a küldetések legénységének kiválasztásáról volt szó. Deke-nél volt a labda, és élt is vele.
1962. október 3-án az Atlas, aminek megbízhatósága egyre közismertebb lett, Wally Schirra-t és Sigma Seven űrhajóját pályára állította. Wally megcsillantotta képességeit, amiben korábban Deke egy pillanatig sem kételkedett. Hatszor kerülte meg a Földet – kilenc órát töltött a világűrben. Ugyanannyi üzemanyaggal küldték fel, mint amennyi Glenn és Carpenter űrhajójában volt, de ő úgy takarékoskodott az üzemanyaggal, amivel még a Küldetésirányítást is meglepte. Eközben olyan hatékonysággal ment végig a tudományos célú kutatásokon és a mérnöki ellenőrzőlistákon, hogy egy robot is elsárgult volna az irigységtől.
Pont erre várt a NASA, pont erre volt szüksége az egész országnak. Egy tökéletes földkörüli küldetésre, tökéletes befejezéssel: a Sigma Seven a mentést végző repülőgép-hordozótól kevesebb mint 7 kilométerre szállt vízre a Csendes-óceánon, a Midway-szigetek közelében. A NASA szerint a küldetés úgy ment, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.
Schirra küldetését kilenc berepülő pilóta követte élénk figyelemmel, akik csak nemrég lettek asztronauták – ők voltak az új fiúk, akik a Gemini-program kétfős küldetésein vesznek majd részt, és a nagyerejű Titan-II rakéta tetején repülnek majd – utóbbit a második generációs interkontinentális hatótávolságú hadi rakétából alakították ki. Közülük egyesek legendákká válnak, mások az életüket adják az űrprogramért: Neil Armstrong, Frank Borman, Charles „Pete” Conrad, James Lovell, James McDivitt, Elliott See, Tom Stafford, Ed White és John Young.
Slaytonnak immár tizenöt asztronauta volt a szárnyai alatt. Az újoncokra betanítás és kiképzés várt, Deke pedig úgy vélte: minél többet látnak a Mercury-program hátralevő napjaiból, annál felkészültebbek lesznek a nehezebb, nagyobb, jóval fejlettebb Gemini-űrhajóra. Az új űrhajóval Slayton megkezdheti az Apollo-program és a holdutazás során szükséges manőverek és eljárások tesztelését.
Deke segített megtervezni azt a repülési tervet, aminek révén a Mercury azonos súlycsoportba kerül majd Oroszország nehéz űrhajójával, már ami az űrben töltött időt illeti. A Mercury negyedik, és egyben utolsó földkörüli repülése nem holmi három vagy hat keringésből álló küldetés lesz. Huszonkétszer kerülné meg a Földet, teljes másfél napot töltene pályán, ami embert és gépet egyaránt próbára tesz.
Walt Williams négyszemközt beszélt Deke-kel. „Nézd, tudom, hogy rajtad kívül már csak Gordo Cooper nem repült még a Mercury-programban. De talán jó ötlet lenne, ha inkább Al Shepard kapná meg a Mercury utolsó küldetését.” Aztán Williams mosta kezeit: „Természetesen, ez rajtad áll, Deke.”
Williams egy másodpercig sem tréfált. Arról volt szó, hogy az űrügynökség hierarchiájában egyeseknek Gordon Cooper túl kezelhetetlennek és önfejűnek tűnt. Nem nézték jó szemmel a pilóta vagány stílusát, ahogy azt sem, hogy hajlamos volt megszegni a szabályokat – ilyen volt az autóversenyzés Cocoa Beach utcáin, vagy a Daytona Nemzetközi Autópályán.
Deke szemében viszont Gordo elképesztően jó pilóta volt, aki a J-3 egymotorostól kezdve az F-106-osig mindennel repült, és apránként verekedte fel magát a ranglétrán. Most az űrhajó következett. Ha valaki tudta, milyen érzés az, ha egy megérdemelt küldetést kirántanak az ember alól, akkor az Deke Slayton volt, aki nem hagyta, hogy Gordo-n verjék el a port.
A felszín alatt volt más probléma is. Gordo ízes oklahomai tájszólása irritálta a NASA PR-eseit. Számukra az, hogy ki repül a világűrbe, teljesen független volt a pilótaként elért eredményektől. A magyarázatuk egyszerű volt. Nem akartak egy déli parasztot földkörüli pályán látni.
Kennedy elnök fülébe is eljutott a hírük, és nem örült neki. Ha a NASA vezetésében lettek volna olyanok, akik ellenzik Gordo repülését, Deke őket is visszautasította volna. Döntött. A küldetés Gordoé.
