MoonShot

Azt mondták, hogy a robbanás a petárdához hasonlít majd. Az asztronauta azonban úgy érezte, mintha egy dupla csövű puskát sütött volna el a Holdon. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Lelépett az ajtó előtti kiszögellésről. Lépésenként haladt hátrafelé. Az Antares a Holdon állt, de Alan Shepard számára a hosszú utazás addig nem volt teljes értékű, amíg csizmái bele nem süppednek a holdi talajba. Kilenc lépcsőfokot ment lefelé. Megállt. Óvatosan megragadta a korlátokat, és hátrafelé tolta magát. Az utolsó egy métert lustán zuhanva tette meg.
A holdpor vékony permet formájában felfelé és oldalirányba szóródott szanaszét, majd gyorsan leülepedett a talajra. Shepard pár pillanat erejéig mozdulatlanul állt. Aztán hirtelen megfordult, megigézve attól a látványtól, ami a szemei elé tárult: nyers, kopár, évmilliók óta változatlan lejtők voltak mindenfelé. A meteorbecsapódások hatalmas krátereket robbantottak ki, a széteső üstökösök darabkái pedig himlőhelyessé tették a felszínt, és a holdi talaj sivatagi homok módjára lecsúszott a kráterek aljára. Néha a meteroitok becsapódásai, esetleg a Hold rengései beomlasztották a kráterek oldalát, ilyenkor por és szikla zúdult lefelé.
Az Antares teljes csöndben pihent egy olyan világban, ahol – amíg csak Shepard ellátott – minden mozdulatlanná meredt.
Hatalmas elégedettség kerítette hatalmába. Első szavai a lelke mélyéről kiszakadó mély érzelmek hangjai voltak. Nem készült az utókor számára semmilyen beszéddel.
„Hosszú utat tettünk meg, de … megérkeztünk!”

Ez egyértelmű üzenet volt annak a pár embernek, akik hittek benne, és akik céljai teljesítésében mindvégig rendületlenül bíztak; ők voltak azok, akik megingathatatlan meggyőződéssel vallották, hogy Shepard egy napon ott fog állni, ahol most. Lelki szemei előtt három ember jelent meg: Deke Slayton, aki gránitszilárdságával mindig mellette állt. Felesége, Louise, aki tudta, hogy ennek a pillanatnak el kell jönnie. És Bob Gilruth, aki a Mercury-program első napjától kezdve kiemelte Alant társai közül, hogy ő mutassa mindenki számára a követendő utat.

Azon a bolygón, ahol mindez elkezdődött, az emberek most mosolyogtak a Küldetésirányításnál. Mintha megérezték volna a messzi Holdon álló embertársuk érzéseit. Most is vele voltak.
„Nem is rossz teljesítmény egy vénembertől” – felelte a CapCom. Az irányítók a fejük fölött összekulcsolták a kezüket a siker csöndes megnyilvánulásának jeleként.
Az Antares, mint Shepard elmondta, stabilan állt az enyhe lejtőn, ami „közel s távol a leglaposabb hely” volt. A holdkompot egy nagy kiterjedésű, lapos, tálszerű képződménybe manőverezte. Csizmái belesüppedtek a puha, szürkésbarna porba. Senki emberfia járt még előtte ezen az elhagyatott, teljes csendbe burkolózó krátermezőn. „Ahogy körülnézek ezen a kopár tájon, kétség nem fér hozzá, hogy a Fra Mauro környéke nagyon rideg. Ezt csak még tovább erősíti a koromsötét égbolt. Nagyon barátságtalan hely.”
Most az Antares lábait vette szemügyre. „A talaj olyan puha” – tette hozzá – „hogy egészen ellepte a holdkomp talpát.”

A Fra Mauro végtelen messzeségébe nézett, háttal az odafent vakító fénynek. A kráteres felszín monoton síksággá alakult, ami egyúttal figyelmeztetés is volt: rájuk váró kutatásokat különös műgonddal kell majd végrehajtaniuk, mivel a leszállóhely semmilyen tájékozódási pontot nem kínált számukra.
Shepard ezután végignézte, ahogy Ed Mitchell leereszkedett a létrán, hogy a poros holdi felszínen csatlakozzon társához. Ed gyorsan mozgott, kipróbálta, hogyan működik teste ebben a megszokottnál jóval kisebb gravitációjú világban. Mitchell számára ez a pillanat egyszerre volt diadalittas és roppant szórakoztató. „Nagyszerű érzés egyhatod G-ben mozogni” – ismerte be. A Hold olyan volt, mint egy mostoha játszótér.
 
A két férfi nekilátott aprólékosan kidolgozott munkatervük megvalósításának. Köveket és talajmintákat helyeztek a tárolókba, amit majd a tudósok részére visznek haza magukkal. Kitűzték a zászlót is: egy talajba ütött rúd tetejére került.
18 méterrel arrébb felállították a televíziókamerát, az állványt stabilan a talajhoz rögzítették, ez örökíti majd meg az Antarest és a derekasan dolgozó két férfit. Előkerült egy új holdi szállítóeszköz is, az összeszerelhető felszerelés-szállító egység (Modularized Equipment Transporter, MET). A NASA „korszakalkotó tudományos fejlesztését” az asztronauták csak a nem túl elegáns holdriksa névvel illették.
A MET-tel szállították a sok szerszámot, a fényképezőgépeket, műszereket, biztosítóköteleket, a felszíni mintavételre szolgáló csöveket, a térképeket és a diagramokat, amik segítségével Shepard és Mitchell tájékozódhat a kráterek, hasadékok és sziklamezők tarkította vidéken. A rakományban volt az ALSEP is – ez egy Hold felszínére helyezhető, nagyon kifinomult műszereket tartalmazó csomag volt.
Ed Mitchell egy sor geofont <rezgésmérőt>, azaz mechanikus fület helyezett el a talajon. Aztán fogta az aktivátor egységet, és elsétált az Antares mellől: apró robbanótöltetek felrobbantásával rengések egész sorát készült kiváltani. Amikor ezek meghatározott erővel felrobbannak, koordinátáik ismeretében a kutatók a geofon adataiból megállapíthatják a felszín alatti anyag sűrűségét.

A 110 méteres egyenes mentén 4,5 méterenként elhelyezett töltetek „aktivátorát” nekinyomta a felszínnek, és meghúzta a ravaszt. A berendezés működése hagyott némi kívánnivalót maga után. A huszonegy robbanótöltet közül nyolc csütörtököt mondott, és Ednek meggyűlt a baja azzal a tizenhárommal is, ami végül felrobbant.
„Houston, ez az izé jó nagyot szólt” – jelentette. Korábban azt mondták neki, hogy a robbanások petárdákhoz hasonlítanak majd. Petárda, a fenét. „Olyan mintha egy 12 kaliberű puska mindkét csövét egyszerre sütnénk el” – mondta.
Ezzel a módszerrel egy sor rengést sikerült produkálni a Holdon, de aztán sorban három kísérlet kudarcot vallott. „Nem túl érzékeny a szerkezet” – jegyezte meg.
Jó párszor rávágott az aktivátorra. Bumm! A töltés végigfutott a felszínen kihúzott vezetéken, és Houstonban a tudósok boldogan vették tudomásul a végeredményt. Nem kis dolog megmérni a Hold pulzusát egy másik égitestről."

A NASA szabályai szerint radar nélkül a legénység nem szállhatott le a Holdra, de az Apollo-14 parancsnoka így is megkockáztatta volna a landolást. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"A hajtóműves ereszkedés indítása. Ez volt a manőver neve, és Alan Shepard harminc éves repülős múlttal a háta mögött precízen és tapasztaltan irányította a holdkompot, ahogy az Antares leszállóegységének hajtóműve átlátszó lánggal életre kelt, táncolt a tűzön, majd a Hold felé ívelt.
A felszíntől 14 050 méterre még mindig 5950 km/h sebességgel száguldottak. Folyamatosan süllyedtek, a segédhajtóművek pedig tökéletes helyzetben tartották őket útjuk során. Tompa durranásokat hallották, a hajó előre és hátra és egyik oldalról a másikra billegett. Ilyen a levegő nélküli turbulencia. A segédhajtóművek gyújtásakor távoli, tompa hangot hallottak, ezzel egyidejűleg a lábukban és a kezükben ütést éreztek.
Többé már nem látták a Holdat. Vakon meg kellett bízniuk az Antares rendszereiben. A hátukon feküdtek, és csak a világűrt nézhették.
Nyolc kilométer magasan voltak. „Úgy ereszkedünk, ahogy az a nagykönyvben meg van írva” – jegyezte meg Mitchell olyan könnyedséggel, mintha csak épp egy repülőgéppel készülne landolni.
Társára mosolygott. „Al, véget ért az átok?” – kuncogott.
De az nem adta meg magát ilyen könnyen. Shepard tekintete a műszerfalról az ablakra, majd ismét visszavándorolt, ekkor szembesítette Ed a rossz hírrel. Mitchell hangjában volt némi él.
„Al, a leszállóradar adatai nem frissülnek” – mondta.
Shepard arca rezzenéstelen maradt. A szabályzat értelmében „Radar nélkül nincs landolás. Meg kell szakítani a küldetést.”
A pokolba vele.
„Újra beütöm a parancsot, Ed.”
„Oké” – felelte Ed. Kivárt annyit, amennyi idő szükséges volt ahhoz, hogy el lehessen dönteni: működik-e a radar vagy sem.
„Semmi nem történt, Al. Nem frissül.” Újabb csönd.
„Rohadt átok –”
Még mindig „vakon” repültek a Hold felé. Ezen a ponton a felszín felé irányított radar helyettesítette a szemüket. Ami most kipurcant. Nélküle a számítógép nem tudta megállapítani pontos magasságukat.
6100 méteren voltak. Kezdett necces lenni a dolog.
„Itt Houston.” Megint ez az aggódó hang. „Nálunk nem frissül a leszállóradar.”
Shepard nem vesztette el a fejét. „Vétel, Houston, dolgozunk rajta, épp próbáljuk aktiválni.”
„Antares, 5800 méteren vagytok.”
Tanácstalanul bámultak. Shepard Mitchellre nézett. Ennek így semmi értelme.
„Houston” – jelentkezett Alan – „a fedélzeti navigációs rendszer nem frissül. A leszállási radar selejtes.”
Elektronikus szemük nélkül repültek a Hold felé. Ráadásul, a hátukon fekve, ami több mint értelmetlen volt.
A Küldetésirányításnál számba vették a lehetőségeket. „Visszabillenthetnénk őket függőlegesbe, még mielőtt 3050 méteren lesznek. Így hosszabb ideig láthatnák a felszínt.”
„Igaz, akár radar nélkül is landolhatnak.”
„Nem! Túl sok üzemanyagot használnának el. Még a leszállás előtt elfogyna. Túl veszélyes. Elveszíthetjük őket.”
Alan Shepard tudta, mi a szabály. Ahogy Ed Mitchell is. Alan elszántan próbált megfeledkezni a szabályzatról.
CapCom: „5300 méter”.

Shepard kezdte elveszíteni a türelmét. „Rendben, Houston. Találtatok valamit?”
„Negatív, Antares.”
Mitchell hihetetlenül nyugodt lelkiállapotban segítette Shepard munkáját: „5200 méter” – mondta halkan.
„Antares” – érkeztek a rettegett szavak – „át kellene ismételni a küldetésmegszakítás eljárásrendjét”.
És most úszik el a holdraszállás az egész Apollo-programmal együtt, gondolta ekkor Shepard és Mitchell.

A Viharok Óceánja szélén található Fra Mauro felszínéről még nem lehetett kivenni az Antarest a bársonyfekete égbolton – nem látszott ez a hullócsillag, ami meghökkentően átlátszó, lilás fényű lánggal ereszkedett lefelé. Meghökkentő látogató érkezik a világűrből. Idegenek. Csakhogy a bársonysötét éj leplén függeszkedő kék ékszeren, ami az idegenek bolygója volt, az irányítóközpont ideges személyzete közel állt ahhoz, hogy kioltsák a lángját.

