MoonShot

Az első asztronauta, aki a holdkomppal repült, elhűlt, mikor először meglátta a papírvékony szerkezetet: „Szent Mózes, tényleg ezzel a micsodával fogunk repülni?" Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"A NASA jövőben rendületlenül bizakodó munkatársai közül is csak párak motivációja volt Deke Slaytoné-hoz és Alan Shepard-éhoz fogható. A Mercury-program első napjától kezdve a tervezett holdraszállásokig vezető hosszú úton minden tőlük telhetőt megtettek, hogy segítsék a NASA különböző részlegeinek munkáját. Egyetlen cél vezérelte őket a sikerekkel és katasztrófákkal, diadalokkal és tragédiákkal tarkított ösvényen, dacára annak, hogy ők nem repülhettek. De nem volt visszaút.
A két férfi közösen választotta ki azokat az asztronautákat, akik Amerika első űrrepülésein részt vettek. Deke már ekkor lefektette az alapokat: „Az elsődleges legénység tartaléka a sorban következő harmadik küldetéssel repül.”
Emiatt aztán Deke és Alan a Holdat körberepülő Apollo-8 tartaléklegénységével – Neil Armstronggal, Buzz Aldrinnal és Michael Collins-szal – zárt ajtók mögött találkozott. Pillanatokkal később az asztronauták a megdöbbenés és az ujjongó öröm egyvelegét érezték, amikor Deke felajánlotta számukra a holdséta lehetőségét. „A tárgyra térek” – mondta Deke. „Az Apollo-8 sikere miatt a NASA vezetése ambiciózus lépésre szánta el magát. Két további Apollo tesztrepülés lesz, majd a landolást az Apollo-11 kísérelheti meg – bár ebben elég sok volt a bizonytalanság.

„A tiétek, srácok” – mondta. „A tiétek az Apollo-11 küldetése, és ez azt jelenti, hogy elsőként kaptok esélyt a holdraszállásra. Természetesen, csak abban az esetben, ha a Kilences és a Tízes sikeres küldetést hajt végre.”
„Neil, Buzz és Mike mosolyogva köszönte meg beléjük vetett bizalmamat, majd kezet fogtunk. Közülük ketten lehetőséget kaptak arra, hogy az emberiség történetében az elsőként sétáljanak a Holdon. A legénység harmadik tagja – ez esetben Collins – holdkörüli pályán marad, és a többiek érkezésére vár. Mindhárman realisták voltak: pontosan tudták, hogy még két nagyon fontos küldetésnek sikerülnie kell ahhoz, hogy esélyük legyen a fődíjra.”
Bármi közbeszólhatott: csúszások, kudarcok, megváltozhatott a NASA és a Fehér Ház vezetésének hozzáállása. Mindenhonnan veszély leselkedett a küldetésre. A NASA még azzal a holdkompnak nevezett bogárszemű, pókszerű teremtménnyel sem repült, aminek fedélzetén majd két ember száll le a Hold érintetlen, homokos talajára. Még hátra volt a holdkomp tesztje, aminek sikerrel kellett végződnie – erről szól az Apollo-9 útja. Utóbbi a parancsnoki és műszaki egységből álló komplett Apollo-űrhajó valamint a holdkomp földkörüli pályán tesztelését jelentette. Ennek során a legénység annyi holdkörüli manővert hajt majd végre, amennyit csak bele lehet passzírozni a küldetésbe. Ha minden rendben megy, akkor is még mindig hátravan az Apollo-10 útja. Erre az Apollo-8 holdkörüli küldetésének megismétlése várt, csak ezúttal jóval nehezebb rakomány várt a Saturn-V-re: a terv szerint a teljes Apollo-űrhajót és holdkompot kell eljuttatni a Holdig, ahol egy jóval nagyobb megpróbáltatást jelentő, kosztümös főpróbára kerítenek sort.

Ha semmi nem sül el balul, ha a két küldetés sikeresen zárul, ha a következő nagy hordozórakéta elkészül, ha az Apollo-űrhajók is elkészülnek, ha senki nem töri el a lábujját, és senkit sem dönt ágynak az influenza az utolsó pillanatban, ha, ha, ha… csak akkor kísérelheti meg az első landolást Neil Armstrong legénysége: Armstrong, aki korábban a Gemini-8-at halálos pörgéséből kivette, Buzz Aldrin, aki a legutolsó Gemini-küldetésen megoldotta az űrsétával kapcsolatban felmerült problémákat, és Mike Collinsnak, aki a Gemini-10 keretében hajtott végre űrsétát.
Mike nem hitte, hogy az összes buktatót elkerülik. Szerinte abban az esetben, ha a Las Vegas-i bukmékereket is bevonnák a dologba, ők mindössze egy a tízhez esélyt adnának arra, hogy az Apollo-11 leszáll a Holdra. A holdraszállás valószínűsége Pete Conrad Apollo-12-es küldetésére javulna: akkor négy a tíz ellenében játszanák meg.

Deke Slayton a kipróbált és jól bevált rotációs rendszert követte az Apollo-11 legénységének kijelölésekor. Az Alan Sheparddal közösen alkalmazott stratégia lényege az volt, hogy kiválasztottak három asztronautát, akik emberileg is kijöttek egymással, ismereteik pedig jól kiegészítették egymást: ők egy csapat lesznek majd: parancsnok, parancsnoki egység pilóta és holdkomp-pilóta. Ez a csapat először egy küldetés tartaléklegénysége lett. A tartaléknak ezután ki kellett várnia két soron következő küldetést, majd a harmadik űrrepülés elsődleges legénységévé léptek elő.
„Nos” – mondta Deke mosollyal az arcán az asztronautáinak – „többről van szó, mint arról, hogy pusztán ki kell várni a sorotokat. Egytől-egyig beköltöztök a szimulátorokba, és több száz alkalommal „végigrepülitek” a küldetést, mielőtt ténylegesen kiballagnátok az indítóálláshoz.” Deke a testi fenyítésen és pár száz fekvenyomáson kívül gyakorlatilag minden mást megkövetelt tőlük. A két másik küldetés ideje alatt a szimulátorokban gyakorolnak, a többi legénység minden mozdulatát figyelemmel kísérik, a megbeszélések minden részletére odafigyelnek, és az összes létező kérdést felteszik, ami csak eszükbe jut. Egy nagy hógolyóvá válnak, ami legurul a hegyről, és összegyűjti az útjába kerülő összes információt, amit aztán saját küldetésük során kamatoztathatnak.

Ahogy négy cingár lábán ott álldogált, előbb gondolta volna bárki egy idegen világból jött lénynek, mint űrhajónak, amivel két ember készül leszállni a Holdra. Ez volt az Egyesült Államok űrprogramjának holdkompja, röviden csak LM (Lunar Module). Tizennyolc hajtóműből, nyolc rádiórendszerből, üzemanyagtartályokból, életfenntartó rendszerekből, és műszerekből álló tizenhat tonnás jármű volt. A NASA, a Grumman Aircraft Engineering Corporation és alvállalkozói hat éves munkájának eredményeként jöhetett létre.
A holdkomp egyedülálló volt. Ez volt az első jármű, amit arra terveztek, hogy kizárólag vákuumban üzemeljen, és ebben az értelemben ez volt az első igazi űrhajó. Nem kellett kibírnia a Föld légkörbelépése során keletkező hőt, így hőpajzsa sem volt, ahogy az Apollo-űrhajó áramvonalas kontúrjaival sem rendelkezett. Ehelyett hemzsegett az antennáktól, négy nyúlánk lába volt, és megjelenésében egy különös, óriási bogárra emlékeztetett.
Ez volt az Apollo rakományának egyetlen olyan eleme, amit még nem tesztelték a világűrben. Ezt a kritikus feladatot az Apollo-9 legénysége kapta: a világűrt megjárt Jim McDivitt és Dave Scott, valamint az újonc Rusty Schweickart. Amikor McDivitt először megpillantotta a holdkompot, ez a megjegyzés szaladt ki a száján: „Szent Mózes, tényleg ezzel a micsodával fogunk repülni? Nagyon törékeny jármű – mintha papírzsebkendőből építették volna. Ha nem vigyázunk, a lábunkkal átszakítjuk az oldalát.”
Öt nappal azután, hogy az Apollo-9 földkörüli pályára állt, McDivitt és Schweickart megnyitotta a dokkolóalagút ajtaját, ami az Apollo-t és a holdtaxit kötötte össze egymással, majd súlytalanul lebegve átúsztak a holdkomp fedélzetére. Lezárták magukat Scott-tól, aki a parancsnoki hajóban maradt. Végigmentek ellenőrzőlistájukon, tesztelték a rendszereket, majd esetlen hajójukkal „elrugaszkodtak” az Apollo-tól.

Óvatosan eltávolodtak a parancsnoki hajótól, ezzel McDivitt és Schweickart lettek az első asztronauták, akik egy kizárólag a világűr vákuumára tervezett űrhajót vezettek. A holdkompok egyikét sem úgy tervezték, hogy visszatérjenek a Földre: a levegő nélküli világba le tudtak szállni, mint amilyen a Hold is, de a Föld atmoszférájában a holdkomp szempillantásnyi idő alatt elégett volna. Bárki is repült ezzel a szerkezettel, mindenképpen vissza kellett jutnia az anyahajóba, ha haza akart térni a Földre.
McDivitt és Schweickart teljes mértékig tisztában voltak a rájuk váró ismeretlen körülményekkel. Azután, hogy leváltak a parancsnoki egységtől, előrelátóan Scott közelében maradtak. Ha a holdkomp meghajtása vagy bármilyen más irányítórendszere elromlana, még mindig maradt egy menekülési útvonal: ez esetben ugyanis Scott közelítené meg őket és kapcsolódna össze a holdkomppal.
(Mivel a küldetésben immár két űrhajó vett részt, a NASA megengedte, hogy az asztronauták ismét nevet adhassanak hajóiknak, elkerülendő a rádiós hívójelek kavarodását. Ezzel érvényét vesztette az a tiltás, ami azt követően lépett életbe, hogy Gus Grissom Gemini-kapszuláját Molly Brownnak keresztelte el. Igaz, pár tisztviselő nem volt túlságosan elégedett az Apollo-9 legénységének névválasztásával sem, mivel szerintük a két név méltatlan volt ehhez a nemes küldetéshez. A két jármű alakja nyomán az asztronauták a holdkompot Spidernek – Póknak –, a kúpformájú parancsnoki egységet pedig Gumdropnak nevezték el. [Utóbbi egy hasonló alakú cukorka az Egyesült Államokban – a ford.])

Az első óvatos szárnypróbálgatás a terv szerint alakult, így többek között kipróbálták a holdkomp helyzetéért felelős attitűdszabályzó-segédhajtóműveket is. Ezután következett a mélyvíz: frissen megszerzett, pozitív tapasztalataikkal a hátuk mögött, a Spider-rel sebesen eltávolodtak a Gumdroptól, mintha csak egy láthatatlan katapultból lőtték volna ki őket: a fedélzetén lévő két férfi az űrbogarat magabiztosan 182 kilométerre repítette Scott-tól.
Ezután következett a „szakítás” pillanata, amikor a Spider dobozszerű központi egysége megkezdi önálló életét. A holdkomp alsó fele, a leszállófokozat – ennek hajtóművével ereszkedik majd a közeljövőben a legénység a Hold felszínére – levált, és az eredmény egy láb nélküli, látszólag tehetetlen űrlény lett, két emberrel a fedélzetén. A legénységi kabint tartalmazó visszatérő fokozaton egy hajtómű volt, ennek segítségével emelkedik majd fel a leszállóegység felső része a Holdról a magasban várakozó parancsnoki egységhez, majd a két egység űrrandevút hajt végre egymással. A konkrét landolás alkalmával a leszállófokozat indítóállásként szolgál majd a visszatérő egység számára, és a Holdon marad.

McDivitt és Schweickart tehát ezt a hajtóművet gyújtotta be, és bonyolult manőverek egész sorába kezdett, ami közel azonos volt ahhoz, amit a Holdról felszálló két asztronautának is végre kell majd hajtania, hogy utolérjék a 96 kilométerrel a Hold fölött keringő parancsnoki hajót. Hajszálpontosan repültek, majd a Spider mindössze harminc méterre megközelítette a Gumdropot. Ekkor Dave Scott nagy parancsnoki hajóján volt a sor, aki dokkolt a visszatérő fokozathoz. „Te vagy a legnagyobb, legbarátságosabb, legviccesebb kinézetű pók, amivel valaha találkoztam” – mondta a Spider fedélzetén várakozó két társának. Hat órás különlét után a két hajó ismét eggyé vált, és ezzel egy újabb mérföldkövet hagyott maga mögött az Egyesült Államok.
A holdkomp lett a rút kiskacsa, amire a leggyönyörűbb hattyúknak kijáró csodálattal tekintett mindenki."

