Alan Shepard, az első amerikai asztronauta épp a Gemini-program első küldetésére készült, amikor forogni kezdett vele a világ. Ménière-szindrómája volt. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"A NASA 1963. májusában megpróbált a lehető legtöbbet profitálni az utolsó Mercury-küldetésből, amikor Gordon Cooper több mint harmincnégy óráig száguldozott a Föld körül. De bármennyit is magasztalták Gordo fantasztikus teljesítményét, a közvéleményt nem lehetett meggyőzni arról, hogy Amerika elkezdett felzárkózni az oroszokhoz.
A számok önmagukért beszéltek, és amíg a NASA az Emberes Űrhajó Központ építésével volt elfoglalva, az oroszok folytatták űrrepüléseiket, és bebizonyították, hogy PR-ügyekben gyorsabban tanulnak.
Június 14-én, mindössze egy hónappal azután, hogy Cooper szívet melengető küldetése véget ért, az oroszok pályára küldték a Vosztok-V-öt – a Sólymot – Valerij F. Bikovszkij alezredessel a fedélzetén. A kozmonauta több mint 119 órát töltött pályán, amivel megdöbbentette a meglepett közvéleményt.
De még Bikovszkij űrrepülését is leszorította a címlapokról, amikor két nap múlva a Vosztok-VI – Sirály – felszállt a bajkonuri indítóállásról. Bikovszkij, aki ekkor még mindig földkörüli pályán volt, a startközpontra nézve látta, ahogy a szovjet hordozórakéta a Sirályt pályára emeli – egy nővel a fedélzetén.
Valentyina V. Tyereskova volt az első nő, aki belépett ebbe a mindezidáig férfiak uralta közegbe, és közel 71 órát töltött el odafenn.
Washingtonban az eget ostromló oroszok teljesítménye Kennedy elnök számára sürgető felszólítás volt: „Az Isten szerelmére, csinálj valamit!”
1963. november 16-án John Kennedy eleget tett stábja kérésének, és Cape Canaveralra látogatott, hogy személyesen tekintse meg a Légierő startközpontját, és az épülő nagy holdbázist a szomszédos Merritt-szigeten.
Kennedy Dr. Wernher von Braunt kérdezgette, aki leplezetlen büszkeséggel beszélt a hatalmas Saturn-I hordozórakétáról, amit épp az első tesztrepülésére készítettek elő. 1961 októberében már elstartolt a Saturn-I a maga 5 900 000 N tolóerejével, amivel 17 000 kg rakományt lesz képes pályára állítani. Ezzel a rakétákat illetően az Egyesült Államok behozza lemaradását a Szovjetunióval szemben.
Kennedy von Braun után Gus Grissom és Gordon Cooper asztronauták társaságban egy helikopterre szállt, utóbbiak pedig rendíthetetlen lelkesedéssel és büszkeséggel mutatták meg neki az épülő holdkikötő főbb pontjait, ahol egy nap majd a Saturn-V nevű szörnyeteg áll az indítóálláson. Itt az Apollo-program minden egyes nappal kézzelfoghatóbbá vált.
John F. Kennedy nem érte meg az amerikaiak holdutazását. Hat nappal azután, hogy megtekintette az Apollo-program startkörzetét, az Egyesült Államok elnöke egy merénylő golyójának esett áldozatul egy dallasi autós parádén.
Amerikát sokkolták a történtek, és döbbent bénaság lett úrrá rajta. Az egész országot megrendítette Kennedy elvesztése, és a Cape Canaveralon dolgozó munkások is gyászolták azt az embert, aki Amerikát elindította a Hold felé vezető úton.
1963. végén bizonytalanság lengte körül az amerikai űrprogramot. Halott volt a NASA legnagyobb támogatója. Fura apátia telepedett az amerikai és az orosz emberes űrprogramokra. A Mercury és a Vosztok utolsó repülésével egy korszak véget ért, és több mint egy évnek el kellett telnie ahhoz, hogy ismét emberek legyenek földkörüli pályán. Elérkezett az átértékelés, az átszervezés és a jövőre vonatkozó új vállalások ideje.
Lyndon Johnson és Jim Webb nem tétlenkedett, és továbbra is kitartott amellett, hogy Amerika űrprogramját folytatni kell.
A Hold! A Hold volt a cél. Persze, könnyebb ezt mondani, mint megcsinálni, de most már legalább az eddig szerzett jelentős tapasztalatok birtokában a NASA vezetői és a mérnökök meghatározhatták a rájuk váró legkritikusabb műszaki kihívásokat, amiket még le kellett küzdeniük.
