Az Apollo-14 legénysége holdkörüli pályáról látta azt a kétszáz méteres krátert, amit az Apollo-13 harmadik rakétafokozatának becsapódása hozott létre. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"Magasan a fejük fölött, a Kitty Hawk fedélzetén Stuart Roosa folytatta Hold körüli száguldozását: kétóránként kerülte meg a kráterekkel szabdalt égitestet. Izgatott hangon tájékoztatta a CapComot: „Látom az Antarest a felszínen!” Kétség nem fért hozzá, a napfény megcsillant a pókszerű holdhajón, a landolás a port nagy területen szórta szét.
A Roosa által készített fényképek újra és újra rácáfoltak arra a gyakorta ismételgetett állításra, miszerint a Hold felszíne évmilliárdok óta változatlan, és még újabb évmilliárdokig az is marad. Miközben Shepard és Mitchell a rájuk bízott kísérletekkel foglalatoskodtak a Fra Mauro-n, Roosa figyelmét a Landsberg B kráter kötötte le. Ez volt az a hely, amit még korábban a földi irányítás célba vett az Apollo-13 harmadik rakétafokozatával: utóbbi ide csapódott be, hogy munkára bírják az Apollo-12 küldetés keretében telepített szeizmométert. A sok ezer kilométeres óránkénti sebességével becsapódó hatalmas, üreges test és a nehéz hajtómű kétszáz méter széles krátert robbantott ki a felszínből.
A Hold túloldalán Roosa-t váratlan meglepetés érte. A Földről sosem látható kráterek fölött repülve, szünet nélkül kattintgatott fényképezőgépeivel, amikor ellenőrizte a korábbi küldetések alkalmával készített fotók helyszíneit. Ennek során meglepetten vett észre egy kivételesen világos krátert, ami pont a pályája alatt feküdt. A Földön ennek a kráternek a létezéséről senki nem tudott, korábban még ember sem látta: pár hete vagy hónapja jöhetett létre egy meteorbecsapódás következtében – ezzel még egy sebhellyel több borította ezt az idegen világot, amiről úgy tűnt, mintha a folyamatos kozmikus bombázás pusztította volna el.
Deke Slayton egy televízió előtt ült, a képernyő felé hajolva, és teljesen megfeledkezett az idő múlásáról. Azt nézte, ahogy Alan és Ed a Holdon dolgozik. Egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy melyikük Alan: egy halványvörös csík volt karjain és a lábain. Deke nem pusztán szemlélte az eseményeket. Érzékelte, sőt, lelke mélyén érezte az Alan által átélt élményeket és a fejében motoszkáló gondolatokat. Deke látta Alant sétálni, amint félig-meddig ott lebegett a fátyolos holdi gravitációban, és rövidesen Deke azon kapta magát, hogy saját lábizmai barátja mozgásának ütemére feszülnek be. Amikor Alan felemelte a karját, Deke is késztetést érzett arra, hogy ugyanezt tegye.
Később lehunyta a szemét, és a világűrből érkező hangokra koncentrált. A televízióval szemközt ülve, a Fra Mauroról érkező élő adás alatt teljesen eggyé vált Alan Sheparddal.
Ebben a csöndes egyesülésben Deke elmosolyodott. Aztán hangosan felnevetett, amikor hallotta Alant szitkozódni a holdpor miatt.
A por, amit Shepard figyelemre méltó önmérsékletről tanúságot téve jellemzett Houstonnak, „nagyon finom szemcséjű volt, akár a hintőpor. Mindenhez hozzátapad.”
Olyan volt ez, mintha a Holdat fémreszelék borítaná, amit szkafandereik mágnesek módjára vonzottak magukhoz: valahányszor csak megmozdultak, és felkavarták a felszínt, a por azonnal megtelepedett csizmáikon, és utat talált szkafanderük felsőbb régióiba is.
Deke kinyitotta a szemét. Alan megdermedt. Abból, ahogy Alan ott állt, majd lassan megfordult, Deke-nek olyan érzése támadt, mintha nagyon intenzív érzelmek kerítették volna hatalmukba ezt az embert.
Deke nem tévedett. Ebben a pillanatban Alan Shepardban az ember felülkerekedett a felfedezőn.
Alan Shepard ezt a pillanatot eltette magának.