1969. február 21-én a Szovjetunió sort kerített az N-1 holdrakéta startjára. Célja az volt, hogy az első ember a Holdon ne Neil Armstrong legyen. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Volt még teendő bőven. A legénység több száz fényképet készített a jövőbeli Apollo-küldetések tervezett öt leszállóhelyéről, ahova majd emberek szállnak le, sétálnak és utaznak sebhelyes felszínen.
Aztán – egyik pillanatról a másikra – véget kellett vetni az utazásnak. Karácsony napjának reggelén az Apollo-8 tizedik, és egyben utolsó holdkörüli keringésén, ismét rádiócsendben került sor a kritikus gyújtásra, ami vagy elindítja őket hazafelé, vagy - kudarc esetén - holdkörüli pályán rekednek. Amikor eljött a gyújtás ideje, Borman, Lovell és Anders érezte ahogy valami előre löki őket: az izzó hajtómű fúvókája szétnyitotta vöröslő gázból álló hosszú, széles tolldíszét.
A 304. másodpercben a hajtómű tökéletes időzítéssel állt le. A másodpercek világszerte csigalassúsággal teltek a rádió- és tévékészülékeik előtt ülő közönség számára, de az izgalmukban körmüket rágcsáló küldetésirányítóknak is ugyanilyen kínkeserves volt kivárni az idő múlását. Olyan volt ez, mint egy rossz álom, amikor futóhomokban kell minden lépésért megküzdeni.
Végül felcsendült Lovell hangja: „Tájékoztatom Önöket, hogy a Télapó létezik. A gyújtás jól sikerült.”

Ennél többről volt szó. Miután húsz dicső órát töltöttek holdkörüli pályán, az Apollo-8 tökéletes pontossággal kezdte meg hazaútját azon a „folyosón”, ami egy matematikai úton kiszámolt, láthatatlan alagút volt: ha az űrhajó ezen halad, 122 000 méterrel a Föld felett érkezik meg, pontosan a megfelelő szögben, pozícióban és sebességgel, készen arra, hogy megkezdje a légkörbe lépést olyan száguldással, amiben még egyetlen embernek sem volt még része.
Ötvennyolc órával azután, hogy elhagyták a Holdat, a Föld gravitációja 40 000 km/h sebességgel berántotta az Apollo-8-at a légkörbe. A valaha volt leggyorsabb űrhajó ezután egy rövid időre mesterséges meteorrá változott. Úgy felhevült, hogy hőmérséklete a csillagok felszínének forróságával vetekedett. Miközben menetiránynak háttal ülve beleszáguldottak a légkörbe, az asztronauták jól tudták, hogy most minden azon múlik, hogy milyen jól építették meg hajójukat.
Senki nem látta, ahogy az Apollo-8 az atmoszféra védőrétegein átszáguldott. Csak tüzet lehetett látni, egy intenzív fényű, vakítófehér lángot, amit vörös hüvely vett körbe: csóvája 200 kilométerre nyúlt!

Az Apollo-8 hatalmas sebessége hővé alakult. Minél nagyobb tűz keletkezett a hőpajzson, annál lassabban repült az űrhajó. Aztán egyszer csak véget ért a légkörbelépés okozta pokoljárás. Három kilométerre a Csendes óceán fölött, épp a hajnal előtti pillanatokban, nagyjából látótávolságra a Karácsony-szigettől, három nagy ejtőernyő bújt elő az űrhajóból, és nyílt ki előbb részlegesen, később teljes pompájában.
A vízre szállás, a mentés és a hatalmas éljenzéssel kísért visszatérésen volt a sor. Az egész világ ünnepelt, és mindenki tisztában volt azzal, hogy a Földre többé már nem lehet úgy tekinteni, hogy ne lennénk tudatában szépségének és törékeny voltának.
A bolygó három lakója számára épp most ért véget az utazás, amit a New York Times „fantasztikus odüsszeiának” nevezett.
Ezzel elhárult az akadály a holdutazások útjából.

„Ezt nézd meg, a kurvanyját!” A CIA egyik ügynöke épp azokat a felvételeket nézegette, amit Amerika kémműholdjainak nagy teljesítményű fényképezőgépei készítettek a Szovjetunió hatalmas startkomplexumáról. „Nézd ezt a valamit” – mondta a társának, akivel közösen a számítógéppel feljavított fotót vették szemügyre. „Nagyobb, mint a mi Saturn-V-ünk, és a rohadék tuti, hogy jóval erősebb is. Elkészültél a jelentéssel?”
„Itt van nálam” – felelte a társa. Hirtelen kezdett derengeni, hogy mi is zajlik olyan feszített tempóban a Szovjetunió mélyében. A fényképeken egy futballpályánál is hosszabb rakéta látszott – akkora volt, mint egy harminchét emeletes épület. Az ügynökök által megszerzett információk révén egyre jobban összeállt a kép. A nagy teljesítményű szörnyeteg hivatalos neve N-1 volt, és mindössze egyetlen célja volt: kozmonautákat juttatni a Holdra. Le, egészen a felszínére, mégpedig az amerikai asztronauták előtt kellett eljutniuk oda, majd visszatérni a Földre.
1969 eleje volt. Az orosz űrprogram nagy része szétforgácsolódott. Az erőltetett menetben készített hordozórakétákról sorra derült ki, hogy nem voltak megbízhatóak: vagy az indítóállványzaton vagy a levegőben egymás után felrobbantak. Az ambiciózus Zond-programot az Apollo-8 útját követően leállították. Már semmi szükség nem volt rá. Ekkor már csak a holdraszállás számított.

„Ugye tudod, mit jelent ez?” – kérdezte a CIA munkatársa kollégájától. „A fődíjra fáj a foguk. Ha ez a szörnyeteg működik is, megtörténhet, hogy előttünk szállnak le a Holdra.”
Társa bólintott. „Pláne, ha mi kudarcot vallunk.”
„Hát, az már a NASA dolga. Nem a miénk. Mutassuk meg nekik ezeket a fotókat.” Majd hozzátette: „Jobban tennénk, ha kémműholdjaink ettől kezdve még inkább szemmel tartanák az indítóállást. Sok álmatlan éjszakát szerezne a NASA-nak, ha ez a hordozórakéta végül tényleg felszállna.”

Megkezdődött a már rutinszerű visszaszámlálás Bajkonurban az első N-1 legénység nélküli tesztrepülésének nyitányaként. Csúszás jött és ment, ahogy arra számítani is lehet egy ilyen hatalmas és bonyolult hordozórakéta esetében. A start pillanatához közeledve végre elhangozhatott a régóta várt kiáltás: Gyújtás!
1969. február 21-én moszkvai idő szerint délután 12:18-kor a technikusok, az irányítók és a kozmonauták lenyűgözve nézték, amikor a harminc hajtómű begyújtott. A tűzelvezető aknákba a lángtenger valóságos Niagarája zúdult, majd végigsöpört a vasbeton szerkezeten.
A valaha épített legnagyobb rakéta felemelkedett az indítóállásról, és 45 millió N tolóerejével megindult felfelé. Sikeres küldetés esetén az oroszok készek voltak felgyorsítani programjukat, hogy legalább egy, vagy talán két emberrel leszálljanak a Holdra még az amerikaiak előtt.

Az N-1 lángtengert okádott ki magából. Épp csak elhagyta az indítóállványzatot, amikor a 12-es és 14-es számú hajtómű leállt – a fedélzeti számítógép valami problémát észlelt, és leállította üzemanyag-utánpótlásukat. Az N-1 ennek ellenére tovább gyorsult és elérte azt a pontot, ahol maximális aerodinamikai nyomás érte a testt. Pont a kellő időben a huszonnyolc megmaradt hajtómű teljesítménye csökkent, hogy ezzel is mérsékeljék a Max-Q által okozott lökéshullámokat. Ezután a rakéta átlépte a „sokk-határt”. Hatvanhat másodperccel a felszállást követően a hajtóművek ismét teljes erőre kapcsoltak.
Az átmenet nem volt sima. Az újra maximális teljesítménnyel dolgozó hajtóművek miatt rettenetes vibráció lépett fel. Az óriási rakéta olyan hevesen remegett és rázkódott, hogy az egyik folyékony oxigént szállító vezeték nem bírta tovább, és eltört. Elképesztően hideg, illékony folyékony oxigén zúdult le a rakéta belsejében.

Ezután tűz ütött ki a meghajtórendszerben. Az egyik hajtómű túlhevült. A számítógépeknek elvileg le kellett volna állítaniuk a kiugróan magas üzemi hőmérsékleten üzemelő hajtóműveket, a biztonsági rendszer azonban csődöt mondott. A tűz egyre gyorsabban terjedt tovább, mígnem a hajtóművek felrobbantak. A világ legerősebb rakétájának haláltusájában a turbópumpák mindent szétroncsoltak. Magasan a lángok és a robbanás fölött, a rakományra rögzített mentőrakéta a holdkörüli pályára szánt űrhajó legénység nélküli makettjét az óriási tűzgolyótól biztonságos távolba menekítette.

Vörös lángok takarták el az eget, és a pusztulás egy szempillantás alatt kibontotta gyilkos virágjának szirmait: az N-1 teste pedig immár nem volt több egy tehetetlenül bukfencező, égő roncsnál.
Maradványai az indítóállástól 50 kilométerre értek földet. A sztratoszférában most lángok kígyóztak ott, ahol nemrég az N-1 még az ellenében ható légnyomással birkózott, a gomolygó füst pedig gombafelhő formájában emelkedett felfelé a haldokló óriás utolsó leheleteként.
A startot felügyelő teremben szükségtelen volt bármit is mondani. Most már csak a csoda segíthetett, hogy a Szovjetunió a ringben maradjon az első ember holdraszállásáért folytatott versenyben."

Egyaránt halálos kimenetele lehetett volna, ha az első emberes holdutazás alkalmával az űrhajó hajtóműve túl sokáig vagy túl rövid ideig üzemel. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Ekkor a tudomány, a technológia és a mérnöki szakértelem csodálatos agyszüleménye már úton volt a Hold felé: az Apollo parancsnoki egysége, telezsúfolva mindenféle műszerrel és berendezéssel, tempósan haladt útján.
Szenteste jutott el az Apollo-8 utazásának arra a kritikus pontjára, amikor ki kellett mondani a végső szót: holdkörüli pályára álljon-e az űrhajó?
Az Apollo-8 fedélzetén a három férfi ekkor még nem tudhatta biztosan, hogy a karácsonyt holdkörüli pályán töltik-e majd, vagy esetleg már hazafelé tartanak a régóta vágyott úticéltól, miután egyetlen egyszer elrepülnek a Hold túloldala mögött. Bárhogy is történjen, a küldetés mindenképp átütő siker lesz, és szélesre tárja az ajtót Naprendszerünk jövőbeli emberes felfedezése előtt. A NASA-nál mindenki, de az ország lakóinak nagy része is azt kívánta, hogy az Apollo-8 a nehezebb utat válassza.

A Küldetésirányításnak arról kellett dönteni, hogy begyújtsák-e az Apollo-8 végében található műszaki egység nagy hajtóművét - vagy ne csináljanak semmit. Ha az Apollo fedélzeti rendszerei megfelelőnek bizonyulnak Houston számára, akkor Borman és legénysége megkapja a szabad jelzést a rakéta beindítására, ami lelassítja hajójukat, és holdkörüli pályára állítja őket.
Voltak más szempontok is, és ezek mindegyike nagyon kritikus volt nem csak a küldetési terv szempontjából, hanem a három ember élete miatt. Ahhoz, hogy az Apollo-8 a kívánt pályára álljon, hajtóművének pontosan 247 másodpercig kellett teljes erővel üzemelni. Ezt követően az asztronauták attitűd-szabályzó segédhajtóműveik segítségével hajójuk orrát menetirányba fordítják. Ha a gyújtás kudarcot vallana, vagy idő előtt érne véget ér, az asztronauták elszáguldanak a Hold mellett, majd olyan pályán találják magukat, amiről soha többé nem találnak vissza a Földre. Abban az esetben, ha a hajtómű tovább üzemelne, az űrhajó nem a kívánt pályára áll, hanem begyorsul, és végül becsapódik a Holdba.

Az űrhajóba épített összes áramkör, gyújtóberendezés, az egymással redundáns tartalékrendszerek dacára a rakétahajtóművekkel időnként megesik, hogy egyszerűen nem kapcsolnak be. Az Apollo-8 ugyanakkor teljes biztonságban marad abban az esetben, ha  nagy főhajtóművét egyáltalán nem sikerül bekapcsolni: elszáguld a Hold túloldala fölött, majd pályája visszakanyarodik, mintha egy égi bumeráng lenne, és egyetlen liter üzemanyag felhasználása nélkül az asztronauták máris úton vannak hazafelé. Ez volt a NASA igazi életbiztosítása, egyúttal  a centrifugális erő létezésének bizonyítéka, ami nem csekély komfortérzettel töltötte el az asztronautákat, családjaikat, és mindenki mást is. Ez a „Szabad Visszatérés Pályája” (Free Return Trajectory) volt, amit a küldetésért felelős számítógépbe tápláltak be.