A jövő űrhajóinak többet kellett tenniük annál, hogy képesek tengelyük körül forogni a légkörbelépés során, és fix földkörüli pályájukon csak bukfencezni tudnak. Ez rendben volt a korlátozott Mercury-program esetében, amikor az volt a kérdés, hogy az ember képes-e egyáltalán életben maradni és dolgozni a világűrben. De most húsba markolóan egyértelművé vált, hogy az űrben a manőverezhetőség az új szent Grál, amit meg kell szerezni.
Ezért jött létre a Gemini-program, ami egy négy tonnás, kétfős legénységgel repülő űrhajót jelentett, ami az űrben teljesen szabadon és megbízhatóan képes közlekedni. Ez már az Apollo-programjának problémáira keres válaszokat a jövő legénységgel a fedélzetén repülő holdűrhajói számára, amik egyelőre még csak a tervezőasztalon léteztek.
A Gemini-program küldetésein részt vevő asztronauta „ikerpároknak” a holdutazáshoz szükséges valamennyi kulcsfontosságú technikát ki kellett munkálniuk: ilyen volt az űrrandevú egy másik űrhajóval, a dokkolás, a huzamosabb ideig tartó küldetés, valamint az űrséta.
Két legénység néküli Gemini-űrhajó dübörgött földkörüli pályára egy-egy Titan-II hordozórakéta tetején, és nagyon sikeres küldetést hajtottak végre. A NASA úgy tekintette, hogy az új űrhajó készen áll első útjára immár emberekkel a fedélzetén; az első startot 1965 kora tavaszára tűzték ki.
Deke Slayton azt gondolta, hogy a Gemini tesztútjának kritikus, kosztümös főpróbáját a legjobbra kell bízni, és gondolkodás nélkül Alan Shepardot választotta ki a feladatra, hogy a Gemini-programot is vele kezdődjön, és ő mutasson irányt a többieknek. Másodpilótának Tom Staffordot szánta, aki így az asztronauták második körben kiválasztott csoportjából elsőként vehetne részt egy konkrét küldetésen. Deke a tartaléklegénységgel a Mercury-ban használt forgatókönyvet követte: Gus Grissom lett a parancsnok, és John Young – szintén Stafford csoportjából – a másodpilóta. Ideje volt, hogy az újoncok is kivegyék részüket a küldetésekből.
Az előkészületek hat hétig olajozottan mentek, míg nem Alan Shepard egy reggel hányingerre ébredt.
Alan Deke Slaytonnak elmesélte, mi történt vele. Nem köntörfalazott. „Deke, annyira szédültem, hogy elestem! Az egész szoba forgott velem, és egyszer csak lenn találtam magam a padlón. A falnak támaszkodva álltam fel, és abban a pillanatban olyan beteg lettem, hogy hánynom kellett. Azon gondolkodtam, hogy Uramisten, mi a fenét ittam én az este? Bármi is volt, pokoli keménynek kellett lennie. De hát semmi ilyet nem ittam.”
Shepardnek ezután napig semmi baja nem volt, és precízen dolgozott: úgy tűnt, hogy a történtek egyszer s mindenkorra elmúltak. Aztán az ötödik napon ismét szédülés fogta el és hányni kezdett. A szoba őrült vitustáncot járt körülötte. Bal füle borzalmasan csöngött. Aztán elmúlt.
Majd ismét visszatért, és ez jó párszor megismétlődött. Alan tudta, hogy valami nagyon-nagyon nem stimmel nála. A repülőorvosokhoz fordult.
„Súlyos probléma van a bal oldali belső fülével” – mondta végül az orvos egy alapos kivizsgálást követően. „Úgynevezett Ménière-szindrómában szenved.”
„Mi a fene az?” – kérdezett vissza Alan.
„Egyes A-típusú személyiséggel rendelkező emberek esetében szokott előjönni ez a probléma: ők hiperaktívak, motiváltak és nagyon versengőek” – felelte az orvos. „A belső fülben a folyadék nyomása megnő, ami a mozgás érzékelésért felelős félkörös ívjáratokat elképesztően érzékennyé teszi. Ez tájékozódásbeli problémákat, szédülést és hányingert okoz. Ez a helyzet magával. Emellett glaukómája is van, szemgolyóiban megnőtt a nyomás. Ez egy újabb jele annak, hogy hiperszemélyisége van.”