De még egy akadály volt hátra: ez pedig nem más volt, mint maga Gordon Cooper. Úgy tűnt, hogy a fegyelmezetlen, forrófejű pilótának nem igazán sikerült fenegyerekből jólfésült asztronautává változnia. Két nappal tervezett startja előtt, Gordo próbára tette a NASA felső vezetésének jóindulatát és türelmét.
Cooper Atlasát és űrhajóját a startra előkészítő csapat épp keményen dolgozott, amikor hirtelen egy hatalmas bumm rázta meg az indítóállást és az állványzatot. Senki nem látott lángokat felcsapni, holott mindenki erre számított. Füst sem volt, házak sem dőltek össze, de a robbanás olyan erejű volt, hogy –
Aztán meglátták. Egy fényes vadászgép volt, ami - miután átsüvített a Cape-en, és megajándékozta a startközpontot a hangrobbanással - szédületes emelkedőbe kezdett. Gordora vallott, ezzel köszönt: „’Reggelt, mindenki!”
A vadászpilóták számára a köszöntésnek ez a formája nem volt szokatlan: legalább olyan hagyomány volt az asztronauták körében, mint régebben – még mielőtt egyáltalán szó lett volna űrrepülésről. Na, de ilyet csinálni szinte a start napján, miközben a rakéta és az űrhajó utolsó, kritikus ellenőrzését végzik? Gordo szemszögéből nézve ez nem volt több egy baráti gesztusnál: bejelentette érkezését. Ennek volt alapja: senki sem bízott benne, hogy időben befut saját küldetésére.
Walt Williams épp az irodájában állt, amikor Cooper és az F-102 ablakmagasságban elhúzott. A hangrobbanásba beleremegett az épület, Williams kiejtett a kezéből minden iratot, és szája elé kapta a kezét, nehogy a szíve kiugorjon a torkán. A Mercury műveleti igazgatója ott állt, remegve, mint egy nagy rozmár dühkitörés közben. Elég gyorsan megfordult ahhoz, hogy még lássa a kék homályt, ahogy a szuperszonikus üdvözlet elhúzott az asztronauta szállás irányába.
Williams sötét ábrázattal ment át a szállásra, összehúzott szemöldökkel rontott be, a harag ráfagyott az arcára.
Egyenesen Deke Slayton-hoz vonult.
„Jó még Al Shepardre a szkafandere?” förmedt Slaytonra.
„Tessék?”
„Nagyon egyszerű dolgot kérdeztem, Slayton” – morogta. „Egy rohadt választ akarok hallani! Jó még a szkafandere rá?”
Deke a kérdésre kérdéssel válaszolt. „Miért?”
„Azért mert ő Cooper tartaléka, és tudni akarom, hogy be tud-e ugrani ennek a fenegyereknek a helyére, ezért!”
Deke maga is hallotta a hangrobbanást, és nem kis önuralomra volt szükség ahhoz, hogy magában tartson egy mosolyt. Végtére is, ő maga sem volt teljesen ártatlan az ilyen jellegű köszöntésekben. Pár ablak miatta is megremegett, de most a diplomatikus utat választotta. Sikerült megnyugtatni a toporzékoló műveleti igazgató kedélyeit, akit egy vacsora és pár ital után végül rávett arra, hogy a küldetésre az eredeti terv szerint, Gordoval a fedélzeten kerüljön sor. Ez nem sokon múlt. Gordo számára azonban ezzel még nem ért véget a történet.
Másnap este, Cooper startjának előestéjén Henri Landwirth moteltulajdonos baráti vacsorát szervezett a Mercury-s fiúk és a Geminis Kilencek számára – ezzel a névvel váltak ugyanis ismertté a második körben kiválasztott asztronauták. Henri meghagyta séfjének, hogy fantasztikus menüt készítsen, amit aztán így hirdetett: bécsiszelet krumplifantáziával, kitűnő salátákkal, a legfinomabb importborok társaságában.
A meglepett asztronauták köszönetet mormoltak Henrinek. Mindannyian leültek a nagy fogadáshoz, és azonnal késztetést éreztek arra, hogy a tósztokat mondjanak, jókívánságaikat fejezzék ki, és szerencsét kívánjanak egymásnak. Ez bajtársisasság volt a javából, a barátság szívet melengető megnyilvánulása. A bor hatására tetőfokára hágott az asztronauták hangulata, majd a tizenhat asztronauta nekiült, hogy kiélvezze a rájuk váró gasztronómiai örömöket.
A pincérek ezüsttálcákon szolgálták fel a menüt. Az asztal körül ülők egy csapásra elnémultak. Henri egy kisütött kartonpapírból, nyers burgonyából és romlott salátából álló fényűző lakomát készített számukra, amit napokig a forró floridai napon érlelt.