A Küldetésirányításnál minden panel „zöld jelzést” mutatott. Az Apollo-8 pontosan a tervezett pályája felé haladt, és az űrhajó rendszerei - ezek rádiójelek segítségével folyamatosan tájékoztatták Houstont aktuális állapotukról - szintén zöld fénnyel világítottak.
Borman, Lovell és Anders minden eshetőségre felkészült. Az Apollo-8 épp készült eltűnni a Hold mögött, így több mint húsz percre megszakad a rádiókapcsolat a Föld és az űrhajó között.
Jerry Carr, aki ekkor CapCom volt, megkapta a jelet: továbbíthatja a mindenki által remélt üzenetet az asztronauták számára. „Tíz másodperc a gyújtásig” – közölte az Apollo-8 legénységével. A fény sebességével száguldó üzenete 1,3 másodperc alatt jutott el az űrhajóig. „Mehet a gyújtás.”
Jim Lovell hangja elképesztően higgadtan szólalt meg a houstoni fejhallgatókban és hangszórókban: „Találkozunk a túloldalon.” Ezekkel a szavakkal az Apollo-8 eltűnt a Hold mögött.

A Hold takarásában lenni olyan volt, mintha az Apollo-8 és három utasa egyáltalán nem is létezne. Nem lehetett kommunikálni az űrhajóval, a telemetriai adatok sem érkeztek meg a küldetésirányításhoz. Minden elcsöndesült.
A küldetési tervben meghatározott pillanatban a nagy hajtómű hangtalanul begyújtott: 247 másodpercig üzemelt, amit később Lovell úgy értékelt, mint életének „leghosszabb négy percét”. Csodálatos és történelmi pillanat volt ez. Az űrhajó holdkörüli pályára állt hatvankilenc órával és tizenöt perccel azután, hogy az indítóálláson lerázta magáról földhöz szorító béklyóit,
A Földön azonban senki nem tudta, hogy ez tényleg megtörtént. Idegtépő várakozás kezdődött. Mindenki számolta a hátralevő perceket és másodperceket, amikor majd az Apollo-8-nak újra fel kell bukkannia a Hold túloldala mögül, hogy az olyannyira vágyott sikert megoszthassa az emberiséggel. Jerry Carr szünet nélkül hívta az űrhajót: „Apollo-8…Apollo-8…Apollo-8…”
Örökkévalóságnak tűnő idő után megreccsentek a fejhallgatók és a hangszórók. Szokásos nyugodt hangján szólalt meg Jim Lovell:
„Folytasd, Houston.”
Ez a két szó, ami hajszálra akkor érkezett, amikor kellett volna, ujjongó, fütyülő, kiabáló és tapsoló bolondokházává varázsolta a Küldetésirányítást. Elektronikus jelek villantak fel a nagy kivetítőtáblán. Az Apollo-8 pályájának legalacsonyabb pontja 96,5 kilométer magasan, legtávolabbi pontja pedig 270 kilométer magasan volt a Hold fölött. Később, a harmadik keringés alkalmával, az űrhajó főhajtóműve ismét begyújtott, ezúttal a hajót az áhított, szinte teljesen szabályos körpályára állította: ekkor pályájának legmagasabb pontja 97,6 kilométer, legalacsonyabb pontja 96 kilométer magasan volt a felszíntől.

Ekkor azonban az egész világ hús-vér történeteket akart hallani az űr mélyéből. Senkit nem érdekeltek a számok, a sebesség, vagy az űrhajó műszaki adatai, esetleg ehhez az égi kötéltánchoz szükséges paraméterek, amik révén az űrhajó Hold körüli pályán maradhatott. A földlakók fejében egyetlen kérdés motoszkált:
Hogy néz ki a Hold?
„Alapvetően szürke, színtelen” – számolt be tapasztalatairól Jim Lovell holdi idegenvezető, aki az emberiség történetében elsőként tölthette be ezt a munkakört. A felszínt úgy jellemezte, mint ami olyan mint „a gipsz, vagy valamilyen szürkés tengerparti homok.” A holdkörüli pályáról jelentkező első két tévéközvetítés alkalmával az asztronauták részletgazdag felvételeket továbbítottak a földre – ezek egy elvadult, bámulatos táj képeit tárták a nézők elé, ahol a felszínt hatalmas kráterek szabdalták. „Olyan mint egy hatalmas, elhagyatott, vészjósló vidék, maga a megtestesült semmi … felhőszerű habkő-borítással” – mondta Borman. Anders hozzátette: „Látni a Holdat évmilliók óta bombázó számtalan meteorit nyomait.” A túloldallal kapcsolatban Anders úgy nyilatkozott, hogy annak nagy része túl egyenetlen egy emberes holdraszállásra. „Úgy néz ki, mint egy homokrakás, ahol már túl sok időt töltöttek el a gyerekeim.”

Lovell megfogalmazása sokat sejtető volt: „A végtelen magány hátborzongató, itt döbben csak rá az ember, hogy mit is hagyott hátra a Földön.” Ehhez a Szentestéhez a történelem egyetlen karácsonya sem volt fogható. Miközben milliók családjaikkal töltötték az ünnepet otthonaikban, a Hold körül keringő három férfi megállás nélkül éles videófelvételek és kristálytiszta, színes fényképek százait készítette, hogy később megoszthassák mesés élményeiket a földlakókkal.
Ezután Bill Anders vette át a szót, de üzenete nem csak a CapComnak szólt, hanem az egész emberiségnek, ami a messzeségből itta a szavait. „Az Apollo-8 legénységének a Föld összes lakója számára” – kezdte mondandóját, de képtelen volt uralkodni érzelmein – „van egy üzenete, amit most szeretnénk megosztani önökkel.” Rövid szünet után Anders megdöbbentette közönségét, amikor a Teremtés Könyvének verseit kezdte felolvasni : „Kezdetben megteremtette Isten az eget és a földet…” Amikor Anders befejezte a negyedik verset, Lovell folytatta a következő néggyel. Borman a kilencedik vers felolvasásával fejezte be, majd különöleges karácsonyi jókívánságát küldte az egész világnak:
„Az Apollo-8 legénysége ezzel kíván jó éjt, jó szerencsét, Isten áldásával Boldog Karácsonyt a jó öreg Földön élő összes embernek.”
Később Borman egyik mondatát mindenki megismétli, aki a későbbiekben holdutazásra vállalkozik. Ezeket a szavakat, érzelemtől fűtötten, sírástól elcsukló hangon mondta. Amikor az Apollo az alant elterülő, kráter szaggatta táj fölött száguldott, Borman szemtanúja volt annak, ahogy a Föld „felkelt” a holdi horizonton. „Ez életem leggyönyörűbb, legszívbemarkolóbb látványa.”
Egy pillanat alatt gyökerestől megváltozott az emberes űrutazás. A Hold hátterében, a messzeségbe tűnő halványkék, márványmintás bolygó egy csapásra a szkafanderes költők lakhelyévé vált."

Az Apollo-8 volt a történelem legnagyobb lutrija, a Hold megkerülésének gondolata egy tengerparti vakáción fogant meg a NASA egyik főnöke fejében. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"1968 derekán a titkosszolgálatok tájékoztatták a NASA-t a Zond-program létezéséről, jelezve, hogy – amennyiben minden jól megy – a szovjetek akár már decemberben vagy januárban megkerülhetik a Holdat egy kozmonautával a fedélzeten. Az, hogy az oroszok képtelenek embert juttatni a Hold felszínére, nem akadályozza meg őket abban, hogy kijelentsék: az USA-nál előbb érték el a célt.

A John F. Kennedy ígéretének teljesítésében bízó amerikai tisztviselők a vereséget látták lelki szemeik előtt. Jim Webb, a NASA akkori igazgatója kijelentette Lyndon Johnson elnöknek: itt az idő, hogy Amerika kockáztasson, és fontolóra vegye, hogy a következő Saturn-V rakétára asztronauták üljenek, majd a behemót első emberes küldetésén egészen a Holdig elrepítse őket az Apollo-8 fedélzetén.
Pár rakétaszakértő eleinte gúnyolódott a terv hallatán. Azzal érveltek, hogy a NASA minden bizonnyal megőrült, ha ilyen idő előtti küldetéssel emberéleteket akar kockára tenni. A Saturn-V legutóbbi tesztrepülésén – mutatták rá – súlyos vibráció lépett fel, és a tizenegy hajtómű közül három csütörtököt mondott. Kijelentették, hogy az ügynökségnek az eredeti forgatókönyvhöz kellene ragaszkodnia: előbb a Saturn-V-tel az Apollo parancsnoki egységet és a holdkompot állítsák földkörüli pályára, és teszteljék le, ezután következhet a holdkörüli pályán folytatott teszt, majd a küldetés, aminek során két ember végül a Hold felszínére szállhat. A fentiekre, illetve Kennedy ígéretének teljesítésére 1969 végéig még mindig elegendő idő állt rendelkezésre.  

Webb a ciklusa végén lévő elnöknek tolmácsolta a NASA mérnökeinek egyöntetű véleményét, miszerint a Saturn-V vibrációját sikerült orvosolni, és szükségtelen az újabb legénység nélküli teszt. Az Apollo-8 küldetése eredetileg a parancsnoki egység és a holdkomp földkörüli pályán teszteléséből állt, de a holdkomp csúszása miatt még hónapokig nem áll készen az űrrepülésre. A holdutazás viszont értékes adalékokat szolgáltathat a navigáció terén, és még fel is gyorsíthatja a holdraszállást.
Johnson meglátta az ötletben rejlő lehetőséget: még hivatali ideje letelte előtt amerikai asztronautát juttathat a Holdhoz – aki ha nem is szállna le, de legalább megkerülné azt. Így aztán szabad utat adott Webbnek, hogy folytassa a történelmi küldetés előkészületeit, és jelezte, hogy támogatni fogja – bármilyen döntésre is jusson a NASA.
Az Apollo-8 holdutazásának gondolata pár héttel korábban fogalmazódott meg egy houstoni megbeszélésen. Deke Slayton is a résztvevők között volt.
„George Low felelt az űrhajó fejlesztéséért, és ő egy délután épp Bob Gilruth-tal beszélgetett, amikor megkérdezte, hogy miként lehetne áthidalni a holdkomp csúszása miatt kialakult problémát” – idézte fel Slayton. „Chris Krafttal együtt behívtak minket, hogy átbeszéljük a dolgot. Low megkérdezte, van-e valami ötletünk arra, hogy addigis mit kezdhetnénk az Apollo-8 parancsnoki egységével. George a közelmúltban volt nyaralni, és a tengerparton üldögélve azon tűnődött, hogy az Apollo-8-cal meg lehetne kerülni a Holdat. A véleményünket kérte: szerintünk megvalósítható-e a dolog?”

„Namármost ne felejtsük el, hogy még az Apollo-7 sem repült, a parancsnoki egység emberrel a fedélzetén még nem járt a világűrben, és a legutóbb, amikor a Saturn-V-tel repültünk, a rakéta kis híján szétesett a vibráció miatt. A fenébe is: még az a szoftver sincs készen, amivel az Apollo-val egyáltalán földkörüli pályán repülhetnénk, hát még a Holdig. A programot akkoriban még mindig fejlesztették.”
„Christ nagyon meglepte a merész javaslat” – mondta Deke. „Low-ra nézett, és annyit mondott: ’Jóég, George, nem tudom, hogy lehetne ezt kivitelezni. Nagyon izgatott lettem az ötlet hallatán, de – Chrishez hasonlóan – nagyon szkeptikus is voltam.”

„George azt mondta, hogy nem számít azonnali válaszra, és emésszük meg a dolgot” – folytatta Deke. „Chris behívta a szürkeállományát, mi pedig Alan-nel és pár asztronautával közösen meghánytuk-vetettük a javaslatot. Al és a fiúk közül páran igen izgatottak lettek. Három nap gondolkodási idő után ott tartottunk, hogy a szeletelt kenyér feltalálása óta senkinek nem jutott még eszébe ennél klasszabb gondolat. Chris azt javasolta, hogy ha már egyszer úgyis elmegyünk a Holdig, ne pusztán száguldjunk el mellette, hanem akár holdkörüli pályára is állhatnánk. Úgy véltük, hogy megérne egy próbát.”
Voltak persze huhogók, és Jim Webb is közéjük tartozott. De végül az összes kulcsembert sikerült megnyerni az ügynek. De minden Wally Schirra októberben esedékes Apollo-7 küldetésének kimenetelén múlt.

