A NASA történetében csak egyetlen férfi asztronauta repült női fehérneműben a világűrbe. Gus Grissomnak hívták. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"Kora este volt. A napnak ebben az időszakában a Cape Canaveral startközponthoz vezető út kiüresedett, és az autók helyét éjszakai teremtmények vették át: száguldó rovarok özönlötték el, és prémes állatok, amik néha akkorák voltak, hogy könnyedén összetörhették egy száguldozó autó elejét. Az út a gyorshajtóknak kedvezett: előbb egy szakaszon nyugatra vezetett, majd egy íves kanyar következett, amit egy hosszú egyenes váltott, és aztán jobb kéz felől ismét egy nagy, íves kanyarba torkoljon. Az út vége egy hosszú egyenes szakasz volt, és pontosan kelet felé, a Cape főkapujának irányába vezetett.
Jim Rathmann profin váltott sebességet, a Corvette-et 160 km/h sebesség fölé hajszolta. Ez kellemes tempó volt Rathman számára, aki mindössze egy évvel ezelőtt vette át a bajnoki címet az izzasztó Indianapolis 500-on. Szerette a ’Vette-et, akárcsak az autó tulajdonosa, aki mellette ült a jobboldali ülésben. Gus Grissom legalább annyira rajongott a sebességért, mint haverja, Rathmann, habár Gus általában mintegy 12 000 méterrel a tengerszint felett száguldozott.
Rathmann átszáguldott egy bukkanón, a ’Vette pörgő kerekei pedig a levegőbe emelkedtek, majd egy kielégítő bumm-mal ismét visszatértek az útra. Olyan volt, mint szakadó hóban vezetni: az autó fényeit visszaverték a felhőkben repülő rovarok, amik valóságosan záporoztak a szélvédőre.
„Hánnyal szoktad bevenni ezt a kanyart, Gus?” – kérdezte Rathmann.
„Kábé százhetvennel” – jött a válasz.
„Hú. Az elég jó. De ma este azok a Daytona versenygumik vannak alattunk” – emlékeztette Gust. „Olyan simák, mint egy baba segge.”
„Aha” – morogta Gus. „Nem számít, azokkal is ugyanolyan gyorsan be tudom venni.”
„Valóban? Tényleg meg tudod csinálni sima gumikkal?”
Gus elvigyorodott: „Sima ügy.”
„Igen? Hát akkor kapaszkodj” – dünnyögte Rathmann. Benyomta a gázpedált, a sebesség pedig egyre nőtt. A kormányt szorítva a kanyar belső ívébe vágott, szakértő kezei között a kormány kezes bárányként viselkedett.
A centrifugális erő hatására Gus ki akart esni az üléséből: mihelyt beértek a kanyarba, ujjait a kapaszkodó köré kulcsolta. Ebben a pillanatban a sima gumik megadták magukat, és a Corvette tapadása megszűnt. Egy szempillantás alatt a nehéz autó vad vitustáncba kezdett, a tengelye körül forgott, és egyenesen az út melletti sósvízű mocsár felé tartott. Az ültetett Corvette, ami olyan volt, mint egy kis tank, összetört, és felszántotta a talajt, mire megállt; dísztárcsái elsüllyedtek a sárba.
Gus a barátjára meredt: „A fenébe, Jim, a frászt hoztad rám!”
„Minden rendben, cimbi” – nevetett Rathmann. „Ahogy megmondtam. Azok a sima gumik nem tapadnak.”
„Ne szarozz már, Jose” – káromkodott Gus. Körülnézett. „A fenébe, pár napon belül repülnöm kell!”
„Tényleg?” – morogta Rathmann, mintha nem tudott volna róla.
„Ha Walt Williams, vagy valamelyik NASA-góré meglátja a kocsimat ilyen állapotban, akkor nekem annyi.”
„Nyugi. Seperc alatt eltűnünk innen.”
„Innen?” Gus aggódva csóválta a fejét. „Ha most eltűnnénk, az is már túl késő lenne. Mindjárt itt lesznek a zsaruk.”
„Mondtam, hogy ne izgulj.” – nevetett Rathmann. „Ők is az én autóimat vezetik. Majd megkérem őket, hogy nézzenek a másik irányba!”
„Ennyi?”
„Ennyi. Csak ne izgasd fel magad, cowboy.” – mondta Rathmann, ezzel kimászott az autóból. „Nemsokára visszajövök a Lone Ranger-rel.” Rathmannt elnyelte az éjszaka, Gus pedig lapított a kocsiban, tudva, hogy jelen körülmények között az egyetlen esélye az, ha elbújik. Ha Williams ezt megtudja, egy szempillantás alatt elveszi Gustól a küldetést. Nincs több Redstone-repülés. Williams lecseréli Glennre, és ezzel az űrrepülés véget is ér Gus Grissom számára.
„Ostoba!” – dühöngött Gus magára. „Ostoba fajankó!”
Igaza volt. A NASA egyre szigorúbban vette asztronautái csínytevéseit. Ha valaki megsérül, vagy kinyírja magát egy küldetés előtt, azzal teljesen felborul a részletesen megtervezett program. Teltek-múltak a percek, és Gus komolyan aggódni kezdett. Fényszórókat látott közeledni a kanyarból.