Shepard ismertette a küldetés-megszakítás eljárásrendjét. „Oké, 4000 méteren átfordulunk, aktiváljuk a felszállóprogramot - ” Úgy éreztem, hogy szinte megfojtják ezek a szavak.
A CapCom morcos hangja válaszolt: „Megerősítve, Al.”
Shepard kötekedően felelt: „Tisztában vagyunk a földi szabályokkal, Houston.”
CapCom: „4200 méteren indul majd a visszaszámlálás a küldetés-megszakításra.”
A pokolba vele!
Shepard meglepődve figyelt egy pillanatig. A hang. Az bizony nem a CapComé volt. Nem is Mitchellé. Shepard hangja volt, azé a Shepardé, aki fellázadt a sorozatos malőrök miatt, és akit dühített a vezetékekkel és áramkörökkel kapcsolatos vacakolás.
Alig hitt ennek a „másik énjének”. Az a Shepard, aki az utasításokat betartva repült az Antares fedélzetén, tudta: négy perce maradt elfogadni a kudarcot.
Ennyi volt. Társához fordult, és a szemébe nézett. „Ed” – jelentette be – „ha a radar nem jön helyre, megfordítjuk a holdkompot, és leszállunk vele”. Sosem tudta, hogy Mitchell mikor lepődött meg. Ed egy szót sem szólt.
„A fenébe” – vágta rá Shepard. „Mi ketten meg tudjuk csinálni!”
„Ezért jöttünk ide” – válaszolta Ed rövid szünet után. De volt még egy feladata: ismertetni a száraz tényeket. Hagyni a szívfájdalmat, és gyorsan a lényegre térni. „Oké, Al. Feltéve, hogy mindketten tisztában vagyunk a veszélyekkel. A fények idefent, az árnyékok, a mélységészlelésünk … az optikai csalódás. Nekiütközhetünk egy kráter peremének anélkül, hogy egyáltalán tudnánk, mi volt az.”
Shepard bólintott. „Ja.” Aztán elmosolyodott. Az, aki ezeket a szavakat mondta, tetőtől-talpig kutató volt, de emellett vadászpilótának is kitűnő volt. És a vadászpilóták kivétel nélkül meg vannak győződve arról, hogy a legjobbak. Ed Mitchell esetében Alan erre játszott.
„Nem lehet rosszabb, mint lehozni egy sérült vadászgépet éjszaka a Ticonderoga fedélzetére, nem igaz?” Shepard megpróbált komoly maradni, de szája szegletében megjelent az a bizonyos Tom Sawyer-i vigyor.
„Al, ez azért egy csöppet más.”
„Tudom. Nincs koromsötét odalenn, és nem is úgy mozog a leszállópálya, mint az Atlanti-óceán északi vizein a 12 méteres hullámok hátán.” Széles mosolyra fakadt, majd hozzátette: „Igazad van, Ed. Ez valóban más. Könnyebb.”
„Aha. Sima ügy. Talán nem annyira sima, de –”
„Antares, 4700-on vagy.”
„Vettük, Houston.” - köszönte meg Shepard. Egy szót sem ejtett a küldetés-megszakításról.

Deke Slayton figyelmét biztos, hogy nem kerülte el semmi. Túl jól ismerte Alan Shepardot, és tudta, hogy Alan nem egykönnyen adja fel. Alan hangszíne egyértelművé tette Deke számára, hogy ez az ember mindent megtesz azért, hogy letegye azt a hajót a Holdra. Istenem, leszáll vele – akár radarral, akár nélküle.
Deke elmosolyodott, és tudta, hogy a Küldetésirányításnál mások is pont ugyanerre gondolnak. Tudták, hogy amikor döntésre kerül a sor, Shepard hideg acéllá változik. Azt is tudták, hogy két Alan Shepard létezik. A kedves és barátságos Alan, aki mosolyával bárkit képes levenni a lábáról. De ebben a pillanatban a másik Shepard irányította a holdkompot: ő pedig a fagyos, tréfát nem ismerő parancsnok volt.
A CapCom ismét megszólalt: „Antares, 4500 méteren vagy.”
„Vettem, Houston. Még mindig próbáljuk aktiválni a radart.”
„Még mindig nem találtuk meg a hiba forrását” – mondta tompa, tanácstalan hangon.
„Ed” – szólt Shepard nyomatékosan Mitchellhez. „Tudom, hogy le tudjuk tenni.”
Mitchell sosem hezitált, ha arról volt szó, hogy be kell hatolni az ismeretlenbe. Erről szólt az egész élete. Shepardra nézett. „Be kell valljam, Al, ezzel elsők lennénk. Érdekes ötletnek tűnik.”

A fagyos parancsnok kipréselt magából egy nevetés-félét. Egy csapat voltak. Két kiváló berepülő pilóta nézett egymással farkasszemet, mindketten teljes mértékben tisztában voltak a veszélyekkel. Tudták, hogy a veszély ott leselkedik az alattuk elterülő zűrzavaros tájban, valamint a hibás elektronikában.
„4300 méter” – jelentette a CapCom.
Semmi válasz az Antaresről.
A CapCom most már tűkön ült, sürgető hangon szólalt meg, amibe némi izgalom is vegyült. „Antares, valamit megpróbálunk. Vegyétek ki a biztosítékot.”
„Houston, vettük” – felelte Alan. „Húzzuk ki a konnektort, mi?”
„A kenyérpirítómnál működik” – dobta fel Mitchell. „Csináljuk, amit ez a pali mond.”
Shepard kirántotta a biztosítékot, ezzel megszakadt a radar áramellátása. Majd visszadugta a biztosítékot a helyére.
A CapCom síron túli hangon szólalt meg. „4150 méter. Történt valami, Antares?”
„Negatív” – mondta Alan szárazon.
Jézusom, nem érdekli. Le fog szállni – gondolta magában Deke.
A hajtómű fénye már látszódott a magasabb csúcsokon. Alant hegyek, sziklamezők, tátongó kráterek vártak rájuk.

A Küldetésirányítás szomorúsággal telt meg. Nincs mit tenni. Ideje megszakítani a küldetést.
„Várjunk csak, Houston!” – hallatszott ekkor Mitchell hangja a hangszórókon és fejhallgatókon. Ed Shepardra pillantott. „Al, oda nézz.”
„Houston” – mondta Al halkan – „van radarjel.”
A Küldetésirányítás egyik pillanatról a másikra létezett. A CapCom hangját tisztán lehetett hallani. „Antares! Megerősítjük: adatok érkeznek a fedélzeti navigációs rendszerbe.” A megkönnyebbülés meglepődéssel keveredett. „Minden rendszer működik.”
Shepard ismét Mr. Jófej lett. „Vettük, Houston.”
„Antares, holdraszállás engedélyezve.”
„Kétségtelen, Houston.”
„4000 méteren vagytok.”
Shepard győzelmi csatakiáltásban tört ki, kesztyűs kezével rávágott Mitchell hátára. „A pokolba, ember, régebben azért volt olyan, hogy ennél kevesebben múlt.”
„3100 méter” – tájékoztatta a Capcom.
„Houston, átfordulunk.”
„Minden jónak néz ki.”
Mitchell a többek között a változó magasságértékeket kántálta konzoljáról.
2100 méter.
Most már saját szemükkel látták a leszállóhelyet. A hajtómű lidérces lángjában a felszín tisztán kivehető volt alattuk. „Durva leszállópálya van odalenn” – jegyezte meg Mitchell.
„Micsoda látvány!” – ordította Shepard.
„A Tölcsér kráter” – kiáltotta Mitchell – „és itt van, pontosan előttünk.”
Shepard szétvetett lábakkal, határozottan állt a kormányrúdnál, a parancsnoki poszton, és az Antarest láthatatlan síneken vezette a Fra Mauro ősi, sziklás felvidéke felé.
Alan Shepard harminc éves pilótamúlttal a háta mögött hajszálpontosan manőverezett a dombok és hegyláncok között, és hajóját egy szűk völgybe vitte, ahol kráterek és sziklák hevertek mindenfelé.
„Háromszáz” – mondta Mitchell – „és pontosan a cél felé tartunk.”
„Antares, a landolás engedélyezve” – jelentette be a CapCom.
Alan most már nagyvonalú lehetett. „Köszönjük, Uram. Fantasztikus!”
Holdkompja a lángok hátán egyensúlyozott.
Százötven méter. Folyamatosan csökkent a magasság.
Shepard tekintete ide-oda ugrált, ahogy alkalmas leszállóhelyet keresett. Antares most inkább egy tűz hátán táncoló helikopterre emlékeztetett, semmint egy űrhajóra a mélyűrben. A bogárszemű gépezet fehér és aranyszínben tündökölt a felszínről visszatükröződő láng fényében.
„A másik irányba” – mormolta, és elkerülte a sziklákkal és kráterekkel teleszórt helyet. Az Antares úgy mozgott és lebegett, mintha csak egy nagy bogár futna a láthatatlan vízen.
Shepard kicselezte az akadályokat. A segédhajtóművek újra és újra durrantak: függőlegesen tartották őket. Alan az orruk előtt egy sziklás fennsíkra szegezte a tekintetét. „Jobban tennénk, ha kicsit emelkednénk” – mondta Ednek.
„Jó ötlet.” Mitchell jobbra mutatott. „Ott. Ott leszállhatunk…folyamatosan közeledünk, le, le, le… némi por kavarog, Al.”
15 méteren voltak. A lángnyelv elérte az érintetlen, ősi holdtalajt. Mitchell egyenletes hangon, nyugodtan beszélt. „Hat méter. 1 m/s-mal ereszkedünk…3 méter…”
Az Antares alján egy kis rúd befúródott a Holdba.
„Kontakt!” – jelentette Ed.
„Hajtómű leáll” – mondta Shepard.
A láng eltűnt.
Különös csönd vette őket körül. Egészen addig, amíg Ed fel nem kurjantott. „Nagyszerű! A Holdon vagyunk.”
„Jól sikerült a landolás, Houston” – tájékoztatta Alan a CapComot. „Közel s távol a leglaposabb helyen vagyunk.”

Mintegy 20 méterre szálltak le attól az X-től, amit még hetekkel korábban jelöltek be térképükön – sétányira voltak a Tölcsér kráter peremére vezető sziklás lejtőtől, ami a küldetés fő geológiai úticélja volt. Kőzetmintákat vesznek abból a kráterből, amit a kutatók szerint több mint négy milliárd évvel ezelőtt egy meteorbecsapódás hozott létre.
A érzelmileg meggyötört Küldetésirányítás ismét felbolydult. Az Antares problémáit Al Sheparddel és Ed Mitchellel közösen kezelték, és velük együtt sikerült egy biztos kudarcnak tűnő küldetést tökéletes holdraszállássá alakítani.

Louise Shepard otthonukban felsikoltott, és kiadta magából az eddig benne felgyülemlett összes feszültséget és örömet, amit férje teljesítménye láttán érzett. Örömkönnyek közepette ezt mondta családjának: „Többé már nem hívhatjuk őt Öreg Mózesnek. Eljutott az Ígéret Földjére!” A Holdon a két teremtmény kezet fogott egymással. Ed Mitchell hosszan szemügyre vette barátját. A fagyos parancsnok már a múlt volt: a barátságos, lefegyverző Alan Shepard állt mellette a Holdon.
„Figyelj, Al. Csak az igazat. Kettőnk között marad.” Ujjával Shepardra mutatott, és egy pillanatig hezitált. „Tényleg leszálltál volna radar nélkül is?”
Az a bizonyos Tom Sawyer-i vigyor soha nem volt még ilyen széles Alan arcán. „Nem tudhatod, Ed” – felelte nevetve. „Nem tudhatod.”"

Az Apollo-14 küldetése során egy programozót az éjszaka közepén ugrasztottak ki az ágyból, és a Légierő pizsamában szállította a munkahelyére. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Mitchell végigment az ellenőrzőlista lépésein, Shepard minden mozdulatát szemmel tartotta, és a keze alá dolgozott: semmi nem kerülte el a figyelmét. Aztán elérkezett az idő, hogy megkezdjék a számítógép által irányított Holdra ereszkedés kosztümös főpróbáját.
„Végső landolás előtti ellenőrzés” – jelentette be Alannek. „Ideje kezdeni.”
Ez a holdkomp számítógépeinek próbafutását jelentette: minden rendszert kipróbáltak, amire a Fra Maurora való tényleges ereszkedés során szükség lehet.
„Megvan” – felelte Shepard. Aktiválta az ereszkedés szimulációját, ahogy azt már korábban annyiszor megtette Eddel a földi szimulátorokban. Csak remélhetően ezúttal ez a mostani lesz a legutolsó végső ellenőrzés.
Számok villantak fel, hogy a műveletsor végigfutott a számítógépeken. Ha van valami rendszerhiba, akkor azt most kell kideríteni, majd kijavítani.
„A szimulált süllyedés elindult” – jelentette Shepard. „A számítógép megkezdi az ereszkedés szimulációját”.