Eközben Deke megkérdezte Jim McDivitt-et, az Apollo-8 parancsnokát, hogy mit gondol a küldetésről, és vállalkozna-e rá.
„Jim és legénysége nagyon keményen készült a parancsnoki egység és a holdkomp földkörüli pályán való első tesztjére” – mondta Deke. „Végül úgy döntött, hogy a javasolt holdküldetés helyett folytatja a saját küldetésére való felkészülést. Jim azt is megemlítette, hogy az Apollo-7 útjának tökéletesen kell sikerülnie, máskülönben az Apollo-8-ra egy újabb földkörüli repülés vár – ráadásul holdkomp nélkül.”
„Így aztán Frank Bormanhez fordultam, akit Alannel eredetileg az Apollo-9 parancsnokává neveztünk ki – az eredeti terv értelmében nagyon magas földkörüli pályán tesztelnék a két járművet. A kurvanyja kis híján feldöntött engem lelkesedésében, amikor felajánlottam neki, hogy az Apollo-9 legénységet megcserélném az Apollo-8 legénységével, és így lehetőséget kapnának arra, hogy elrepüljenek egészen a Holdig. Nagyon határozott igennel felelt.”

Az Apollo-7 kimenetelének bizonytalansága miatt Alan Shepard Bormant és két társát – Jim Lovellt és Bill Anderst – az Apollo-szimulátorban túlóráztatta.
„Mindhárom lehetőségre fel kellett készülniük, bármilyen döntés is szülessen a végén: egyrészt arra, hogy küldetésükre földkörüli pályán kerül sor, másrészt arra, hogy elrepülnek a Hold mellett, harmadrészt pedig arra, hogy esetleg holdkörüli pályára kell állniuk” – mondta Shepard. „Nagyon dolgos legénység volt az övék.”
Alan a maga részéről úgy gondolta, hogy az Apollo-8 holdutazása „mesteri húzás volt, egyenesen zseniális”. Sajnálta, hogy ez nem lehet az ő küldetése. Fülproblémája miatt azonban erről legfeljebb csak ábrándozhatott.
Az Apollo-7 küldetésének elképesztő sikere után Deke ezt mondta: „Gyorsan végignéztük az Apollo-8 lehetséges forgatókönyveit. Wally-t és legénységét hat napig megfeszített ütemben kérdeztük ki tapasztalataikról. Átnéztük az Apollo-8 űrhajó, a Saturn-V, valamint az űrhajó útját a mélyűrben követő megfigyelő-hálózat készültségi fokát. Az az egyöntetű döntés született, hogy ne csak utazzunk el a Holdig, hanem álljunk holdkörüli pályára.”
November 11-én Thomas Paine, a NASA újdonsült igazgatója jóváhagyta a tervet. A döntésről tájékoztatta a Fehér Házat, Lyndon Johnson pedig az áldását adta rá. Ez volt az űrrepülés történetének legnagyobb lutrija.

Fontos volt az időzítés. Az évtized végéig már csak egy év volt hátra, és még mindig számolni kellett a szovjetekkel, hogy esetleg ők kerülik meg előbb a Holdat. Így a közelgő ünnepek ellenére a méretében és súlyában a Haditengerészet rombolóival vetekedő Saturn-V – az első, amin legénység is volt – lassan elemelkedett az indítóállásról, majd egyre gyorsabban és gyorsabban hagyta maga mögött a földet.
Az izmos rakéta három fokozata hibátlanul funkcionált, és 1968. december 21-én Frank Bormant, Jim Lovellt és Bill Anderst bolygójuktól 39000 km/h sebességgel kirepítette a messzeségbe. Jim Lovell egy rejtélyes üzenetet küldött a Küldetésirányításba. „Mondjátok meg Conradnak, hogy megdőlt a rekordja.”
Az űrrepülés magassági rekordját Pete Conrad és Dick Gordon agilis Gemini-űrhajója állította be 1370 kilométeren. A küszöbön álló új rekord 386 000 kilométer volt.
A szovjet Zondot állva hagyták az indítóállásán. Keserűség mérgezte meg a vodkával és konyakkal kísért, ünnepek alkalmával szokásos tósztokat. Aznap Lev Kamanyin – a Kreml űrkutatással foglalkozó magasrangú tisztviselőinek jobbkeze, a kozmonauták kiképzését felügyelő Kamanyin fia – ezt jegyezte fel naplójába:

Számunkra gyásznap ez a mai az elvesztett lehetőség miatt. Szomorú, hogy a Hold felé utazó legénység tagjait Bormannek, Lovellnek és Andersnek hívják, nem pedig Bikovszkijnak, Popovicsnak vagy Leonovnak.

Függetlenül attól, hogy mennyire találóan fogalmazta meg érzéseit, az Apollo-8 útja nem vetett véget az oroszok Holddal kapcsolatos kísérleteinek. A hatalmas rakéták sorozatos kudarca ellenére a kozmonauták nem adták fel."

Az Apollo-8 kapcsán sokakban felmerült, hogy miért kellett épp karácsonykor asztronautákat küldeni a Holdhoz. A válasz egyszerű: az oroszok miatt. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Frank Borman, az Apollo-8 parancsnoka mély álomból tért magához, de egyelőre ellenállt a hullámokban rátörő ébredésnek.
Hol vagyok?
Teljesen mozdulatlanul feküdt, mintha a semmiben lenne felfüggesztve. Talán vízben lebeg, karjánál és lábánál fogva felfüggesztve? De nem: szabályosan lélegzett, nem vízben volt.
Nem akarta még kinyitni a szemét. Hangok hatoltak el a tudatáig, csöpögés és halk moraj zaja. Halk volt ugyan, de folyamatos. Kezdte beazonosítani az egyes hangok forrását. A csöpögésből az űrhajó bugyborékoló, mesterséges vízforrásának hangjára ismert.
Lassan kinyitotta a szemeit, és a szemközti vörösen, zölden, sárgán és halványfehéren világító körökre bámult. Számok, betűk, körök, négyzetek, gombok, kezelőszervek, kijelzők.
Tudom már, hol vagyok: 320 000 kilométerre az otthonomtól…
Megragadta a hosszú szövetcsík szélét, és kinyitotta a tépőzárat, ami eddig megakadályozta, hogy teste kilebegjen az űrhajó üléséből. Rápillantott a kabinban alvó másik két társára. Elmosolyodott, hogy még pár pillanat erejéig saját gondolatai magányában maradhat. Oldalra fordult, és eltávolította az ablakról a takarást.

Döbbenet és csodálat érzése szállta meg. Az Apollo-8 lassan forgott, hogy a legközelebbi csillag, a Föld nevű bolygó Napjának hőjét egyenletesen elossza a háromszemélyes űrhajó külsején. Egy fényes gömbre lett figyelmes: a Nap fényét tükröző Jupiter acélos ragyogása volt az.
Hirtelen a Föld úszott be a látóterébe. Nem egy távolban lágyan alábukó hatalmas horizontot látott, hanem az egész bolygót, amit kék tengerek és fehér felhők uralnak, hatalmas esőerdőkkel és a felszín fölé magasodó hegyekkel. A Hold felé közeledve a Föld tökéletesen kereknek tűnt, amit égi erők alakítottak ilyen megdöbbentően szabályos gömbbé.
Ahogy az Apollo forgott a tengelye körül, úgy tűnt el az emberiség lakóhelye is csöndesen a szemei elől. Különös érzés volt.

Másnap Szenteste. Valószerűtlennek tűnt, hogy Borman és legénysége itt legyen. A Földet Amerika legnagyobb rakétája hátán hagyták el, a valaha épített legerősebb gépezettel, ami függőlegesen felemelte, majd kirántotta őket a bolygó gravitációjából. Ezzel az acél-, jég- és tűzszörnnyel még senki sem repült előttük – ők pedig mindent kockára tettek azért, hogy eljussanak a Holdig.
Olyan lutri volt ez, amilyenhez fogható nem sok van a történelemben. A roppant rakéta, a Saturn-V utazásuk előtt csak kétszer szállt fel. Mindkétszer legénység nélkül. Először sikerrel, másodszorra viszont akadt pár hiba.

Az Apollo-8 kúpformájú kabinjának kicsiny univerzumába zárt három asztronautának jutott a televízió történet legnagyobb közönsége. Több mint félmilliárd ember készülékén olyan látvány tárult a nézők elé, mint még soha, és aki csak látta, alig hitt a szemének.
Élő adásban láthatták lakhelyüket egy űrhajó fedélzetéről, messzebbről, mint a Föld-Hold távolság fele. Frank Borman volt az idegenvezetőjük, és a Föld jellemzőiről beszélt. „Amit most látnak, az a nyugati félteke” – magyarázta olyan magától értetődően, mintha csak egy repülőgép utasainak mutogatná a Grand Canyont. „Ott középen, a középponttól kissé lejjebb Dél-Amerika látszik, egészen a Horn-fokig. Kivehető Baja California és az Egyesült Államok délnyugati része.”

Borman asztronauta-társa, Jim Lovell is bekapcsolódott a közvetítésbe. „Ami a színeket illeti, a vízek a királykék árnyalataiban játszanak. A felhők vakító fehérek. A szárazföldi területek általában barnás-világosbarna színűek.” 320 000 kilométerre lévő közönsége nagyra értékelte a színek leírását – a világűr mélyéből érkező televízióadás ugyanis még mindig fekete-fehér volt.
Ezután Lovell olyasmiről beszélt, amivel elgondolkodtatta hallgatóságát. „Megpróbálom elképzelni” – mondta olyan hangon, ami jól kiegészítette a mélyenszántó gondolatokat – „hogy mit gondolnék a Földről ilyen távolságból, ha egy másik bolygóról érkező magányos utazó lennék … lakottnak hinném-e, vagy lakatlannak.”
A hirtelen jött komolyság egycsapásra semmivé lett, amikor Mike Collins – aki a houstoni Küldetésirányításnál a CapCom feladatait látta el – hangja megtörte a varázst. „Ugye, senkit nem látsz integetni?”
Az Apollo-űrhajó harmadik lakója, Bill Anders, beérte annyival, hogy csodálattal szemlélje ezt a távoli, törékeny világot hagymahéj-vékonyságú légkörével, ami nyüzsgő embermilliárdoknak adott életet azon a csillogó, iszonyúan elszigetelt, magányos bolygón.

A közvetítésnek a Küldetésirányítás vetett véget, az asztronauták pedig visszatértek az Apollo-8 fedélzetén rájuk váró feladataikhoz. Percek múlva az űrhajó egy láthatatatlan leplen hatolt át, ami a bolygó és kísérője között húzódott: ez volt az égi alkonyzóna, ettől kezdve az utazás hátralevő részében már a Hold gravitációja érvényesült. Eddig a pontig az Apollo „dombnak felfelé”, a Föld gravitációja ellenében utazott, mintha csak a bolygó a markában kívánta volna tartani az űrhajót, hogy az ne menjen távolabb. Most, kevesebb, mint 65 000 kilométerre a Holdtól, ennek az égitestnek a gravitációja legyőzte a távoli Földét.
Amikor az Apollo a Hold tömegvonzásának hatására gyorsulni kezdett, a küldetés egy újabb hatalmas lépéssel került közelebb a beteljesüléshez. Ettől kezdve gyorsultak, és egyre rohamosabban közelednek a sebhelyes felszínhez, ahol majd Hold körüli pályára állnak. Amerika pattanásig feszülő idegszálakkal figyelte az eseményeket, és ünnepelte azt a tettet, ami az emberiség legzseniálisabb lépése lehet a jövőbe vezető úton.
De nem mindenki vette ki a részét az ünneplésből. A Földön sokan azt kérdezgették: „Miért éppen Karácsonykor utaznak a Holdhoz? Nem repülhettek volna az ünnepek után?”
Az Apollo-8 asztronautái pontosan tudták a választ. A Zond miatt nem lehetett késlekedni.

Évekkel korábban az oroszok egy sor robotműholdat küldtek a Holdhoz annak érdekében, hogy lefotózzák a felszínt, és számos kísérletet hajtsanak végre, amik előkészítik az utat a kozmonauták számára.
Amerikának hatalmas hordozórakétája a Saturn-V volt. De Oroszországnak is megvolt a maga hatalmas rakétája, az N-1. Amíg azonban Wernher von Braun irányítása alatt a Saturn-V fejlesztése szépen haladt, a szovjet hordozórakéta fejlesztése egy helyben toporgott.
A tesztrepülés csúszásai az N-1-et a földhöz láncoltak, így az oroszok átszervezték a dolgokat. Jó pár Szojuz-űrhajót és egy egész flottára való tanker-űrhajót gyártottak, amiket kisebb, R-7-es rakétáikkal földkörüli pályára állíthattak. Moszkva sürgette Szergej Koroljovot, az ország fő rakétatudósát, hogy a Szovjetunió még Amerika előtt jusson el a Holdig. Koroljov bocsátotta fel az első műholdat, és az oroszok most azt akarták, hogy orosz televíziókamerák mutassák meg a világnak a távoli Földet, és a közvetítést orosz kozmonauták izgatott hangja kísérje a holdi hegycsúcsok messzeségéből.