Alan türelmesen végighallgatta a diagnózist, de türelme egy pillanat alatt elszállt. „Ne hablatyoljon itt nekem összevissza” – mondta mérgesen. „Én egy egyszerű vadászpilóta vagyok. Uramisten…” Feszült csönd következett, és hirtelen nyilvánvalóvá vált számára, hogy az imént hallottak azt jelentik, hogy elveszti a Gemini parancsnoki posztját.
Igaza lett. A NASA orvosaiból álló bizottság letépte szárnyait, és hirtelen a pálya szélén, a kispadon találta magát Deke társaságában.
„Nézze, Alan” – mondta az egyik orvos barátian. „Jelenlegi tudásunk szerint az állapotán műtéti úton nem lehet változtatni, de van némi esély, olyan húsz százalék körüli, hogy a betegsége magától elmúlik, és meggyógyul. Mindezt kezelés nélkül. És az a gyógyszer, amit felírtunk Önnek, növeli az esélyeit.”
„Mennyivel?”
„Némileg.”
„Mennyit javulnak az esélyeim, a fene egye meg!”
„Enyhén.”
Alan megsemmisülten ült le Deke-kel szemben, hogy őszintén átbeszéljék a dolgokat. „Deke, mi a fenéhez kezdjek én most? Hagyjak itt mindent? Lépjek le? Megvolt a dicső pillanatom, ha azt egyáltalán annak lehet nevezni, de pokoli távol áll tőlem, hogy beérjem ennyivel. Valami éget odabenn, mélyen és ellentmondást nem tűrően, és egy hang azt súgja, hogy újra repülnöm kell, ne hagyjam abba, és egy nap elrepülhetek egészen a Holdig. Haver, ugye te most már több mint két éve nem repülhetsz? Mennyi esélyed van arra, hogy ez valaha megváltozzon? És nekem?”
Deke kivárt a válasszal. A barátja, pilótatársa ült vele szemben – a fenébe is: az első amerikai, aki az űrben járt – és tudta, milyen kínokat él át most Alan Shepard. Végül Deke vontatottan ezt mondta: „Figyelj rám, Al. Beszéltem az orvosokkal. Szerintük van esély rá, és nem is kevés, hogy visszatérhess. Hogy ismét repülhess. Azt is mondták, hogy összehasonlíthatatlanul jobbak az esélyeid, mint nekem. Amíg rendbe nem jössz, maradj velünk. Van egy állásom a számodra. Gyógyulás közben segíthetnéd a munkámat. Rövidesen egy új munkakörbe kerülök, én leszek a legénységműveletiek főnöke. Ennek során az Asztronauta Irodát is nekem kell majd felügyelnem. Szükségem van valakire, aki közvetlenül irányítja az irodát, helyettesít engem és együtt tud dolgozni velem. Ezzel az események sűrűjében maradhatsz, én pedig a lehető legjobb munkatársra teszek szert. Mit gondolsz?”
Shepard az ajkába harapott. Jól hangzott, de –
„Az Istenért, Deke, nem tudom elég jó leszek-e arra, hogy az asztronautákat pátyolgassam. Te ezt született profiként csináltad. Na, de én? Én más történet vagyok. Borzalmasan kemény dolog lesz lekísérni a legénységet a Cape-re, megpaskolgatni őket, majd végignézni, ahogy felszállnak. Ez bárkit kicsinálna belülről.”
„Igen? Valóban kemény lesz. De a fene egye meg, te is kemény vagy – morogta Deke. „Mindketten kemények vagyunk, és nem hiszem, hogy számunkra véget ért a történet. Számomra biztosan nem. Ki akarok jutni a világűrbe, Al. Ott tartom a lábam az ajtónyílásban, és a tiednek is az enyém mellett a helye.”
Shepard elmosolyodott. „Annyira akarok újra repülni. És ha így nyitva tudjuk tartani azt az ajtót – ja, akkor ezt teszem” – mondta, és ezzel lábát Deke-é mellé csúsztatta.
A két egymás mellett lévő láb láttán visszatért a régi mosoly Deke arcára. „Tarts ki mellettem, tengerész” – kacsintott Alanre. „Majd kifundáljuk, hogyan jussunk ki a világűrbe.”
„Rendben, Légierő” – nevetett Alan. „Nem vagy egyedül.”
Évekbe telik majd. Sok-sok évbe. De Alan és Deke végül valóban eljut a világűrbe."