„Pont időben” – erősítette meg Mitchell. Ennek során gyakorlatilag minden elpróbálnak egészen a landolásig, leszámítva, hogy nem kapcsolják be a leszállóegység hajtóművét. De alighogy elkezdődött a szimuláció, kiderült, hogy valami nem stimmel. A monitorokon meg kellett volna jelennie, ahogy a számítógépek a hajtómű gyújtását szimulálják, illetve, hogy megkezdik a süllyedést, pont úgy, ahogy az a valóságban is történik majd.
„Hoppá!” – kiáltott fel Mitchell. „Hé, ez nem az ereszkedés szimulációja.”
Houstonban a kételkedés érezhető volt Shepard hangjából. „Hé, a küldetés-megszakítás indult el.”

A Küldetésirányításnál mindenki a kijelzők fölé hajolt. Mindenki ugyanarra gondolt. Ha ez lenne az igazság pillanata, és tényleg begyújtották volna a hajtóművet, a küldetést a program automatikusan megszakította volna, Shepard és Mitchell pedig soha nem szállnak le a Holdra. A küldetés-megszakítás esetén az események gyors egymásutánban követik egymást. A holdkomp visszatérő egységének hajtóműve begyújt, a két fokozat szétválik, a számítógépek pedig Alant és Edet egy olyan pályára állítják, ahonnan űrrandevút hajthatnak végre a Kitty Hawkkal, az anyahajóval.
„Vettük, Antares” – felelte Houston. A hiba kijavításához elegendő idő állt rendelkezésre. Ezért is tartották a főpróbát. „Futtassátok végig újra az ereszkedési programot.”
„Vétel, Houston, mi ööö – ” Shepard nem fejezte be a mondatot: a konzolok tanúsága szerint a hajtómű ezúttal időben kapcsolt be. Mitchell a kijelzőre tapasztotta a szemét. Műszerei azt mutatták, hogy a szimuláció megkezdődött. „Látjuk a szimulált hajtómű-gyújtást. A lépések sorban követik egymást.”
„Folyamatban az ereszkedési program” – erősítette meg Shepard Houstonnak. „Megindul lefelé.”
A Küldetésirányításnál valaki hangosan drukkolt nekik. „Bárcsak most minden úgy menne, mint amikor majd tényleg begyújtják a hajtóművet.”
„Úgy van.”
A szimuláció azonban hirtelen ismét megszakadt. Shepard szavai 390 000 kilométerről futottak be a Küldetésirányításhoz. „Houston!” A nyugtalanság jól kivehető volt a hangjában. „Ismét beindult a megszakító program.”
Mitchell Shepardhoz fordult. „Al, lehet, hogy el vagyunk átkozva?”
Alan a műszerfalat tanulmányozta. Nagyszerű hajójuk volt, de a számítógépeik mélyén valahol egy hamis jel elszabadult, akárcsak egy vírus, kilépett saját áramköréből, és beindította a küldetés megszakítását.
Hirtelen felértékelődött a tényleges ereszkedés előtt betervezett hosszas ellenőrzés, ami ezúttal hatalmas áldásnak bizonyult.
A CapCom legalább annyira tanácstalan volt, mint a sziklás hegyhátak fölött száguldó két férfi. „Itt Houston. Biztos, hogy senki nem ér hozzá a küldetésmegszakítás gombjához?”
Az asztronauták ellenőrizték. A vészhelyzetre tartogatott „pánikgomb” biztonságosan el volt zárva műanyag fedele alatt, ami megakadályozta, hogy valaki véletlenül megnyomja. De a rejtélyes jel továbbra is megbénította a számítógépüket.
„A küldetésmegszakító gombja érintetlen” – rádiózta Shepard.

Mitchell minden kapcsolót, műszert és kezelőszervet egyesével ellenőrzött, és megpróbált rájönni arra, hogyan kerül a hamis jel ebbe az elektronikus szénakazalba.
Minden hibátlannak tűnt, leszámítva, hogy a küldetésük épp a szemük láttára esett atomjaira.
Mr. Rendíthetetlen, azaz Mitchell a Shepard számára oly jól ismert tárgyilagos hangon szólalt meg. „Al, a műszerek szerint minden rendben működik.”
„Houston, jelentkezz” – hívta Alan a Küldetésirányítást. „Mi van ezzel a hajóval?”
„Kis türelmet, Antares.”
A két asztronauta sokat sejtető pillantást váltott egymással. Nincs mit tenni, meg kell várni a választ. Ilyen esetben az volt a gyakorlat, hogy összegyűjtötték a Küldetésirányítás legjobb koponyáit, majd kidolgoztak egy megoldást.
Nem tévedtek. A NASA vezetői és a mérnökök értekezletet tartottak. Minden tekintet a falakon lévő stopperekre szegeződött. Korlátozott idő alatt kellett előállni a megoldással: alig több mint három órájuk volt rá.

Abból indultak ki, hogy az Antares számítógépeit a küldetésmegszakító kapcsoló rövidzárlata zavarhatta meg, és ez okozza a probléma alapját. Rövidesen a hibaforrást leszűkítették a holdkomp műszerfalán található kapcsoló pár érintkezőjére: a számítógép ugyanis nem érzékelte a hamis jelet, ha visszakapcsolták a kapcsolót, vagy megkocogtatták a műszerfalat.
A szakértők végül arra a következtetésre jutottak, hogy újraprogramozhatnák az Antares számítógépeit, így az a továbbiakban figyelmen kívül hagyja a küldetésmegszakítás parancsát. De ezzel az automatikus küldetésmegszakítás többé nem lesz lehetséges. Ez pedig nagyon kockázatos vállalkozás. Ebben az esetben a két pilóta teljes mértékben csak magában bízhat.
„Ők a legjobbak” szólalt meg Deke Slayton ellentmondást nem tűrő hangon. „Csináljuk!”
Donald Eylest, az M.I.T. programozó zsenijét Massachusettsben telefonhívás verte fel mély álmából. Pizsamájára egy kabátot kapott fel, és mire a bejárati ajtóhoz ért, a Légierő szolgálati gépkocsija már a kocsibeállón várta. Másodpercekkel később úton volt irodájába, a Draper Labsbe.

Eyles, aki korábban a holdkomp számítógépes programjainak kifejlesztésében segített, és mindenki másnál jobban ismerte, meghallgatta a problémát, bólintott, majd leült a billentyűzete elé: egy új programot kezdett írni, amivel elhárítható a közel félmillió kilométerre lévő holdkomp malőrje. Rájött, miként lehetne a kéretlen jelet kiiktatni úgy, hogy a két asztronauta mégse maradjon az automatikus küldetés-megszakítás lehetősége nélkül.
Kilencven perc maradt. Ujjai szélsebesen száguldottak a billentyűkön. Aztán hátratolta a székét, és bejelentette: „Kész.” A következő pillanatban már egy specialista táplálta be a programot a houstoni holdkomp-szimulátor számítógépébe. A teszt során számok cikáztak.
„Tökéletes!” – hallatszott a számítógépes rendszerekért felelős konzol mellől.
Jerry Griffin küldetésigazgató rámordult a személyzetére „Küldjétek fel nekik!”
Az Antares ekkor épp a Hold mögött tartózkodott.
Harminc perc állt Alan és Ed rendelkezésére mielőtt a leszállóegységük elérné azt a pontot, ahol a valóságban is muszáj begyújtaniuk a leszállóegység hajtóművét, máskülönben lőttek a küldetésnek.
„Antares, itt a CapCom. Az új programot ellenőrizték. Most átküldjük nektek.”

Elektromos jelek száguldottak fénysebességgel a pókszerű jármű felé. Végül: „Antares, az átjátszás végetért.”
Shepard úgy érezte, mintha Eddel egy aknamezőn sétálna. Minden perccel közelebb voltak ahhoz, hogy kifussanak az időből. „Megérkezett” – mondta Ed.
Alan Mitchellhez fordult. „Ed, innentől a tiéd.”
Mitchell visszavette a világítást, és nézte a fényes számokat, majd az idővel versenyt futva frissítette a számítógépeket az új ereszkedőpálya profillal. Shepard csöndben figyelte, ahogy Ed tökéletes sorrendben hatvan új információt táplált be a rendszer logikai áramkörébe. Újfent rászolgált a hírnevére: nemhiába ő volt a legjobb.
„A tiéd, Al.”
„Houston, megvagyunk” értesítette Shepard a CapComot.
„Jó mutatvány volt, Antares.”
Mitchell elfordult az ablaka mellől. „Al, nemsokára odaérünk.”

„Rendben.” Shepardon már kezdett erőt venni a csalódottság, most azonban megkönnyebbülten felsóhajtott. Már csak alig tizenöt percük volt hátra, amikor Mitchell végzett az új program betáplálásával – negyedórával később kénytelenek lettek volna a Kitty Hawk felé venni az irányt. Shepardnak nem tehetett mást a várakozáson kívül, de viszketett a tenyere, hogy a két kezével megjavíthasson valamit. De egy csavarhúzóval vagy egy villáskulccsal nem lehet lemászni a mélyen az űrhajó gyomrába rejtett számítógéphez. Hacsak nem akarjuk tönkretenni az egészet. És az Antaresnek tökéletesen logikus és elképesztően pontos programra volt szüksége, hogy elkerüljék a küldetés megszakítására parancsot adó hamis jelet, ami őrjítő lehetőség volt a számukra.
Shepard megesküdött arra, hogy történjen bármi, le fognak szállni az alattuk elterülő sziklás felszínre. Ez azonban nem csak az ő hajójáról szólt. Ha ugyanis nem sikerül a landolás, valószínűleg az Apollo-14 volt az utolsó küldetés a Holdhoz.
„Houston, indul a leszállóprogram.” Ez nem kérdés volt. Hanem kijelentés.
„Antares, engedélyezve.”"

Az űrhajózás hőskorában bizony felmerült, hogy a parancsnok puszta kézzel húzza össze a parancsnoki egységet és a holdkompot egy űrséta keretében. Az Apollo-14 útján Alan Shepard erre készült. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Shepard a sikeres dokkolás miatt érzett eufória után megrázta magát. „Houston, idefenn készen állunk a folytatásra.”
Houstonban viszont behúzták a kéziféket. Az irányítók ugyan vissza már nem fordíthatták az Apollo-14-et, de egyelőre nem is adtak zöld utat Shepard és legénységének tervezett holdraszállásához.
Érthető okokból óvakodtak az elhamarkodott döntésektől. Sig Sjoberg küldetésigazgató bejelentette embereinek: átkozottul biztos akar lenni „még mielőtt döntünk a holdraszállásról, hogy ez izé – másodszorra is – alkalmas lesz a dokkolásra”. A saját szemszögéből természetesen Signek igaza volt. De a Kitty Hawk parancsnoka odakinn a semmi közepén, a Holddal ütközőpályára állítva, szinte már a körmét rágta idegességében.
Shepard pontosan tudta, mit csinál most Sig: mérlegeli a lehetőségeket. Tegyük fel, hogy Alan és Ed kiváló küldetést hajt végre a Holdon, majd felszállnak, hogy aztán ne tudjanak dokkolni a parancsnoki egységhez? Ebben az esetben a túlélésük egyedül azon múlna – a küldetés sikeréről nem is beszélve –, ha egy mindeddig kipróbálatlan manőver során az egymás mellett repülő Kitty Hawkot és az Antarest kötelekkel erősítenék egymáshoz, majd egy rögtönzött űrséta keretében ezen a kötélen kőzetmintákkal megpakolt dobozaikkal együtt térne vissza a legénység a holdkompból a parancsnoki egységbe.

Naná! Shepard hajlandó lett volna akár többször is megtenni ezt az utat, ha a súlytalanságban leledző, zsúfolt parancsnoki egységbe ennyi minden befért volna. Az összes, valamit is érő berepülő pilóta tudja, hogy nem lehet minden problémát és lehetőséget előre megjósolni. A repülés hajnalától kezdve ezért szállt a magasba a repülőterek mentén lezuhant kísérleti gépek füstje. Mindenki tudta, milyen esélyei vannak, még azelőtt, hogy belebújtatta volna lábát a repüléshez használt csizmát. Ezúttal sem volt ez másként.
Ugyanakkor Shepard és Mitchell korábban már kipróbálta azt a szükségmegoldást, amikor az asztronauták kiképzéséhez használt víztartályban az egyik hajóról át kellett menni a másikra. Voltak ugyan gondok, volt csalódottság, és megtörtént, hogy összegabalyodtak, de végül sikerült. És aztán ismét meg tudták csinálni. Semmi szükség nem volt arra, hogy garantálják a dokkolás sikerét. Enélkül is teljesíthető a küldetés.
A CapCom emlékeztette Alant és legénységét, hogy immár tizenkilenc órája vannak ébren. „Pihenjetek egyet” – szóltak rájuk. A centrifugális csúzli előnye, hogy amíg alszik a legénység, a Kitty Hawk emberi beavatkozás nélkül robog a Hold felé.