A terv szerint Koroljov csapatának öt legénység nélküli, rakéta-üzemanyaggal csurig töltött tanker-űrhajót kellett földkörüli pályára állítani. Ezeket kozmonauták követnék, akik összeterelik a tankereket, mint valami óriási, földkörüli birkanyájat, majd az elemekt egyetlen nagy szuperrakétává szerelik össze: egy hatalmas holdrakétává, ami az emberes űrhajóból és öt üzemanyagtartályból állna. Az egyszerűségében is nagy kihívást jelentő tervvel olyan előnyre tehetnének szert, amivel az oroszok megelőzhetik az Egyesült Államokat a holdraszállásban.
Akár már 1968-ban.

Ez volt az oroszok álma, ez volt minden vágyuk. Az új Szojuz-űrhajót az indítóállásra állították, hogy földkörüli pályán kipróbálják az űrrandevút, a dokkolást és az űrsétát, ami elengedhetetlen volt a holdutazáshoz.
Aztán Vlagyimir Komarov meghalt a Szojuz-1-ben, a szovjetek pedig lemaradtak. Koroljov csapata ismét átcsoportosította erőit. Átalakították a Szojuz-űrhajót, hogy képes legyen egy vagy két kozmonautát elröpíteni a Holdig, hogy aztán az égitest háta mögött pályája azonnal a Föld felé íveljen vissza.
Ez ugyan nem landolás lenne, viszont elsőként lehetne embereket juttatni a Hold tőszomszédságába. Ezután a szovjetek joggal ujjonghatnának, hogy megverték az amerikaiakat az értékes trófeáért folytatott versenyben.
Ezt az új, átalakított hajót Zondnak nevezték el. 1968 szeptemberében egy nehézsúlyú Proton rakéta segítségével – ez kisebb volt az N-1-nél, de nagyobb az R-7-nél – egy legénység nélküli Zond megkerülte a Holdat, majd visszatért a földre.

A következő Zond fedélzetére teknősök, legyek és kukacok kerültek. Novemberben indították útnak, és megkerülte a Holdat. A küldetés végén az élőlények biztonságban érkeztek vissza a földre, és ezt a CIA, valamint más titkosszolgálatok a Hold legénységgel való megkerülésének kosztümös főpróbájának tekintették.
De az amerikai titkosszolgálat tévedett. Az orosz vezetés még több legénység nélküli tesztre akart sort keríteni, hogy még jobban megbizonyosodjanak a rakéta és az űrhajó megbízhatóságáról, mielőtt akár egy embert is ilyen kockázatos vállalkozásra küldenének. A kozmonauták azért harcoltak, hogy mielőbb sorra kerüljenek.
Moszkva azonban további próbarepülések híján elzárkózott ettől. A Hold még várhat. Még mindig volt idő learatni a babérokat. Meg aztán az amerikaiak is hibázhatnak."

Az űrsétában a nagy áttörést Buzz Aldrin útja hozta meg a Gemini-program utolsó küldetésén. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"A Gemini-program összes sikere és elképesztő eredményei ellenére a NASA vezetése még mindig nagy dilemmában volt, aminek lényegét így lehetett megfogalmazni: „Hogyan küldjünk embereket a Holdra, akik – bármilyen jól is repülnek az űrhajóval – fölöttébb tehetetlenek lesznek, miután megérkeztek? Túl vagyunk űrrandevún, dokkoláson, a hajtóművek indításán, leállításán, újraindításán – ezekkel mind megvagyunk. De az asztronautáink egyszerűen képtelenek úgy dolgozni odakinn, hogy ne merülnének ki idő előtt, és ne kockáztatnák saját életüket vagy a küldetésüket. Ki kell találnunk valamit, mégpedig gyorsan!”
A programból már csak egy emberes Gemini-küldetés volt hátra. A terv szerint a veterán Jim Lovell lesz a Gemini-12 parancsnoka, űrsétán résztvevő pilótája pedig Buzz Aldrin, aki mások tapasztalataiból okulva hihetetlen alapossággal és kurázsival dolgozott a probléma megoldásán. Küldetésére olyan spéci eszközöket vitt magával, mint a csuklópányva, illetve egy olyat, ami pont úgy készült, mint az, amit az ablakmosók használnak, hogy le ne zuhanjanak a párkányokról. Óz Dorothyjának rubintvörös papucsa semmi volt Aldrin űrben használt „arany papucsához” képest – ezek speciális lábrögzítők voltak, amik a fából készített holland lábbelikre hasonlítottak, ezek segítségével a Gemini műszaki egységének végében berendezett munkaállomáson rögzíthette magát. Többek között ügyes húzás volt a hordozható kapaszkodók, amiket magával vitt, és a Gemini-re vagy az Agenára egyaránt rá lehetett erősíteni, hogy egy adott testhelyzetben tudjon maradni. Egy halom „űrkompatibilis” szerszámot rakott a szkafanderébe, hogy kéznél legyenek, miután elhagyja a kabint.

1966. november 11-én a Gemini-12 – a maga nemében az utolsó – elhagyta a földet, majd beérte az Agena-t. Ezután Buzz Aldrin egyszer s mindenkorra száműzte az űrséták démonait. Olyan mesterien csinálta, hogy inkább tűnt úgy, mintha pusztán egy egészségügyi sétán venne részt az űrben, nem pedig orvosolni akarná mindazokat a problémákat, amik eddig három asztronauta számára okoztak nehéz perceket, veszélyeztették életüket, illetve ébresztettek súlyos kételyeket a NASA vezetésében az emberes holdprogram jövőjével kapcsolatban.
Aldrin a súlytalanságban átúszott a Gemini orráról az Agenára, de ez szinte erőfeszítés nélkül ment neki egy közel kétméteres korlát jóvoltából, amit ő illesztett a helyére miután elhagyta a kabint. Ezután egy 30 méteres kötél végét kellett az Agenáról a Geminire erősítenie egy későbbi kísérlet érdekében – ez korábban Dick Gordont a végletekig kimerítette. Aldrin semmi jelét nem mutatta annak, hogy kapkodná a levegőt, izzadna vagy felgyorsulna a pulzusa. Beszéd közben hangja határozott volt és tisztán érthető. Elképesztően könnyű feladatnak tűnt, amit csinált, ez azonban egyrészt annak volt köszönhető, hogy a problémát alaposan áttanulmányozta még a földön, és megfelelő felszerelést hozott magával. Aprólékosan megtervezte, mennyi ideig mozogjon, odafigyelt arra, hogy a nagyobb feladatok között pihenjen, és ne erőltesse túl magát. Amikor eljutott a Gemini végében lévő munkaállomásra, megtámasztotta a lábát, testét pedig egy derekára erősített pányvával rögzítette az űrhajóhoz.
Különböző tárgyakat rögzített a hajóhoz, megint másokat leszerelt, és megcserélte egymással, majd újra visszaerősítette ezeket. Egy speciális „űrbeli csavarkulcsot” használt a csavarok meglazításához és meghúzásához, amivel a munkát minden különösebb erőfeszítés nélkül elvégezte. Vezetékeket szedett szét, majd kötött ismét össze, ezen kívül jó pár csövet is összeszerelt.
A Küldetésirányítás a magasan a Föld fölött keringő két asztronauta közti párbeszéd minden szaván csüngött. „Buzz, beváltak azok a papucsok?”
Aldrin lelkes hangja zene volt az irányítók számára. „Nagyszerűek. Tényleg! Egyáltalán nem okoz gondot megtartani a testhelyzetem.”
Minden úgy ment, mint a karikacsapás. Hatalmas eredmény volt ez a Gemini-program legvégén. A program kitűzött céljai közül már csak egyetlen egy életbevágóan fontos probléma maradt függőben, amit ez az Aldrin nevű pali a program utolsó küldetésen elképesztő eleganciával kipipált.

A Gemini-program már történelem volt.
Húsz hónap leforgása alatt a tíz emberes küldetéssel hatalmas lépést tett Amerika a Hold felé. A holdutazás minden kritikus lépését kipróbálták, ami ahhoz kell, hogy az asztronauták eljussanak több mint negyedmillió kilométerre lévő úticéljukhoz, majd vissza is térjenek onnan.
A Gemini nagyon szoros versenyben zárkózott fel a szovjetekhez, majd Amerika átvette a vezetést. A Gemini-űrhajók és legénységük teljesítményével összehasonlítva, az oroszok csak esetlenül kinlódtak a földkörüli pályán.
Egyetlen orosz kozmonauta sem hajtott végre űrrandevút, és eddig még egyszer sem dokkolt két orosz űrhajó egymáshoz. Idestova csak egyetlen űrsétát hajtottak végre, és távol voltak attól, hogy egyáltalán megközelítsék azt a mesteri szintet, amit Aldrin révén az amerikai űrprogram elért.
Az Apollo következett. A Program, ami majd embert repít egy másik világba. Az Apollo jelenti a jövőt, azt a jövőt, amit az ország és a világ összehajtogatott zászló gyanánt kap majd meg. Amerika megfizeti az árat."

A parancsnoknak nagy bajban el kellett volna vágni űrsétán lévő társa mentőkötelét, majd otthagyni őt a világűrben. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"A Gemini-8 küldetésén az űrrandevút és a dokkolást ugyan sikerült összehozni, de még messze volt a tökéletestől. Ez a feladat az utolsó három Gemini-küldetésre várt: a Gemini-10-re, a 11-re és a 12-re – ezek során a legénységek előbb utolérik, majd összekapcsolódnak az Agena-műholdakkal, és saját hajtóművek segítségével manővereznek az égen. Az utoléréses manőverek során elpróbálták az Apollo-programra váró kritikus lépéseket, amikre a holdfelszín elhagyása után, a hajtóműves gyújtás során kell majd sort keríteni, hogy az asztronauták ismét visszataláljanak és összekapcsolódjanak a holdkörüli pályán keringő anyahajóval.
Meglepő módon úgy alakult, hogy az űrséta lett a Gemini-program legkeményebb diója. A NASA-nak észbe kellett volna kapnia, amikor Ed White-nak úttörő jelentőségű űrsétája után problémái támadtak a kapszulába való visszatéréssel. De White Gemini-4 űrhajón kívül végrehajtott örömittas fickándozása meggyőzte a küldetés tervezőit arról, hogy az űrséta teljesen sima ügy.

Egy év telt el White űrsétája óta, és a Gemini-programban Gene Cernan-on volt a sor, hogy kilépjen a világűrbe. Olyan magabiztosak voltak a tervezők, hogy a Gemini-9 műszaki egységének hátuljára egy AMU-t (Asztronauta Manőverező Egység, Astronaut Maneuvering Unit, AMU) is felszereltek, amit Cernan-nak magára kellett vennie, afféle díszes Buck Rogers-féle sugárhajtású hátizsák gyanánt, hogy aztán segédhajtóművei segítségével röpködjön a világűrben. Az egységet kifejlesztő Légierő olyannyira megbízott az AMU-ban, hogy azt tanácsolta a NASA-nak: „Elég a hátizsák, semmi szükség nem lesz arra az átkozott pányvára. Csak belegabalyodik majd.”
A NASA biztonsági okokra hivatkozva lesöpörte a Légierő javaslatát az asztalról, és kijelentette, hogy Cernan a manőverező egységet egy 38 méteres kötél használatával teszteli majd.
Miután Tom Stafford társaságában kiért a világűrbe, Cernan egy hét és fél méteres mentőkötél végén kezdte elhagyni a Gemini-9 kabinját. Nagyon várta az Ed White által megtapasztalt szabadság érzetét. De sehogy sem lelte meg. White-nak nem volt más dolga, mint pár percig fickándozzon az űrben. Cernan-ra azonban konkrét feladat várt, és több mint két órát kellett az űrhajón kívül eltöltenie. Rádöbbent arra, hogy a két küldetés nagyon különbözik egymástól, és egykettőre szembesült azzal, milyen esetlenül lehet mozogni a világűrben: legalább úgy, mint egy lajhár a zsírral bekent póznán.

Az AMU felcsatolásához, Cernannek először is hátra kellett küzdenie magát az űrhajó végében található tárolóegységhez. Itt az AMU és egy hosszú pányva várta. Óvatosan megindult az űrhajó mögé. Nem repült, vagy lebegett, és nyomokban sem történt semmi olyasmi, amit akár csak halványan is dicső lett volna. Minden tőle telhetőt megtett, kesztyűs kezével az összes keze ügyébe akadó tárgyat megragadta, amivel hajója falán tarthatta magát. Megfelelő kapaszkodók nélkül azonban folyton lecsúszott a jármű sima testéről, és unos-untalan vissza kellett magát küzdenie. Nagy hasznát vette volna egy olyan pisztolynak, amivel White is hajtotta magát. A négy és fél méteres távolság megtétele – erre eredetileg pár percet kívánt szánni – közel egy órás kimerítő, frusztráló, nehézkes küzdelemmé fajult.