Gordon Cooper megelőzte őket. Tény, ami tény, Gordo az ehhez hasonló pillanatokkal komoly hírnévre tett szert a világ legkülönbözőbb légibázisain.
Az astronauták legnagyobb meglepetésére Gordo bezabált, anélkül, hogy hallatta volna az igazi klasszikus „Ezt megszívtátok!” felkiáltást.
Másnap reggel, amikor Gordo Cooper a Faith Seven nevű Mercury-űrhajóba szíjazva, szkafanderében az utolsó, emberrel a hátán útnak induló Atlas hordozórakéta tetején várakozott, a visszaszámlálás egyik technikai szünetében egykettőre elszenderült az indítóálláson.
Sok pilóta és asztronauta mindent megtett azért, hogy ennek az embernek az életét megkeserítse, és nagyjából ugyanennyien kudarcot is vallottak: 1963. május 15-e reggelén Gordo már a Faith Seven fedélzetén utazott, ez alkalommal viszont ő lett az első amerikai, aki – ezúttal már a terv szerint – földkörüli pályán aludhatott.
Egészen a tizenkilencedik keringésig tökéletesen ment a küldetés: Gordo minden egyes földkörül megtett körével amerikai időrekordot állította fel. Hirtelen azonban az irányítók megrémültek. Egy zöld fény villant fel az egyik panelen. „Szent Isten” – morogta egyikük. „Megindult a föld felé!” A jelzőfény a „0,05 G” feliratnál villant fel, aminek akkor kellett világítania, ha a kapszula elkezdte visszaútját a légkörbe. A CapCom azonnal felvette a kapcsolatot az űrhajóval, hogy ellenőrizze a földkörüli pálya tervezettnél korábbi elhagyásának tényét: megérdeklődte Gordo-tól, hogy megkezdte-e a légkörbe lépést.
A válasz Cooperre vallott. „Mint a huzat.” – felelte. Majd hagyta, hogy rájöjjenek, melyik szenzor és miért produkálta ezt a téves jelzést.
Ez a stikli arra utalt, hogy valami nem stimmel az elektromos vezetékekkel, és ha már egy ilyen eset előfordult, szinte biztosra vehető, hogy más problémák is jelentkeznek. Így is történt. Mielőtt a következő keringés végére ért volna, a túláram miatt a navigációs berendezések is leálltak. Ezek tájékoztatták Coopert az űrhajó Földhöz képest elfoglalt helyzetéről. A helyzet a huszonegyedik keringés során még melegebb lett, ekkor az automata irányítórendszer is bedobta a törülközőt.
Ez azt jelentette, hogy Coopernek – Scott Carpenterhez hasonlóan – kézi vezérléssel kell begyújtania fékezőrakétáit, majd végigvezetni a kapszulát a perzselő légkörbelépésen egészen a landolásig. De Gordo Cooper úgy volt vele, hogy pont az ilyen esetek miatt tartják, amikor meg kell oldani a repülés során felmerülő problémákat. „Hát” – mondta a repülésirányítóknak eltéveszthetetlen akcentusával – „szerintem, van itt pár apró gebasz. Úgy tűnik, hogy nekünk kell vezetnünk ezt az izét.”
Deke mosolygott. Ismerte Gordo képességeit, és most ez volt a várva várt visszavágó a NASA PR-szakembereinek, akik nem akarták volna ezt a déli parasztot az űrben látni.
A küldetésből már csak egy óra volt hátra, az irányítóközpont kidolgozta, milyen sorrendben és mikor kell a visszatéréshez szükséges teendőkre és manőverekre sort keríteni, majd a Japántól délre, egy megfigyelőhajó fedélzetén állomásozó John Glenn, beolvasta ezeket Coopernek.
Másfél nap súlytalanság után, Gordo begyújtotta három fékezőrakétáját.
Glenn jelentette: „Nagyon feszes volt. Pontosan a kellő időben gyújtotta be a rakétákat. Nagyon jónak tűnik.” Gordo sebész pontossággal érkezett.
A Faith Seven tengelye körül stabilan forogva tért vissza az űrből, az oklahomai fiú olyan precizitással repült, hogy az irányítók szerint egy robotpilótánál is pontosabb volt: Cooper a repülőgép-hordozótól mindössze 6 kilométerre csobbant a vízbe.
Deke Slayton azzal fogadta, hogy kiváló munkát végzett. Azt is mondta, hogy ezzel a küldetéssel Gordo igazolta az asztronautákkal kapcsolatban tett valamennyi kijelentést, ígéretet és jövőbeli tervet.
„Milyen pontosan ért véget a Mercury-program, Gordo.” – mosolygott Deke, miközben kezet fogtak.
„Ó, rá se ránts, Deke” – vigyorgott Gordo. „Az elégedettségre hajtunk."