Shepard éberen aludt: ha sikerült is rövid időszakokra mély álomba szenderülni, többségében félálomban volt. Tisztában volt azzal, hogy váratlan helyzetek várnak rá, és a megoldásukon kezdett gondolkozni; igyekezett alternatívát találni rájuk még mielőtt bekövetkeznének. Így gyakorlatilag minden eshetőségre fel tudott készülni, és nem kellett értékes időt fecsérelnie arra, hogy rájöjjön: ki vagy mi akarja meghiúsítani holdraszállását.
Sokszor felébredt, és ilyenkor a Kitty Hawk ablakai magukhoz vonzották tekintetét: újra és újra meggyőzte magát arról, hogy tényleg valóság az, ami oly sokáig álom volt csupán: a holdutazás. Mérhetetlen ostobaságnak tűnt számára akár csak egy pillanat erejéig is fontolóra venni, hogy a cél teljesítése előtt megfutamodjanak egy bosszantó mechanikus hiba miatt. Pláne azután, hogy már olyan akadályokat legyűrt, amelyek láttán másik száz embert rég meghátrált volna. Minden porcikája tiltakozott a feladás ellen.

Nem csak vadászpilóta és berepülő pilóta múltja miatt érezte ezt. Shepard szilárdan hitt abban, hogy a gyerekkor szinte minden tekintetben meghatározza, hogy kiből milyen felnőtt lesz. Sok szempontból a sors kegyeltjének tekintette magát, nem utolsósorban az apjának köszönhetően, akinek veleszületett érzéke volt a gépekhez. A dolgok működővé tétele legalább olyan mindennapos volt az ijfú Alan Shepard életében, mint az, hogy fellapoz egy repülésről szóló könyvet, ahogy ezt számtalanszor meg is tette. Négy éves volt, amikor Charles Lindbergh egymagában, megszakítás nélkül átrepült New Yorkból Párizsba. Shepardot ekkor ragadta menthetetlen magával a repülés szeretete.
És ez az apjától örökölt tehetség már tinédzser korában meghozta jutalmát. Alan Shepard állandóan a repülőtéren kujtorgott, és ez nem becsmérlésként értendő. Ő is egy volt az olyan gyerekek közül, akik állandóan a repülőtereken lógnak, és furábbnál fura feladatokra kaphatóak: alig várják, hogy kiseperjék a hangárokat, lemossák a repülőgépeket, üzemanyagtöltő-vezetékeket hurcibáljanak, olajat cseréljenek, vagy lemossák a szélvédőket – mindezt azért, hátha felcsendülnek a bűvös szavak: „Hé, kölyök, elvigyelek egy körre?”

Ott és akkor kezdődött minden, és a söprögetés, tisztogatás közben a helyi pilóták hamar rájöttek arra, hogy a fiatal Shepard műszaki csodákra képes. Meg tudott javítani eltört üzemanyag- és olajvezetékeket, és gond nélkül cserélt gyújtógyertyákat. Meg lehetett bízni azzal, hogy a gépekkel a repülőtér egyik végéből átguruljon a másikba. Ezek során megtanulta érteni a motorok hangját, és érezte, hogy a szárnyas masina miről mesél pilótájának.
„Az ezermester kölyök” – ez volt Alan Shepard.
„Született pilóta.” Ezekkel a szavakkal szintén őt illették a tapasztalt repülősök. A tinédzser, aki időnként kijárt magának egy-egy potyautat, vagy épp a pedált taposta az otthona és a repülőtér között, belekezdett álmai megvalósításába. A legjobbak közé tartozik majd.

Azt viszont még a legvadabb álmaiban sem gondolta volna, hogy ez a pillanat valóra válhat. A srác, aki elakadó lélegzettel gondolt az óránként százötven kilométeres repülésre, hosszú utat tett meg a felmosórongytól a vasakig, a propelleres gépektől a sugárhajtóművesekig. Olajos farmerjét és kezeslábasát G-ruhákra cserélte, majd sisakkal a fején átlépte a hangsebességet.
És belső fülproblémája, valamint a betegséggel hosszú évekig vívott harc dacára mégis megtörtént. Itt volt ő, Alan Shepard, úton a Hold felé, és most nem fogja hagyni, hogy valamilyen mechanikus hiba vagy pár összekaristolt fémdarab meghíúsitsa az Ő küldetését. Persze, az Apollo-14 problémája összetettebb volt egy olajcserénél, vagy egy „defekt” megjavításánál, azt azonban eldöntötte magában, hogy le fogja tenni ezt a holdhajót a Viharok Óceánja partján elterülő Fra Mauro fennsikjaira. „A pokolba azzal, hogy mi lesz a holdséta után a dokkolással” – mondta magában Shepard. Ha Roosanak nem sikerül összekapcsolódni a Holdról visszatérő egységgel, Alan készen állt arra, hogy minden szabályt megszegjen, és majd ő maga megjavítja a sérült gépezetet. Rajta kívül ott lesz Stu, aki majd a segédhajtóművek segítségével szorosan egymás mellett tartja a két hajót, amíg ő szkafanderében bemászik a holdkomp és a parancsnoki egység közé, és kézi erővel összehúzza a két űrhajót eggyé.

Az irányítóknak nem említhette meg ezeket a terveit. Ők arra utasítanák, hogy ne tegyen ilyen ostobaságot. De eltökélte magát, hogy mindent megtesz a küldetés folytatása érdekében.
Houston a tízórás pihenő leteltével üdvözölte őket. „Hogy aludtatok, fiúk?” – kérdezte a CapCom.
„Kemény volt a matrac” – panaszkodott Roosa. Ez jó duma a súlytalanságban, de Stunak egy arcizma sem rándult.
Alan nem volt jó passzban a csevegésre. A kabinban lévő hangszórókra meredt, míg a Küldetésirányítás ki nem mondta: „Engedélyezve”.
A holdraszállás ismét visszakerült a napirendre. A földi tesztek során kiderült, hogy akár még egy kis koszdarab is meghiúsíthatta Roosa dokkoló manővereit, szükség esetén az asztronauták megismételhetik korábbi „letámadó” manőverüket. Shepard felvidult a hírek hallatán. „A mindenit!” – kiáltotta.

Újabb probléma nélkül nélkül eljutottak a holdutazás feléig. A Föld gravitációs vonzása lelassította őket, sebességük most már alig több, mint a tizede volt a korábbinak, de még így is szédítő 5150 km/h-val haladtak. A türelmetlen Shepard számára ez vánszorgásnak tűnt.
Hosszú órák után ismét rácsodálkoztak a Holdra, ami az eltelt időben nagyon megnőtt. A beütemezett újabb pihenő alkalmával Alan Shepard minden lehetőséget megragadott a távolodó Föld és úticéljuk tanulmányozására, utóbbi egyre több részletet mutatott meg magából. „Kitty Hawk, mekkorának látjátok most a Holdat?” – kérdezte a CapCom.
„Nagyjából félholdat látunk” – felelte Alan. „Kábé akkora, mint egy kartávolságra nyújott narancs. Némi barnás és szürkés színt kezd felvenni, és már nem olyan fényes, amilyennek a Földről látszik. Innen nézve már kivehető a felszín struktúrája.”
Miután felébredtek a második alvásból, Alan és Ed átlibegett az Antaresbe, és aprólékosan ellenőrizték leszállóegységüket. Két óra múlva értesítették Houstont, hogy a madárka „makulátlan”, és indulásra kész.

A földi gravitáció hatása megszűnt, és a Hold vonzásába kerültek, ami folyamatosan gyorsította őket az alig 65 000 kilométerre lévő kis világ felé. A nagy méretek újszerű megközelítést igényelnek. A Hold átmérője nagyjából akkora, mint a Los Angeles-New York távolság.
„A Hold most az űrrandevú-ablakon át látszik” – tájékoztatta Mitchell Houstont. „Nagyon gyorsan száguldunk felé.”
Másnap megkezdték harminchárom perces útjukat a Hold túloldala mögött, ez idő alatt szünetel a Földdel a rádiókapcsolat. Tizenhárom perc múlva Roosa begyújtotta a nagy hajtóművet, hogy 3200 km/h-val csökkentse sebességüket.
„Holdkörüli pályán vagyunk” – erősítette meg Roosa, amikor előbukkantak a Hold mögül. „Ez tényleg vad vidék” – kiáltott fel Shepard.
„Fantasztikus!” – rikoltotta Roosa. „Nem fogjátok elhinni, de szakasztott olyan, mint a térképen.”
Mitchell lenyűgözve bámult lefelé. „Ez a legridegebb és legsivárabb táj, amit valaha láttam” – tette hozzá.
„Lássunk munkához, emberek” – mondta Alan, véget vetve a bámészkodásnak.

Roosa az űrhajót ellipszis alakú pályára állította, aminek legalacsonyabb pontja 16 kilométerrel volt a felszín fölött. Így Shepard és Mitchell üzemanyagot spórolhat meg a leszállást megelőző kritikus szakaszban. A hajszálpontos landoláshoz tökéletes pályán voltak.
A tizenkettedik holdkörüli keringés alkalmával Alan és Ed túlnyomás alá helyezte szkafanderüket, majd a holdkomppal leváltak a Kitty Hawkról. Stu Roosa figyelte a két, immár különvált űrhajó minden mozdulatát. „Oké” – tájékoztatta az Antarest – „távolodtok. Nagyon stabilnak tűnik a holdkomp mozgása. Most elhátrálok tőletek.”

A következő négy órában Shepard és Mitchell a holdtájat tanulmányozta valahányszor elrepültek a Fra Mauro felvidékén lévő leszállóhelyük fölött. Mielőtt engedélyt kaptak volna a leszállóegység hajtóművének begyújtására, és megindultak volna a felszín felé, ellenőrizniük kellett űrhajójuk rendszereit és a számítógép programját.
Amikor ismét elrepültek a Fra Mauro fölött, a holdkompban a tetőfokára hágott az izgalom. „Itt van, teljes életnagyságban” – rádiózta Mitchell. „A Nap sugarai a következő alkalommal nagyon jó szögből érik majd.”
Shepard készen állt a hajtóműves ereszkedésre. De még nem kezdhette meg. Eddel együtt minden percet kihasználtak a rendszerek ellenőrzésére, Houstonnal egyeztették az adatokat, így biztosítva, hogy az Antares tökéletes állapotban legyen a süllyedés megkezdéséhez.

Amikor áthúztak a leszállóhely fölött, Alan ráismert a közeli kráterekre. „Látom a Kúpkrátert, a Három kráter és a Kettős krátert” – mondta Mitchellnek. A két férfi újabb részleteket fedezett fel. „A Csillag és a Napkelte. Odalenn…”
„Ott elől” – erősítette meg Mitchell.
„Látom őket” – felelte Shepard, egyre több izgalommal a hangjában. „Ja, tényleg azok. Hűha! Még egy kör, és szerintem közelebbről is megismerkedünk velük.”"

Egyszer kis híján elmaradt az egyik amerikai holdraszállás: az Apollo-program legprimitívebb szerkezetébe kosz került, és három, cigiméretű retesz beragadt. Az Apollo-14 legénysége kénytelen volt nekifutásból dokkolni a holdkomphoz. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Stu Roosa nekilátott annak a manővernek, aminek során a parancsnoki és műszaki egységgel leválik, megfordul és a Kitty Hawk orrával az Antares nevű holdkomp orrához dokkol. Ez a korábbi küldetések alkalmával egyszer sem okozott problémát. Az Antares egy „garázsban” parkolt, ami a mostanra már kiürült harmadik rakétafokozat tetejéhez illeszkedett. Utóbbiról kellett Stunak a parancsnoki és műszaki egységgel leválni, kissé eltávolodni tőle, majd visszamanőverezni, hogy összekapcsolódhasson a holdkomppal.
A Kitty Hawk tetejéből egy nyílformájú dokkolófej nyúlt ki, amit Roosa az Antares orrán lévő kúpalakú tölcsérbe illeszt, a zárómechanizmus pedig stabil kapcsolatot létesít a két hajó között, így a továbbiakban egy átjárón közlekedhetnek az asztronauták a parancsnoki egység és a holdkomp között.
A dokkolófejen három, cigarettaméretű fémretesz volt, elsőként ezek záródnak a dokkolótölcsérben, majd egy mechanizmus apránként, centiről-centire összehúzza a két űrhajót annyira, hogy a dokkológallérokon található tizenkét nagyobb és erősebb fémretesz szorosan egymásba kapaszkodhasson.
„Kezdjük” – mondta Shepard csöndesen.
„Houston, felvettük a dokkolási pozíciót” – tájékoztatta Roosa a CapComot.
„Vettük. Kezdhetitek, Kitty Hawk.”