De megcsinálta. „Fura világ ez itt! Fúú!” – mondta Staffordnak a rádión keresztül. „Pihenj kicsit” – felelte Tom. Cernan tanács nélkül is ezt tette. Hálás volt, hogy legalább a Gemini végében volt valami, amiben megkapaszkodhatott. Egy rövid pihenő után megpróbálta szkafanderes testét az AMU-ra manőverezni, ami akkora volt, mintha egy grizzlyre méretezett hátizsák.
Az egyik probléma jött a másik után. A feladat bonyolultabb volt annál, mintha csak be kellett volna szíjaznia magát. Elektromos kapcsolókat kellett állítania, és közben azt tapasztalta, hogy minden egyes mozdulat több időt vesz igénybe, mint azt korábban gondolta. Amikor már úgy tűnt, hogy ura a helyzetnek, rövidesen az űrhajótól tehetetlenül arrébb lebegett. Képtelen volt stabilizálni testhelyzetét. Volt ugyan pár lábtartó és kapaszkodó, de azok teljesen alkalmatlanok voltak a feladatra. Olyan helyzetbe kellett kerülnie, ahonnan képes erőt kifejteni. Rövidesen saját, mellkasára rögzített zsákja is túlterhelt lett – ez áramoltatta az oxigént a szkafanderében, és távolította el a testéből távozó fölösleges páratartalmat. Izzadt. Pára borította sisakrostélyát, ami aztán odafagyott, ő pedig egyidejűleg harcolt a hatalmas hővel, az izzadtsággal és a faggyal. Alig látott ki a rostélyán, ami akár végzetes is lehet olyasvalaki számára, aki felfújt rongybaba módjára bukdácsol pár méterre az űrhajó kabinja által jelentett biztonságtól.

Stafford a Küldetésirányítással beszélt. „Gondjaink vannak. Gene rostélya nagyon bepárásodott.” Aztán közvetlenül beszélt Cernan-nel, hogy ellenőrizze, miként haladnak a dolgok.
„Nagyon bepárásodott, Tom” – felelte Gene. Staffordnak nem tetszett Gene hangja, és ismét felvette a kapcsolatot a földi irányítással. „A pilóta rostélya teljesen bepárásodott. A kommunikáció nagyon akadozik. Úgy hallatszik, mint egy torokköszörülés. Ha a helyzet nem javul -” Stafford itt hirtelen elnémult, majd határozott hangon folytatta: „Nem folytathatjuk a kísérletet az AMU-val! A pilóta semmit nem lát a párától!”
„Megerősítve, nem folytatjuk” – felelte a Küldetésirányítás. Cernant most már csak az érdekelte, hogy a pokolba keveredik vissza az űrhajóba. Óvatosan araszolva belekezdett a visszafelé vezető útba, de folyton lecsúszott, az út minden egyes centiméteréért meg kellett küzdenie. Eközben csak egy kis részen látott ki a sisakból: ott, ahol a lélegzete megolvasztotta a fagyott párát. Az orvosok a földi irányításnál figyelték a pulzusát: percenként 180 volt. „Bajban van” – mondta egyikük csöndesen. Szükségtelen megjegyzés volt, mivel mindenki tisztában volt vele.

Tom Staffordba hirtelen belehasított az a nagyon bizalmas beszélgetés, amit Deke Slaytonnal folytatott még a start előtt. „Nézd, Tom, elég kockázatos dolog, amire Gene készül. Ha odakinn bajba kerül, és bármilyen ok miatt az űrhajó is bajba kerül, mondjuk, kifogyóban van az üzemanyag, vagy ilyesmi, hát, szóval, ha semmi esély arra, hogy visszatérjen a …” Deke habozott, majd folytatta. „Erről nem szól a szabályzat. Erre nincs semmilyen szabály, de hát, szerintem, érted. Ha az a bizonyos dolog bekövetkezik, le kell vágnod őt az űrhajóról.”
Stafford alig akart hinni a fülének. Deke azonban halálosan komolyan gondolta. „Ha reménytelen a helyzet, legalább a legénység egyik tagját és az űrhajót meg kell menteni.” Tom sosem tudta meg, mit tett volna egy ilyen helyzetben. Kilökni a társát a biztos halálba? Ez elképzelhetetlen volt számára –
Ekkor azonban Cernan visszatért a kabinba: megcsinálta. Ő volt a harmadik ember, aki a világűrben sétált, és a második amerikai, aki rekord ideig – két órát és kilenc percet – tartózkodott odakinn, de ennek minden pillanata maga volt a megtestesült pokol.

Miután a Gemini-9 visszatért a földre, a NASA vezetői a jövőben minden AMU-val kapcsolatos kísérletet töröltek, amíg az űrséta nem lesz ennyire kimerítő feladat, és megbízhatóan megy majd. De a problémák nem múltak. A Gemini-10-esen Mike Collinsnak, a Gemini-11-esen pedig Dick Gordonnak okozott gondot, hogy elmanőverezzen az űrhajótól. Collins, aki egy sugárhajtású pisztolyt használt, hogy a közeli Agena műholdra átmenjen, erről számolt be: „A kapaszkodók hiánya nagy akadály. Meg tudok kapaszkodni az Agenában, de sehogy sem tudok átkeveredni a másik oldalára. Ez nagy probléma.” Gordon – Cernanhez hasonlóan – szintén kihevült, leizzadt, és a sisakrostélya is bepárásodott. „Kifulladtam” – mondta nemes egyszerűséggel a rövid űrséta végeztével."

A Gemini-8 volt az első küldetés, amikor egy amerikai legénység tényleges életveszélybe került. A parancsnok nem más volt, mint Neil Armstrong. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Az űrprogram újabb mérföldkőhöz érkezett a Hold felé vezető sztrádán. De még mindig hátra volt a nagy kérdés: vajon két űrjármű képes földkörüli pályán dokkolni egymáshoz? A válasz a Gemini-8 Neil Armstrongból és Dave Scottból álló legénységére várt. Az Agena céltárgy egy Atlas rakéta és részben saját hajtóműve segítségével 1966 március 16-án állt pályára. Kilencven perc múlva a legénység is felszállt, hogy üldözőbe vegye, és ezzel kezdetét vette a Gemini-program leginkább szívet szorító küldetése.
A Gemini-6 űrrandevúval kapcsolatos tanulságaival felfegyverkezve, Armstrong és Scott mindössze öt órán belül beérte az Agenát. Valamivel több mint félóráig Armstrong parancsnok körözött körülötte, és szemügyre vette a nyolc méteres műholdat, meggyőződött arról, hogy mozgása stabil, majd a Gemini-8 orrát nagy műgonddal az Agenára szerelt dokkológallérba illesztette. Satuk, elektromotorok keltek életre, a csatlakozások a helyükre kerültek, és a két jármű immár eggyé vált.
„Küldetés, dokkoltunk” – jelentette Armstrong a Küldetésirányítás részére. „Könnyen ment, semmilyen észrevehető remegést nem tapasztalunk.”
Ezután az összekapcsolódott járművek hajtóműves manőverei következtek. Ennek során az Agena segítségével magasabb pályára akartak állni, és a pályasíkot is meg akarták változtatni. De ebből már nem lett semmi. Kína fölött, a földi megfigyelő-állomások vételkörzetén kívül Scott épp a Gemini/Agena-kettős mozgását tanulmányozta. Számára a dokkolás után tapasztalt stabilitás hirtelen semmivé lett. „Neil, bedőlünk” – mondta. Alighogy ezt kimondta, a nehéz, hosszú űrhajó „pörögni kezdett, és legyező irányban elfordult” – olyan volt, mint egy vízben forgó farönk, aminek az orra vadul jobbra-balra kaszál.Pillanatokon belül Armstrong és Scott egy szimpla küldetés helyett már a puszta túlélésért küzdött: váratlanul bekövetkezett az emberes űrrepülés történetének első igazi vészhelyzete.
300 kilométer magasan a világűrben nagyon magukra voltak utalva, ráadásul a küldetésirányítással sem tudtak kapcsolatba lépni, miközben vadul forogtak egy nagy erejű rakéta társaságában, ami 1800 kiló halálos, illékony üzemanyaggal volt feltankolva. A Gemini/Agena kettőse szó szerint egy pörgő-forgó bombává változott, ami csak a megfelelő pillanatra várt, hogy felrobbanhasson.
A forgás és a legyezőirányú mozgás egyre gyorsabb lett, mégpedig olyan rövid idő alatt, ami a két asztronautát is meglepte: ez a repülőgépekkel előforduló súlyos, kontrollálhatatlan turbulencia megfelelője volt – csak földkörüli pályán. Armstrong, aki korábban az X-15 rakétarepülőn szerzett tapasztalatokat, a kezelőszervekkel birkózott. Rövid időre úgy tűnt, mintha visszanyerte volna az irányítást az űrhajó fölött. Aztán a Gemini/Agena megvadult. „A probléma ismét jelentkezett” – mondta Armstrong már jóval később, a történtek kiértékelésekor – „és a bukdácsolás felerősödött, attól tartottunk, hogy a két jármű szétszakad egymástól.”

A parancsnok szakadatlanul küzdött az irányítás visszaszerzéséért. A forgás sebességét lecsökkentette annyira, hogy biztonsággal le lehessen válni a Geminivel az Agenáról. Egy durranással a két űrhajó elszakadt egymástól, és az asztronauták döbbenten tapasztalták, hogy ettől csak még gyorsabban kezdtek forogni. A közel 3200 kilós űrhajó másodpercenként valamivel több, mint egy teljes fordulatot tett meg a tengelye körül.
Mindeddig arra gyanakodtak, hogy az Agena-val van a baj. A hiba azonban saját Geminijükben volt. Az űrhajó tizenhat, manőverezésre használt segédhajtóművének egyike nyitott állásban beragadt, és üzemanyagot okádott a világűrbe, ez idézte elő a vad forgást. Amíg ki nem kapcsolják, lehetetlenség visszanyerni az irányítást a hajó fölött. A forgás olyan gyors volt, hogy egy hajszál választotta el az űrhajót a pusztulástól, vagy attól, hogy a legénység rövid időn belül elveszítse az eszméletét.
 
Messze kint a Csendes-óceán vizein a Gemini-program egyik megfigyelő-hajója, a Coastal Sentry Queen vette Armstrong sokkoló üzenetét, aki egyaránt küzdött a levegővételért és az űrhajó fölötti kontroll visszaszerzéséért. „Nagy bajban vagyunk … Az űrhajó egyik végéről bukdácsol a másikra. Leváltunk az Agenáról.” Hihetetlen volt, hogy az átélt megpróbáltatások közepette hogyan maradhatott ilyen nyugodt a hangja.
A Küldetésirányítás ekkor tudta meg a rossz híreket. Milyen messze van az Agena a Geminitől? Vajon a két űrhajó összeütközhet egymással, ami a legénység számára végzetes lenne, és az űrhajót is elpusztítaná? Vajon a két pilóta a hányinger, a szédülés, esetleg a kettő kombinációjának határán van-e, és csak másodpercek választják-e el őket attól, hogy cselekvőképtelenné váljanak?
„Csak forog és forog, és már semmink sincs, amit ki lehetne iktatni” – jelentette Armstrong. Scott tudta, hogy közel az a pillanat, amikor „még lehet tenni valamit, máskülönben már túl késő lesz mindenhez.”

Armstrong megszegte az előírást, és úgy döntött, hogy a Gemini orrán lévő segédhajtóműveket használja – ezeket eredetileg a légkörbe lépés során a kabin irányítására tervezték. Egyesével leállította a többi tizenöt, manőverezéshez használatos segédhajtóművet, majd rögtön begyújtotta a légkörbe lépésre szánt rakétákat, és addig működtette azokat, amíg apránként vissza nem nyerte az irányítást az űrhajó fölött. Versenyben volt az idővel, és csak abban reménykedhetett, hogy a légkörbelépés során használatos segédhajtóművek üzemanyaga tovább kitart, mint a beragadt segédhajtómű üzemanyaga.
Fél órába telt mire Armstrong a Gemini-8 fölött átvette az irányítást. Ismét életbe léptek a jó öreg szabályok: ezek értelmében, ha bármilyen okból be kellett indítani a légkörbe lépésre tartogatott segédhajtóműveket, az asztronautáknak a lehető leghamarabb vissza kellett térniük a földre. Azért ez volt a szabály, nehogy a segédhajtóművek folyamatos használata miatt kifogyjon annak a rendszernek az üzemanyag-tartaléka, aminek segítségével az űrhajót irányítani lehet a légkörbe lépés kritikus ideje alatt.