Nem hitt a szemének. Rathmann volt az, két vontatóval! Egy időbe beletelt, amíg kiügyeskedték a nehéz autót a sárból, és elszállították Rathmann garázsába, ahol rejtve volt – és ahol megjavíthatták.
Gus Grissom újra és újra korholta magát, amiért vásárra vitte a bőrét, és egyúttal kockára tette űrrepülését. Tudta, hogy több fölösleges kockázatot nem vállalhat be, de túl nagy volt a kísértés, hogy kiegyenlítse a számlát. 
Pár nap múlva, Gus engedély nélkül bevitte Rathmannt, a civilt, a Patrick Légibázisra, amivel egy sor szövetségi szabályt szegett meg. Bemásztak egy szuperszonikus vadászgépbe, felvették az oxigénmaszkokat és a sisakokat.
Rövidesen a gép már a felszállópályán száguldott. Grissom a repülőtérről meredeken és gyorsan emelkedett el, és a kék magasokba tört. Amikor közel 13 kilométer magasra voltak a földtől, Rathmann meglepve tapasztalta, hogy az ég hirtelen eltűnt: egy szempillantás alatt pörgő, függőleges vonallá változott, végül Rathmann rájött, hogy az a horizont lehet. Olyan volt, mintha a gép egy nagy láthatatlan hengerben forogna, majd megátalkodott sebességgel vágott ki, de csak azért hogy utána függőlegesen forogjon. A forgások csontrepesztő hirtelenséggel maradtak abba. A kék ég volt alul, az óceán odafenn, és egy ideig nem tudta eldönteni, melyik van alul, és melyik felül. Gus olyasmiket csinált a géppel, amit Rathmann sem elmondani nem tudott, de még csak értelmezni sem. A gyomra a torkában volt, a feje bepasszírozódott a nyakába, majd a változatosság kedvéért hirtelen a másik irányból érte a terhelés: szemei kigúvadtak, és azt hitte, hogy a fülei is leszakadnak a helyükről. Épp ott tartott, hogy kiadja magából a reggelit az oxigénmaszkba, amikor Gus úgy döntött, hogy visszafizetett Rathmann-nak, amiért Canaveralnál leszánkázott az útról.
Mikor földet értek, a két cimbora jót nevetett, és hátba veregették egymást. „Gus, a frászt hoztad rám!”
Gus nevetésben tört ki. „Lássuk csak, mikor is hallottam ezt utoljára?”
Amíg a startot felügyelő csapat felkészítette a Redstone-t és az űrhajót a küldetésre, Gus elég lazán állt a dolgokhoz, és hagyta, hogy a személyzet tegye a dolgát. De a régi szabály szerint senki sem egyenlő egy csapatban, Gus pedig a legjobbat akarta. Sasszemmel figyelt fel az átsiklott részletekre, és a trehányság nála gyorsan kicsapta a biztosítékot. Az őszintén beismert hibákat elviselte, amíg azok nem lettek súlyosabbak. Ha mégis, akkor haragja a hibáért felelős kockafejekre zúdult, akiket ott helyben ki akart rúgni csapatából. A szánalmas kifogások csak üres duma volt számára, és lesújtott a hozzá nem értőkre, ha észrevette, hogy azon a hajón dolgoznak, amitől az élete függött.
Az űrhajón dolgozó mérnökök egészen mostanáig ember nélküli robotokkal foglalkoztak. A gépek nem látnak, nem beszélnek, nem szenvednek és nem jönnek ki a sodrukból. Amikor viszont mérnöki kérdések kerültek napirendre, Grissom a legjobbak közé tartozott. És amikor meglátta, hogy kemény munka helyett valaki lopja a napot, Gus két választás elé állította: vagy a lépcsőn távozik, vagy kihajítják az állványzatról. Azok a mindent az utolsó másodpercre hagyó munkások, akik megpróbálnak jó benyomást gyakorolni főnökükre, gyakran megtapasztalhatták haragját.
Nagyon dühös lett, valahányszor egy mérnöki akadályba ütközött. Ugyanaz probléma őrjítette meg, amire Harry Truman, az Egyesült Államok korábbi elnök is felfigyelt, amikor először megmutatták neki a Mercury-t. „És hogy a pokolban pisilnek ezek a fiúk?” – kérdezte Truman. Hosszas tanácstalan toporgás után valaki végre megszólalt: „Ööö, Uram, nem pisilnek.” Truman abban a biztos tudatban távozott, hogy az ország űrmérnökei egytől-egyik balekok.
Az Alannel történtek után, amikor hólyagjának teljes tartalmát nehéz alsóneműje szívta fel, Gus választ keresett Truman kérdésére.
Bill Douglas repülőorvos jobban ismerte Grissomot annál, hogy félvállról vegye, és azonnal megoldást keresett a problémára. Douglas az asztronauták nővérkéjét, Dee O’Hara-t Cocoa Beach-re küldte fűzőért. Azzal érvelt, hogy a testre simuló ruhadarab jó szolgálatot tehet folyadéktárolóként. Gus, aki először megdöbbent az „orvosi megoldás” láttán, végül azt morogta: „Ó, a pokolba is, rosszabb szükségmegoldásokkal is találkoztam már”. Amikor bemászott a Mercury kabinjába, ő lett az egyetlen férfi asztronauta, aki az űrutazást női fehérneműben kockáztatta meg."