Roosa, a parancsnoki egység pilótája sebészi pontossággal irányította az űrhajó apró segédhajtóműveit. A Kitty Hawk és a termetes műszaki egység finoman közeledett a cél felé.
A nyíl belecsúszott a kúpba. „A mindenit, Stu, pont telibe kaptad” – erősítette meg Mitchell. Az asztronauták a reteszek kattanására és a műszerfalon felvillanó zöld fényre vártak, ami megerősíti, hogy a művelet sikerült. De nem volt semmilyen kattanás. Sem zöld fény.
Megdöbbenve nézték, ahogy a dokkolófej újra előbújt az Antaresből. „Mi a fene történik?” – kérdezte Shepard türelmetlenül. Stu tökéletes dokkolást hajtott végre, de a dokkolófej mégsem „akadt be”.
„Houston, nem sikerült a dokkolás” – mondta Stu az irányításnak.
A CapCom nem azonnal válaszolt. A Küldetésirányításnál feszült lett a hangulat. Majd ezt hallották az asztronauták: „Vétel, Kitty Hawk. Próbáljátok meg újra.” <Az alábbi képen balra van a dokkolófej, jobbra pedig a holdkomp tölcsére látható:><Ezen a képen a tölcsérből fotózva látszik a három retesz, ami nem működött az Apollo-14 dokkolásakor:>Az Apollo-14 ismét eltávolodott az őket a Holdtól elválasztó, egyre végtelenebbnek tűnő óceánban. Az ujjongást aggodalom váltotta. Stu Shepardhoz fordult: „Al, mit gondolsz?”
Shepard megőrizte hidegvérét. „A dokkolási pozíció tökéletes volt. Te szintúgy. Próbáljuk újra.”
Stu biccentett, és értesítette a CapComot. „Houston, még egyszer megpróbáljuk.”
Shepard és Mitchell legfeljebb csak nézhette, ahogy Roosa kifinomult érzékkel manőverezett a nehéz parancsnoki és műszaki egységgel. A máskor nyüzsgő és zajos hatalmas houstoni irányítóteremben mindenki lélegzet visszafojtva hallgatta a Kitty Hawk nyilvános rádiófrekvenciáját. A feszülten figyelő irányítók egy része a székük szélén ültek, mások inkább álltak.

Susogás futott végig a termen. „Ha nem tudnak dokkolni, itt a vége.”
Távol, a világűrben Roosa csípett egyet a segédhajtóműveken. Tökéletes pozíció. A dokkolófej és a kúp egymásba ért.
Majd ismét különvált.
Roosa tompa, frusztrált hangja szólalt meg a Küldetésirányításnál. „Houston, nem sikerült a dokkolás. Eltávolodunk, és átrágjuk a dolgot.”
„Vétel, Kitty Hawk. Mi is épp erre készülünk idelenn.”
Houstonban a vészhelyzet esetére készenlétben álló csapatok futva érkeztek. Hirtelen egyetlen kérdéstől visszhangzott a küldetésirányítás. „Hol a pokolban van a dokkolófej és a tölcsér?”
„Az irányítóközpontban amióta világ a világ, mindig kéznél volt egy dokkolófej és egy tölcsér, és a rendszer szakértői is készen álltak” – mondta Chris Kraft, aki rohamosan kezdte elveszíteni a türelmét. Kétségbeesett kiáltásokat lehetett hallani: a hiányzó dokkolórendszert sietve elő kellett keríteni, hogy segítségével a mérnökök rájöjjenek, mi is történik sok ezer kilométerre az űrben.

Az űrhajó kabinjában kétség szállta meg a legénységet. Ha nem sikerül a dokkolás, az egyúttal azt is jelenti, hogy Shepard és Mitchell tervezett holdraszállása ugrott. Alan hangulata a frusztráció és düh között váltakozott, az utóbbi azonban egyre jobban hatalmába kerítette, hiszen a legénységnek mindenképpen meg kellett várnia, hogy Houston milyen megoldással áll elő. Fölösleges volt kimondani, hogy mit jelent a dokkolás kudarca. Abban az esetben, ha a holdraszállás megy a levesbe, az Apollo-14 két napig kering majd a Hold körül, és új kameráival és berendezéseivel feltérképezi és tanulmányozza a felszínt a magasból. Ez a lehetőség módfelett nyugtalanította Alant. Még ennél is rosszabb, gondolta, hogy a landolás kudarca ismét szabadjára engedi a kritikusokat, és ezzel elúszik az is, ami az Apollo-programból egyáltalán még megmaradt.
„Kizárt dolog” – mondta magában. „Márpedig végig kell csinálni az egészet a landolásig. Meg kell tudni oldani.”
Az Apollo-14 küldetése most egy mechanikus zárszerkezeten múlt, amihez nem kellett sem hidraulika, sem elektromos energia, sem pneumatikus vezérlés. Csupán pár fém alkatrésznek kellene egymásba illeszkednie, aztán csak egy kattanás, és a reteszek a helyükre kerülnek. Őrjítő volt pusztán belegondolni is abba, hogy az egész Apollo-program legegyszerűbb mechanizmusa hiúsíthatja meg a holdraszállást.
 
Houstonban a dokkolófejjel és a tölcsérrel foglalatoskodó csapatok a Küldetésirányítás vezetőivel álltak neki a probléma megoldásának. Többek között John Llewellyn küldetésigazgató, Bob Gilruth, Chris Kraft, Deke Slayton összesereglettek. Újra és újra betolták a dokkolófejet a tölcsérbe.
A földön mindannyiszor működött, az űrben egyszer sem.
Az alkatrészek mindkét helyen teljesen egyezőek voltak. Valaki a Küldetésirányításnál végighúzta az ujjait a sima fémfelületen: „Ha valamilyen hulladék, vagy piszok belement a Tizennégyesen lévő szerkezetbe, előfordulhat, hogy a reteszek nem nyomódnak be. És ez egyúttal azt is megakadályozza, hogy a helyükre ugorjanak.”
„A fenébe, ha ez a helyzet, akkor Stunak újra és újra kell próbálkoznia, és így talán elmozdul az, ami jelenleg akadályozza a dokkolást.”
„Mondjátok meg neki, hogy próbálkozzon tovább.”
A következő órában Stu Roosa precízen, háromszor manőverezte a helyére a Kitty Hawk dokkolófejét. A nyíl mindháromszor tökéletes helyzetben volt. És mindháromszor ez a válasz érkezett: „Nem sikerült.”

Ekkor egy újabb probléma merült fel. Roosa annyit manőverezett a Kitty Hawkkal, hogy időközben felemésztette az űrhajó korlátozott üzemanyag-tartalékát. A Küldetésirányítás tájékoztatta a legénységet a döntésről: Stu még egy, talán két további kísérletet hajthat végre, majd a dokkolási manővert lefújják. És ebben az esetben egy egyszerűsített küldetés vár rájuk.
Ezután Shepard vette át a szót. A fenébe ezzel az újra- meg újrapróbálkozással – mondta a CapComnak. Ez nem vezet sehova. Azt javasolta, hogy a legénység öltözzön be szkafanderébe, hajtsák végre a kabin dekompresszióját, ő pedig kimegy a Kitty Hawkból annyira, hogy elérje az Antares tetejét, majd a két hajót manuálisan összehúzza egymáshoz, amíg létre nem jön a teljes dokkolás.
A Küldetésirányítás nem sokáig fontolgatta az ötletet. Túl veszélyes, mondták. Azt felelték, hogy Alan maradjon csak szépen a Kitty Hawkban. Deke Slayton tudta, hogy barátja milyen csalódott, de egyetértett a döntéssel.
Ebben a pillanatban a szimulátoroktól egy kis csapat viharzott a Küldetésirányításba. „Szerintünk van egy módszer, ami működhet” – mondták. A CapCom továbbította az üzenetet Roosanak.
Módosítsuk az eljárást. A Kitty Hawk gyorsabban és erőteljesebben érkezzen a dokkoláshoz, és a dokkolófejet olyan mélyen nyomja be a tölcsérbe, amennyire csak lehetséges. Ha a megközelítés során elég nagy a sebesség, és tökéletes szögben érkeznek, úgy a reteszek az ütközés erejétől egymásba tolódhatnak. Ezzel a Kitty Hawk teljesen nekifeszült az Antaresnek, és elég hosszú ideig maradnának együtt ahhoz, hogy a dokkológyűrű tizenkét retesze záródhasson. Ha a kisebb reteszek nem működnek, akkor át lehet ugrani a részleges dokkolást (soft dock), ami általában az első kontaktust jelenti a két űrjármű között, de ettől még mindig összejöhet a teljes dokkolás (hard dock). Talán.

Az eljárást csak pár perce próbálták ki először az egyik szimulátorban, soha azelőtt. És a szimulátor rohadt messze volt a Kitty Hawktól meg az Antarestől.
Roosa nem vesztegette az időt, és azonnal nekilátott annak a kísérletnek, amiről mindhárman tudták, hogy ezen áll vagy bukik minden.
„Houston” – jelentkezett Shepard – „a tévében a holdkompot mutatjuk.”
„Vétel, Kitty Hawk, látjuk. Van pár karcolás a tölcséren … a dokkolófej pontosan hatol be.”
Most Roosa szólalt meg. „Houston, üzemanyag-jelentést kérek.”
Egyik asztronauta sem örült a válasznak. „Kitty Hawk, a dokkolási kísérletet követően újból kiértékeljük a helyzetet.”
„Rendben, Houston.”
Egyre nőtt a feszültség, ahogy a csillogó Apollo láthatatlan síneken közeledett a holdkomp felé.
„Houston, épp készülünk belemenni” – mondta Roosa csendesen.
„Sok szerencsét, Kitty Hawk.”
„A pokolba a szerencsével!” – gondolta Shepard dühösen. Eljött az idő, hogy ne finomkodjanak tovább, és ne törődjenek az üzemanyag-fogyasztással. Eljött az idő, hogy a vezérlőkart koppanásig előretolják.
„Stu!”
Roosa a parancsnokára nézett.
„Stu, ne spórolj az üzemanyaggal. Ezúttal adj neki!”
A Kitty Hawk támadásba lendült.

Úgy állt a dolog, mintha az Apollo-14 nagytestű parancsnoki hajója, a Kitty Hawk, épp készülne bekebelezni az Antares nevű holdkompot. A háromtagú legénység egymás mellett, egy sorban ült, és előkészítette az űrhajót az utolsó dokkolási kísérletre. Stu Roosa megkapta az útmutatást Alan Shepardtól: nem foglalkozott a tartályokban lévő üzemanyag-mennyiséggel, és segédhajtóműveit maximális teljesítményre kapcsolta.
A három férfi kitámasztotta magát. Roosa parancsára a Kitty Hawk segédhajtóművei erőteljes lökettel keltek életre. Átlátszó lángnyelvek nyújtózkodtak hátrafelé. A Kitty Hawk rázkódva és remegve valósággal előre ugrott. Shepard parancsa még mindig Roosa fülében csengett: „Adj neki!”. A Kitty Hawk dokkolófejének hegye belecsattant a holdkomp dokkolótölcsérébe.
Mindkét hajót megremegett az ütközés erejétől. Levegőt sem mertek venni, mivel attól tartottak, hogy a két űrhajó ismét szétválik majd egymástól.
Gyerünk, kapd el, kapd el… kapd már el…
Ha Shepard akaratereje egyben tarthatta volna a két űrhajót, akkor…
De a két űrhajó egyben maradt.

