Egy ezüst cérnával kivarrt, fehér brokátból készített szerencsemellényt viselt ég és föld ura az Apollo 11 holdraszállásakor. Gene Kranznak hívták. Többek között ez is olvasható a két amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton "Moonshot" című könyvében, amiből ezen a blogon részleteket fordítunk le magyarra:
"A houstoni Küldetésirányító Központban egy kisebb hadseregnyi feszült irányító ült a kijelzőkre szegezett tekintettel. Az irányítóközpont a konzolok és monitorok teraszos elrendezésű soraiból állt, és az óriási terem végében, az utolsó sorban lévő elektronikai berendezések voltak a legmagasabban. Az egymást követő sorok a terem eleje felé egyre alacsonyabban voltak, így az ezeknél a konzoloknál ülő szakemberek nem csak elektronikus varázslatokban elmerült vezetőiket láthatták tisztán, hanem a szemközti falra szerelt széles kivetítőket is. Mindenki előtt monitorok villództak - követve az Eagle minden egyes moccanását.
Volt közöttük egy férfi, aki fiatal kortársaitól eltérően megvetette a hosszú hajviseletet és a szokásos öltözetet. Divatjamúlt kefefrizurája csak tovább erősítette amúgyis határozott vonásait, Gene Kranz csapatának kakukktojása volt. Ő volt a végső döntéshozó, a repülésigazgató, akinek elsöprő hatalma dönti el, hogy az első holdra ereszkedés és landolás érdekében mi, mikor és hol történjen. Most, hogy az Eagle csöndesen zuhant a holdporral borított táj és a kráterek felé, senki nem szólította a nevén. Hívókódja a Küldetés volt.
Kranz előrehajolt a kommunikációs panelhez. Könnyed mozdulattal a megszokott hálózatról egy tartalékra rendszerre kapcsolt át, így szavait most már csak a Küldetésirányításnál lehetett hallani. Az, amit Gene Kranz mondani akart, csak a csapatára tartozott.
„Hé, srácok.” A fejek felé fordultak. Kranz mosolygott. „Ma tényleg leszállunk a Holdra. Nem duma. Tényleg meg fogjuk csinálni.” 1969. július 20-a volt.
Mosoly, vigyor, felfelé fordított hüvelyujjak kísérték szavait. Kranz egyelőre mindössze ennyit mondott. Leült, visszakapcsolta a mikrofonját, hogy a feszült, körmüket rágó látogatók a megfigyelő teremben ismét hallhassák őt. Az előkelőségeket - köztük kongresszusi hivatalnokokkal és a NASA csoport tagjaival – lenyűgözte ennek az embernek a látványa: élére vasalt ruhát viselt, amit egy ezüst cérnával kivarrt, fehér brokátból készített, meghökkentő mellény egészített ki – ez volt Kranz szerencsehozó mellénye, amit a profik nyugalmával viselt.
Nyugalom persze csak a felszínen volt. A küldetésigazgató gyomra görcsbe rándult, szíve hangosan dörömbölt mellkasában, és amikor felemelte jobb kezét, izzadt keze lenyomata ottmaradt a holdraszállás repülési tervének borítóján.
Kranz küldetésigazgató közelében Deke Slayton tanulmányozta a „helyzetjelző monitorokat”. Deke vadászpilóta, berepülő pilóta volt, egyike a Mercury Projekt Eredeti Hetek asztronautáinak - és ő volt az, akit letiltottak a repülésről.
Slayton akár az Eagle legénységének egyik tagja is lehetett volna. De sosem repült a Mercury-programban. A Gemini-programban sem állhatott 8 km/s sebességgel földkörüli pályára, ahogy az Apollo-program holdraszállást előkészítő korábbi küldetésein sem vehetett részt. Azok, akik a Küldetésirányító teremben Deke Slaytonnal voltak együtt, ezt tudták róla, és együtt éreztek vele. Csodálták hihetetlen állhatatosságát, amivel minden eszközzel támogatta az asztronautákat, miután ő maga orvosi okok miatt nem repülhetett. Slayton most a főnökök egyike volt, az asztronauták „tyúkanyója”, aki mindezt szíves-örömest odaadta volna azért, hogy csak egyetlen egyszer kimehessen a világűrbe.
Deke megfigyelőként volt jelen. Ha bármi balul sülne el, azonnal Armstrong és Aldrin rendelkezésére akart állni: ez esetben beülne Charlie Duke helyére – aki CAPCOM-ként egyedüliként beszélhetett az asztronautákkal – hogy tanáccsal, megnyugtató szavakkal lássa el őket, mivel közeli munkakapcsolatban állt velük, és tisztelték őt.
A teremben volt egy másik asztronauta is a Mercury-s Eredeti Hetek közül. Alan Shepard szintén megfigyelőként volt ott. Barátjához, Slaytonhoz hasonlóan az orvosok őt is eltiltották a repüléstől. Alan-nek legalább megadatott, hogy betegsége előtt kimenjen a világűrbe: 1961-ben ő volt az első amerikai, aki a világűrben járt. Mindössze tizenöt perces repülésben volt része, de ezzel lendületet adott a holdversenynek, ami a mai napon éri el csúcspontját.
Alan és Deke, Amerika űrprogramjának két főszereplője, feszülten figyelt, ahogy az igazság pillanata közeledett." (Folyt.köv.)
Ez nem sci-fi: a Google által szponzorált 30 millió dollár összdíjazású Lunar X PRIZE versenynek egy magyar csapat is a résztvevője. A cél: magánpénzből eljutni a Holdra. Ezen a blogon pénz helyett lájkokat gyűjtünk nekik: csatlakozz Te is a Puli Space facebook-oldalához!