Mozdulatlanul állt, lábát megvetve, egyensúlyi helyzetben megtámasztva magát. Kifinomult túlnyomásos ruhájába volt zárva, ez jelentette életterét, ez biztosította számára az energiaellátást, a fűtést, a hűtést, a vízet, az oxigénnyomást – ez az életkapszula, amit otthonában készítettek, és ez az otthon most ott csüngött az univerzum bársonyos, teljesen fekete tapétáján.
Alan jól megnézte magának a Földet.
Magukkal ragadták érzései, gondolatait és érzékeit lángra gyújtotta az a csoda, ami ott lebegett a feje fölött a teljes sötétségben.
Ebben a pillanatban emberek milliói néztek fel a Földről az éjszakai égboltra, és látták a Holdat – az Apollo-14 Holdját: csak a kétharmadát látták a növekvő fázisban lévő Holdnak, ami épp készült felvenni teljesen kerek alakját.
Alan viszont az otthonát nézte, aminek kétharmad részét most gyémántkeménységű sötétség vett körül. Bolygója egyharmada így is varázslatos látvány volt, ahogy hihetetlen plasztikusan lebegett a semmi közepén. A Földnek csak a harmadát látta, „mégis lélegzetelállító volt. Felnézni a fekete égboltra, és megpillantani ezt a gyönyörű bolygót … a jégsapkákat a sarkokon, a fehér felhőket, a kék vizeket …lenyűgöző!”
Ez jelentette számára az otthont. A helyet „ahol a barátaim élnek…”
Hihetetlen látvány volt. Most értette meg, hogy amíg a Földön van az ember, addig szinte végtelennek tűnik hatalmas óceánjaival és magasba szökellő hegyeivel, ahol mindig a távolba vész a horizont, és ahol hajnalok és naplementék váltják egymást.
„De innen, a Holdról nézve” – gondolta magában – „valójában nagyon végesnek tűnik, nagyon törékeny…olyan nagyon törékeny. Ott az a vékony légkör, a világot körülölelő leheletvékonyságú légburok – és olyan könnyen tönkre lehet tenni! Egy meteor, egy vulkán okozta kataklizma, az emberi gondatlanság, amivel megmérgezik…”
És ekkor a kiváló vadászpilóta és berepülő pilóta, az asztronauta, a felfedező, a kalandor, a repülőgépek és a rakéták nagymestere, milliók hőse zokogni kezdett.
Alan arcán könnyek gurultak végig. Ezt a küldetésük során megtapasztalt lelki megpróbáltatások, majd a landolás okozta megkönnyebbülés miatt felgyülemlett feszültség levezetésének tulajdonította, amit a látvány hatására most ezerszeres erővel támadt rá. Most azonban mégis minden más elhalványult a „bolygónk” törékeny szépsége láttán.
Azt érezte, hogy Mitchellel ketten - mindazokkal együtt, akik előttük jártak a Holdon, és ezután követik majd őket ide - jóval többre hivatottak, mint a holdporban sétálni, egy sebhelyes égitest felszínén robbantgatni, megmérni a mágneses mezőket, a napszelet és a sugárzás mértékét – mindez csak a nyitány volt, amiért már eddig is annyi mindent tettek, és tesznek is a későbbiekben.
Minden erőfeszítés ebben a gyönyörű Földre vetett egyetlen, hosszú pillantásban csúcsosodott ki, mintha bizony azért küldték volna őket ide a többiekkel együtt, hogy visszanézzenek erre a csodálatos, törékeny gömbre, és tolmácsolják az üzenetét az otthoniaknak: mindenki tanuljon meg együtt élni a másikkal ezen a világon. Nem számít, hogy ki kit szeret, vagy melyik oldalon áll, mert mindannyian egy nagyon korlátozott készletekkel rendelkező helyen élnek, és mindenki számára szörnyű következményekkel jár, ha a végletekig kizsigerelik a Földet. Azt a bolygót, ahol az emberi faj megfogant, és ami gondoskodott róla – cserébe pedig az ember beszennyezi és elpusztítja –
Itt tartott, amikor rávette magát, hogy gátat szabjon gondolatainak és érzéseinek.
Vissza a munkához! Sok még a teendő, és kilométereket kell megtenni, mielőtt az első éjszakát eltöltik itt … ezen a Föld fényében fürdő tájon."