Tűkön ülve figyelték a fejleményeket, annak tudatában, hogy nem csak a saját küldetésük, hanem az egész Apollo-program jövője múlik ezen az egyetlen hangon. Katt! A dokkolást megerősítő zöld fény felvillant!
„Sikerült!” – üvöltött fel a három férfi egy emberként, a visszatartott levegő kiszakadt a tüdejükből. Amilyen hirtelen felujjongtak, olyan gyorsan el is csendesültek, tekintetüket pedig Shepard műszerfalára szögezték.
Alan arckifejezése lassanként megváltozott. A homloka hirtelen kisimult, és Tom Sawyer-i vigyor ült ki ábrázatára.
„Sikerült a teljes dokkolás” – mondta csöndesen. Roosa valósággal ráesett a rádióra. Legszívesebben kiabált volna, de halk szavai is ugyanolyan hatást váltottak ki a földiekből. „Houston, sikerült a teljes dokkolás.”
„Vettük, Kitty Hawk. Megerősítjük.” Alig lehetett hallani a CapCom szavait. A háttérben a Küldetésirányítás füttykoncertben és éljenzésben tört ki. Shepard mély levegőt vett. Még nem voltak túl a nehezén. És hajszál híján mindent elvesztettek, pusztán azért, mert valaki nem jól végezte a munkáját. Egy kis szennyeződés miatt beragadt a dokkolószerkezet, és ez majdnem áthúzta számításaikat, és hiábavalóvá tette felkészülésüket."

Az asztronauták így hívták azt a jelenséget, amikor a rakétafokozat kikapcsolt, és a tartályokban lötykölődő üzemanyag "lökdösni" kezdte a felszálló űrhajót. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Délután négy óra után három perccel a Saturn-V kiszabadult a rakétát az indítóállásra szorító karok fogságából, és ezzel megszólalt Gábriel arkangyal űrkorszaki harsonája. 1800 kilométerre a New Jersey-i Palisades Parkban a Lamont-Doherty Földtani Megfigyelőállomás légkörkutató műszerei is érzékelték az Apollo-14 felszállása által okozott légnyomást.
Úgy tűnt, mintha ezt a rakétahegyet valami visszatartaná: nagyon lassan emelkedett a magasba, holott több mint 34 millió N tolóerő tolta a több mint 2 700 000 kilós rakétát felfelé. Tíz másodperc telt el a start után, mire az első fokozat hajtóművei elhagyták a tornyot. A rakéta eleinte esetlenül, erőlködve kúszott felfelé, mintha lassított felvétel lenne, de ez nem tartott sokáig. Harminc másodperc telt el. A G-terhelés mindössze másfélszerese volt annak, amit az asztronauták a hajtóművek gyújtása előtt éreztek. De a holdutazás kulcsa a folyamatos gyorsulás. Minden egyes másodpercben tizenöt tonna üzemanyag táplálta a hatalmas tolóerőt.

Az óriás gyorsulásával párhuzamosan egyre inkább érezhető volt a G-erők növekedése. A Saturn-V belépett a maximális aerodinamikai nyomás (Max-Q) territóriumába – ez a mennyek fűrészes fogú zátonya, ahol a hanghullámok nekifeszülnek a hatalmas testnek, ütik, vágják, és próbálják belülről szétzúzni.
De a Saturn és rakománya kibírta a megpróbáltatást. Odakinn, a világ egy 250 méter hosszú tűzfolyamot látott. A lökéshullámok szellemdervisek módjára táncoltak a rakéta köralakú peremén. Pára jelent meg, ami fölfelé, az üvöltő hajtóművek fölé terjeszkedett: ionizált gáz, lökéshullámok és plazma őrjítő kavarodása volt ez.

Most hogy már rég elhagyták a hangsebességet, a Kitty Hawk belsejében különös csönd támadt. Ha nem hallották volna az elektronikus berendezések zümmögését a parancsnoki egységben, még azt is hihették volna, hogy egy földi szimulátorban vannak.
Pedig nem.
„Felkészülni a vonatsiklásra” – így mondták az asztronauták.
Indulásuk után két és fél perccel a G-erők miatt a Saturn-V utasai négyszer olyan nehezek voltak, mint a start pillanatában. Az első fokozat öt hatalmas hajtóműve harmonikaszerűen összenyomta a rakétát, amíg az első fokozat ki nem kapcsolt. A hajtóművek hirtelen leállásával megszakadt a folyamatos gyorsulás, és a három a férfi előreesett üléseiben. A harmonika kinyújtózott, majd ismét összenyomódott: az üzemanyag lötykölődött benne, és az asztronauták egy sor lökést éreztek, pont úgy, ahogy egy vonatsiklás esetében is történik.
Hallották a fémes durranásokat és a különféle neszeket, amikor a robbanótöltetek leválasztották a kiürült fokozatot.

Közel 65 kilométeres magasságban voltak, és mintegy 100 kilométerre távolodtak el az indítóállástól, ekkor több mint 9500 km/h sebességgel emelkedtek. Rövid időre lángnyelvek nyaldosták a Kitty Hawk külsejét, miközben az első fokozat szilárd üzemanyagú apró rakétái begyújtottak, és tolták lefelé és oldalirányba az immár leválasztott fokozatot az Apollo-tól. Legkevésbé sem volt szükség ezen „az égi sztrádán egy ütközésre”.
A legénység hallotta az alulról érkező, szapora robbanások hangját: a kis méretű, kiegészítő hajtóművek (ullage rockets/motors) rövid, de erőteljes löketekkel tüzeltek, így a tartályokban lévő üzemanyag megnyugodott, és begyújthatott a második fokozat. Utóbbi öt hajtóműve pont időben kapcsolt be, és a három férfit üléseikbe passzírozta a hirtelen gyorsulás.
A Föld atmoszférája immár alattuk volt. Nehéz elhinni, vélte Shepard. Az ismételt emelkedés „nagyon sima és furcsán csöndes” volt.
Hirtelen új zajra lettek figyelmesek: olyan volt, mintha valaki gumikalapáccsal ütögetné az űrhajót. A hang egy vehemens rakétagyújtás okozta: a mentőrakéta automatikusan begyújtott, levált, és magával vitte a Kitty Hawk védőpajzsát is, így az asztronauták most először nézhettek ki az ablakokon. A kisméretű rakéták a fölöslegessé vált mentőrakétát oldalirányba röpítették, nehogy véletlenül az űrhajó útjába kerüljön.
Megpróbáltak kinézni az ablakokon, de hiába. Fejük fölött csak a világűr sötétjét láthatták. Tizenegy perc telt el a start óta, és 185 kilométer magasan voltak.
Egyre gyorsabban haladtak. A második fokozat üzemanyagtartályai kiürültek, a hajtóművek leálltak. A három férfi teste ismét a hevedereknek feszült, majd a harmadik fokozat gyújtása újból hátrataszította őket üléseikben. Két perccel később, még mindig tele üzemanyaggal, a harmadik fokozat leállt. Az Apollo-14 megkezdte földkörüli száguldását 28000 km/h sebességgel.
„A súlytalanságnak az a csodás, nagyon csodás érzése töltött el minket” – idézi fel Shepard.

Széles mosollyal az arcukon a három asztronauta összenézett, Shepardé már-már kisfiús vigyor volt, és tudta, hogy ettől kezdve a hét hátralevő része is sikerülni fog. Kicsatolta hevedereit, szabadon úszott, mintha egy láthatatlan szárnyakkal ellátott madártoll lenne.
„Csak ezért már megérte az egész utazás” – mondta Alan.
Az Apollo-14 két és fél óráig száguldott a Föld körül, és majdnem kétszer teljesen megkerülte a bolygót. Ezidő alatt a világűrben az asztronauták és a houstoni Küldetésirányítás közösen ellenőrizték a három részből álló űrhajó állapotát. A Tizennégyes rendszerei úgy működtek, ahogy az a tankönyvben meg van írva, és a CapCom közvetítésével végül megérkezett az engedély, ami valóságos zeneszó volt a Kitty Hawk fedélzetén lévő férfiak számára:
„Tizennégyes, engedélyezve a holdirányú gyújtás.”
A holdirányú gyújtás. Ez volt a holdutazás kulcsa. Ed Mitchell örömében magasba tartotta ökölbe szorított, kesztyűs kezét. Végigmentek egy utolsó ellenőrzőlista elemein, és még egyszer begyújtották a hajtóművet. A Saturn harmadik fokozata tette a dolgát – csodálatos vörös, rózsaszín és ibolya tolldíszt bocsátott ki magából, ők pedig úton voltak a Hold felé. Amikor elérték a másodpercenkénti közel 12 kilométeres – 39500 km/h – sebességet, a rakétafokozat kikapcsolt. A három férfi immár negyedszerre „csapódott” neki hevedereinek, majd ismét súlytalanság következett.

„Úton vagyunk, emberek!” – kiáltotta Shepard.
Stu Roosa magas emelte az öklét. „Úgy van!” – kiabálta.
A sebességet nem érzékelték, csak a súlytalan lebegés kellemes szabadságérzete töltötte el őket. Azonnal megszabadultak nehézkes szkafanderük fogságából, ami korlátozta őket a mozgásukban, és jóval kényelmesebb fedélzeti kezeslábasukba bújtak. Fülig ért a szájuk, olyanok voltak, mint hárman gyerek a tóban. Csodálatosan érezték magukat.
Egy óra múlva viszont kis világuk a feje tetejére állt, mintha valaki vadul megrázta volna az asztalt a kártyavár alatt. A Tizennégyes egyik pillanatról a másikra komoly bajba került, és a tervezett holdraszállás hirtelen millió kilométerekre távolodott tőlük."

A start előtti este az asztronautát és feleségét egy üvegfal választotta el, így búcsúztak el egymástól. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Egyre nagyobbra nőtt a gombóc Shepard gyomrában. Ideges lett, pont ahogy ez közel egy évtizede, még első űrrepülése előtt is történt. Kevesen hitték volna, hogy létezik olyan, ami képes ezt a nagyon határozott embert belülről emészteni, Shepard azonban ezt az állapotot normálisnak tekintette, amilyennel szinte mindenki szembesül élete kritikus pillanatában. Akármennyire is alapos a kiképzés és a felkészülés, mindig ott bújkál a gyötrő gondolat, hogy valami kimaradt, vagy hibázunk. Alan nem aggódott a körülötte lévő berendezések miatt, feltétel nélkül megbízott bennük. Ezúttal is egyetlen ember miatt aggódott, akárcsak korábban: attól félt, nehogy ő maga hibázzon.
Elhessegette kétségeit. Halványan érezte, ahogy a Saturn-V befeszíti izmait, amikor a sokezer liter üzemanyag alázúdult a vezetékekben; a turbópumpák turbinái forogtak.
Vad gondolat futott át az agyán: olyan volt, mintha a hatalmas rakéta a feltankolás után 25 centivel összezsugorodott volna. Hogyan juthatnak el a Holdig egy olyan hordozórakétával, ami összemegy? Naná, az üzemanyag. A sokmillió kilogramm hideg üzemanyag megtette hatását, a rakéta fémszerkezete összenyomódott a hatalmas súly alatt.
8,9 másodperc a startig.
A visszaszámlálás utolsó pillanatait az egész űrkikötő visszhangozta… „Gyújtási szekvencia indul!”

Louise Shepard a keblére kulcsolta a kezét az első lángnyelv láttán. Úgy érezte, hogy a szíve menten kiugrik a torkán. Öt kilométerre az indítóállástól nem hallott semmi, csak az egyre nagyobb lángokat látta: a dübörgés csak tizenöt másodperc múlva jut el hozzá. Ő volt az első asztronauta-feleség, aki átélhette azt a bensőséges és különleges fájdalmat, hogy lássa, amint a férje egy rakéta hátán távolodik a földtől. Akkor a televízió képernyőjén nézte, ahogy a játékrakétához hasonló karcsú Redstone megindult Alannel az égbe.
Ezúttal azonban semmi nem akadályozhatta meg abban, hogy ott ne legyen személyesen a starton. Mellette a családtagok és a barátok voltak, összekulcsolt kézzel kapaszkodtak össze, hogy erőt merítsenek egymásból.
Minden gondolata a férje körül kavargott. Hirtelen eszébe jutott az a megrendítő pillanat, amikor előző este Alant utoljára látta. Milyen kegyetlenek is tudnak lenni az ilyen pillanatok!

Egy üveglap választotta el őket egymástól, mivel karanténben tartották a Holdutazásra készülő asztronautákat, nehogy megfertőzze őket valamilyen bacillus vagy vírus. Oly közel, oly közel…
Mindketten az üveglapra szorították ajkukat, majd lassan hátrébb léptek. „Holnap este nem tudlak felhívni a szokásos időben” – mondta Alan. Aztán egy Louise számára oly ismerős mosollyal az arcán hozzátette: „Elutazom egy időre”.