A Gemini-8 azonban ekkor minden mentőkörzettől távol volt. A Küldetésirányítás a papírformát kihajította az ablakon, és arra utasította a legénységet, hogy készüljenek fel a légkörbe lépésre, aminek eredményeképp a Csendes-óceán nyugati részén kijelölt vészhelyzeti leszállókörzetbe érkeznek majd. Magasan az afrikai Kongó fölött, a sötétben begyújtottak a fékezőrakéták, és ezzel kezdetét vette az atmoszférát átszelő harinckét perces száguldás.
Sötétben végrehajtott süllyedésük ideje alatt egyetlen megfigyelőállomás sem tudta helyzetjelentésekkel segíteni munkájukat. Elképesztő módon az asztronauták a légkörbe lépési manővert gyakorlottan és pontosan hajtották végre: Okinawától 800 kilométerre keletre szálltak vízre, egy alig tizenegy órás küldetést követően. Rövidesen a Légierő gépe dübörgött a fejük fölött, és mentőcsapatok vetették le magukat a fedélzetéről. Újabb három óra múlva az űrhajósok már a Haditengerészet egyik rombolójának biztonságában voltak.
Az űrhajó vizsgálata során kiderült, hogy a pörgést előidéző gikszert egy megmagyarázhatatlan áramlöket okozta, emiatt a 8. számú segédhajtómű nyitott állásban beragadt, és teljes erővel üzemelt.

Chris Kraft hajmeresztő jelentést adott le: „A pörgés sebessége elérte a másodpercenkénti 550 fokot. Ez nagyjából az a határ, amikor az ember elveszítheti eszméletét, vagy képtelen lesz bármit is tenni. Neil Armstrong felismerte, hogy nagyon komoly bajban vannak, és teljesen kiüzemelte a Geminit, hogy ezzel megfékezze az űrhajó pörgését. Rájött arra, hogy az egyetlen megoldást a visszatérés során használatos attitűd-szabályzó rendszer üzembe helyezése jelenti. Ilyen körülmények között ez fantasztikus mentőötlet volt, és egyúttal igazolta, miért is van szükség az űrhajókon berepülő pilótákra. Valószínűleg elvesztettük volna őket, ha kevésbé jó pilótákból állt volna a legénység.”"

Hatalmas balhé lett abból, amikor egy asztronauta poénból marhahúsos szendvicset csempészett az űrhajó fedélzetére. Nem maradt el a megtorlás sem. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Öt nappal azután, hogy Beljajev és Leonov űrhajója a permi erdőségben két fa közé szorult, Grissom és Young Titan-II rakétájuk tetején felemelkedett a canaverali indítóállásról a Gemini működését ellenőrző ötórás küldetés nyitányaként. Tesztelték a hajó rendszereit, kipróbálták valamennyi manőverezésre szolgáló segédhajtóművét, és picit elérhetőbbé tették a Holdat, amikor az emberes űrrepülés történetében első alkalommal magasabb, illetve alacsonyabb pályára álltak, valamint pályájuk síkját is sikeresen megváltoztatták. Ezek a manőverek nélkülözhetetlenek a holdutazás során, és az oroszok még ehhez hasonlóra sem kerítettek mindeddig sort. A Gemini-vel öröm volt repülni. „Könnyen irányítható” – tájékoztatta Grissom a küldetésirányítókat.

Majd a papírforma szerint működő gépezettel elhagyták a földkörüli pályát, és az Atlanti-óceán vízére szálltak. Gus ezen a ponton azonban eltért a repülési tervtől. Nem volt hajlandó kinyitni a Molly Brown ajtajait, amíg a Haditengerészet békaemberei le nem ugrottak a helikopterekről, és egy lebegő gallért hozzá nem erősítettek a hánykolódó űrhajóhoz. Mindez időbe telt, és Gus fizette meg a késedelem árát. A Molly Brown lehet, hogy elsüllyeszthetetlen volt, de az is biztos, hogy nem vízre tervezték. A kapszula fel-le bukdácsolt a hullámokon, körbe-körbeforgott, és nem sok idő múlva Gus tengeribeteg lett. „Ez az izé csapnivaló vízi járműnek” – ezekkel a szavakkal fogadta John Young a mentőegységet. [Az alábbi képen balra John Young, középen Gus Grissom látható:]Legtöbben sosem értékelték igazán John Young, a nagyszerű pilóta elpusztíthatatlan humorérzékét. A start előtt Wolfie étkezdéjében, a Cocoa Beach-en egy-két titkos tesztre is sor került, amit pár asztronauta hajtott végre Gus kedvenc marhahúsos szendvicsével. Igazából nem is eggyel, hanem rögtön több marhahúsos szendvicsével. Amikor a szendvics elkészült, a szakács felmászott egy magas létra tetejére, elengedte a szendvicset, ami így „szabadesésben” lezuhant. A leginkább egyben maradt szendvicset becsomagolták, és eljuttatták Wally Schirra-nak, aki aztán John Youngnak továbbította; a „titkos kísérletet” végül ő csempészte a Molly Brown fedélzetére.
A küldetés egy pontján aztán Young meglepte Grissomot az ízletes ajándékkal. Gus elnevette magát, és evett pár harapást a szendvicsből.
Amikor azonban a NASA orvosai hírét vették a történteknek, elszabadult a pokol. A repülőorvosok a NASA vezetésének panaszkodtak, hogy az a pár harapás orvosi szempontból meghiúsította a küldetést. A mérnökök sem akartak kimaradni semmi jóból, és ők is elkezdték verni a tamtamot, hogy a súlytalanságban akár egy-két lebegő morzsa is tönkretehette volna a kabin elektronikus műszereit.

Hihetetlen volt, hogy még a kongresszusi képviselők közül is páran beszálltak a dologba, így biztosítva maguknak némi médiafigyelmet azzal, hogy világgá kürtölték: a NASA „nem képes kordában tartani asztronautáit”.
„Mindez egy tetves marhahúsos szendvics miatt” – ez volt Alan Shepard döbbent reakciója.
Deke egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy ekkora cirkusz kerekedhet az ügyből, mindenesetre valahogy oldania kellett a helyzetet. Wally és John nem szegte meg a szabályokat. Wally még a start előtt beszélt Deke-nek a szendvicses mutatványról, és Deke – aki tisztában volt a pilótákra nehezedő nyomással – úgy vélte, hogy ez kiváló módja, hogy az asztronauták leeresszék a mindennapos feszültséget.
Nem volt mit tenni, reagálni kellett a homlokukat ráncoló NASA hivatalnokok és a nagypofájú kongresszusi képviselők részére. A szendvics-ügy folytán feledésbe merült az a tény, hogy a két asztronauta amúgy hibátlan küldetést hajtott végre, és a Gemini-űrhajó tervei teljes mértékben beváltak a gyakorlatban.

Deke aláírásával végül egy emlékeztető jelent meg, ami többek között ezt tartalmazta: „Minden olyan kísérlet, ami általam előzetesen jóvá nem hagyott tárgy fedélzetre csempészésére irányul, megfelelő fegyelmi eljárást von maga után.” A NASA hivatalnokai egyetértően bólogattak, és elrendelték, hogy az asztronauták ne adhassanak nevet űrhajóiknak, és a jövőben csak számmal lehessen azonosítani a küldetéseket. Mivel a vezetés ekkor még bárkit kipenderíthetett egy-egy küldetés legénységéből, az asztronauták bölcsen magukban tartották véleményüket, és – legalábbis a látszat szintjén – követték az új szabályokat.

James McDivitt és Edward White II számára az egész eset csak bizonyítékul szolgált arra, hogy Washingtonban lehet még pár elmerokkant szabadlábon, de ezt a meggyőződésüket inkább nem hangoztatták. Ők még korábban elnevezték a Gemini-4-et American Eagle-nek, ami megfelelő választásnak és elég hazafiasnak is tűnt. De a szabály az szabály, így a második emberes Gemini-küldetés a szimpla és vegytiszta Gemini-4 megjelöléssel indult el a világűrbe.

A küldetés az emberes űrutazás történetének egyik legnagyobb eseménye lett. A jövőbeli holdutazások előfeltétele volt az űrsétákban való jártasság – amikor egy asztronauta az űrhajón kívül, a világűrben közlekedik. A NASA eredetileg az év hátralevő részére, a Gemini-6 küldetésére tervezte be az első űrsétát, de Leonov elképesztő teljesítménye láttán a NASA feszesebb tempót diktált, elemezte a lehetséges kockázatokat és előnyöket, majd Slayton tájékoztatta a két újoncot – McDivitt-et és White-ot – hogy a Gemini-4-re vár Amerika első űrsétája.
Mindenki magasabb fokozatba kapcsolt. Kiváló döntés volt McDivitt-et és White-ot egy legénységbe tenni: régről szoros barátság fűzte őket egymáshoz, és a Michigan egyetemen is osztálytársak voltak, majd a NASA-nál nyomban zúzós kiképzésben volt részük. Ed White lett az, aki a terv szerint „kilép” majd az űrbe.

Hat héttel azután, hogy Grissom elmajszolta marhahúsos szendvicsét, 1965. június 3-án a Gemini-4 pályára állt, és a negyedik földkörüli keringés alkalmával White egy három és fél kilós, tartalék oxigéncsomagot szíjazott a mellkasára vészhelyzet esetére. Egy aranyszín szemellenzőt csatolt a sisakjára, ami megvédi őt a bántó napsugaraktól. Szkafandere huszonegy védőrétegből állt, ez óvja meg White-ot a napsütötte oldalon tapasztalható 120 Celsius fokos hőmérséklettől, és a -100 Celsius foktól, ha az űrhajó árnyékos oldalára kerül. Ellenőrizte hét és fél méter hosszú kábelét, ami biztosítja számára a folyamatos oxigénellátást és a kommunikációt McDivitt-tel, és egyúttal megakadályozza, hogy elsodródjon az űrhajó közeléből.  
Magasan Ausztrália fölött, az asztronauták megkezdték a kabin dekompresszióját. A Voszhodtól és annak ormótlan zsilipkamrájától eltérően a Geminire vadászgépek pilótafülkéjéhez hasonló ajtókat szereltek: amikor az ajtó felnyílt a White felőli oldalon, mindketten a világűr vákuumában voltak.

A Csendes óceán fölött White kinyitotta ajtaját. A Föld percenként 500 kilométerrel forgott alattuk. Hawaii és Mexikó között könnyedén kilendült a világűr vákuumába.
Hihetetlen, csodálatos és felvillanyozó lépés volt ez a jövőbe. Ed megragadta kézi manőverező pisztolyát, feltöltötte túlnyomásos oxigénnel, és ezzel hajtotta magát, amíg hevedere csak engedte. Minden lökettel teste Newton ősi törvényeinek engedelmeskedett, és pontosan az ellenkező irányba mozdult el.
Ez volt az űrséta technikai oldala. Emberileg teljesen lenyűgöző volt látni, hogy az izgatottan, súlytalanságban lubickoló Ed White bukfencet vet, hátán fekve lustán lebeg, piruettezik, és gyermeki mosollyal a Gemini titánium testén áll. Az űrhajó körül minden irányba akár hét és fél méterre is eltávolodhatott, és ő nem volt rest teljes hosszában kihasználni aranyszín pányváját. Valószerűtlen látvány volt, amikor az űrséta elején egy hőálló kesztyű – ezt korábban White az ülésén felejtette – lassan felemelkedett, és elhagyta a Geminit, hogy aztán önerőből saját pályára álljon, és ezzel a legfurább műholdak egyikévé váljon.
A két asztronautát annyira lefoglalták a történések, és White olyan eufórikus állapotba került, hogy az űrsétára tervezett tizenkét perc gyorsan elszaladt. Ideje volt visszatérni a kabinba, amíg még hétágra süt a nap. Gus Grissom volt a CapCom Houstonban (ez volt az új központ átadása óta az első küldetés, amit innen irányítottak), ő pedig tudta, hogy a White-nál jelentkező felfokozott hangulat akár veszélyes is lehet. Hasonló volt ez a búvárok körében előforduló „mélységmámorhoz”, vagy a pilóták körében je, akik józan ítélőképességét eltompítja a nagy magasság.
„Gemini Négy” – jelentkezett Gus szigorú hangja – „mozgás befelé”. McDivitt is hívta White-ot, aki még mindig odakinn játszadozott. „Azt akarják, hogy most azonnal gyere vissza.” Ed White azonban csöppet sem akart visszatérni a fülkébe. „Ez óriási!” – mondta felvillanyozva. „Nem akarok visszatérni, de jövök már.”

Amikor az ajtó közelébe ért, rájött, hogy az űrhajó mentén manőverezni nehezebb, mint gondolta. Kapaszkodók vagy lábtámaszok nélkül White számára lassú és nehézkes volt a visszaút. Ezután további percekbe telt, mire teljesen bemászott a kabinba. McDivitt segített behúzni őt a székébe, becsatolta ülésébe, majd becsukták az ajtót, és túlnyomás alá helyezték a hajót. White huszonegy percet töltött odakinn.
„Alig lehetett érzékelni a sebességet” – jelentette a Küldetésirányításnak. „Idefentről valami elképesztő a látvány. Sokkal több részletet láttam, mint egy 12 000 méteren repülő gépről … Láttam a városok, utak körvonalát, és a hajók által keltett hullámokat.”