Mélyen Shepard, Mitchell és Roosa háta mögött, az első rakétafokozat öt nagy teljesítményű hajtóműve alatt percenként 100 000 liter víz zúdult a kanyargós lángelvezető aknákba, hogy elnyelje a tüzet, majd a magas szerkezet mellett két oldalt több száz méteres gőzfelhő formájában törjön elő fölfelé.
A Saturn-V már dübörgött, de még az indítóállásra szorították a hatalmas karok, amíg a számítógépek úgy nem döntenek, hogy az óriás elérte maximális teljesítményét.
Két másodperc volt hátra…
A lángok egyre vadabbak lettek.
Jeges zuhany hullott alá. Jégdarabok, és jégkristályok váltak le a rakétáról, és zuhantak a mélybe. Jégeső volt Flordiában, ahogy a hatalmas üzemanyagtartályokban tárolt rendkívül hideg oxidálóanyagok és üzemanyagok körül kialakult jégtakaró széttöredezett – ez az űrkorszak szokatlan jele volt, hogy a szörny készen áll az indulásra.
„Minden hajtómű üzemel…”
„Zéró!”

Alan Shepard megfeszített testtel készült a startra, és arra a pörölycsapással felérő rántásra, amiről tudta, hogy elkerülhetetlenül bekövetkezik, amikor a rakétát leszorító karok hátracsapódnak, és a Saturn-V elszabadul. A Mercury és Gemini hordozórakéták borzalmas rázkódásától a legénység foga is összekoccant. Azok azonban, akik már részt vettek egy holdutazáson, ezt javasolták Alannek: „Nyugi. Csak dőlj hátra, és élvezd az utazást. Olyan, mint egy álom.”
Nem lehet ennyire könnyű. „Ha egy ekkora rakéta beindul, az nem lehet sima ügy” – gondola Alan. „Tévedtem! Mekkorát tévedtem!”
Shepard és társai hallották az első fokozat öt hajtóművének morajlását. De ez ennyiben is maradt: később sem lett több egy puszta morajnál, ami a Kitty Hawk alatt harminckét emelettel lentebbről hallatszott. A hang távoli, tompa mennydörgéshez hasonlított.
A lángtengerben és a záporozó jégdarabok közepette az Apollo-14 megkezdte küldetését. Az asztronauták finom mozgást észleltek: az út mérsékelten rángatott az elején, ezt azonban meglepetésükre „nagyon lágy emelkedés” követte. Kívülről nézve azonban minden másnak tűnt.

A Saturn-V dübörgött, üvöltött, süvöltött, fülsértő hanghullámokat bocsátott ki magából, amit egy recsegő robaj követett: ettől a természet felbolydult, a madarak ijedten szálltak fel, a kilométerekre álló emberek ruhái lobogtak, a nézők pedig bizonytalanul hátrébb léptek. A hang hatalmas erejű volt, a mély dübörgés és az acetilén fáklya vékony hangja összekeveredett egymással, és hihetetlen sokáig visszhangzott a felhőkön, visszaverődött a földről, és úgy tűnt, mintha kettészakítaná az égboltot.
A föld tompa remegéssel rázkódott, mint egy földrengés alkalmával. Minél tovább üzemel az első fokozat, annál távolabbra hallatszik harsány hangja a földön. A kutatók szerint a Saturn-V mérges dübörgése a Krakatoa vulkán kitöréséhez hasonlított, ami a Szunda-szoros szigeteit 1883-ban szétrobbantotta."

Alan Shepardnek meggyűlt a baja az időjárással: az Apollo-14 startját nagy zivatar előzte meg. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Háromszáz technikus és irányító sereglett össze a startot levezényelő irányítóközpontban (Launch Conrol Center). Munkájukat három különálló teremben (firing room) további emberek segítették: ezek mindegyikében ötszázan álltak készen arra, hogy közbeavatkozzanak, ha esetleg valami vészhelyzet adódna. További százak figyelték a visszaszámlálást a houstoni Küldetésirányításnál. Rajtuk kívül ezrek voltak még szolgálatban, szerte a világbon: az űrhajó útját figyelemmel kísérő megfigyelőállomásokon, a megfigyelő- és mentőhajókon, valamint azon a szintén az űrhajó útját nyomon követő repülőgépen, ami már a levegőbe is emelkedett.

Alan Shepard tudta, hogy az Apollo-13 problémás küldetésének emléke még nagyon elevenen él az emberekben. Az űrhajóban a visszaszámlálás alatt a feszültség szinte kézzel fogható volt. Ugyanakkor érezhető volt a példátlan magabiztosság is. A Kitty Hawk fedélzetén lévő három ember számára a jó hír az volt, hogy kijavították azokat a hibákat, amik a Tizenhármas útját pokollá tették. Űrhajójukon a korábbi kettő helyett immár három oxigéntartály volt, ez a harmadik pedig a többi tartálytól távolabbra került. Nagyon örömteli újítás volt az a négyszáz Amperes tartalékakku, ami a küldetés bármelyik pillanatától kezdve képes elegendő energiával ellátni a hajójukat és biztosítja az űrhajósok szükségleteit.  
A visszaszámlálás 110. percében a segédrendszerek ellenőrzésére került sor. Shepard gondolatait kordában tartotta, hogy végig kellett menni az ellenőrzőlistákon, egyvalamit azonban képtelen volt kiverni a fejéből: ezen a küldetésen sokkal több múlik, mint egy puszta holdutazás.

Az Apollo-programot egyre többen kritizálták, sokan orvul támadtak az egész emberes holdprogramra. A NASA korábban úgy adta el az Apollo-t, mint egy holdversenyt a szovjetek ellenében, aminek tétje az ország presztízse. Azóta, hogy véget ért a verseny, a közvélemény figyelmének középpontjába más problémák kerültek, és fokozatosan lanyhult az érdeklődés a holdutazás iránt, és ezt a politikusok is észrevették. Shepard tudta, hogy még egy hiba, és az egész programot halálra ítélik - hiába élné túl a legénység a küldetést. A Tizenhármas katasztrófa-közeli utazása óta a politikai huhogók már három tervbe vett holdutazást töröltek. Az Apollo-18, 19, 20 küldetéseket lefújták, így a Hold nagy területei maradnak felfedezetlenül.
Sikereiktől megrészegülve vérszemet kaptak, hogy még több Apollo skalpját tűzzék ki irodáik falára. Az asztronauták megdöbbenésére a Kongresszus jóváhagyta a NASA költségvetését – és az ennek hatására tíz éves mélypontra került. Leginkább Bob Gilruth javaslata rendítette meg őket, aki a NASA igazgatójaként egy volt közülük: mint mondta, közös érdek, hogy az Apollo-14 küldetését ne kövesse több holdutazás.

Gilruth azzal érvelt, hogy a holdraszállással az ország már teljesítette a Kennedy elnök által kitűzött politikai célt. Miért kockáztatnánk több emberéletet? Hagyjuk a Holdat – sürgette a kormány magasrangú képviselőit – és inkább egy földkörüli pályán keringő, emberes űrállomás. Ez esetben ugyanis egy-egy komolyabb probléma esetén jóval egyszerűbben és biztonságosabban vissza lehet hozni az asztronautákat a Földre.

Shepard jól tudta, hogy emiatt az Apollo-14 útja nem lehet szimplán sikeres – annál többre volt szükség. Kiváló küldetést kell végrehajtani ahhoz, hogy az Apollo-küldetések folytatódjanak. A visszaszámlálás a 43. percnél járt. Semmi probléma, semmi váratlan akadály nem merült fel. A háromtagú legénység jó hangulatban volt, biztosak voltak küldetésük sikerében. A visszaszámlálás pedig folytatódott: élesítették a mentőrakétát. A légtér biztonságáért felelősök szerint „szabad a pálya”. A startot felügyelő személyzet ellenőrizte, hogy át lehet-e kapcsolni a hordozórakéta belső erőforrásaira, de minden tökéletesen vizsgázott. A visszaszámlálás 20. percében a legénység által Antaresre keresztelt holdkomp saját erőforrásaira állt át.
Még 15 perc volt hátra a startig, és a Kitty Hawk is már teljes mértékben belső rendszereiről üzemelt. Tíz perc. Tökéletes!
Nyolc perc. És szünet!

Az Apollo-14 még időben volt, de nyugat felől vihar közeledett az indítóállás felé. A Kitty Hawk védőpajzsa alól azonban az asztronauták ezt nem láthatták. A CapCom tájékoztatta őket. „Úgy tűnik, hogy egy időre most felfüggesztjük a visszaszámlálást, és megvárjuk, amíg a vihar elhalad fölöttünk.”
Shepard felsóhajtott. „Jézusom, ez nem történhet meg újra” – motyogta magában. Kellemetlen emlékek rohanták meg. A Mercury-Redstone első startja annakidején egy zápor miatt hiúsult meg, és most, második űrrepülésére készülve megint egy vihar miatt kell várni.
Az összes eddigi Apollo időben szállt fel. Shepard dühöngött a váratlan csúszás miatt. Túl régóta várt erre a lehetőségre, és most egy eső tartja vissza.

A startot felügyelő teremben Deke Slayton Shepard hangjából jól ítélte meg, hogy barátján a csalódottság kezd eluralkodni. Deke azonnal rácsatlakozott a zártláncú kommunikációs hálózatra, és így közvetlenül Alannel beszélhetett. „Hé, úgy tűnik, hogy ez a vihar pont fölöttünk halad át, és a tenger felé halad” – mondta. „Legalább most kényelmesebb számodra a várakozás, mint abban az ósdi konzervdobozban.”
„Ja, persze” - dörmögte Shepard türelmetlenül. „Tudod mit, Deke, vágjunk bele.”
„Kitartás, cimbora.”
A vihar végigsöpört az indítóálláson, majd a tenger fölé vette az irányt. A visszaszámlálás folytatódott, az utolsó ellenőrzések semmi problémát nem találtak. A startért felelős csapat élesítette a megsemmisítő rendszert, a Kitty Hawkot az állványzattal összekötő kar pedig elfordult a rakéta mellől.
Három perc 10 másodperc a startig. Az Apollo-14 visszaszámlálását immár egy automata felügyelte, ez volt a várva várt „Tűzparancs kezdete” (initiate firing command): a visszaszámlálás hátralevő részében a számítógépek veszik át az irányítást.
Még 50 másodperc volt hátra a startig. A Saturn-V már teljesen a saját rendszereiről üzemelt. A sárkány felébredt."

Az Apollo-űrhajók a puskagolyó sebességének közel ötvenszeresével kezdték meg útjukat a Hold felé. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Deke Slayton gyomra görcsbe rándult. Rövidesen jóbarátja, két másik, általa szintén jól ismert asztronauta társaságában ugyanezen a gyalogjárón megy majd végig, hogy beszálljanak a Kitty Hawk parancsnoki egységébe: annak a hajónak a fedélzetére, ami elviszi őket a Holdig. Vakító tűzoszlop repíti majd Alan Shepardot és legénységét a Földtől távoli tájakra a pisztolygolyó sebességének közel ötvenszeresével. Szinte felfoghatatlan volt, hogyan képesek emberek ilyen elképesztő sebességgel maguk mögött hagyni az otthonukat.

Deke magasba emelte a tekintetét. Az Atlanti-óceán partmenti városainak fényei világítottak, hosszú, a szivárvány minden színében tündöklő fénygolyóbisok módjára hevertek elszórtan a horizonton. Aztán lefelé nézett, mélyen maga alá. Hihetetlen, gondolta. Ha egy futballpályát az élére állítanánk, az még mindig 19 méterrel lenne alacsonyabb a Saturn-V rakétánál, ami most még csöndben pihent, de nemsokára életre kel.
Deke a toronyban sétált, és felébredt benne ugyanaz az ösztön, mint repülés előtt: ellenőrizni kell a gépet. Nagyon más volt ez, mint megrugdosni egy autó kerekeit, de a lényeg akkor is ugyanaz volt. Ezernyi okból szerette volna, ha őt szíjaznák a Saturn-V tetejére. Nem mintha azt akarta volna, hogy Alan ne repüljön, és ne sétáljon a Holdon. Mindig történhet valami szörnyűség, és…

Hirtelen Gus Grissom emléke rohanta meg. Nagyon sok időbe telt, mire Slayton feldolgozta Gus elvesztését: közelebb állt a szívéhez, mint egy testvér. Most Shepard egy még nagyobb szörnyeteggel készül repülni. Mindannyian tudták az esélyeket. Milliónyi alkatrésznek kellett tökéletesen és összehangoltan működni, máskülönben… Eszébe jutott az Apollo-13 útja, meg az, hogy milyen kevésen múlt a legénység élete, és beleborzongott a gondolatba.
Megcsóválta a fejét. Úgy érezte, hogy nem lenne képes elviselni Alan Shepard elvesztését. Nem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy túltegye magát még egy hozzá közelálló ember halálán. Alan a legjobb barátnak kijáró helyet foglalta el szívében, és most itt volt ő, Deke, sétált a toronyban, szemügyre vette a rakéta minden szintjét, mintha az valami gonosz óriás lenne, aminek kitörő lángtengere elpusztíthatná Alant, és –

Egy repülő húzott el a magasban, az erős hajtóművek dübörgése felvette fájó gondolatai ritmusát. Visszagondolt azokra az időkre, amikor még a II. Világháborúban B-25-ös bombázókkal repült. Félelmetes egy gép volt. Két hajtómű, 3400 lóerő. Korának igazi szörnyetege volt. Számok futottak át az agyán. Több mint ötszáz ilyen bombázó az egész égboltot eltakarná, de hiába lenne gázkarjuk tövig benyomva, még együttesen sem lennének képesek felemelni ezt a rakétát a földről.
Ebben a pillanatban félelem költözött Deke szívébe, miközben Alan Shepard még aludt, hogy kipihenten kezdje holdutazását. Meg kellett győződnie arról, hogy az indítóálláson minden rendben van-e. Lassan sétált lefelé a lépcsőkön, minden szinten megállt, és duplán ellenőrizte a harminchat emelet magas rakétát, hogy megbizonyosodjon arról, minden rendben van-e. Megbizonyosodni … Jó ég, pusztán csak megbizonyosodni tudott…

Alan Shepardot 1971. január 21-én a kora délutáni órák fura déja vu érzéssel töltötték el. Alighogy kiszállt abból a kisbuszból, ami Ed Mitchell és Stuart Roosa társaságában az indítóálláshoz szállította, Alan hirtelen megállt a lift felé menet, ami majd felviszi őket a magasba. Hátrahajtott fejjel nézett végig a fölé tornyosuló hatalmas rakétán. Hasonló látvány volt ez ahhoz, mint amit tíz évvel korábbról őrzött magában, amikor Amerika első emberes űrrepülésére készülve sétált a Redstone gyorsítórakétához. Akkor a hajnal előtti éjszakai sötétséget átdöfték a reflektorok fényei: tüzetesen szemügyre vette azt a rakétát, ami majd a magasba emeli őt.
„Mennyivel nagyobb ez a szörnyeteg …” – gondolta magában, de képtelen volt eldönteni, hogy ezeket a szavakat kimondta-e hangosan. A látvány lenyűgöző volt. A Saturn-V .teteje közel ötször olyan magasan derengett, mint a Redstone-é, Alan pedig emlékeztette magát arra, hogy százszor erősebb is annál. Az Apollo űrhajó tetején lévő mentőrakéta teljesítménye egymagában duplája volt a Redstone-gyorsítórakéta erejének.

Szinte kísérteties csend uralta az indítóállást ezen a délutánon. Csend volt, de ezt a beszéd hiánya okozta. Amikor az előkészületek során korábban itt járt, az indítóállványzaton és a szerelőtornyokon hemzsegtek a munkások, tele volt élettel: mindenki azon dolgozott, hogy ezt az óriást felkészítsék sorsszerű útjára. Most ez a méhkas szinte teljesen elhagyatott volt, a Saturn-V pedig immár több mint 1 millió nyolcszázezer liter illékony üzemanyaggal volt teletöltve. Az indítóállás személyzetének nagy része mostanra eltűnt, és már csak azok maradtak, akik a start előtti műveletekhez kellettek.
„Akár egy szellemváros.” Alan nem volt biztos abban, hogy Mitchell vagy Roosa szájából hangzott-e el ez a mondat, mindenesetre találó megjegyzés volt. A látványt még drámaiabbá tették a fejük fölött gőzölgő fehér felhők. Ezeket az óriás üzemanyagvezetékek hatalmas nyomása hozta létre: oxigén áramlott a nyomáscsökkentő réseken át, és kavargott a szellőben.
Alan mellett Deke Slayton állt, aki a kisbuszban különösen hallgatag volt. Most megállt, hosszan és mélyen ránézett a legénység három tagjára. Az indítóállás felé menet mindössze a távoli esőfelhőkkel kapcsolatban tett pár megjegyzést. „Lehet, hogy a start előtt ideérnek” – tájékoztatta őket Deke, majd ismét hallgatásba merült. Ezek nem pusztán szavak voltak. Senki nem felejtette el azt a villámot, ami belecsapott az Apollo-12-be. Nem köszönt el egymástól, igazából egyikük sem tudta, mit kellene mondani. „Vigyázzatok magatokra, és jó utat” – mondta végül Deke.

Az indítóállás aljától Deke felnézett, és a keskeny acél átjárót figyelte, ami a liftet kötötte össze a Fehér Szobával, ahol a technikusok az asztronauták felszerelését ellenőrzik még utoljára, és besegítik őket az űrhajóba.
Végül három szkafanderes alak jelent meg közel 120 méter magasan, de ilyen távolságból nézve apró babáknak tűntek. Deke látta, ahogy Shepard megáll odafenn, és lenéz rá. Úgy érezte, hogy az eltelt évek ebbe az egy röpke pillanatba sűrűsödtek. Odafenn az Eredeti Hetek, a Mercury-asztronauták egyike állt, az egyetlen közülük, aki épp a nagy utazásra készül. A holdutazásra. Alan Shepard minden értelemben értük repül majd – nem csak őérte és Gus Grissomért, hanem Wally Schirráért, Gordo Cooperért, John Glennért és Scott Carpenterért is. Deke felfelé fordított hüvelykujját mutatta Shepardnak."

Az Apollo-13 küldetése után a holdkompot gyártó Grumman poénból négyszázezer dolláros "vontatási díjat" számlázott ki. Erről is ír az első amerikai űrhajós, Alan Shepard és Deke Slayton az általuk közösen jegyzett "Moonshot" című könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Hihetetlen módon a Tizenhármas a program történetének addigi legpontosabb vízre szállását hajtotta végre: az Iwo Jime mindössze öt kilométerre volt az űrhajótól. Az asztronauták kihelyezték a légzsákokat, majd a mentőhajót és az egész világot biztosították arról, hogy biztonságban vannak, és jól érzik magukat.
Amikor a helikopter a csónakokból az Iwo Jima fedélzetére tette a legénységet, a tengerészek ujjongtak, és a repülőgép-hordozó zenekara pedig harsányan rázendített az alkalomnak leginkább megfelelő musical-részletre, ami nem más volt, mint a „The Age of Aquarius”.
Az orvoscsoportok az asztronautákat sürgősen a vizsgálóba vitték. A három ember kevesebbet nyomott, mint amikor megkezdték idegtépő utazásukat a világűrbe. Többek között a legénység közel 14,5 kilót fogyott hatnapos útja során, és Fred Haise egy közepesen súlyos húgyúti fertőzést is kapott. Attól tekintve, hogy mennyi megpróbáltatáson mentek keresztül, jó állapotban voltak.

Egy ideig úgy tűnt, hogy az éljenzés és az ünneplés, a templomharangok, a hajókürtök, az autók dudálásának megindító hangjaitól zengett az egész bolygó.
Richard Nixon elnök különösen megható és találó megjegyzésre ragadtatta magát, amivel úgy tűnt, hogy sikerült a lényeget egyetlen mondatba sűríteni. „Emberek millióinak szívébe férkőztek be azzal, amit tettek” – mondta az Apollo-13 legénységének.
Jim Lovell is összefoglalta a történteket a maga módján. „Küldetésünk kudarc volt” – mondta – „de szeretném azt hinni, hogy sikeres kudarc volt.”
A feszültséggel teli helyzeteket legjobb egy kis humorral lezárni. Ez legjobban a Grumman Aircraft Companynek sikerült - ez a cég gyártotta a holdkompot.
A Grumman több mint négyszázezer dollárról kiállított számlát küldött a North American Rockwell részére: ez volt a „vontatási díj”, amiért a holdkomp a parancsnoki és a műszaki egységet több mint 480 000 kilométeren át vonszolta a világűrben. Az országban a küldetésről mindenki ugyanazt gondolta: Derekas munka volt!

Alan Shepard tudta, hogy a kishíján halálos kimenetelű Apollo-13 küldetés miatt csúszni fog a következő holdutazás, ami az ő útja volt. Nem történhet másként. Ellenőrizni kell a terveket, a gyártást, a műszaki egység működésének minden részletét, majd ki kell javítani a hibákat.
De az Apollo-14 előbb-utóbb fel fog szállni, és ő lesz a parancsnoka ennek a nagyívű és jelentőségteljes tudományos vállalkozásnak: a Hold felfedezésének.
Amikor mindenki visszazökkent a hétköznapi krízisek és problémák világába, és az Apollo-13 három űrhajósa is már a családja körében volt, Alan hosszú sétára indult a meleg tavaszi éjjelen. Fák között és kanyargós ösvényeken bolyongott, hogy elterelje nyomasztó gondolatait.
Évekkel ezelőtt az első orosz emberes űrrepülések mellett nevetségesnek tűnt az amerikaiak ügyetlenkedése, ez jellemezte ugyanis az USA földkörüli pályára vezető útját. Alannek kellett volna az első embernek lenni az űrben, akkoriban azonban a világűrrel kapcsolatos hiányos ismeretek és a politikai helyezkedés állt ennek útjában - a megbízható rakéták fejlesztése helyett. Így bele kellett nyugodnia, hogy legfeljebb az első amerikai lehet az űrben, és nem az első ember.

Később felkérték arra, hogy mentse meg az emberes űrprogramot Washington rövidlátó keselyűinek karmai közül, akik mindent hajlandóak lettek volna feladni csak azért, mert úgy vélték, hogy az oroszok olyan előnyre tettek szert, amit szerintük soha nem lehet behozni, pláne, túlszárnyalni.
Bár az Apollo-13 három asztronautája biztonságban visszatért a Földre, a NASA washingtoni ellendrukkerei a küldetésre színtiszta kudarcként tekintették, ami szerintük megbocsáthatatlan elherdálása az adófizetők közel négyszáz millió dollárjának. Mindent elkövettek volna annak érdekében, hogy véget vessenek a költséges holdutazásoknak.
Alan Shepardra nem csak egy szimpla űrrepülés várt. Az Apollo-program feltámasztása és Amerika önbizalmának visszaszerzésének feladata nyomta a vállát, de rajta múlt, hogy folytatódnak-e a holdutazások a későbbiekben. A küldetés sikere esetén a jutalom mindenkié, aki csak részt vesz az űrprogramban. De egyes-egyedül neki kell viselni a terhet, ha az Apollo-14 útja kudarcot vallana.

Hosszú liftezés árán jutott fel Deke Slayton a 39-es indítóállás „penthouse”-szintjére – ez közel 120 méterrel magasodott a talaj fölé. Egy acélketrecben emelkedett felfelé a különböző színű és intenzitású fények közepette;  acélgerendák, vaskos kábelek, munkaállomások rohantak el mellette.
A lift kilengett, fémes hanggal megcsörrent, majd megállt. Deke egy korlátokkal szegélyezett keskeny gyalogjáróra lépett, ami meredeken lejtett a mélyen alatta lévő hatalmas fémemelvény irányába.
Továbbment, de egy erős óceáni fuvallat hirtelen megtorpanásra kényszerítette, és megkapaszkodott a korlátban. Érezte, ahogy a gyalogjáró kileng alatta. Furcsa volt, és kissé kellemetlen is – ez az acélhegy hatalmas volt, és úgy imbolygott mintha csak kötélen egyensúlyozna. A gyalogjáró olyan volt, mint egy kinyújtott, hosszú kar. Pár órán belül elfordul az egyik irányba, eltávolodik a robbanékony üzemanyaggal teletankolt rakétaóriástól.
De erre csak azután kerülhet sor, hogy a legénység elfoglalja helyét a fedélzeten. Egészen a végső visszaszámlálásig így marad, ami negyvenhárom perccel azelőtt kezdődik, hogy az öt darab, valaha épített legnagyobb teljesítményű hajtómű életre kelne, és az Apollo-14 megindulna a világűrbe."