A küldetés sikerétől nagyon fellelkesült a NASA. Az orvoscsoportok megállapították, hogy a legénység makkegészséges. Dr. Charles Berry, az asztronauták repülőorvosa pedig kijelentette: „Sokkal, sokkal jobban sikerült, mint amire számítottunk. Rengeteg vészmadarat hallgattattunk el. Korábban többen azt mondták, hogy az asztronauták eszméletüket vesztik majd négy nap súlytalanság után. Hát nem. Azt is mondták, hogy az asztronauták szédülni fognak, elvesztik tájékozódó-képességüket, amikor kilépnek az űrhajóból. Ezt is sikerült megcáfolni.”

A Gemini-program sok más mítosszal és ismeretlennel számolt le az elkövetkező hónapokban, miközben az Apollo-programhoz szükséges technikákat egymás után sajátították el, illetve tökéletesítették. Sok probléma szegélyezte az utat, és bizony voltak katasztrófa-közeli helyzetek is. De a Gemini végül teljesíti feladatát.

A Gemini-5 a világűrben töltött idő rekordját nyolc napra növelte, a Gemini-7 pedig tizennégyre. Miután Jim Lovell két hetet töltött Frank Borman társaságában a Gemini-7 fedélzetén, megjegyezte: „Olyan volt, mintha tizennégy napot töltöttünk volna egy férfi WC-ben.”
Küldetésük monotonitását a Tizenegyedik Nap törte meg, amikor a földről látogatók érkeztek hozzájuk.
Az Orion csillagkép és a fedélzeti radarjelek alapján navigáló Gemini-6 asztronautái – Wally Schirra és Tom Stafford – talált rájuk. Két űrhajó között ez volt az első űrrandevú, amikor legénység is volt a fedélzeten.
„Társaságunk akadt” – jelentette Lovell, miközben Schirra manővereit figyelte az utolsó pár métereken.
„Nagy a forgalom idefenn” – válaszolt Schirra.
„Hívjatok rendőrt” – javasolta Borman.
A két Gemini-űrhajó öt órát töltött el együtt, kötelékben repülve, miközben lusta piruettekkel kerülgették egymást. Schirra arról számolt be, hogy 15-20 centire megközelítette a Gemini-7-et, aztán eltávolodott, majd ismét a közelébe férkőzött.
Schirra és Stafford másnap tért vissza a földre. Borman és Lovell két nappal később érkezett haza, miután több időt tartózkodtak az űrben, mint eddig az összes szovjet kozmonauta összesen. Amikor végigsétáltak a mentőhajó fedélzetén, lépteik kissé tétovák voltak a súlytalanságban eltöltött tizennégy nap után, de az orvosok elképesztően jó kondiban találták őket.
A Gemini-6 és a Gemini-7 űrrandevúja nem szerepelt a NASA eredeti tervei között. Schirra és Stafford küldetése eredetileg egy legénység nélküli Agena-műhold megközelítéséből állt volna, amihez később dokkolnak is. Az Agena azonban felszállás közben felrobbant, és ekkor az űrügynökség emberei azzal a zseniális ötlettel álltak elő, hogy a Gemini-7-et küldjék fel előbb, majd a Gemini-6-tal vegyék „üldözőbe”."

Az asztronauták közvetlen főnökük aktuális hangulatáról az irodája ajtajáról tájékozódtak. Ha mosolygós képet rakott ki a titkárnő, akkor minden rendben volt. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Deke Slayton nyomdafestéket nem tűrő szavakkal reagált azokra a pesszimista véleményekre, akik szerint a Voszhod-II küldetése a Gemini-program nagy részét fölöslegessé tette. Egyetlen gondolat járt a fejében: „Gyerünk, folytassuk a munkát! Hagyjatok békén a hülyeségekkel!”
„Amikor akadály kerül az útjába” – mesélte egy kollégája Deke-ről, „az a vasember megfeszíti izmait, összeszorítja állkapcsát, egy pillantást vet a célra, begyújtja az utánégetőt, és megindul.” Slayton jelentette a hajtóerőt, aki miatt elérhető közelségbe került a Gemini-program első emberes küldetésének ideje: a Gemini-3 startját 1965. március 23-ra tűzték ki – alig két évvel azután, hogy az utolsó amerikai űrutazása véget ért.
Voltak problémák, de számoltak velük. Deke számára a legnagyobb fejtörést természetesen az okozta, hogy menet közben meg kellett változtatni a küldetések legénységét. Most, hogy Shepard a démonaival harcolt, és próbálta leküzdeni az átkozott szédülést, nem volt más választás, mint a tartaléklegénységet ültetni az űrhajó fülkéjébe. Deke és Alan együtt hozta meg a döntést, majd behívták Gus Grissomot és John Youngot, és gyakorlatilag ennyit mondtak nekik: „Öltözzetek be.”

A döntés nem csak azon múlt, hogy ki a rangidős. Grissomról köztudott volt, hogy az összes többi asztronautánál jobban ismeri a Gemini űrhajót. Ezen kívül Gus legalább annyira közel állt Deke-hez, mint asztronauta-csoportjából bárki más, beleértve Alant is. Amikor a Gemini-program körvonalazódni kezdett, Deke az űrhajót tervező csapat felügyeletével bízta meg Gust. Neki kellett képviselnie a legénység szempontjait, hogy ezek szem előtt tartásával az űrhajó rendszerei végül olyan formát öltsenek, amilyet az asztronauták akartak – nem pedig olyat, amit a mérnökök.
„A Mercury alapvetően egy automata rendszer volt” – mondta Deke az új, kétszemélyes űrhajóval kapcsolatos kérdésekre. „Azért tervezték ilyenre, mert ez volt az első. Két legénység nélküli Gemini repülésen vagyunk túl, ezek esetében az automata rendszerek alkalmazása előírás volt. Aztán fogtuk Gust, és rászabadítottuk az űrhajóra. Amikor az összes változtatás és javítás végére ért, a Geminivel többé már nem lehetett emberi irányítás nélkül repülni. És, hogy mit gondoltak erről az asztronauták? Üdvrivalgásukat még másfél kilométerre, a tengerparton is lehetett hallani.”

Az eredmény egy olyan űrhajó lett, ami megőrizte a Mercury harangformáját, csak egy méterrel hosszabb, az alapjánál szélesebb, valamint három és fél tonnájával kétszer nehezebb lett elődjénél. A kabinban kétfős legénység fért, nagyjából akkora helyen, ami egy apró sportkocsi első ülésén van. A Gemini-nek egy fedélzeti meghajtórendszere is volt a földkörüli pályán való sok manőverezés érdekében, rendelkezett egy irányító és navigációs rendszerrel, illetve az űrrandevúk során használatos radarral is. A Mercury-hoz hasonlóan a Gemini is szintén ejtőernyővel érkezett a vízre.
Ahogy közeledett a Gemini-program első emberes repülésének ideje, úgy lett Alan Shepard egyre nyugtalanabb – ő volt korábban a küldetés parancsnoka. A földhöz volt láncolva, és egyre inkább érezte ennek a súlyát.
Frusztrációját kezdte az asztronautákon levezetni a kiképzés során, keményen megtorolt minden tévedést vagy hibát. Ha valaki egy küldetés legénységébe került, Alan azonnal górcső alá vette. A heti asztronauta-megbeszéléseken, amikor mindenki összegyűlt, hogy megvitassák a problémákat, Alan lehordta pilótatársait, és gyakran kíméletlenül ostorozta őket.
„Úgy éreztem, hogy annyi nyomásnak vetem alá őket, amennyit én is elvártam volna bárkitől, aki a küldetés előtt felügyeli a fejlődésemet” – mondta. Megítélése is más lett. Többé már nem a laza, nagyon tapasztalt pilótát látták benne, hanem „fagyos parancsnoknak” tekintették. Bármikor képes volt szánt szándékkal megváltoztatni a hangulatát: reggel még maga volt a pokol, hogy aztán délután kenyérre lehessen kenni.
Az asztronauták megpróbáltak kitalálni egy módszert, amivel megjósolhatnák Shepard hangulatváltozásait. Az újoncok számára nagy kihívás volt, miként viselkedjenek vele. Végül titkárnője, Gaye Alford egy sajátos ötlettel állt elő, hogy felkészítse a pilótákat Shepard várható hangulatára. Amikor reggelente Alan belépett az irodába, rögtön látta, mi jár a fejében. Ezután két kép valamelyikét kiakasztotta az ajtóra. A látogatót vagy egy mogorva asztronauta-főnök fotója fogadta, vagy egy lefegyverző mosolyú pilótáé. Mindenki saját felelősségére lépett be, ha a mogorva volt kiakasztva.
„Al barátságos, laza, melegszívű, jó vezető és munkatárs is tudott lenni” – figyelte meg Mike Collins asztronauta. „De tudott arrogáns is lenni, aki egyformán letorkolt barátot vagy ellenséget, szúrós szemmel nézett és epés megjegyzéseket tett.”
Buzz Aldrin, aki kétségkívül az űrprogram egyik legtehetségesebb asztronautája volt, és az űrrandevúkkal kapcsolatban végzett kutatásokat, ezt mondta Shepardról: „Alan nagyon komolyan vette a munkáját. Könyörtelen munkafelügyelő volt, aki minden szabályt betartott. Amikor munkaügyben a Cape-re vagy a beszállítókhoz utaztunk, akkor is be, illetve ki kellett jelentkezni az irodájában. Al csapatjátékosokat akart látni maga körül, és nem különálló egyéniségeket, és stílusa rövidesen rányomta bélyegét az Asztronauta Irodára.”

Deke Slayton általában keveset beszélt, ugyanakkor szinte semmi nem kerülte el a figyelmét körülötte zajló események közül, és észrevette Alan hangulatingadozásainak káros hatásait. Egy találkozó után megkérte Alant, hogy maradjon hátra egy négyszemközti beszélgetésre.
„Nem gondolod, hogy kissé túl keményen fogod a fiúkat, Al?” – kérdezte barátját.
Alan elgondolkozott. „Talán” – mondta. „Lehet, hogy igazad van Deke. Igen, szerintem kissé kemény vagyok. De a fenébe is, tudod milyen vagyok. Ha a kelleténél keményebb vagyok velük, az mindössze azért van, mert nagyon feszes tempót kell tartani. Talán túlontúl feszeset.”
„Biztos, hogy nincs semmi más?” - unszolta Deke finoman.
„Velem?” – nevetett fel Alan keserűen. „Haver, dühös vagyok a világra, amiért így elbántak velem, és nem repülhetek. Elnézem ezeket a srácokat, hogy mennek repülni, miközben én az asztalomhoz vagyok láncolva, hát … Ja, valószínűleg rajtuk töltöm ki a mérgemet. Csak olyan átkozottul frusztráló ez az egész.”
Deke megértő volt: „Nézd, Al, tudom, hogy mi zajlik le benned. Ugyanezen mentem én is keresztül azután, hogy egészségügyileg alkalmatlan lettem. Időbe telt, de fokozatosan rájöttem, hogy így is el kell magamat fogadnom. Nálam jobban senki nem tudja, milyen nehéz ezt lenyelni. Folyton szembesülsz vele. De dolgoztam rajta, és később jöttem csak rá, hogy igazából érettebb lettem. Barátom, a lényeg, hogy valamennyien egy különleges családhoz tartozunk. Össze kell tartanunk.”

Ettől kezdve Gaye Alford inkább gyakrabban, mint ritkábban akaszthatta ki a mosolygós Shepardról készült fotót főnöke ajtajára.
Mielőtt a Gemini-3 visszaszámlálása a finisébe ért volna, Grissom okozott némi izgalmat a NASA berkeiben. Gus sosem volt képes túllendülni azokon a célozgatásokon, miszerint a Liberty Bell Seven Mercury-kapszula elsüllyedése az ő hibájából, nem pedig az ajtó műszaki hiányosságai miatt történt.
Így aztán a Gemini-3-at Az Elsüllyeszthetetlen Molly Brown című Broadway musical nyomán Molly Brownnak keresztelte el. A sajtó el volt ragadtatva, és Gus ötletessége sokak arcára széles mosolyt csalt.
A NASA központjában Jim Webb és vezető beosztású hivatalnokai megdöbbentek, amiért Gus ilyen méltatlan nevet aggatott űrhajójára. Utasításba adták, hogy minden hivatalos dokumentáción a továbbiakban az űrhajóra a Gemini-3 néven kell hivatkozni. A világ többi része azonban nem törődött Washingtonnal, számukra Molly Brown volt, és az is maradt."